A szegény és a szerencse
szerző: Kis János
Egy szegény kenyeret keresvén kapával,
S nem elégedvén meg alacson sorsával,
A szerencsét kincsért szüntelen unszolta,
S közelebb találta célját mint gondolta.
Mert egyszer izzadva járván el tisztében
Két nagy arany rudat kapált fel kertében,
De azt a mi szivét olly igén igézte,
Az aranyt, a vaksi sárgaréznek nézte,
S egy csalfa kalmárnak eladta csuf áron,
Kincskérése pedig tartott télen nyáron.
Bohó, a szerencse végre igy felele:
Minek neked arany ha csak igy bánsz vele?
Ki volna boldogabb mint te lelt kincseddel,
Ha ugy éltél volna, mint kellett, eszeddel!
Bús aggodalommal vágysz szerencsés lenni
S panaszlod, hogy nem tudsz valamire menni.
Ne panaszolkodjál, csak legyen okosság,
Elébb utóbb kedvez az alkalmatosság.
Észt kérj, hogy hasznodra tudd ezt fordítani,
Ész nélkül sorsunkat nincs mód jobbítani.