A szavak emberei
| A szavak emberei szerző: Bálint György |
Európa frenetikus hangzavarából időnként felindultan, de mégis biztatóan hallatszik ki a varsói rádióbemondók hangja: „Fontos bejelentés következik” – mondják néha ágyúdörgés és géppuskaropogás között. Hol új jelentéseket közölnek két detonáció között, hol csupán annyit, hogy „Nem veszett még el Lengyelország!” Többnyire lengyelül beszélnek, és a világ nagy része nem ért ugyan lengyelül, de azért feszülten várja a varsói hangokat. Én sem tudok lengyelül, és így nem tudom, mit jelent e lágy és melodikus szláv nyelven a „kötelességtudás” és a „hősiesség”. A varsói szpíkerek tudják, és gyakorolják a Košciuszkók és Bemek stílusában.
A bemondók hivatásuknál fogva a „szavak emberei”. E szólamot valamikor gúnyosan szokták használni mindenütt. Régente divatos volt alkalmi beszédeket így kezdeni: „Én nem vagyok a szavak embere.” Pedig a szavak döntően fontosak néha, és a szavak emberei nélkül hová lett volna már ez a világ, melyet a tettek emberei oly heves törekvéssel igyekeznek időnként tönkretenni. De ne bíráljuk e pillanatban a tettek embereit. E pár szót szenteljük inkább a szavak embereinek, akik fent ülnek a toronyban és jelentenek. Az ágyúk hangosabban szólnak, mint ők, a géppuskák bőbeszédűbbek és a repülőgépek magasabb röptűek. A bemondók mégsem némulnak el.
Állnak a mikrofonnal az ablak mellett, figyelik a szomszéd utcát, a harcmezőt, a világot. Figyelnek és bemondanak az ágyútűzben. A tüzelés intenzitását lehet fokozni, a szavakét nem. Az emberi szó még az éterhullámok segítségével is gyenge marad, és könnyű elfojtani. El is fojtják időről időre, de aztán megint csak megszólal, makacsul és önkéntelen pátosszal. A bemondók tudják, hogy vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet elhallgatni. Az elhallgatás rosszabb volna, mint az öngyilkosság, és sötétebb volna, mint az árulás.
Városok égnek, gyenge falvak roppannak össze, a kontinens vonaglik, az értelem szédülten forog önmaga körül: ilyenkor beszélni kell. Milliók várják feszült reménykedéssel az emberi hangfoszlányokat valahonnét.
Európa arcán sokasodnak a vérfoltok, Európai fülei zúgnak, Európa emberi hangokat kíván, amíg még lehet, amíg nem késő. Ilyen időkben az az egyetlen vigasz, hogy akadnak még emberek, akik ott maradtak a helyükön, figyelnek és beszélnek. Halkan és távolian jönnek a hangok, mint a kopogó üzenetek a betemetett tárnákból. „Még itt vagyunk” – üzenik szaggatottan, de biztatóan.
Szétroncsolt tájakról még ép mondatok érkeznek, alany, állítmány, jelző és határozó mind a helyén, és nem sokkal több indulatszó, mint amennyi éppen szükséges. Vajon érzik-e a tettek emberei, hogy ez is cselekedet? Annyi bizonyos, hogy a bemondók érzik, és elszántan küldik szét összefüggő szavaikat az ágyútűzből. Szó és tett sehol sem volt még azonosabb, mint most. Varsó II. hullámhosszán, az értelem és hősiesség hullámhosszán.