A szamaritánus álma
szerző: Gárdonyi Géza
Mikor az irgalmas szamaritánus maga is lefeküdt a vendégfogadóban, angyal jelent meg neki és szólott:
- Isten látta, amit tettél. Kivánj valamit és az teljesedik.
A szamaritánus okos ember volt: nem hirtelenkedte el semmi dolgát se. Igy felelt:
- Engedd meg, hogy holnap reggelig gondolkozhassak. Akkor aztán megmondom és megköszönöm, ha teljesited.
Alig tünt el az angyal, a szamaritánus így szólott magában:
- Mi becsesebb az életnél? Azt fogom kivánni, hogy sokáig éljek: ezer esztendeig.
És az a gondolat volt az ő éjjeli párnája.
Álmában aztán ugy tetszék neki, mintha folytatná az útját Jerikó felé. Ült a csöndesen ballagó tevén, és nézte a hegyeket, amelyek Jerikót környezik.
És amint megyen a köves oldalon, lát egy utas embert. Az utas gyalog van és szembe jön, de oly lassan vánszorog és annyira meggörnyedve, mintha minden pillanatban lerogyni készülne.
A szamaritánus a szeméhez ernyőzte a kezét, és igy dörmögött:
- Ugy látom, ezt is eldöngették a rablók.
Néhány perc mulva meg igy szólt:
- Nem, ez valami öreg ember.
Megint kis idő mulva:
- Katona ez az ember. De mi baja eshetett?
Mert vasba volt öltözve ez az ember, olyan otromba, elrozsdásodott páncélba, hogy rútságától a teve is megtorpant.
És nyög az ember járás közben nagyokat.
A szamaritánus kénytelen kendőt vetni a teve fejére, nehogy elragadja őt. E közben le is száll, s a tevét kantáron tartva nézi az idegent.
Nohát ilyen ócska páncélt se lehet mindennap látni, mint ennek van. A sisak horpadozott, a mellvas megrepedezett s befelé görbült; a térdvasak forgói nem hajlanak, s úgy látszik, ez az oka, hogy az ember úgy áll, mintha ülne, s talán úgy ül, mintha állna. A kezét se bírja jól kinyujtani, se behajlitani. Oldalt meg úgy ki van kopva a vas, hogy négy ujjnyi résen lóg ki az ember ruhája.
De különös, hogy ez a belső ruha valami aranytól fénylő drága kelme. Éppen nem illik össze azzal a nehéz, ócska vassal.
Mikor a furcsa vándor odaér, fölemeli a fejét és köszön a szamaritánusnak.
A szamaritánus megdöbbenve látja, hogy a vándor arcza tündöklő szépségü ifju arc. Szemei, amennyire a sisakrostély látni engedi, ragyogók; az arcza rózsás és üde.
No, ha ez sem bolond ember, - gondolta a szamaritánus, - akkor én se megyek most Jerikóba.
És megszólította:
- Ifju ember! Mért cipeled azt a ronda, nehéz páncélt? Az idő meleg és háboru nincsen!
Az ifju búsan felelte:
- Nem látod-e, hogy szíjak és kapcsok ezen a páncélon nincsenek?
És megfordult, hogy hátul is megmutassa magát.
A szamaritánus elszörnyedve látta, hogy a fiatal ember bele van kovácsolva tetőtől-talpig a vasba. A teknősbéka nincs így beszorítva a teknői közé, mert annak legalább a feje, meg a lába kivan, de ennek, szegénynek még az arczát is a sisak sürü rostélya takarja; a lábán súlyos vascsizmák, a kezén összehorpadozott, összegörbült, rozsdás vaskeztyük.
- Szerencsétlen ifju, - szólt megindulástól rezgő hangon a szamaritánus, - segíthetek-e rajtad? Mert látom, hogy valami ördögi kegyetlenségnek áldozata vagy te, és sokat szenvedsz emmiatt!
- Köszönöm a jóakaratodat, - felelte az ifju sóhajtva. - Rajtam bizony nem segíthetsz. Mert a páncél szorosan van rajtam, s ha le akarnád feszegetni, elbirhatatlan kinokat okoznál nekem.
A hangja tompa volt. Beszélni is alig tudott a vasrostély miatt.
A szamaritánus fölháborodva kérdezte:
- Dehát ki volt az a vadállat, aki téged ilyen szerencsétlenné tett?
- Én magam, - felelte búsan az ifju. - Mikor még éretlen eszü voltam, magam verettem magamra. Mert a királytól kaptam én ezt a páncélt és akkor gyönyörü volt. Ragyogott mint a nap; cifrázatai az égi testeket mutatták, és erősebb volt minden más páncélnál.
- De mégis, hogy lehettél annyira bolond!
- Reszkettem attól a gondolattól, hogy valaki el találja ragadni tőlem, és hogy akkor meg kell tőle válnom örökre.
- Dehát így élni mégse lehet. Valamit kell tenned, hogy megszabadulj a terhedtől.
- Nem lehet, - felelte sóhajtva az ifju. - Addig kell benne járnom, míg el nem kopik s míg a rozsda le nem eszi rólam. Már kétszázkilenc éve hordom. Ki van számítva, hogy még valami hétszáz évig kell hordanam.
- De hiszen addig nem is élsz!
- Élek örökké!
A szamaritánus megrettent.
- Te talán nem vagy ember?
- De ember vagyok. Híremet is hallhattad már: a nevem Mathuzsálem.
Mikor a szamaritánus fölébredt, nem kivánt egyebet az angyaltól, mint egy kupicza pálinkát.