A szamár (Kölcsey Ferenc)
szerző: Kölcsey Ferenc
a
Mondolat' írójához.
A' mese' apjának, kit egész Európa csudának
Tart vala, kit kesereg, köz, nemes úri sereg.
A' nagy Esópusnak szolgáltam, 's bár mi okosnak
Látszani fáradozék, csak nevetést okozék.
Meghala; sok száznak szolgáltam, már csupa váznak
Tettek, 's nem nyere bért szívem ezernyi sebért.
Már Áthénának, nem elég volt Roma, magának
Vitt vala, hát ezerek, kik nevetésre szerek.
Régi nemek hulltak, 's éjszákról újra vonultak
Nadrágot visel más nemek egyszer elő.
Árva fejem véltem, hogy már jobb századot éltem,
'S a' csúfság! nyomorult, rajtad örökre szorúlt!
Már az olasz népnek nyelvén kik közre kilépnek,
Régi becsületemet csúfra teszik nevemet,
Így a’ franczoknál, a' németek — és spanyoloknál,
Rajtam nem könyörül, anglusi nép is örül.
Hogy ha szemem nézi, sok kínomat újra tetézi:
Hogy vagytok magyarok rám ti is illy agyarok?
Pesti! ... Szemem könynyel tele van, már habzik özönnel;
Rám a’ bú komorúl újra meg újra borul.
Ám de nekem végre szép hajnal jött fel az égre.
Jön Cervantes elő, szánakozást visel ő;
Sánchó Panzának ada, ’s lábom Hispániának
A' Rozinante megett járt köriben eleget.
Lucius igy jára 's Apuléjus majd azonára,
Képemet a' mikoron ők viselek magokon.
Éltem' szépében Baratária' nagy szigetében
Nyúgodtan telelék, berezegi kosztra lelék.
Majd haza rándulván, atlaczba, selyembe borulván,
Sánchó pompa között rám örömet kötözött.
Öt sír bezárván, siratám bal sorsomat árván,
Hogy megszánna az ég 's újra segítene még.
'S lőn kegyelemséggel 's híres lettem nyereséggel,
Mint nem Praxiteles bár faragásra jeles.
Nyitja hazájának, a' durvult Vestphaliának,
Anton Panza helyett, sok Mecenási felett
Készen szolgálván 's könyvét nékem dedicálván,
Porból, mellybe futék, majd az egekbe juték.
Büszkén sétáltam, fejemet fel-fel hajigáltam,
Jó kedv életemet, fény emelé nevemet.
Élvén, gondoltam, hirdetnek; 's majd ha kiholtam,
Érettem kesereg egy nagy irói sereg.
Csalfa reménységek, értek mi haszontalan égek
Meghal Panza, velem mint örökös kegyelem.
Ismét csúfolnak búmban, nevetésre hajolnak,
O sors! még szomorítsz, bút kebelembe boritsz.
Ám de megint végre, tisztább napom a' kegyes égre;
Jövén kérni hozád, M o n d o l a t o s te hozád.
Illendő ranggal, cziterával 's mennyei hanggal
Rám felülél Helicon' lyányai' karjaikon.
Ketten Tempében, ketten Pindus' kebelében,
Ketten énekelünk, 's senki nem ér mi velünk.
A’ Pegasus látja, 's szárnyát a’ földre bocsátja,
Elbuvik és nem örül Hypokrenéje körül.
Eltün sok kényes költ a' zöld szövevényes
Ágak alá, fülel sorsosid állnak el.
'S zengik: h o g y e g y n a g y h e g y h a s a d o t t m e g,
m e l l y b i z o n y o s j e g y
T é g e d e t a’ n e v e z e t t k i n c s k am a r á r a v e z e t!
Zengik: á r v a m a d á r j a j g a s s, r a b s á g r a m a r a d s z
m á r!
Zengik: m i t b r e k e k e g s z, ö r d ö g i m ó d r a r e k e g s z?
'S köztünk békesség, nagy igazságos kötelesség,
'S józanságosság angyali pont fele hág.
Égi kegyelmesség, törödelmesség, gyönyörűség!
Mind ezt sorba velem itt lakozásba lelem.
Légy boldogságos jó úr hát, mint te tudákos
Vagy, 's jóságszeret semmi gonoszkövető.
Szép kíméléssel nevemet Pindusra vivéssel
Sorsomai erre feléd túl magamon emeléd.
Jaj de mi testemben, melly duzzad minden eremben?
Melly tündéri erő 's belseimet keverő?
Kellemetes holló te vagy, érzem, Phoebus Apolló,
Zápor e vagy zivatar rám ha mi jönni akar?
Nagy dolog ez, látom, sirj oh helikóni barátom,
Téged is ah a' halál' durva kaszája talál!
Nincsen is o messze, hogy vad karját leereszsze.
Majd ki tekint rád már, jaj neked árva szamár!
Megvan! bár nagy volt, az erős Achilles is el holt.
Nem száz példa ez is a' haragos Lachesis.
Néma keservemben, majd egy köröm — ásta veremben
Téged rejtlek el én életem' árva telén.