A szőke ciklon/Nyolcadik fejezet
Nyolcadik fejezet
szerkesztésA tanár azt hiszi, hogy mindent ért. Erről szó sincs. Az esküvőt nem lehet megtartani a csatornázás miatt. Sir Arthur még a segédmérnök napidíját is kifizeti. A vendéglőre kitűzik a nemzeti lobogót, de a dalárdára kis híján nem kerül sor. Eddy megtudja, hogy minden elveszett. Erre lemond a nagybátyja javára. Holler ellen nincs orvosság. A szerkesztő rohammal foglalja el Marokkó félelmetes erődjét. Bevásárol Evelyn számára, de nem ölik meg. Összefüggések egy amerikai hangversenyzenekar és a Szahara sivatag között.
A tanár felnézett. Most mindent értett. Közben Holler gyorsan előbbre ment két üléssel, mert igénybe kellett vennie a szédülékeny utasok számára szolgáló megfelelő berendezést, és nem szívesen időzött ilyen gyászos alkalommal hölgytársaságban. Úgy látszik, sohasem fogja megszokni a repülőgépet - gondolta a pergamenzacskó fölött merengve -, pedig már elég régen utazik. A repülőgépen alig volt utas. Elöl egy öreg házaspár, mögöttük Holler és néhány üres hely után lord Bannister, Evelyn mellett. Tehát senki sem hallhatta, amit beszéltek.
- Bocsásson meg... - suttogta Evelyn.
- Nem tehetem - mondta a lord.
- Ez így történt, ahogy az újságban áll, és mégis másképpen van. Én nem vagyok kémnő.
- Ne fáradjon, miss. Ön nagyon okos. És én végtelenül ostoba vagyok. Csúnyán viselkedett velem szemben, és mégis bánt, hogy nekem kell önt átadni a rendőrségnek.
Evelyn szája megrándult:
- Át akar adni a rendőrségnek?!
- Azt gondolta, hogy bűntársa leszek?
- Nem követtem el bűnt. Sőt egy idegen ember becsületéért harcolok. Azt sem bánom, ha átad a rendőrségnek. Csak sajnálom, hogy miattam önt is letartóztatják, Lord Bannister!
- Engem?
- Igaz, hogy tisztázni fogja magát, de mégiscsak áthozott a Csatornán, mint a feleségét szerepeltetett a társaságban, és megszöktetett a színhelyről. Nehéz lesz elhitetni, hogy közben nem tudott semmiről, hogy szórakozottságból történt... Nem gondolja, Mylord?
A lord hosszasan hallgatott. Valóban kezdettől fogva partnere volt ennek a nőnek, és ki hiszi majd el, hogy mindez véletlen közjátékok sorozata következtében történt? Ha elhiszik, akkor is iszonyú botrány.
- Yes - mondta a lord. - Igaza van. Szörnyűséges helyzetbe fogok kerülni. De nálam a becsület nem presztízskérdés. Amit eddig tettem, az becsületes volt akkor is, ha bajba kerülök. Ha nem adom át a rendőrségnek, az becstelenség akkor is, ha megjutalmaznak érte.
Hallgattak. Sűrű eső kopogott a gép ablakán.
- Mylord, én kevertem önt bajba, én akarom jóvátenni a hibát. Megtörténhet, amit kíván, anélkül, hogy pellengérre kerüljön. Marseille-ban az ön szeme láttára jelentkezem a repülőtéri kirendeltségnél. Átadom a borítékot, és megmondom, hogy Evelyn Weston vagyok. Akkor letartóztatnak anélkül, hogy ön belekeveredjék az ügybe.
- Ezt az ajánlatát elfogadom. Azonban figyelmeztetem, hogy résen leszek. Ne próbáljon megtéveszteni. A tisztességem függ attól, hogy maga ne szökjön meg.
- Sir, nincs a világon senki, aki az ön tisztességét jobban féltené, mint én - mondta a lány fojtott, remegő hangon, és a lord meglepetten nézett rá. Azután nem beszélgettek.
A marseille-i repülőtéren az utasok sétálgattak kissé a gép körül, tehát senkinek sem tűnt fel, hogy Evelyn és Bannister leszállnak. A leány rá sem nézett a tanárra, ment egyenes irányban, határozott léptekkel egy ajtó felé, amelyen ez áll: "Rendőrség". A lord vagy tíz lépés távolságról követte, azután csodálkozva látta, hogy a nő előveszi a kézitáskájából azt a nagy borítékot az öt pecséttel, és gyorsított léptekkel folytatja az útját.
Hogy történt? Bannister maga sem tudta, csak mintha meglökték volna hátulról, utánafutott a nőnek, és elkapta a karjánál, éppen a bejárat előtt:
- Várjon! - lihegte. - Nem akarom... Nem törődöm vele, mit csinált. Nem bírom el, hogy bántsák... Tegye el azt a borítékot!
A lány ijedten engedelmeskedett.
- Ide hallgasson - folytatta a tanár. - Repüljön most Marokkóig, és ott meneküljön, menjen, csináljon, amit akar! Én nem akarom tudni, hogy magát elfogták, érti? Nem akarom.
- De hát... miért?
- Ostobaság! De nem akarom! Ennyi az egész!...
...Mikor a gép ismét felszállt, ott ültek egymás mellett szótlanul, szomorúan.
Lord Bannister nagyon halovány volt.
- Maguk mind a ketten olyan szeretetre méltóak, hogy magam sem tudom, melyiküket választanám, ha versengenének a kezemért - mondta Gréte, mintegy tizenöt centiméteres mosollyal, és Arthur Rancing e pillanatban mélységesen tisztelte unokaöccsét, hogy rongyos egymillió fontért elveszi ezt a nőt. Nincs megfizetve.
Később a senior Rancing Wollishoffal tárgyalt. Közvetlenül társalogtak, mert a senior hozatott Zürichből egy hallócsövet ajándékba a gazdának. Különben megőrült volna.
- Egy Wollishoff-lánynak annyit kell a férje házához vinni, hogy úri módon rendezkedjenek be - mondta az örömapa.
- Ezt vártam öntől! - felelte a senior. - Igazi helvéciai nemeshez méltó beszéd! Ön nem tagadhatja le, hogy műszaki tanácsos! - kiáltotta elragadtatással. - Nálunk Angliában valóságos népkultusz a műszaki tanácsosok tisztelete.
- Én viszont nem kérek mást, csak azt, hogy Mr. Rancing szeresse a leányomat.
- Uram, én ismerem a fajtámat. Eddy félőrülten imádja az ön gyermekét. Álmatlanul tölti az éjszakáit!
- Tudom... Az orvos említette. Majd elmúlik. Gyomorcsillapítót kell szedni...
- És mikor tarthatnák meg az esküvőt?
Wollishoff elgondolkozott.
- Hát én azt hiszem... ha pünkösd megfelel...
Mindössze három hét volt hátra pünkösdig.
- Miért ne felelne meg? Pünkösd a virágok és a szerető szívek napja - fűzte tovább álmodozva a senior. - Pünkösd nagyon megfelel.
- Én is azt hiszem. Tehát pünkösdhöz két évre megtarthatjuk az esküvőt.
A senior nyitva felejtette a száját.
- Előbb semmi esetre sem - folytatta a műszaki tanácsos. - És ha egy fél évet még eltolódik, az már azt hiszem, nem számít.
- Hogy képzeli ezt?! Lehetetlen, amit mond!
- Miért volna lehetetlen? Már mondtam önnek, hogy az én lányom nem mehet akárhogy a férje házába. Sajnos, műszaki dolgokban néhány téves bejegyzés történt tavaly a csatornázás körül. Ugyanis engem bíztak meg a csatornázással...
- Hiszen errefelé nincs is csatorna!
- Ez a baj, uram. Engem bíztak meg, és nincs. Viszont egy ilyen csatornázásra költségek vannak. Nem tudom, érti-e? Csatorna nincs, költség van... Magam sem tudom, hogy történt. Miután a nagybátyám befolyásos ember, megelégedtek annyival, hogy mindenemet lefoglalták, amíg nem fizetem vissza a vidék fejlesztésének költségeit. És az ilyen fejlesztés nagyon drága. Elhiheti nekem. Sajnos, értek hozzá. Két évig is eltart, amíg az összes járandóságom és jövedelmem feláldozásával letörlesztem... Nem én vagyok az első és nem is az utolsó azok között, akik szülőföldjük fejlődése miatt áldozzák fel mindenüket.
- De hát csak nem akarja, hogy a leánya addig várjon...
- Ha eddig várt?... Az első vőlegényére öt évig várt. Ez a fiatalember önkéntes volt, és fogságba esett.
- Igen, tudom... Néhány svájci harcolt a franciák oldalán...
- A japánok oldalán. Az orosz-japán háborúban volt. De a franciák oldalán is harcolt a vőlegénye.
- Szép tradíció, azonban két év olyan idő...
- Kár minden szóért, uram. Egy Wollishoff leánya nem mehet addig férjhez, amíg atyját bűnvádi eljárás fenyegeti.
Nem használt semmiféle érv, Wollishoff csökönyös volt.
Senior és junior kétségbeesetten járkáltak fel és alá a vendégszobában.
- Átkozott egy história! - dühöngött Mr. Arthur. - Itt van a házban velünk egymillió font értékű gyémánt, és nem tehetünk semmit!
- Voltaképpen mennyit lopott ez a vén süket?
- Futólag megnéztem a könyvelést. Kétezer fontra becsülöm a hiányt.
- Nevetséges vagy! Ki kell nyújtani a kezed egymillió fontért, és ez az aránylag jelentéktelen összeg tart fel. Hát fizesd ki!
Mr. Arthur Rancing meghökkent.
- Mit tépelődsz? - folytatta hevesen Eddy. - Ötszázezer font jut ránk, amiért eddig még csak én dolgoztam, és te mindössze várod, hogy az öledbe pottyanjon. Legalább nyúlj olykor a zsebedbe. De ha nem, úgy is jó. Szervusz.
Vadul felkapta a kalapját. Komolyan el volt szánva rá, hogy megy. Az utóbbi hetek eseményei rendkívül megviselték. Betegesen lesoványodott, halovány arcára lappangó idegbaj ült ki, és az erkélyjelenet óta reuma kínozta. Mióta Mügli am Seeben tartózkodott, megtiporta az élet.
- Várjál! - kiáltotta a nagybátyja. - Hiszen a te ötleted nem is olyan rossz.
Három napon belül az illetékesek legnagyobb meglepetésére Wollishoff az utolsó fillérig visszafizette a csatornák árát, beleértve a sohasem létezett segédmérnök számára felvett napidíjat is.
Hűvös, de szép, derült pünkösd köszöntött Mügli am Seere. Ünneplőbe öltözött lakosság nyüzsgött mindenfelé. Wollishoff leányának esküvőjére készültek. A pap már harmadszor hirdette ki, hogy a leányt Mr. Rancing elveszi. A kastély rácsos kapuját valami oknál fogva színes papírral ragasztották tele, az inas és a portás vadonatúj ruhát kaptak Mr. Rancingtól, és Kratochwil főkertész neje, Viktória megfésülködött.
A városháza előtt felsöpörtek.
A vendéglőre kitűzték a nemzeti lobogót.
Így álltak a dolgok délelőtt tíz órakor.
Pontosan ez idő tájt vette elő kávéja mellé a reggeli lapot Eddy Rancing. Azután kiejtette szájából a falatot. Öklömnyi betűkkel ez állt az első oldalon:
AKI KÉZRE KERÍTI
Gyorsan végigolvasta. Mi ez? Evelyn kémnő? És mit keres Franciaországban? Eddy Rancing szerette Evelynt, és kezdettől fogva az volt a terve, hogy ha pénzhez jut, elveszi a leányt, és ha nem jön hozzá, akkor is illő részt juttat számára a gyémánt árából.
Tovább lapozgatott az újságban. Hátul, a társaságbeli híreknél, ismét kiejtette a falatot a szájából.
A kép egy hajófülkét ábrázolt, amely előtt ott állt Evelyn kimonóban, mellette egy úr úgy bámészkodott, mint akinek hideg vizet öntöttek hátul a gallérja mögé. Semmi kétség: Evelyn! Ugyanaz a kimonó, amelyben a Kings Roadon szokott megjelenni reggel egy másodpercre, ha beveszi a tejet az ajtó elől.
Hogy lehet ez? A lap elején körözik, és hátul közlik a fényképét? És hogyan lett a világhírű tudós felesége? Szédült...
A kép alatt egy kis hír következett, amely lord Bannister óriási érdeklődés mellett lezajlott párizsi felolvasásáról szólt. őlordsága feleségét is magával hozta, aki azonban gyengélkedik, és nem jelent meg a felolvasáson. Persze hogy nem jelent meg, hiszen néhány oldallal előbb az áll, hogy betört valahová, ellopott egy világraszóló okiratot, és néhány holttest hátrahagyásával távozott.
Eddy nyugtalankodott. Az ösztöne most először súgta, hogy itt valami nincs rendben. Miféle nyom alapján került a nő a Buddha miatt Franciaországba? Mert hogy a Buddha után ment, az biztos.
Nyugtalanságában újra kikereste bőröndjéből az eladási naplót. Minden tévedés kizárt. Májusban egyetlenegy "Álmodó Buddhá"-t adtak el, az "Arató pár"-ral együtt, és ideküldték ennek a Wollishoffnak.
De hogy került Evelyn Párizsba? És amint a lap írja, valami szobrot keresett...
Tűnődve meredt maga elé. Véletlenül éppen a napló fedelére.
És ekkor valami egészen furcsa dolgot látott, amitől néhány pillanatig hideglelésszerű tünetek fogták el.
Az évszámot jelző címke szélén túl apró papírcsík látszott. De csak a jobb sarkában. Egy milliméternyi kis szegély.
Világos, hogy a címke alól látszik ki ez a csíkocska. A címke tehát nem a fedélre van ragasztva.
Elővette a zsebkését, és vakarni kezdte a címkét.
Harangoztak. A nép tódult a templom felé. A tűzoltókocsi felvirágozott pumpával vonult ki, a bakon Zobelmann tiszthelyettes állt zsakettben és cilinderben, barátságosan integetve a lakosság felé.
A főtéren már gyülekezett a dalárda.
Eddy felborzolt hajjal, révedező szemmel ült a könyv előtt.
Mindent értett. Evelyn tehát a helyes nyomon van. Így sodródott bele a kémkedési ügybe. Neki viszont eladtak egy hamis naplót, felülbélyegezve a jó címkével. Gréte Buddhája tehát nem rejt semmit, csak egy kis ollót, egy motring selyempamutot és néhány gyűszűt.
Kopogtak.
Gyorsan elrejtette a könyvet.
- Szabad!
A senior lépett be, szalonkabátban, ünnepélyes arccal.
- Itt a vőfélyed, Eddy.
- Nem érdekel. Arthur, én meggondoltam magam. Nem kell a vagyon. Nem esküszöm meg ezzel a leánnyal. Nem bírom! Mit csináljak?!
- Megőrültél? Este miénk lesz a bálvány!
- És enyém a lány. Nem.
- Mit akarsz tenni?
- Elszököm.
A senior valósággal tajtékzott:
- Jó! Én maradok! Majd egyedül folytatom tovább.
- Feleségül fogod venni Grétét?
- Úgy van! - mondta a senior elszántan.
A junior meghatottan szólalt meg:
- Te sokszor gyanúsítottál engem léhasággal és cinizmussal. Most majd belátod, hogy tévedtél. Legyen. Átengedem neked a gyémántot, és lemondok Grétéről. - Nagyot sóhajtott, és bánatosan nézett az ablakon át a hegycsúcsok felé. - Legyetek boldogok...
- Szóval lemondasz a részesedésedről? - kérdezte mohón Arthur Rancing.
- Le - felelte a junior. - Mindössze a munkámat fizesd meg, amellyel birtokába juttattalak a kincsnek. Kétezer fontot adsz, és itt sem vagyok.
- Egy fillért sem többet!
- Nem erőszakolom. Ennyit Wollishofftól is megkapok a titokért. Lehet, hogy többet is. Isten áldjon.
Felcsapta a kalapját, karjára dobta a felöltőjét, és indult.
- Megállj! Várj, gazember! Te vérszívó!...
- Nagyon hálátlan vagy! Rongyos néhány ezer fontért milliomossá tettelek... Tudd meg, most már nem is kell a hitvány pénzed, megyek Wollishoffhoz!
- Várj... Eddy, mit érzékenykedsz? Szóval kétezer fontért írásban lemondasz minden jogodról?
- Úgy van. Sem a gyémánthoz, sem a lányhoz nincs többé közöm.
Egy óra múlva Eddy Rancing útban volt Zürich felé, ahonnan a legközelebbi repülőgépen Marseille-ba indult. Biztos nyom volt a kezében, amit a rendőrség sem ismert. Neki csak a világhírű tanár tartózkodási helyét kellett kinyomozni, mert tudta, hogy Evelyn mellette van. Százezer frankot máris kereshetett volna, ha elárulja Evelynt, de ez esze ágában sem volt. Különben is a gyémántra vágyott.
Ezalatt a patikus csillagszórókat készített.
Ugyanakkor Arthur Rancing elmondta a műszaki tanácsos úrnak, hogy ő is beleszeretett a leányba, és az éjszaka folyamán megmagyarázta öccsének, milyen tragédia, ha az ilyen élete delén levő embert utolsó nagy szerelmétől megfosztják. Sorsot húztak gyufákkal, sir Arthur húzta a rövidebbet, és Eddy Rancing megtört szívvel távozott Hüttlibergbe. Most ő eljött, hogy megkérje ezen az ünnepi délelőttön a menyasszony kezét.
Gréte rövid habozás után boldogan omlott a keblére. Egy leány, aki két hadjáratot küzdött végig mint menyasszony, nem hátrál meg váratlan mozdulatok elől, ha esküvőről van szó.
- De hiszen már kihirdették a vőlegényt - szólalt meg mellettük a halottkém, aki az egyházjoghoz is értett valamit.
- Nem tesz semmit - felelte fölényesen a senior. - Mr. Rancing nevét hirdették ki, és én is Rancing vagyok.
A lakosság eleinte meghökkent az új pártól, de később belenyugodtak. A színigazgató egy nagyobb csoportnak elmesélte a két rokon között lefolyt véres éjféli párbaj történetét.
Doktor Loebli a vármegyei mentők nevében gyönyörű selyempárnát adott át az ifjú párnak, ezzel a hímzett szöveggel:
...Marokkó felé közeledett a gép. Evelyn és a tanár csak egyes szavakat váltottak. A leány nem mondott semmit a "bűnügyről". Kinevette saját magát, hogy olyan boldog. Ugyan mitől? Ha megérkeznek, ő jobbra megy, a tanár balra. Kiderül-e egyáltalán valaha Bannister előtt, hogy ő milyen ártatlan az ügyben? Hogy is mondta Bradford bácsi? "A női becsület olyan, mint a jó szabás: annyira sem szabad feltűnni, hogy dicsérjék."
- Mondja, Mylord - közeledett újra Holler, mert már nem szédült -, mikor tekinthetem meg a laboratóriumát? Erre nézve ígéretét bírom, és nagyon várják a cikket otthon.
- Ó... kérem... igazán csak öntől függ. Tartom szerencsémnek.
- Mennél előbb, mennél előbb. Az ön munkássága hallatlanul érdekli Angliát, pardon...
Sürgősen felkereste újra elárvult pergamenzacskóját, mert széles spirálisban ereszkedtek le, és ez a manőver mindig nagyon megviselte. A gép enyhe döccenéssel gurulni kezdett, a berregés elnémult, rövid ideig sík terepen futottak, azután véget ért a hosszú út.
Megérkeztek Marokkóba.
- Együtt szállunk taxiba - mondta Evelynnek a tanár. - Útközben mondja meg, hol tegyem le. Csak addig tart a komédia, amíg ezt a szörnyű Hollert lerázzuk, és azt hiszem, most már sikerülni fog.
Egy lélekbúvár barátom szerint a legtöbb tudományos kutatót az indokolatlan optimizmus jellemzi. Bannister is ebbe a hibába esett, amikor úgy érezte, hogy nemsokára jólesően nélkülözheti a riporter társaságát. Miután odaintette a taxit és búcsúzni készült a feléje siető Hollertől, ez ahelyett, hogy a kezét nyújtaná Bannisternek, a kofferját nyújtotta a sofőrnek.
- Ha megengedi, élek a nagylelkűségével, és máris önökkel tartok. A jó interjú sohasem indulhat elég hamar a lapnak, és ha már tetszésemre bízta, Sir, a meghívást, tiszteletem tiltja, hogy megvárakoztassam. Vagy zavarok?
Hiába, a sajtó az sajtó. Ezt Bannister is tudta.
Legszívesebben szeletekre vágta volna az újságírót, legszívesebben elátkozta volna magát udvariasságáért, amellyel a repülőgépen Holler tetszésére bízta a látogatást, és ehelyett úgy kellett tennie, mintha örülne.
Sejt talán valamit ez a firkász?
Természetesen most már kénytelen volt Evelynt is elvinni a villájába, a látszat kedvéért. A lány segítségére sietett.
- Én azonnal bemegyek a városba. Fontos elintéznivalóm van.
- Én is hamar végzek, és boldogan fogom kalauzolni, ha megengedi, lady Bannister.
"Miért nem üti el az ilyen embert gyermekkorában egy villamos?" - gondolta a tanár, majd fennhangon így szólt:
- Most előbb villásreggelizünk.
- Az jó lesz - felelte szomorúan Evelyn -, éhes vagyok...
Hiszen a tanár tudta jól, hogy a leány éhes és fáradt. Azért nem akarta csak így letenni valahol az utcán. De miért nem akarja? Legfőbb ideje lenne, hogy meneküljön Evelyn Weston közeléből, akinek a fejére díj van kitűzve. Élve vagy halva!
És ő itt viszi. Élve. Éhesen.
Gueliz előkelő villanegyedében állt a tanár háza. Hatalmas, dús virágágyak, gyönyörű palmyrapálmák szinte láthatatlanná tették a háttérben meghúzódó épületet.
A villásreggeli kissé nyomott hangulatban folyt le, bár Holler sokat evett, és néha jóízűen kacagott saját elbeszélésein. Az ebédlő, mintha nem is Afrikában lennének, igazi londoni szoba volt. Még kandalló is állt a háttérben. Evelyn kissé szomorúan nézegette mindezt, megtapogatta az imaszőnyeget, felemelt egy porcelán pásztorleánykát a kandallóról, és megállapította csendben, hogy nagyon rossz lesz innen nemsokára elmenni.
Észre sem vette, mikor a tanár és az újságíró átmentek az ebédlőből a laboratóriumba. Most érezte csak, hogy huszonnégy órája jóformán alig aludt. Egy mély fotel hívogatta, de erőt vett magán. Feltette a kalapját, és csendben, szomorúan, gyorsan keresztülsietett a parkon. Betette maga mögött a rácsos kaput.
Most hol kezdje a kutatást? Felvitette magát taxin a dombra, ahol Gueliz erődje van. A városparancsnokságon udvariasak voltak. Egy beteg légionista? Münster... Hát kérem, milyen ügyben keresi?... Családi... Hm... Légionistáknak ritkán vannak családi ügyeik, de ez a bizonyos Münster lehet kivétel. Talán szíveskedjék a helyőrségi kórházban érdeklődni.
Helyőrségi kórház.
Pillanatnyilag nem tartózkodik a kórházban. Nemrégen ápolták itt. Hogy hol van most? Kérem, mi a városparancsnokság engedélye nélkül katonai ügyekben nem adhatunk felvilágosítást. Hogy onnan jött? Hát szíveskedjék visszafáradni, és egyenesen a második század gazdasági hivatalában a tartalékállományi zászlóalj-irodájának parancsnokságához fordulni.
Vissza Guelizbe.
- Sajnálom, Madame - szól a poszt -, a hivatalos óra elmúlt, de különben is, a legénységi állományban levők beosztásáról a gazdasági hivatal tartalékállományi zászlóalj-parancsnoksága csak akkor ad felvilágosítást, ha Oránból a főhadiszállás központi ezredparancsnoksága erre külön utasítást ad, amihez a kormányzóság ajánlása szükséges. Ennyi az egész, a többi már megy, mint a karikacsapás, ha egy kis szerencséje és összeköttetése van.
Ennyit végzett déli egy óráig. Gondterheltségében észre sem vette, hogy egész idő alatt egy körszakállas ember követi.
Csüggedten állott ismét a Belvárosban. Hová menjen? Kihez forduljon egy gyenge nő, akit mellesleg a rendőrség is keres, élve vagy halva? Váratlanul ismerős hang szólalt meg mögötte:
- Csókolom a kezét, Mylady! Miben lehetek ciceronéja?
Holler szerkesztő volt. Még csak ez hiányzott!
- Jó... jó napot... Az urammal már végzett? - nyomban elpirult. "Az urammal." Szép kis szélhámos lett.
- Elég hamar végeztünk. A lord mindenáron marasztalt még, de én nem bírom sokáig a szobalevegőt. Milyen megviseltnek látszik. Nem inna, lady Bannister, egy teát velem? Igazán boldog lennék.
- Köszönöm... - Olyan gyenge és fáradt volt, hogy elfogadta az ajánlatot. És tanácsot fog kérni a szerkesztőtől. Hiszen nincs senkije...
- Bámulatos munkát végzett a tanár... - áradozott Holler teázva. - Láttam a bacilustenyészetét, szavamra, úgy fest a nagyító alatt, mint egy gyönyörű merinói juhnyáj a friss alpesi legelőn. Micsoda baciluskarám! Nem értem a tanárt. Szerintem az ő kötelessége az lenne, hogy irtsa ezeket a bestiákat, nemhogy tenyéssze. No, de egy szerkesztőnek nem kell értenie orvosi dolgokhoz. A fő az, hogy őlordsága népszerű, és valahányszor megírom az álomkór elméletét a vasárnapi mellékletben, számos gratuláció érkezik.
- Én ki szoktam vágni ezeket a cikkeket - mondta Evelyn némi ravaszsággal.
Ennek a kijelentésnek bámulatos hatása volt.
- Komolyan?! - felelte kipirultan Holler. - Boldoggá tesz. Lord Bannister olykor elégedetlen cikkeimmel. Minden csekélységen fennakad. A múltkor komolyan korholt, mert szerinte álomkór vagy malária, az nem mindegy. De hát végre is én nem vagyok orvos, hogy ilyen jelentéktelen részletkérdéseit ismerjem a témának. A fő, hogy a vasárnapi cikkről napokig beszéltek, és nyomban megalakult az álomkórellenes kisiparos-szövetség, amelynek alelnöke lettem! Megválasztottuk őlordságát díszelnöknek, és elhatároztuk, hogy nagyobb ébresztőóra-szállítmányt küldünk Indiába, az álomkórban szenvedőknek. Ez a fontos, kérem. Az eredmény az, hogy a társadalom szervezkedik végre az álomkór ellen, a cikkeim nyomán, és itt most mellékes, hogy a tanár úr szerint helytelen, ha azt írom, hogy egy álomkórban szenvedő bermudai ügyvéd az esküvője napján elaludt, és csak az aranylakodalmán ébredt fel. Végre is nem vagyok orvos.
- Henry kissé szigorú tudományos kérdésekben.
- Ez bizonyára családi vonás.
- Igen. Általában a Bannister-család konzervatív.
- Bannister család? De hiszen csak egy Bannister van...
- Úgy értem... már tudniillik, ha nincs is testvére Henrynek...
Holler csodálkozott.
- Eddig úgy tudtam, hogy többen vannak testvérek...
Mit akar ez? Először nincs több Bannister, azután többen vannak... Itt még valami bajt csinál.
- Úgy látom - mondta merészen Evelyn -, hogy szerkesztő úr nem egészen tájékozott a mi családi dolgainkban.
- Én?! Valóságos angol nemesi lexikon vagyok. Például Bannister! Az ön igen tisztelt férjének nagybátyja, hősies magatartásáért a harmadkor melegvérű emlőseinek rendezése terén, legfelsőbb elismerésül lordságot kapott őfelségétől. Ez volt az első lord Bannister. A lord cím és az ezzel együtt járó Bannister név mindig a legidősebb fiúra szállt. A második lord Bannister az ön férjének nagybátyja volt, miután az ön férjének anyja mint leánygyermek jött a világra, és így nem örökölhette a Bannister nevet és címet. Ez a lord Bannister, sir Dealing, a köztiszteletben álló száraztésztagyáros, nyolc év előtt elhunyt, gyermeke nem volt, és ekkor örökölte a lord Bannister nevet és címet közbecsült férje, sir Henry. Amint látja, egy angol szerkesztő ismeri a nemesi családokat. Most, ha az önök frigyét gyermekkel áldja meg a sors... Na!... Érdekes, hogy ma önöknél mindig cigányútra megy valami beszélgetés közben. Csak hagyja megszáradni, nem hagy foltot...
Evelyn nagy nehezen magához tért a köhögésből.
- Igazán jól ismeri családunk történetét.
- Látja, Mylady, ez a szép az angol címadományozásnál. Valaki a világra jön, egyszerű polgári névvel, és elég egy kis szerencse, egy távoli rokon gyermek nélkül elhal, és az egyszerű angol tudós nemcsak gyönyörű címet, hanem a lordsággal együttjáró gyönyörű új nevet is kap.
- De most már fizessünk, Mr. Holler. Még van egy kis elvégeznivalóm. Remélem, sikerrel járok.
- Talán segíthetek? Kitűnően ismerem Marokkót. Évente többször járok itt, és nagy cikkeket írok Afrika borzalmairól.
- Egy beteg légionistát szeretnék megtalálni. Jó barátja volt az unokafivéremnek, és megígértem Londonban a hozzátartozóinak, hogy érdeklődöm a sorsa iránt.
- Hát akkor igazán szerencséje van, lady Bannister, hogy itt vagyok. Légionista dolgokban kissé nehézkesek a hatóságok. Sohasem lehet tudni, hogy miért keresik őket. De én ismerem a dörgést a kormányzóságon. Fizetni!... Garçon!
Újra Gueliz felé vitte a taxi. De most a szerkesztő is mellette ült. Rövidesen kiszálltak az erődnél.
Itt azután elemében volt! A kapuban összeveszett a poszttal, aki nem akarta beengedni, mert elmúlt a hivatalos idő. Ezt jól lehordta. Végül egy ezredes jött ki, és Holler rövid előadása után bevezette őket az erődbe.
Mire a második emeleti helyiségbe értek, a szerkesztő már négy magas rangú katona barátságára tett szert, és mozgósította az egész ezredirodát. Itt tíz frank, ott egy nyájas mosoly, emitt egy gorombaság, máshol jó társaságbeli konfidencia. Mindenütt megtalálta a legalkalmasabb módot. Rohammal foglalta el Gueliz félelmetes erődjét.
Délben már tudták, hogy Münster légionista súlyos sebéből gyógyultan, egész közel van, két nap teveút mindössze. Mahrbuk-oázisban lábadozik, a 2. század katonai üdülőjében.
- Sohasem felejtem el önnek...
Holler boldogan vigyorgott, de azért ezt mondta:
- De kérem, semmiség az egész... Tavaly két nap alatt kinyomoztam egy bőrkereskedőt, akit utoljára a búr háborúban láttak. Most mit akar tenni, lady Bannister?
Csak ne szólítaná folyton így! Evelyn állandóan pirult.
- Ellátogatok Mahrbuk-oázisba. Úgysem voltam még ilyen helyen.
- Sir Bannister is megy?
- Ne... em... Most az egyszer szeretnék önálló lenni. Nem akarom zavarni a munkájában. Lehet itt kísérőt kapni?
- Hogyne. Hát még sohasem rándult ki a sivatagba?
- Nem. Ezért is szeretnék...
- De hiszen akkor felszerelése sincs! Ó, kérem, milyen jó, hogy itt vagyok. Én már sokszor jártam a Szaharában. És milyen olcsón. Pedig a kereskedők rablók, ha nem vigyáz rájuk az ember. Megengedi, hogy előkészítsem az útját?
- Nem is tudom, hogy köszönjem...
- Boldoggá tesz, lady Bannister. Hát elsősorban gyerünk a felszereléssel. Mert szoknya meg ilyesmi, ugyebár, nem használható néhány száz méterrel délebbre. De nem vezetem egyik belvárosi bazárba sem. Csak arabnál venni. Arabnál. Ott a fehér faj tekintélye dominál. A Belvárosban rosszat adnak, drágán, de udvariasan. Járjanak oda a turisták... Taxi!
Mellahba vezette. A marchée arabe torlódásában csak centiméterenként jutottak előbbre. Az arab város legpiszkosabb negyedének legszűkebb utcájánál leállította a taxit, és gyalog vágtak neki az olajszagú sikátornak.
Azt a körszakállas fickót, aki időnként nagyot köpött a bagótól, és már a parancsnokságtól követte őket, nem vették észre.
Kis, sötét, legyektől zsongó boltba vezette Evelynt a szerkesztő, és egy kecskeszakállas, horgas orrú arab jött eléjük. Kiválasztottak mindent. Parafakalapot, csizmát, bricseszt, termoszt, élelmiszerdobozt, amit gumiszalag zár légmentesen, és egyebeket.
Azután következett az alku. Ilyent Evelyn még nem látott!
Az arab először kacagott, később a mellét verte, kirohant az utcára, és ökleit rázta a járókelőkre, majd habzó szájjal tépdeste a burnuszát, és összecsapva kezét, kétségbeesetten a plafonra tekintett, hogy nyomban utána zokogva boruljon a bricsesznadrágra, mintha holt gyermekét siratná. Holler ezzel szemben egyik öklével az asztalt verte, majd gúnyosan kacagott, és valamit bizonyítva, felgyűrte a nadrágszárát, hogy az arab meggyőződjön harisnyája minőségéről. Ez mély benyomást gyakorolt a kereskedőre, mert a parafakalapot odatolta, de mikor Holler a nadrág felé nyúlt, ismét megvadult, mint a nőstény eb, ha kölykéhez közelítenek, és hörögve ölelte magához a bricseszt.
Egy óra múlva minden becsomagolva feküdt előttük, fizettek és mentek.
- Nagyszerű üzletet csinált - mondta Holler, és megelégedetten törölgette homlokáról a verejtéket.
- Nem fél, hogy ez az arab megöli egyszer?
- Ez? Állandó vevői közé tartozom. Jó barátom. Ha Londonban vagyok, levelezünk.
A vezetőnél már simábban ment a dolog. Ezek sivatagi emberek. És különben is mintaszerű szervezetük van.
Alacsony, sovány berber volt a vezető, sötétbarna bőrrel és göndör hajjal kiborotvált tonzúrája körül. Szerinte, ha másnap hajnalban elindulnak, negyednapra reggel ott lehetnek Mahrbukban.
- Mehetek vele éjszaka a sivatagban? - kérdezte angolul Hollert a leány.
- Nyugodtan, asszonyom - felelt kifogástalan angolsággal a berber. - A sivatagi vezetők igazi gentlemanek.
Elszégyellte magát.
- Ezek ilyen gyerekek - nevetett Holler. - Ismertem egy berber vezetőt, aki a philadelphiai hangversenyzenekarnál működött évekig, és szerelmi csalódása miatt tért ismét vissza a sivataghoz.
Csokoládészínű kisleányka jött ki a házból, és egész közelről csodálta meg a szép rumi hölgyet.
- Jaj de kedves - mondta Evelyn. Felvette a kisgyereket a porból, és letörölte maszatos arcát. Azután odaadta neki a melltűjét. Apró, értéktelen holmi volt, arra szolgált, hogy a sált összefogja a leány nyakán.
- Amulett... amulett... - hebegte a csöppség ámultan, és alig merte megfogni a fényes holmit.
- Ezek most tűzbe mennek magáért - magyarázta Holler, mikor folytatták az útjukat. - Hát szerencsés utat, lady Bannister. Legyen pontosan időre ott a megbeszélt helyen, mert ezek a vezetők képesek egyszerűen hazamenni, ha nem jön időben az utas.