A szürke

A szürke szerző: Gárdonyi Géza

       Régente voltak barlanglakók; a jövő történetírója beszélhet kávéházlakókról is. Kivált így télen látni a nagyablaku kávéházakban embereket, akik ott tétlenkednek napestig; legfeljebb azt a sok szénát-szalmát fogyasztják, amit a hír-sajtó vet napjában kétszer az asztalokra.
Egy januáriusi estén magam is ott ültem az egyik ablaki asztalnál. Magamat a hely melegébe felejtve, bámultam ki az ablakon a havas utcára.
A kávéház előtt bérkocsi-állomás van. A villamos lámpások fehér fényében valami három egyfogatu vesztegelt ottan, várva a jószerencsét.
Az ablak előtt egy szürke ló álldogált, nagyfejű és vén. A hátát vörös pokróc födte, de azért fázott: rossz buckós térde remegett, és a zablája láncán zuzmara ült. A kocsis a bundájába burkoltan aludt a bakon.
A lámpás erős fénye éppen a lóra világított. Olyan különös volt a szomorú, elcsigázott állat, amint ott álldogált lógó fejjel, a rátűző erős villamfénytől hunyorgatva, fáradt álmosan és késő estén, a zordon hidegben, várakozva az utasra, aki neki senkije, de aki ha megjelenik, őneki ostorral metszenek a nyaka közé s rohannia kell a kocsival és a teherrel a havas éjszakában, a merre űzik.
Ó, t.e szegény rabszolga! te négylábu ingyen napszámossa az emberiségnek! te gyámoltalan buta óriás! hogyan nem tudod te meggondolni, hogy azok a szijjak, amelyek téged a rúdhoz kötnek, egy rántásodra elroppannának s rabszolgatartód lábadnak egyetlen ütésétől elejtené az ostort, amellyel életed hosszán át mögötted hóhérkodott!
Mi jogon nevelt ő rabbá? Mi jogon üt-ver? Nincs-e neked annyi jussod a magad életére, a Földre, a szabadságra, mint az embernek?
A ló, mintha értette volna a gondolataimat, nagyot bólintott. Aztán ismét állt mozdulatlanul. Már tizenegy felé járt az éjjeli idő, mikor az ablak előtt egy fiatal házaspár jelent meg. Mind a ketten prémes bundába öltözöttek: a férfi feketébe, a nő fehérbe. A bunda gallérja fel volt hajtva a fülökig.
Megálltak a bérkocsi előtt. A férfi néhány szót mondott a kocsisnak. A nő a kávéház ablakára pillantott, s megérintette a férfi karját.
A következő percben berontottak mind a ketten a kávéházba.
Hát egy barátom volt, egy amerikai református pap, meg a felesége.
- Jössz velünk! - mondotta a pap. - Legalább egy teát iszunk együtt!
A pap (ugyan most nem pap) csak éppen házasodni jött haza, s itt Budapesten csak éppen megpihen. A leányt az én ajánlatomra vette el. Őszintén örültem, hogy látom őket.
- Csak egy teára, - könyörgött a rózsásképű asszony - Hiszen negyedóra alatt ott vagyunk!
- És maradsz, ameddig akarsz.
Kifordultunk az utcára. A pap kinyitotta a bérkocsi ajtaját.
- Dehát ebbe be se férünk, - mondottam. - Én másik kocsiba ülök.
- Meg akarsz szökni! - kiáltotta vígan a pap, a karomat megragadva.
- De hiszen elférünk itt hárman, - szólt az asszony a kocsi szegletébe húzódva. - A kocsi kétüléses. Maga ide ül mellém, Pali velünk szembe.
Arra gondoltam, hogy ennek a vén szürke lónak sok lesz ennyi ember, hogy van itt erősebb ló is, vagy hiszen a kétfogatu kocsik állomása sincs messze, de nem juthattam szóhoz: Pali betuszkolt a kocsiba.
- Aztán jól hajtson! - kiáltotta ki az asszonyka a kocsisnak.
- Egy korona lesz a borravaló! - kiáltotta Pali is.
Azzal becsapta a kocsi ajtaját.
Az asszony örömtől ragyogva nézett reám. A kocsiba behallatszott, amint az ostor rácsattog az öreg szürkére.
A kocsi megindult robogva.
- Hol laktok? - kérdeztem kedvetlenül.
- Egy öreg rokonomnál, - felelte Pali. - Emlékszel tán az öreg huszár-ezredesre?
- De most nincs itthon, - folytatta az asszony. - A lakása egészen a mienk.
- Oda van a japánoknak lovat venni, - magyarázta Pali. - Ha akarod, meg is hálhatsz nálunk.
- Köszönöm, - feleltem. - Félórát veletek töltök, aztán visszatérek.
A kocsi meglassúdott. Hallottam, hogyan vagdal a kocsis a szürkére. Az ostor hatását érezni lehetett különben a kocsi megrándulásából is.
- Fázik? - kérdezte az asszonyka.
- Köszönöm, - feleltem, - nem fázom.
A Lánchídon lépésben haladt át a szürke. De mikor a hídról legördült a kocsi, a kocsis ismét erősen megcsapkodta.
- Csak nem a várban laktok? - kérdeztem aggódva. (Palihoz kellett a kérdéseket intéznem, mert az asszonyka folyton csevegett.)
- Hát majdcsaknem, - felelte Pali, - nem messze a kaputól.
Csakugyan az Albrecht-úton kanyarodtunk föl. Az út sikamlós volt: a szürke meg-megcsúszott. Olyankor a kocsis ugyancsak ráhúzkodott az ostorral.
Végre megálltunk. A ló gőzfelhőket bocsátott orrából-szájából. A kocsis betűzte az ostort a tartóba.
- Itt a díja, meg a korona - mondotta Pali. - Még egy hatost adj ennek a derék embernek, - szólt az asszony, a ház csengetyűjét megnyomva.
Pali átadta a pénzt és hozzám fordult:
- Várjon itt rád, ugye?
- Nem, ne várjon - feleltem. - Azt hiszem, itt a közelben találok majd kocsit. Ennek a lova már fáradt.
- Fáradt? - hörkent meg a kocsis. - Akár Gödöllőre is elviszem ma még az urat.
Bementünk anélkül, hogy a kérdést elintéztük volna. Az asszony teát rögtönzött. Jó tea volt. Félóra helyett egy órát töltöttem náluk.
Mikor elbúcsúztam tőlük, a szürkét ott találtam a ház előtt.
- Minek várt? - szóltam boszúsan a kocsisnak; - mondtam, hogy nem megyek magával.
De hideg szél csapott az arcomba, az az éles, csikaró téli szél, amely ellen nem védelem a téli bunda se. Ebben a szélben átmenni a Lánchídon, nem nekem való sport. Arra gondoltam, hogy a kocsinak így is, úgy is haza kell térnie s egy emberrel több vagy kevesebb, nem sokat változtat az agg szürke terhén.
A kocsis megcsavarta a fékezőt: lépést ereszkedtünk le a hegyről. A Lánchídon is csöndesen mentünk át. A Ferenc-József-téren aztán a kocsis erősen rávert. a szürkére.
Éppen kinyitottam az ajtót, hogy rászólok, mikor a szürke a Dorottya-utca elején az aszfalton elsikamlott: térdre bukott. A szerencsétlen állat jó néhány métert csúszhatott a térdén: úgy maradt.
A kocsis először csak ültében vagdalta az ostorral, aztán felállt, és teljes erejével ütötte-vágta, miközben persze káromkodott is.
Kiszállottam a kocsiból, és átadtam neki az egész út díját.
- Ugyan legyen irgalommal, - mondottam búcsúzásul.
- De Máriája ne legyen! - felelte a kocsis. Azzal leugrott a bakról, és neki az ostornyéllel a szürkének: agyba-főbe dühölte-duhogolta a szegény párát. Az öreg ló meg-megrándult az ütésekre, a fejét el-elkapta. De hogyan néma az állat! hogyan nem kiálthat semmi hóhérlásra!
Végre a kocsis felcihelte-rihelte-rángatta. Aztán visszaugrott a bakra és irtóztatóan megvagdalta az öreg szürkét.
A kocsi gyorsan eldörgött-eltűnt előlem az éjszakában.
Nekem aztán rossz álmaim voltak
Az öreg ezredest láttam, amint egy huszárcsapat előtt állt és attakot vezényel. A lovak fújva és horkolva robognak. A domb a cél, amelyen én állok. Ahogy oda fölérnek, minden ló a szemét elforgatva liheg: alig bírnak nyugodtan megállani.
Az egyik tiszt lovában megismertem a szürkét. Milyen szép, fiatal paripa most! De miért rohant ilyen buzgón? Mi neki az attak? Mi köze neki, a békés mezők állatának, a katonasággal, attakkal, hadi gyakorlatokkal?
Ahogy a szemem a huszárok csizmájára fordul, látom, hogy a sarkantyúk véresek.
Kedvetlenül szállok le a dombról. Szinte jól esik a szememnek, hogy szántóföldek közé jutok. Az ébredő füvet napsugár csókolja. A földeken mindenfelé ökrök és lovak szántanak. Egy ember vet.
Az út mellett, amelyen haladok, egy szürke ló vonja az ekét. Bámulva látom, hogy ez az én nagyfejű, buckós térdű budapesti szürkém!
Hogy a manóba kerül ide? Mért húzza az ekét, ezt a nehéz durva vasekét? Hiszen ő nem eszik abból a búzából, vagy abból a rozsból, amit ide vetnek! S vonszolja az ekét feszült inakkal, dagadozó erekkel, megállás nélkül, pihenés nélkül.
Látom pedig az erőlködésén, hogy meg van fáradva. Néha meg is lassúdik, mintha lélekzeni akarna, de a paraszt ilyenkor rácsíp az ostorral.
- Nye te, nye!
A szürke oldalán és hátán hosszu vörös vonalak látszanak. S halad az eke: cipeli, vonszolja a szürke, némán, türelmesen, panaszhang nélkül.
Reggel korán keltem. Szeles, rút, hideg reggel volt ez. Hogy az említett kávéház van legközelebb, ismét odamentem reggelizni.
Amint kinézek az ablakomon, látom, hogy a szürke ott áll. Ugyanaz a nagyfejű, buckós térdű szürke. Áll szomorún, mint tegnap.
Vajjon miket gondol?