A szépek szépe
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Ti élet édesét lehellő leányok!
A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
S fellobant oltárán temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.
Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, a mivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, a kiknek vagyon finomabb ízek,
"Te vagy a remekkép, ők pedig a skizzzek".
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Azt, hogy Helenáért vesződtek Trójánál,
Holott lehet, s van is, szebb személy nálánál!
Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba',
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamelly'k részét hibásnak mondjátok,
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.─
Ha kérditek : "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat oly formán képzelem,
Hogy szép mindaz, a mi őbenne láttatik,
A mi benne meg nincs, az rútnak mondatik.
Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze
Minden kellemeket őreá hímeze:
Még is ily főmivben ez egy nagy csonkúlás,
Hogy ő véle is köz a vénség és elmúlás.
Isten! Hát csak azért formálsz ily remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy „légyen” szódat elrontó „múljon”-nal
Minden Gráciákat eltörűlj azonnal?
Hová tészed akkor ily dicső mívedet
A milyent még semmi föld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel: Szépek: de ez szebb volt nálok.
Jer, Lillám! Csak néked lehellek míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
Sőt, ha majd a halál engem valahára
Kebeledből ragad vak tartományára.
Mikor már lelketlen porrá változtatott;
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.