A százegyedik asszony
szerző: Mikszáth Kálmán
(Egy kis tréfa)
Sok tarkabarka dolgot írt meg hajdan a pajkos tollú Boccaccio. Veronai, florenci asszonyok segítették benne. Amennyi rossz fát azok a tűzre tettek, annak a hamujában növesztett ő virágokat.
És annyit... de annyit, hogy az ember azt hinné, nekünk, akik elkéstünk, csak az erényeik jutottak már, hogy történeteket szőjünk belőlük egy boldogabb időszaknak, amikor megint vétkezni fognak az asszonyok.
...Mert nehéz megmondani, mikor boldogítóbbak: vétkeikben-e vagy ártatlanságukban?
Hanem én most ezen nem tűnődöm, mert nekem még van egyetlenegy gonosz történetem a fiókomban.
Igaz, hogy a Peresziné nagynénémmel történt, s talán illetlenség is elbeszélni... legalább a Maróthyné nagynéném mindig arra intett: »Csitt, gyerekek... ha már egyszer megtudtátok a dolgot, hát legalább mélyen hallgassatok róla, mert ezt nem szabad elbeszélni, ez nagy titok, aki ezt elmondja, mindjárt hátra fordul az arca, s olyan csúf lesz, hogy szörnyűség...«
De ez aligha úgy van, mert Maróthyné nagynénénk sokszor elmondta ezután másoknak, s az arca még mindig elöl van, de az igaz, olyan csúf lett, hogy szörnyűség.
No, de 'iszen húsz esztendeje már ennek, s akkor se volt valami híres szépség. Talán azért is haragudott Peresziné nagynénénkre, mert az meg olyan gyönyörű menyecske volt, hogy példának okáért, az egyik udvarlója, ez a most élő Kamuthy Lázár bácsi úgy belebolondult: instanciát írt a királyhoz, hogy ezentúl, azt mondja, a Pereszi Pálné asszonyom képét veresse a húszasokra, mert ő különben el nem fogadja készpénznek.
Nem tudom, eljutott-e az instancia a királyhoz, hanem Kamuthy Lázár bácsi eljutott a bolondok házába, ott verték ki a fejéből hideg vízzel a Peresziné bűvös arcát.
Egyébiránt Kamuthy Lázár bácsi ártatlan ember ebben a történetben. Hanem annak nem ő az oka, mert úgy mondják, éppen azért bolondult meg, hogy neki ártatlannak kellett lennie.
A szép asszony ugyanis hideg maradt iránta. Mert hihetőleg jobban szerette a férjét. De viszont nem maradt volna - azt mondják - hideg bizonyos Fátyoly Imre iránt. Hát, mert hihetőleg jobban szerette a férjénél.
Hogy Fátyoly Imrére maga Pereszi bácsi is gyanakodott, s eltiltotta volna a háztól s több efféle...
Én bizony nem tudom, s talán senki sem tudja.
Lehet, hogy Maróthyné nagynénénk Boccaccio valami ismeretlen novelláját hallotta valahol, a százon túl egyet, s Peresziné nagynénénkből esztergályozott ki egy százegyedik bűnös asszonyt, aki kimaradt a Dekameronból.
Én csak arról az egyről állok jót, hogy Pereszi Pali bácsi igen becsületes és jámbor ember hírében állt. Az adóját pontosan fizette, és mindig az erősebbekkel szavazott. (Mert az újabb kor novellaírójának már ezekkel a színekkel illik jellemeznie hőseit.)
A feleségét nagyon szerette, minden vasárnap eljárt a templomba, és csak egyetlen különös passziója volt. Az a szilárd vasmeggyőződés, hogy az egész világon csak az ő órája jár jól. Mert vannak még erős meggyőződések a mai romlott században is!
Pereszi szenvedélye nem volt költséges, mert a kis ketyegő jószág, melyhez e rendületlen hit tapadt, egy közönséges, úgynevezett klepszidra óra volt... Licitáción vette valamikor fiatal korában nyolc forintért.
Se veszedelmes szenvedély nem volt, mert mindössze egyszer került miatta bajba, mikor Vácon erőnek erejével a magáé szerint akarta megigazítani a vasúti órát, s azok az oktalan konduktorok lerángatták a székről.
Az ismerősei azonban szívesen elnézték gyengeségét, hogy amikor benyit, első dolga végig igazítani az órákat a magáé szerint...
A szolgabírói hivatalra igaz, amiatt lett képtelenné, mert úgy a makacssági végzések kimondásánál, mint minden más dolognál sohasem akart tágítani az ő óramutatójától, ami rengeteg zavaroknak és differenciáknak lett szülőanyja... Azoknak a bolond prókátoroknak mindig rosszul járt az órájuk. Végre is el kellett mozdítani, de éppen ez vált javára, mert legalább utána nézhetett a gazdaságának.
Jó gazda volt, délelőtt, délután mindig a mezőn lakott a külső munkánál. A szép menyecske pedig unhatta magát azalatt otthon...
De hát 'iszen arra valók a horgoló-, meg a kötőtűk... az aranyos kedves ujjacskák mozgása kergette a perceket, órákat.
A puha fehér pamut, amint fogy-fogy... az idő is fogy vele együtt, kivált ha a pamutot Fátyoly Imre tartja, amint gombolyítják. No, de már ajtóstul benne vagyok a Maróthyné nagynéném csiklandós pletykájában.
Mert azt mondja, mihelyt Pereszi kivette a lábát a házból, Fátyoly Imre, aki átellenben lakott, mindjárt áthurcolkodott egy kis beszélgetésre a menyecskéhez a hátulsó kertajtón át, hogy meg ne lássák.
Csodálatos különben, hogy ez soha ki nem tudódott bizonyosan.
De ha nem is... kevés híja, hogy nagy veszedelem nem lett belőle. A szeplős Borcsa szobalány, aki akkor ott szolgált Pereszinénél, bizonyíthatja... ha az ember kérdezné tőle... csakhogy nem érdemes, nem illő felpiszkálni.
Az történt egy délután, hogy Pereszi, szokás szerint, megigazította otthon a faliórát a zsebórája szerint, s azzal nyugodtan elballagott az aratókhoz.
S miután az Imre ideje mindég a Pereszié szerint volt igazítva, ő is átsuhant a szépasszonyhoz, ki már feketekávéra várta otthon.
Midőn Pereszi a templomhoz ért, a falu végén eszébe jutott a toronyórát is megnézni. Biz az éppen egy félórával sietett.
Pereszi élénk vágyat érzett volna magában fölmenni a toronyba, de a toronyajtó be volt zárva, azért hát rárivallt a harangozóra:
- Menjen kend rögtön a kántorhoz. Kérje el a toronykulcsot. Micsoda szemtelenség az, hogy így bolondítják a falut! Még csak két óra négy perc. Kendtek minden embertől ellopnak naponként egy félórát. Nyolcszáz lakos, az éppen négyszáz óra! Hát van kendteknek lelke ennyi munkaidőtül fosztani meg az államot? Takarodjék íziben...
A harangozó elcammogott, meghozta a kulcsokat, s mikor a toronyba ért, a tekintetes úr alulról dirigálta, hogy állítsa meg a nagy mutatót: idébb valamivel, hallja kend... most meg már odább egy kicsit! Megint idébb... Ejnye, de címeres szamár kend!
S amint így nézné a fontos műveletet, szürke színű szemeit a magasba emelve, hát valami kis bogárnak, amint ott röpködne a kopasz feje fölött, megtetszett az a két mozgó szürke karika, s beleröpült a bolond az egyikbe.
Pereszi uram egyszerre irtóztató fájdalmat érzett a bal szemében, fölordított: »megvakultam«, s rohant eszeveszetten haza. Bánja is ő akár delet mutasson a toronyóra. Neki már éjszaka van az egyik szemére. El volt borítva vérrel, semmit se látott rajta.
Otthon a menyecske javában mulatott az udvarlójával talán kéz a kézben... s amit a szemek beszéltek, azt az ajkak magyarázták talán, mikor künn az ajtó előtt elkiáltja a Borcsa leányzó:
- Jaj, istenem, a tekintetes úr!
No, de ez eddig benne van minden közönséges történetben. Mindig így történik, hogy az udvarló bent vigad az asszonnyal a szobában, mikor a férj váratlanul megjön - olyan ócska, elcsépelt bonyodalom ez már, hogy szinte sokkal érdekesebb, ha egyáltalában haza se jön a férj.
Az udvarlót a régi történetek szerint a sifonér-kasznyiba bújtatja az asszony, s emiatt a hitvány kasznyi miatt, hogy kinyitják, kell azután trémáznia az olvasónak egy félköteten át.
Én nem vagyok ilyen kegyetlen, s Pereszi nagynéném maga is sokkal ravaszabb asszony volt.
Azt mondta Imrének egész nyugodtan, mert a nők a legnagyobb veszedelem idején a legnyugodtabbak:
- Menjen át, barátom, a másik szobába. Majd eligazítom valahogy. No, ne féljen, semmit se féljen.
Az ajtó megnyílt, s Pereszi belépett a vérbe borított egyik szemével.
- Pali! Istenem, Pali! - sikoltott fel nagynéném. - Mi történt?
- Nem tudom, Anna. Megvakultam. Oda vagyok. Csak úgy egyszerre bele jött a szemembe... Segíts rajtam... Talán orvosért kellene...
- Mindenekelőtt feküdj le... hamar, hamar... Oh, én kedves kis szemecském... vérbe borult kis csillagocska!... Fáj, ugye fáj? - gügyögte gyöngéd szeretettel.
- Már nem olyan nagyon, mióta te simogatod a homlokomat, azzal a jó... azzal a puha kezecskéddel.
- Hát semmit se látsz, édes Palikám... Hunyd be csak az ép szemedet is.
- Semmit, semmit! - hörgé tompán, amint ott feküdt hanyatt a hirtelen felbontott ágyban.
- Ne mozdulj... meg ne moccanj! Egy vizes rongyot hozok rá... hátha kihúzná a mérget?
S elsuhant, mint egy gondos tündér, a szép finom fehér zsebkendőjét vízbe mártani a másik szobába.
- Pszt, Imre... pszt! Rögtön utánam jöjjön ki lábujjhegyen, s menjen bátran keresztül a szobán ki... Nem lesz semmi baj.
S egy hamiskás biztató csókot vetett Imre úr felé.
Szeme nevetett, tüzes szikrákat hányt, hófehér karjaival pedig úgy tett, mint ahogy a delejező kis boszorkányok, mikor a holdkórosokat csalogatják.
- Jöjjön, jöjjön.
Egy ugrással ott termett a férje ágya mellett...
- Itt a kendőcske, hadd tegyem rá, puhán, gyengén, így... ugye jót tesz... ugye? Jaj én teremtő istenem! - kiáltott fel egyszerre szívszaggató ijedelemmel. - Pali, Pali... A másik szemedbe is ni, hogy tódul a vér... Hamar, hamar hadd szívjam fel... hadd szívjam, ha ölő méreg is.
Piros ajkait férje egészséges szemére tapasztotta. Soha ilyen édes pióca, mely csókolt és húzott egyszerre!
A jó Pali bácsi ott feküdt sápadtan, összezsugorodva nagy jámborul, hagyott szegény mindent tenni magával a sötét éjben, mely föléje borult.
- Ki van itt? - lihegte. - Ki jár itt, Anna?
- Senki... senki. Csak a szél nyitotta ki az ajtót.
- Valaki keresztül ment a szobán... úgy tetszett az imént...
- Oh, te képzelődő kis bolondom! Nem jár itt senki, még a légy sem... No lám, lám, már semmi baja ennek az egyik szemednek... a másikat is meggyógyítja a víz... meg a feleségecskéd.
És meg is gyógyította. Mindössze egy kis gyulladás lett belőle, amelytől éppen nem vakult meg Pereszi Pali bácsi - ha ugyan már nem volt vak réges régen -, föltéve persze, hogy Maróthyné nagynéném igazat mond, s nem úgy másünnen alkalmazta ide ezt az esetet, mert hasonlít az kissé a Boccaccio észjárásához... hanem - már csak kimondom - hasonlít biz az Peresziné nagynénémhez is.