A stefanopoliszi szerződés
szerző: Ambrus Zoltán
Mikor Mowbray Tamás, Northumberland grófja és Norfolk hercege, egy Szent Bertalan-éjszakán elnyerte kártyán egész Levante-országot, s a Káró király vonata, mely magával vitte Levante összes ingóit, egy vészsivítás után elbűzölt a stefanopoliszi állomásról: Milics Lina, akit otthon a rövidség okáért „az öt világrész Linájá”-nak neveztek, búcsút intve az eldübörgő teherkocsinak, melyben kis kecskék, nagy kecskék, birkák és borjúk ríttak keservesen, nagyon sóhajtott, s így szólt:
─ No, ez sikerült!
Lina éktelenül dühös volt. Hogy ő, okos asszony létére, így be tudott ugrani ennek a kártyázó Schinderhannesnek!... És ez a két szamár, itt, az oldala mellett!... Mintha még soha se lett volna kártya a kezükben!...
De ahogy rápillantott életének osztályosaira, lecsillapodott.
Arzén, Levante koronátlan királya, maga volt a búbánat. Tekintete ott maradt, ahol a vonat eltűnt; s a világtörténelmi orr ernyedten csüngött alá, mint egy hervadó, tropikus virág.
A Milics ábrázata még szánalmasabb lelkiállapotra vallott. Mosdatlanabb volt, mint valaha, s olyan kétségbeesés rítt ki a szeméből, hogy öröm volt látni.
Linának, bár kissé sokba került, tetszett ez a dolog.
─ És most? Mitévők leszünk most? ─ kérdezte Arzén tanácstalanul, tekintetével Lina pillantását keresve. ─ Rokonaimhoz forduljak, vagy kiáltványt intézzek népemhez?
Lina vállat vont.
─ Rokonai aligha lesznek otthon, s a nép... a nép, Sire, kecskéit gyászolja. Ezek kétségbeesett gondolatok. Valami okosabbat kellene kieszelnünk.
Milics a homlokához kapott, s aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki valami igen bölcset akar mondani.
─ Nos, mi az? Mi jutott eszedbe? ─ kérdezte az el nem ismert király méltósággal, de kissé aggódóan.
Lina is Milics felé fordult, s a kissé zsönge ötlet nem állotta ki ezt az éles pillantást. Letört még bimbójában.
─ sóhajtott a miniszter csüggedten.
─ A bankalapítás ─ folytatta Lina, mintha a Milics halva született gondolatára akart volna sírkövet tenni ─, püspökségek adományozása, a főpostamesterségre való árlejtés, meg a többi effajta régi tréfa nemigen vezetne célhoz. Népünk, valljuk meg őszintén, a tizenkettedik század óta nem volt ily hosszan tartó pillanatnyi pénzzavarban; amije maradt, az a miénk volt. Nem is volt, hanem volt vala. És föltéve, hogy a főrendek még ki tudnának verejtékezni néhány ezüst és réz maravédit: mit érünk ezzel az ideig-óráig tartó segítséggel? Mit vacsorálunk holnap?
─ Beszélj, dinasztiám karcsú oszlopa! ─ esdekelt Arzén. ─ Beszéld el, mi jár szép szőke fejedben?
─ Az én tervem kész. Tetszik, nem tetszik: okosabbat nem tudok kitalálni. A tervem az, hogy: elszerződünk a berlini Wintergartenbe.
─ Színpadra lépjünk? ─ kérdezte a király egy kissé meghökkenve. ─ De hisz ez a végső elzüllés!
─ Sire, a mai világban egy jó orfeumi szerződés ér annyit, mint a lippe-detmoldi fejedelemség; s vannak királyi vérből származottak, akik már régen belátták ezt az igazságot. Ma a legjobb családokban is előfordul ilyesmi, s nincs az a társulat, amelyiknek ne volna meg a maga hercegnője. Ich bin die erste und die letzte nicht. Amerikában pedig minden valamirevaló orfeumban vannak tagok, akik Rőtszakállú Frigyestől vagy magától Nagy Károlytól származtak.
─ De egy valóságos uralkodó!
─ Éppen ez adná meg fellépésünknek a fő vonzóerőt. A berliniek úgy törnék magukat a jegyekért, hogy fölösleges ötmilliárdjukból egyet vagy kettőt könnyű szerrel megszerezhetnénk.
─ Hm. A milliárd nem rossz, nem rossz... Egymilliárdért az ember néhány percre feláldozza az orrát, mint dicső elődöm, nem tudom melyik római császár mondta. Az ember megkeresi a kenyerét, megmossa a kezét, s ismét rózsát tűz a gomblyukába. Ha a vendégszereplésnek vége, hazámé leszek újra. Hazámé s isteni küldetésemé. Addig pedig ki törődnék az élcelőkkel, nem igaz? Úgyis folyton rajtunk élődnek, mint a moh a százados fákon... De mit csinálunk majd a színpadon?
─ Nagyon egyszerű a dolog. Kiíratjuk a színlapra, hogy: Új! A Balkán oroszlánja társulatával! Új! s ki-ki előáll vele, amihez ért. Én majd vidám dalokat fogok énekelni, s bemutatom a közönségnek, hogyan öltözködik fel egy előkelő hölgy, Milics a pénztárhoz ül...
─ A pénztár helyes! Igen helyes! ─ szólt közbe Milics.
─ ...vagy bűvészkedik, s tallérokat tüntet el. Felséged pedig egyszerűen meg fog jelenni a színpadon...
─ De én nem értek semmihez a világon, a politikát kivéve...
─ Mindegy. Elég az, hogy megmutatja magát. Végigsétál a színen tízszer vagy tizenkétszer, s ha tetszik, morog egyet, mint az igazi oroszlán. Ez bőven elég. Az elefántoknak és a kutyáknak sok mindent kell tudniok, hogy a színpadon bemutatkozhassanak; de egy fejedelemnek nem kell tudnia semmit, elég megjelennie.
─ A terv mindenesetre tetszetős ─ vélte a koronátlan király. ─ Csak egy bökkenője van a dolognak. Elvált nőm, a georgiai hercegnő, úgy tudom, szintén a Wintergartenben működik, s találkozásunk kissé fájó volna.
─ Mily alkalom kibékülni vele! A georgiai hercegnő még most is igen szép asszony, s végre is, Felséged nem tehet róla, hogy a hercegnő gyönge idegzete soha se tudta megszokni a levantei levegőt. Mindenesetre érdekes volna látni híres gyémántjait; azt mondják: csodaszépek.
─ Én soha se idegenkedtem Armizától ─ szólt a leégett király, s egy könnycseppet sajtolt és törölt ki a szeméből. ─ Voltak köztünk félreértések, de mindig őszintén szerettem őt, s ami engem illet, valóban nincs hőbb vágyam, mint újra együtt élni vele. Tudod, Lina, az ember megnősül, de akivel először ment a templomba, hiába, csak az az igazi!
─ Eszerint sürgönyözhetek Berlinbe?
─ Igen, Armizáért kész vagyok minden áldozatra. Látod, Lina, engem balul ítél meg a világ. Hiszed vagy nem, ma is kibékülnék bármelyik feleségemmel, sőt kibékülnék mind a hárommal, ha ez ellen a megoldás ellen az egyháznak nem volna kifogása.
─ Ó, Sire, a metropolita felvilágosodott ember, lehet vele beszélni.
─ Úgy hát üzenjétek meg neki, hogy adja fel a berlini sürgönyt. Neki talán még maradt valami aprópénze.
Mikor a staféta megérkezett, a metropolita éppen a bokszolásban gyakorolta magát a fantascai archimandritával; Levantéban még soha senkinek se ártott meg egy kis testgyakorlat.
Ez a metropolita bizonyára igen jó fiú volt; de az is igaz, hogy amint meghallotta a királyi parancsolatot, szépen levetkőzött, s lefeküdt az ágyába.
─ Mondjátok meg, hogy nagyon, nagyon beteg vagyok. Az idegeim szét vannak roncsolva, s ha koronkint egy kis svéd gimnasztikával nem erősíteném magam, talán sohase tudnék a lábamra állni. Ez a részvevő lélek ─ az archimandritára mutatott ─ eljött a haldoklót meglátogatni; megmondhatja nektek, mennyire odavagyok. Mit akartok egy szegény öregtől, aki beteg és fázik? Szent Cyrillre mondom (szükség esetén megesküdhetem szent Methodra is) nincs annyi erőm, hogy a zsebembe nyúljak.
Ezzel a fal felé fordult, keresztet vetett magára, s nyöszörögni kezdett, hogy adják fel neki a haldoklók szentségét.
Se több szót, se egy hitvány maravédit nem lehetett kivenni belőle.
Szerencsére Milics, a nagy letörés éjszakáján, elcsente Linának az aprópénzes tárcáját. Reggel felé tudniillik a hosszas szorongás oly kimerültté és szórakozottá tette, hogy valami öntudatlanság fogta el, s nem vette észre, hogy a keze talán atavizmusból, talán a megszokás erejénél fogva, hol a Cornwall, hol a Lina zsebébe tévedt. Cornwall ugyan visszalopta az aranyait, de Linának sejtelme se volt róla, hogy egy alvajárónak a keze környékezi. Ez az aprópénzes tárca, egy batiszt zsebkendő meg egy csomó kulcs volt mindaz, amit Milicsék a kataklizma után magukénak mondhattak.
A sürgönyt tehát mégis csak el lehetett küldeni.
─ Írjátok meg ─ intézkedett a fejedelem ─, hogy az előleget ne küldjék pénzeslevélben, hanem utalvánnyal az Angol-Török Bankhoz. Bátyád, Milics, igen derék ember s kitűnő főpostamester, de a leghívebb tisztviselőket se jó próbára tenni.
─ Igen, de addig, míg az előleg megjön?... Mi lesz addig? ─ aggódott Milics.
─ Találjatok valamit! Ha kerestek: találtok.
S Milics talált is. Levante minisztere, ha nem is volt olyan nagy képzeletű tervelő, mint a felesége, nem szűkölködött lelemény nélkül. Ezen a fölötte válságos napon megjelent lelki szeme előtt egész életpályája, a rossz napok, a kezdet nehézségei ─ hisz látott ő már csinos viharokat ─, s eszébe jutottak első kis kardcsörtetései, mikor abból éldegélt, hogy eladogatta a maga s a mások könyveit. Ez az emlék gyümölcsöző volt.
─ Pénzzé tesszük a könyvtárt ─ szólt rövid megfontolás után.
Az eszme mindenesetre méltó volt némelyes figyelemre. A könyvtárról a játék hevében megfeledkeztek; ezt az egy ingóságot Arzén nem veszítette el. S minek a könyvtár annak, akit a sors forgandósága amúgy is bölccsé tett?
A királynak azonban nem tetszett ez az ötlet.
─ Melyik könyvtárt? ─ kérdezte bizalmatlanul. ─ Az országos könyvtárt vagy a magamét?
─ Hogy melyik könyvtárt? ─ szólt közbe Lina. ─ Mind a kettőt, Sire, mind a kettőt! És ha volna még egy harmadik, hát a harmadikat is!
─ Az antikváriusok ─ erősítette Milics ─ oly szennyesek, hogy a könyvtárakkal nem lehet fukarkodnunk.
─ Azért kérdem ─ jegyezte meg Arzén ─, mert tartok tőle, hogy magánkönyvtáram nem tenné meg a kívánt szolgálatot.
Ez az aggodalom alaposnak bizonyult. A magánkönyvtárban nem találtak egyebet, csak egy francia nyelvtant, melynek az első nyolcvan lapja hiányzott, tizenhét csomag svájci és harminc csomag francia kártyát, négy, színes képekkel díszített füzetet A kozákok királya című regényből, egy kereskedő árjegyzékét s egy csinos kötetet az örök ifjúságról.
Ez után a szomorú felfedezés után nem maradt más választás, mint: érintkezésbe lépni az országos könyvtár igazgatójával. A könyvtáros megjelent két fólióval a hóna alatt.
─ Sire ─ kezdte jelentését ─, az országos könyvtár, melyet incunabulumok, elzevirek és különböző unikumok tesznek igen nagy értékűvé, nyolc részből áll. Az első osztály öröme lehet minden könyvbarátnak. Sajnos, ezt az osztályt a Baziliadesz-dinasztia egyes nagy alakjai, így Lázár és Milos fejedelmek, még a múlt században tüzelőnek használták fel. 1731-ben és 1758-ban ugyanis nagyon szigorú volt a tél...
─ Elég. Beszélj a második osztályról.
─ A második osztály mintegy nyolcezer kötetet foglal magában. Ezt az osztályt azonban Felséged dicső elődje: Dimitri király...
─ Feltüzelte?
─ Nem. Eladta makulatúrának. 1863-ban ugyanis, a nagy ínség idején...
─ Tovább. Térj át a harmadik osztályra.
─ Ezzel egy kis baj történt. Felséged bevonulása ünnepén az országos könyvtárban volt a bál, s hajnal felé egy eldobott szivarcsutkától a harmadik osztály tüzet fogott, elégett. Viszont a negyedik osztályt az egerek rágták meg.
─ Folytasd. Mi van az ötödik osztályban?
─ Erre már nem emlékszem határozottan. Ezt az osztályt, húsz-harminc kötetenkint, a kormányelnök úr őkegyelmessége kölcsönözte ki...
─ Akkor ne beszéljünk erről az osztályról se. Írd össze a hatodik és a többi osztály tartalmát.
─ Sire, a hatodik osztály nincs meg. Felséged magas engedelmével azok a hivatalnokok és tisztek, akiknek fizetését az állampénztár nem folyósította, a hatodik osztállyal kárpótolták magukat. Ellenben a hetedik osztályt ellopták; részben ismeretlen tettesek, részben oly előkelő egyének, akik a közügyek terén szerzett érdemeikkel már régen jóvá tették ezt a ballépésüket.
─ S így a könyvtárból semmi se maradt meg?
─ De igen, Sire. A katalógus megvan. Íme, mind a két kötet.
─ Megállj. A nyolcadik osztályról nem beszéltél. Mi van a nyolcadik osztállyal?
─ Sire! Kegyelem! A nyolcadik osztályt én loptam el!
És térdre esett.
─ Megkegyelmezek neked ─ szólt Arzén némi tűnődés után. ─ De csak egy feltétel alatt. Mondd, nem adhatnál vissza valamit?
─ Nem tehetem, Felség. Szegény ember vagyok, nincs egyebem, mint ez a kis gyűjtemény. De ha Felséged kinevezne a múzeumok és a képtárak főfelügyelőjévé, meglehet, találhatnánk valami olyan megoldást, amely mindenkit kielégítene...
Arzén megharagudott.
─ Szerencséd ─ szólt ─, hogy jelenleg a színi pályára készülök, s így szükségem van a kedvező közvéleményre. Mert különben úgy bántam volna el veled, ahogy érdemled, nevezetesen: Levante ősi szokása szerint. Ami azt jelenti, hogy: lógnál. Hordd el magad, s ha kegyelmet óhajtasz, lopd vissza a tisztektől, amit lehet.
─ Azt hiszem ─ szólt Milics, mikor a könyvtáros elpárolgott ─, Felséged kissé szigorúan ítélte meg őt. Értelmes ember ez, akivel lehet tárgyalni. Küldje ki őt, Sire, a külföldi könyvtárak tanulmányozására, s bibliotékánk szebb lesz, mint valaha. El lehetne vinni Berlinbe...
─ Dehát mi megyünk-e csakugyan? Mi történt a sürgönyünkkel? Nincs még felelet?
─ Minden percben várom.
─ Át kellene üzenni az Angol-Török Bankhoz, hogy nem érkezett-e részünkre valami. S ha nem, sürgönyözz mégegyszer. A norfolki mindössze egy hetet engedett a kihurcolkodásra; egy hét múlva át kell költöznünk a fogadóba.
─ Akkorra már Berlinben leszünk.
De ez a reménység se vált valóra. Másnap este megjött a Télikert válasza, s a válasz kegyetlenül hangzott:
„Sajnálom, de ebben a szezonban már lehetetlen. A reprezentáló szerepkörre éppen most kötöttem meg a szerződést őfelségével, a kannibálok királyával.”
Még Lina is meghökkent. Milics úgy összehúzódott, mint egy kutya a jégesőben, s Arzén király elmélázva tekintett ki a sivatagba.
─ Dicső őseim egyike, V. Károly császár, így szólt: „Birodalmamban nem megy le a nap.” Ez a mondás az utódok ajkán kopott, egyre kopott... S íme én, a kései unoka, már kénytelen vagyok így sóhajtani fel: „Bármerre nézek, ahová nap süt, semmit se mondhatok a magaménak!”
Ebben a pillanatban egy ismerős alakot pillantott meg, aki vidáman közeledett a norfolki herceg levantei palotája felé. Az ismerős alak Volkin volt, Volkin, aki a királyok találkozója alkalmával holtrészegre itta magát, s akit, szerencséjére, hamarább dobtak ki a társaságból, mintsem elveszthette volna besszarábiai birtokát. Volkin, akiről mindnyájan megfeledkeztek.
Az italkedvelő nábobnak éppen két hét kellett hozzá, hogy tökéletesen kialudja a részegségét, de végre kialudta, s immáron vígan fütyörészett. A nyitott ablakon át hallani lehetett, amint az aprópénzét csörgette a zsebében. Ezt a szokását, mely tudvalevőleg pincérkorának az emléke volt, soha se tudta végképpen levetkezni.
Egy ember, akinek, tévedésből, megmaradt egész vagyona! Egy ember, aki aprópénzt csörget a zsebében! Egy ember, akit le lehet itatni!
Lina szemében felcsillant a reménység, s a csüggeteg férfiak, látva ezt a biztató sugárt, arra gondoltak, hogy: amit egy szép asszony akar, azt az isten is akarja.
De Volkin elsőrangú gazember volt. Se fejedelmi leereszkedés, se asszonyi mosolygás nemigen hatottak rá. Ismerte jól ezeknek a kegyeknek a piaci értékét.
Nagyon nehezére esett ugyan, hogy nem szabad innia, s már, már ráállott, hogy elviszi a társaságot a Grand Hotelbe sörözni, de végre is felülkerekedett benne az ős-levantei. Érdekből Volkin képes volt még a józanságra is.
Így történt, hogy Lina szép szeme ez egyszer kudarcot vallott, s hogy Arzén királynak, szégyenszemre, meg kellett kötnie a stefanopoliszi szerződést. A berlini szerződés óta, mely Levante államot függetlenné tette, hasonló csapás nem érte Arzén király országát.
A stefanopoliszi szerződés főbb pontjai ugyanis a következők voltak:
1. Arzén király kötelezi magát, hogy a szerződés aláírásától számított harmadik évben, Keresztelő János fejvétele napján, oltárhoz fogja vezetni Volkin Amália kisasszonyt, aki ez idő szerint még csak tizenhárom esztendős, s amennyiben kötelességét annak idején teljesíteni vonakodnék, aláveti magát bármely szabadon választott európai bíróság ítéletének, s ugyanazon bíróság végrehajtást rendelő intézkedéseinek.
2. Himlőhely avagy más egyéb pecsétek ennek a határidőre kötött házassági üzletnek bontó akadályául nem szolgálhatnak.
3. Mindaddig, míg ez a házassági ügylet befejezetté nem válik, Arzén király napot fog enni Volkin úr házában, minden kedden, csütörtökön és szombaton. A többi napokon a nagyvendéglőben fog étkezni, s amennyiben havi számlája a hetvenöt ezüst maravédit meg nem haladja, ezt a számlát Volkin úr fogja kiegyenlíteni.
4. Arzén király a szerződés aláírásával egy időben kinevezi Volkin Dömötör urat Syracusa és Girgenti hercegévé. (Syracusának ez mindegy; Girgentinek is. Volkinnak ellenben nem egészen.)
5. Girgenti hercege hat hét leforgása alatt megvásárolja a norfolki hercegtől Levicót, Levante állam egykori korona-uradalmát, a hozzá tartozó kastéllyal; az utóbbiban szabad lakást, mosást és világítást biztosít Arzén királynak.
6. Viszonzásul Arzén király kinevezi Girgenti hercegét Levante állam pénzügyminiszterévé és főpostamesterévé. Idősb Milics úr, az exfőpostamester, kárpótlásul az ezer maravédin aluli pénzes levelek kihordásának jogát s az országos főszámvevői címet és rangot kapja.
7. A főpostamesteri jövedelmekből Girgenti hercege tíz százalék jutalékot biztosít a felségnek, s ugyanannyit a miniszterelnöknek.
8. A syracusai hercegnő Levicót s Arzén király váltóit kapja hozományul; ezenkívül az esküvő napján százezer arany maravédit. Erre a hozományra Arzén király előleget nem kaphat.
9. Girgenti hercege a házasság megkötéséig korlátlanul gyakorolja azokat a jogait, amelyek őt, mint Levico tulajdonosát megilletik; de készséggel engedi át a palota egy második emeleti lakosztályát a miniszterelnökné őkegyelmességének. Milics úrnak is joga van egy szobához, de csak a harmadik emeleten.
10. A postai küldeményeket (az ezer maravédin aluli pénzes levelek kivételével) egyes-egyedül Girgenti hercege veheti át; olyankor, mikor a herceg rosszul érzi magát, a posta vár.
Milics könnyezve írta alá ezt a szerződést, de Jules Favre is sírt a francia-porosz békekötés alkalmával... Arzén király, akit válságos percekben sohase hagyott el a méltósága, a syracusai hercegnő után tudakozódott. Lina, mintha egy cseppet se érdekelné a szerződés, oly szendén nézett Girgenti hercegére, hogy ez önkéntelenül a zsebébe nyúlt, s hosszan, szeretettel simogatta, csörgette tallérait.
─ Szegény barátom! ─ szólt a király, mikor magára maradt tanácsosával. ─ Mi lesz velünk? Mi sors vár ránk?
Milics pár pillanatig hallgatott, s azután hirtelen megszólalt:
─ Nincs szentebb előttem, mint nőm becsülete!
Hogy miért mondta ezt, azt csak a szívek és vesék ismerője tudná kideríteni.
Két héttel a stefanopoliszi nagy csatavesztés s a fentebb ismertetett gyászos események után, Mária Anasztázia dortmundi hercegnőnek váratlanul egy fényes ötlete támadt. Egyet gondolt és meghalt.
Mária Anasztázia dortmundi hercegnő kilencvenhárom évig élt, tizenkilenc európai forradalmat látott, megért három vagy négy trónvesztést s ugyanannyi restaurációt, eltemetett két férjet és egy gárdakapitányt, tanúja volt a régi és az új Európa, a lokomotív és a villamosvasút megszületésének, de egész életében, a hosszú időn át csak csöndes helybenhagyással kísérte az eseményeket, gondolni nem gondolt róluk semmit. Egyáltalán, az ellenségei se foghatták rá, hogy mindenáron szerepelni akar, s azért ez a lépés, amelyikre senki se beszélte rá, meglepte az egész világot.
De Mária Anasztáziának élete kilencvenharmadik évében nem is egy, hanem két gondolata támadt egyszerre. A második ─ fölötte váratlan ─ gondolata az volt, hogy végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg, amely ötlete határozottan lázas hatást keltett.
Az egész gothai almanach azt hitte, hogy végső (s egyszersmind első) akarata a közjegyzőnél van, talán már 1848 óta, s hogy vagyonát a Coburgok és a Hesseniek öröklik. Legközelebbi rokonát, a nagyorrú Arzén fejedelmet, aki unokaöccse volt, soha ki nem állhatta, és sejthette-e valaki, hogy kilencvenhárom év alatt egy pillanatig se jutott eszébe a halál?
Mária Anasztázia azonban oly jól érezte magát sárga, olajzöld és rózsaszínű szalagjai között, annyira hozzászokott, hogy a dolgok és az emberek elmúlnak, de ő megmarad, s végül oly természetesnek találta a csöndes fonnyadást, hogy annyit se gondolt holmi utolsó intézkedésre ─ közjegyzőre, végrendeletre ─, mint egy sárguló falevél.
Így történt, hogy midőn egy szép őszi este, minden hosszabb készülődés nélkül, elszenderült az Úrban, ezzel a hirtelen elhatározásával egyrészt ámulatba ejtette az egész világot, másrészt milliók örökösévé tette Arzént, Levante királyát.
Arzén, az első percben, maga is azt hitte, hogy bolonddá akarják tenni, de a milliókkal nem nehéz megbarátkozni, s Arzénnek semmi kifogása se volt az ismeretség ellen.
─ Szegény nagynéném! ─ szólt meghatottan Linához. ─ Mindig ő volt egyetlen gondolatom.
Az Orient Expressznek megvan az a jó tulajdonsága, hogy: „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok!” ─ igen hamar Németországba szállítja a pénzes embert. S mióta az Allgemeine Zeitung híre bejárta a világot, Arzén királynak nem volt rá szüksége, hogy az útiköltség dolgában Volkinnal értekezzék. A temetésre ugyan mar nem érkezhetett meg, de a hagyaték átvételét nem kellett idegenre bíznia.
Az átadás alkalmával mindenkit megindított őszinte gyászával.
─ Ebben a házban lakott, ezen a szőnyegen járt, ebben a karosszékben szokott pihenni! ─ szólt reszkető hangon. ─ Nem, nem tudom nézni ezeket a kedves tárgyakat, mert meghasad a szívem! Adjatok el mindent, még ma, rögtön! Ó, imádott nagynéném! Mért tetted ezt velem?! Adjatok el mindent, mert ez a látvány megöl!
Hogy Arzén király, németországi kirándulása után, miképpen vonult be székvárosába, harangzúgás s a nép örömrivalgása között, hány küldöttség járult elébe, s a metropolita mily szép üdvözlő beszédet intézett hozzá, ezt már tudja a szíves olvasó a világtörténelemből. De meg kell említenünk, hogy az üdvözlők sorában ott volt Girgenti hercege is, kissé mámorosan ugyan, de még a maga lábán. A király szívesen fogadta hódolatát, s a küldöttségek elvonulása után megszólítással tüntette ki.
─ Girgenti ─ szólt nyájasan ─, te ugyan a legnagyobb disznó vagy a világon, s Yorkshire nem szült nálad piszkosabb állatot, de azért biztosítalak változatlan kegyelmemről.
Girgenti megcsókolta a király kezét, és hazament aludni.
Lina nem győzte bámulni a kikefélkedett dinasztát. Mintha szebb és fiatalabb lett volna; még az orra is kisebb volt.
─ Határozottan fenség van benne ─ szólt Milicshez.
─ Meglátszik rajta az isteni küldetés ─ felelt Milics.
─ Azt mondaná az ember, hogy glória van a feje körül.
─ A glóriát nem látom ─ szólt Lina ─, s azt se tudom, hogy csakugyan isteni küldetés hozta-e Levantéba. Nekem úgy tetszik, hogy csak úgy magától jött. De a királyok mégiscsak más emberek, mint mi. Mintha igazán velök volna az isteni kegyelem, ha elfogy a pénzük: örökölnek. S ha ismét elfogy, ismét örökölnek.