A sivatag koronája
szerző: Petőfi Sándor
Pest, 1845. október 16. - november 25. között

Olyan, mint vén királynak
Feje, a sivatag;
Hajszálai, a fűvek,
Csak gyéren inganak.

E vén királyi főn egy
Nagy tölgy a korona.
Ha megszólamlanék, sok
Századról szólana.

Megszólamlott végtére.
Kóbor felhő jöve;
Elfáradott, s leszálla
Pihenni fölibe.

Ez kérte, mondaná el
Élettörténetét,
És a felhőnek a tölgy
Következőt beszélt:



"Távol világ regényes bércein
Virágozának boldog őseim.
Anyám - közel hozzá az égi bolt -
A vadonerdő legszebb fája volt.
A fergeteg beléje szeretett,
S mivel szerelme célt nem érhetett:
Anyámra - oh mi aljaslelküség! -
Szegény anyámra bosszut esküvék.
És teljesíté. Ottan függtem én
Testvéreimmel szűlőnk kebelén;
Letépe minket és szétkergetett
A bosszujában rémes fergeteg.
Idáig űzött engem haraga,
E sivatag magába fogada,
Felnőttem itten és sok századot
Láttam már, amint jött és távozott.
Ah, mily unalmas hosszu életem!
Csak szomorúság széttekintenem;
Bármerre nézek: látnom nem lehet
Szegény anyámat és testvérimet.
Koronként jőnek hozzám emberek,
Javokra vagyok, amint lehetek.
Ki nyáron jő, midőn nap égeti,
Szolgálok hűvös sátorúl neki;
Ha jőnek erre tél-idő alatt,
Adok tüzelni száraz ágakat,
S akit kétségbeejte a világ,
Jön s fölakasztja énreám magát. -
S ezzel végeztem. Eddig terjede
Hosszú éltem rövid története.
Éltemnek is bár vége volna már!
A fergeteg, mely ide-ide jár,
A fergeteg, e régi ellenem,
Nem győzhetett meg, nem bírt énvelem.
S a hőst, ki annyi századéven át
Oly bátran, olyan rendületlen állt,
E hőst mi fogja most eldönteni?
Önnön keblének hitvány férgei!
Oh isten, isten, aki alkotál,
Hát nincs számomra nemesebb halál?"



Im ezt beszélte a tölgy.
Fönn űlt a tölgytetőn
A felleg, s a beszédet
Hallgatta részvevőn.

Részvétből, szánalomból
Villámot vett elé,
Az árva tölgyre sujtá
S azt porrá égeté.