A sellő
| A sellő szerző: Gyulai Pál |
Duna partján, holdvilágon,
Fűzfa árnyán, zöld fűágyon
Ifju nyugszik szunnyadozva,
Kedveséről álmadozva,
S nevét lágyan sohajtozza.
Reng a hullám, leng a szellő,
Örvényéből kél a sellő;
Uszva, játszva fordul, hajlik,
Örvény habja egyre zajlik,
S hívó édes ének hallik:
«Ébredj ifju, ébredj immár!
Szeretődnél szebb leány vár,
Én vagyok az, sellő vagyok,
Érted élek, érted halok,
Örökre a tiéd vagyok.»
Ifju ébred, hallja, nézi,
Elfogódik szíve, érzi.
Rá-rá gondol kedvesére,
De a sellő énekére
Fel-felgyúlad ifju vére.
«Jöszte hozzám a Dunába,
Fényes kristály palotába,
Liliomos, lágy mohágyon
Vőlegényem' csókra várom,
Nyugtom csak veled találom.»
Fürtjén a hold fénye játszik,
Szép alakja szebbnek látszik,
Amint forgó táncát járja,
Fehér karját ki-kitárja
S vőlegényét hivja, várja.
És az ifju immár menne,
Vőlegénye, rabja lenne.
Im de óva száll elébe
Kedvesének szende képe,
S megrezzenve visszalépe.
«Mily hideg vagy, vőlegényem,
Csak egyetlen csókod' kérem.
El kell válnom, int az óra,
Hajolj hoznám csak egy szóra,
Csak egy csókot bucsuzóra!»
És az ifju küzd magával,
Gyönyörével, bánatával,
Küzd hiába, vonja, hajtja
Sellő hangja, fordulatja,
Kérő, könnyes arculatja.
Reng a hullám, leng a szellő,
Átölelte már a sellő,
Ifju szívén kín nyilallik,
Örvény habja egyre zajlik,
S a haldokló jajja hallik.