A sekrestyés
szerző: Cholnoky Viktor
A Szent Mihályról elnevezett püspöki székesegyháznak a sekrestyése nagyon rossz képű ember volt. Apró és üveg pitykegombhoz hasonlatos a szeme, alacsony a homloka, O betűre kanyarodott a lába. És ha megfigyeltétek a láb összefüggését a lelkülettel, akkor megtudjátok, hogy az egyenes lábú emberek azok, akik egyenesen, becsületesen, de régi nyomokon járják végig az élet ösvényét, az X-lábúak azok, akik hajlongó menésükkel hol jobbra, hol balra biccenve, mindig keresnek valamit - talán az algebrabeli nagy ismeretlent -, az O-lábúak azonban azok, akik a nulla gonosz erejével tudják odatolni magukat a számottevők elé, és akkor csak egy hitvány kis pontnak kell még melléjük kerülni, és tizedes törtté zúzzák maguk mögött a legnagyobb értékeket is.
A sekrestyés tehát O-lábú volt, és a pont mellette az volt, hogy mindenhez értett. Nemcsak a templombeli tennivalókat végezte el pontosan, hanem értett a reverendaszabáshoz is - mert a csillagzata szerint szabónak született -, apró, patkánykörömszerű kis kezével úgy tudta jártatni a beretvát, hogy az összes kanonokok, még a nagyprépost is, rája bízták a tokájukat, azonkívül pedig birtokában volt annak a titoknak, hogy hogyan kell az újonnan csinált cipőt kényelmesre tiporni ki. Mert tudni kell, hogy a Püspökvárba való feljáráskor, de különösen a lefelé való haladáskor meg a Piac tér kövezetén, amit talán még boldogult emlékű első királynénk, Gizella csináltatott, nehéz a járás kanonoki lábnak az új cipőben, azért tehát Horvátnak, a város legjobb vargájának a kétforintos remekeit a papok előbb mindig a sekrestyéssel tipratták ki. Az hordott előbb egy hétig minden olyan csizmát és cipőt, ami a Várnak készült, tehát mindig új cipőben járt, és soha tyúkszemet nem kapott tőlük. Mert az O-láb olyan, hogy azon még a tyúkszem sem terem meg.
Ezért a többrendbeli kvalitásáért tehát a sekrestyést, név szerint Buhina Józsefet a papok nagyon megbecsülték. A káptalannak abban a kicsiny kis házában adtak neki kényelmes, háromszobás, kertudvaros lakást, amit kegyes alapítványképpen misemondásért hagyott rájuk még a tizenötödik század végén valamelyik úr a Szalókyak közül. Mert abban az időben ennek a nemzetségnek volt ott birtoka mindenfelé, a városban is, a város környékén is. A becsületes kőből épített épület túlélte a török ostromot is az ezerötszázadik esztendő végén, és eltűrte kőnyugalmában azt is, hogy a pogány éppen oda föléje, a Várhegy oldalára épített minaretet, amelyiknek az erkélyéről az imám majdnem kilencven esztendeig - mert ezt a várost csak későn tudta megvenni a fekete képű Musztafa - hirdette, hogy csak egy az isten, de elhallgatta azt, hogy nyavalyatörős az ő prófétája.
Elbírta ez a ház az évszázadok súlyát, elbírta a föléje épített minaretet is, még akkor is, amikor, hogy nyolcvanhat után kitakarodott a török csaknem egészen az országból, a városbíró meg a tanácsos elhatározta, hogy ebből a hegyes kőtűből hasznot húz; majd ezentúl vigyázótorony lesz, ahonnan a két városi darabont, a Hajagos meg a Harák ügyelhet éjszaka is a város nyugalmára. "Tűzre, vízre vigyázzatok"... és még minden éjszakai órán, konduláskor megfújják a kürtöt is. Hogy az emberek annál jobban és biztosabban tudjanak nyugodalmasan aludni.
Nem tudom, de valószínű, hogy ezekre az éjszakai kürtriadalmakra csaknem minden ember felébredt a városban, a sekrestyés kivételével. Mert hozzá volt onnan a feje fölül jövő hanghoz nagyon szokva. És a molnár is akkor ébred fel, amikor a malom abbahagyja a zakatolását, és amikor 1848 márciusában befagyott egyszer a Niagara vízesése, a körülötte lakók éjnek évadján kiszaladtak a házaikból, mert azt a szokatlan csendet ők egyszerre úgy értették, hogy vagy az ég szórja a legdübörgőbb villámait, vagy pedig a földrengés zúg már lent a lábuk alatt. Mert minden csak megszokás dolga, az ember az éjjeli mécseshez is hozzászokik, és akkor ébred fel, amikor az alvó szeme sötétségén keresztül is észreveszi, hogy most sötét van.
A sekrestyés tehát szerette a tornyot, és szerette nagyon a maga kicsiny lakását is, ami úgy volt odaragasztva a Várhegy sziklájához, mint a füstifecske fészke. Hanem azután eljött csak az idő, amikor a vigyázótorony egyszer csak megváltoztatta a nevét. Tűztoronnyá változott át, mert a városban a kor követelményei szerint megalakult az önkéntes tűzoltó-egyesület, a két városi darabontot leparancsolták a torony henger alakú kis szobájából, éjszakánkint ott négy-négy tűzoltónak öltözködött úriember állt őrt, és vigyázott a város biztonságára. Mert az úgy mellékesen nagyon jó mulatság is volt, mivelhogy az a négy fizetett tűzoltó, akiket a város alkalmazott az önkéntes urak rendelkezésére, szorgalmasan, szívesen és jó salláriumra hordta a bort a Kúriából, ami nem valami mogorva törvénytévő testület volt, hanem az öreg Raszlinak a jókedvű vendégfogadója. Egészen jó mulatság volt ez a tűzoltóság, és a városi főügyész, aki egyúttal főparancsnok is volt, az éjjel felvitte a toronyba a Jancsi cigány bandáját is, és az erkélyről éjjelizenét adatott vele az egész városnak.
És hogy a tűzveszedelem elkerülésének az ügye még biztosabb legyen, az öreg Perémy kanonok a saját pénzéből odaépíttette a sekrestyésház egyik ódon hajlású fülkéjébe a Szent Flórián szobrát is. Szép, rücskös felületű homokkőből szabta ki a kéményseprőknek és tűzoltásnak ezt a védőszentjét a kőfaragó, és hogy lehetően eltűnjenek a testéről a lyukacsok, befestette csinosan haloványlila színre. Ő azt gondolta, hogy a szentek mind lila színűek. A kanonok pedig odavésette a szobor talapzatára a kegyes felajánlást, ami így kezdődött: "Ex devotis oblatis"...
Igaz, hogy voltak rosszlelkű emberek, akik ezt a felírást úgy magyarázták, hogy Perémy kanonokot előbb Oblattnak hívták, de ez nem volt igaz, mert az apjának még becsületesen Piringer volt a neve, de azért a város túlnyomó közvéleménye mégiscsak a csodájára járt az új Flórián-szobornak, és egyhangúan elismerte, hogy a városról most már a tűzveszedelem - ami pedig ott olyan gyakori volt - el van hárítva örök időkre. Mindenkibe valami biztonságérzés szállt bele.
Csak egy ember haragudott a Flóriánra, egy volt, aki szinte vetélkedő társának érezte a szobrot. A sekrestyés, ő a háza falába épített szentnek a szobrában csak kellemetlen lakótársat, jövevényt látott a maga hajdan oly békességes hajlékában, és kezdte benne meggyűlölni az egész tűzoltóságot, mert érezte, hogy ez a szobor őt onnan, abból a házból, amit már egészen magáénak tartott, és úgy is szeretett, előbb-utóbb ki fogja túrni.
A rossz emberek előérzete sohasem csal, és Buhina sejtelmét is igazolta a jövő. Mert a tűzoltóság nagyon felvirágzott abban a városban, és az egyesületnek volt már annyi pénze, hogy beszerezhetett már egy hidrofort, tömlőhordó kocsit, meg két lovat is. Azokhoz azonban már kaszárnya is kell. És hol lehet tűzoltókaszárnya másutt, mint a tűztorony aljában? És kinek kell megnyitni az erszényét, ha a köznek való adakozásról van szó? A káptalannak. A káptalan odaajándékozta a váraljai házát a tűzoltó-egyesületnek, és kitelepítette belőle a sekrestyést, adván neki új lakást valahol lent a völgyben, a Benedek-hegy alatt. Buhina a legrettenetesebb belső indulatoktól forrongva hagyta oda régi lakását, és amikor kezében az utolsó cserép muskátlival - mert ez a rossz ember csodálatosképpen szerette a virágokat - befejezte a hurcolkodást, akkor megfenyegette a szabadon maradt bal öklével a Szent Flórián szobrát. Szótlanul, de a szemöldöke összeráncoltságából hangzott ki az üvöltő bosszúhang: "Te üldöztél ki innen!"
A régi házat azután lebontották, hidrofornak, kocsinak, lónak való színt építettek belőle, nagy, fazsindelyes tetővel, aminek az egyik hajlása egészen odanyúlt a tűztorony alá. Jó nagy padlása volt az épületnek, azt a berhidai földesúr jóvoltából megtömte a tűzoltó-egyesület szalmával is, szénával is, hogy a lovak is olyan jól érezzék magukat az egyesületben, mint az urak. A régi épületből csak a Flórián-szobor maradt meg a fülkéjével együtt. Azt kegyeletből is meg biztonság okáért is ott hagyták.
A tűzoltókaszárnyával szemben, a piacon volt egy gémeskút, amelyik két vödörre járt, és abban az időben a városban egy ulánussvadrony volt állomáson. Büntetésből, mert a nagyobb garnizonban a tisztjei kissé rendetlenül viselték magukat. A gémeskút és az ulánussvadrony pedig itt úgy kerülnek össze, hogy a kútgém egyik vödre a most elmondandó éjszakán lent volt a kút fenekén, a másik ellenben magasan fent volt a levegőben, és benne a Nagyszájú herceg ült. A Nagyszájú herceg tulajdonképpen a nassaui herceg volt, de mivel éppen csak valamivel előbb mediatizálták őket, tehát a mi seregünkben vállalt mint ulánus kapitány magához méltó rangot, és - nem merném ugyan egészen bizonyosan mondani - alighanem őmiatta változtatott a svadrony olyan gyakran állomáshelyet. Végre is, ha valaki "Durchlaucht", akkor nem fog még a Raszlinál sem mást inni, mint Veuve Cliquot-t, mert akkor még ez volt a Pommery.
Lent, a kútban levő vödörben ellenben szintén nem víz volt, hanem pezsgő, tudniillik Trevani főhadnagy, aki arról volt nevezetes, hogy ha vacsora után leejtette a szivarját, nem mert lehajolni érte, mert az oldalmozdulatra kicsordult volna a szája szegletén az özvegy Cliquot asszony, akiért pedig kár volna.
A herceg meg a főhadnagy azért ültek a vödörben, mert a vacsora után - úgy éjfél után két óra lehetett - hintázásra jött meg a kedvük. Hol egyik húzta le a másikat, hol meg a másik az egyiket, ahogyan nekilendítették a kútgémet. Ez egészen jó mulatság, és a Nagyszájú herceg onnan felülről éppen lekiáltott a kútba, hogy:
- A... á... ha! Halt! Tűz van!
A hercegnek csakugyan nem a szeme sziporkázott, hanem valóban: a tűzoltókaszárnya tetején láng csapott fel. Dehogy csapott, rosszul mondom. Keskeny, vörösbarna, még füsttől fedett nyelvét öltötte ki a lángördög a tűzoltókaszárnya széles, zsindelyes tetején. Csak egy fénycsóvát vetett bele a levegőbe, de a herceg ennél a felvillanásnál is észrevette, hogy a Flórián-szoborral szemben lévő Kolompáros-háznak a kapualjába hirtelen belapul egy éjszakánál és sötétségnél is gonoszabb árnyék. A következő pillanatban azután a tető alján is, az eresz alól, előbújtak a kisebb ördögök, a kék nyelvű lángsugarak, azzal az alattomos sziszegéssel, ami tanúbizonyságot tett arról, hogy ott benn széna meg árpaszalma ég. És még egy pillanat, és lángban volt az egész tető. Mert a zsindely nem bírta akkor már a belső hőséget, és kilobbant magától.
Az éjszaka elvilágosodott, a csillagok elsápadtak az égen a veszedelem láttára, fent meg a tűztoronyban, ahova pedig már felcsapott a láng, elkezdték félreverni a harangot. Irtózatos hang ez, csaknem olyan lelket rázó, mint a Hamlet monológja, és a nassaui herceget is egyszerre kijózanította. Beleordított a kútba:
- Trevani! Tűz van! Halbmastra a kútgémet, hogy én leugorni a kávára. Azt a gazembert én már látni!
Trevani roppant gyakorlott volt a kútgémmel való hintázásban, azért pontosan úgy lendítette meg magát a vödörrel, hogy ő alulról, a herceg meg felülről éppen a kút porfirkávájáig érkezzen meg. Neki magának nehezebben esett a kimászás, a herceg azonban tüstént talpra ugrott, és rohant egyenesen a Kolompáros-ház kapuja felé. Akkorra már összeszaladtak a szomszédos házakból is az éjszakából felriadt emberek, és csődület támadt a tűzoltókaszárnya körül. Tanakodtak is, hogyan lehetne megmenteni az égő kaszárnyából a hidrofort.
A lárma, a zajlás azonban nem bántotta most a herceget. Tudta, hogy hova kell neki menni. Oda, a sötét kapu alja alá, ott van a tűznek a kezdete. Kirántotta a széles pengéjű, nehéz lovaskardját, és úgy szaladt előre, hogy Trevani lihegve is alig érte utol.
Akkor világos volt már minden, és a kapu aljában ott állott a sekrestyés. Lapulva, a szőrtelen arcán a maga gyújtotta rémületből való irtózás izzadt visszfényével. A herceg egyenesen odarohant rá, és nekiemelte a kardját.
- Gazember! Felgyújtottad a tűztornyot!
A sekrestyés egy pillanat alatt keresztülszaladt az égő ház alá, és halálos rémületében odamenekült a Flórián-szobor mögé, abba a falfülkébe. Ott biztos a kardtól. És hörögve, önkívületlenül ragadta meg a szobrot, beléje kapaszkodott, és felkiáltott:
- Szent Flórián, segíts!
Abban a pillanatban omlott le az égő kaszárnya tűzfala, a nassaui herceg kardja már hiába suhintott, mert csak izzó téglát talált, a Flórián-szobor kidőlve a mögéje növekedett lángtól lefeküdt, és kősúlyával halálra nyomta a beléje kapaszkodó sekrestyést.