A rossz vonaglás

A rossz vonaglás szerző: Karinthy Frigyes

Akkor egyedül, mintegy kacéran és engesztelő burjánzásokkal haladtam az epedő és napfényes utcán és minden. Holmi merev és harsány cselédek vonalzása, istenem, már-már enyhén rajongó képzeteit meresztették udvariatlan és nyakas párzásoknak. Ó, a nap, zsirosan és inkább lihegve valamely szőke kancellárnak tünt, terpeszen feküdve a lanyha hegyek vonalába, mintha a rejtett tájakat kutatná.

Egyébként akkor éreztem holmi enyhe és titkos döbbenettel, kutatón és megértve, ó, a rossz vonaglást. S bizonyos hősi robajok hidegen s pajzán gunynyal már-már figyelmeztettek félős és üdvös csatákra. S rajongásom pompás és jellemző mohósággal árnyas lehetőségeket rajzolt izzó önkivületben és gyanánt.

S igy megnyulva, mint angol vázák s némi sietséget negélyezve szimatoltam ekkor végzetes tájak felé, végzetes tájak felé. S komoran megértve szemlélvén belső tusakvások zaját: elértem végre egy utca szögletében a tömör és célzatos boltiveket, holmi felcsillanó reménynyel s néma vágyakozással. De lanyha s tátogó körkörök helyett meredt ajtók kapaszkodtak elém, mintegy busongva s tiltón. S rettentő életérzés bujkált inkább zülledt csontjaim közt, mint sötét és komor rongyok holland apácák ágyában.

S im, a békéltető aggnő holmi zajtalan részvéttel nézett reám s szörnyű kerubnak tűnt, ki egy jóleső s szerény mennyország portikuszát őrzi némely langyos s álmatag üdvezültnek.

– Tessék várni – szólott biztatva s reméltetően az aggnő, holmi Corotmetszetek rajzmodorában.

Ám tompa és heroikus torlódások zsibbadtak s bősz pattanások s álmatagon s esdeklőn tobzódtak előkelő szemeim a zárak, ó, a zárak fölött, kóválygón. S képtelen epekedések nyujtóztak s növekvő buzdulások.

De majd duhaj tömörülés pompás és vad akaratot váltott s percek után, némi lendüléssel, a rossz vonaglás okozta lendüléssel, szokatlan energiák ágaskodtak feldult életemben s zokogva, enyhén, ám bizonyos haraggal rugdalvást közeledtem a csodálkozó és ijedt ajtó irányában, elmosódva.

– Pofája, pofája istenit, – sugtam tömören s fellengzőn – pofája, pofája istenit. Hát még meddig tart magának?

S a quo usque ábrándos utánérzése mellett némi célszerüség halvány érzésével folytattam talpam bársonyos s ruganyos zenéjét egy torpant és rikoltó orgona gyanánt. E percben gyötrődő, sebes virágnak tűnhettem, régi és rozsdás lepények fenekén, lábviz.

– Tessék várni, – hangzott hörgőn s belülről s ismételten. S viongó s ájuldozó képzeletem várakozásával ismét az aggnő felé fordultam, ki biztatva s mintegy közelgő megváltásom jelezve, enyhe és zörgő papírlemezek vigaszát nyújtotta felém.

Ám szétdult s révedező szemeim holmi feslett s nyirkos madarak gyanánt kóvályogva hirtelenül ráhervadtak a betük tömegére s gyötrelmesen s szorongva kerestem hajh! feledtető szórakozást és mindent.

»A rossz vonaglás« ez állott némi cimzés módjára a papirlap szélén, melyen egy novella nemes és előkelő körvonalai terpeszkedtek, a véletlen sajátos s pajzán képzeteit nyitogatva.

Ó, mereven s félreszegetten olvasni kezdtem, de ennyit már nem bírt el gyötrött s kihasznált lelkületem. Hirtelenül tompa borongások zajlottak s mint régi és szemérmes csipkék susogása, érzelmesen s megadó bánattal lágyult el tornyosuló dacom. S holmi hetyke és szükségszerü dudorok tolakodtak s formaszépség. Valamely ó-kaldei műnek tűnt e jelenés, hol enyhe és ingerlő vonaltörések folynak.

S ekkor minden részvétem áradozva s inkább ábrándosan fordult az aggnő felé, ki nem sejtve mitsem abból, mi lelkemben zajongva végbement: sajgó csodálkozással figyelte, mint sülyeszti vissza kezem finom és diszes hajója, mint ir hercegnő, a remegő tizfilléres, sanda és szurkos pénzdarabot. S inkább imbolyogva, tompán s talán megtörve s kérlelhetetlenül kimentem.

Ám a nap, könnyű és mintegy sárgás folyadékon kígyózva lecsurgott az égről, barna s sajátosillatú sávot hagyva maga után, távozó infánsnőnek tűnt, ki holmi diszkrét susogásokkal az enyhe és sóvárgó közt ismét megfosztja lágy és ideiglenes fedelétől. S inkább bágyadt voltam ezen az este.