A rokkant szekér
| A rokkant szekér szerző: Mikszáth Kálmán |
Az Alföldön utaztunk egy kormánybiztossal, s minthogy olyan dologban jártunk, amely nem tűrt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következésképp nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen.
De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk, s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.
Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon úgy ki volt sujtásozva piros paprikakoszorúkkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, miképp ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.
Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, éppen csak olyanformán nézte, mint ahogy a felhőket szokás, amikor mindegy neki, akár keletnek mennek, akár nyugotnak.
No, mármost mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemű instrukciója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbeesett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?
- Hej, földi - szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot -, mit lehetne itt most csinálni?
Az immel-ámmal közeledett s azután úgy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:
- Azt voltaképpen tudni nem lehet.
- A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.
- Föl azt, föl lehetne...
- Csak mármost volna aztán valahol egy ilyen fa - szólt a kormánybiztos idegesen.
- Hiszen ha volna.
- Nem lehetne keríteni valahol?
- Dehogy lehetne - mondá a gazda, pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.
- De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? - faggatta félig ingerülten a kormánybiztos.
- Hát iszen csak van - szólt lustán s nehány perc múlva előhozta a tengely-támasztéknak valót.
Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, mellyel odaerősítsük a néhai tengely roncsaihoz.
- Egy kötél kellene még ide, gazduram.
- Hja - mond az fejvakarva. - Persze hogy persze.
- Hát azt mármost hol vegyünk?
A horgosi ember vállat vont.
- De hol ám? - vélekedék rendíthetlen nyugalommal.
- Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjúkötél, vagy egy kötőfék?
- Akad... de bizony akad - dünnyögé ásítva s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rác kocsis erőlködését, amint az végre nyélbe üti a szekeret.
- Most pedig mivel tartoznánk? - kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn újra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.
- No, ugyan mivel tartoznának? - szólt csodálkozó szemekkel.
- Ej, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?
- Nem értek! - felelte durván.
- Akkor hát menjünk, kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!
- Jól van, jól - kiáltotta utánunk -, hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet meg a fámat.
- Hophó! Megállj, kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? - pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. - Más úton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája meg a kötele végett.
- No, no... kár az emberre törni - szólott csillapítólag. - Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!
...Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotográfiáját.