A ravasz öregek
szerző: Mikszáth Kálmán
(Életképek)
Nem olyan régen volt még, a nagyanyáinkhoz sem kell visszamenni, midőn még nem volt divatban, hogy a fiatalemberek körmönfont bókokkal, émelygős dicséretekkel rontsák meg a fiatal leányok kedélyét. (Szerelmes levelek váltása pláne világbontó bűneset lett volna.)
A fiatalember, ha valami szép lányt nagyon megszeretett, könyveket küldözött neki, és az írók útján beszélgetett vele.
Azért tartották valaha olyan nagy becsben az írókat, mert ők voltak, a mai udvarlási műnyelven szólva, az - »elefántok«.
Ha valahol egy régi könyvet találnak önök, melyben egy-egy érzelgős mondat alá van húzgálva ceruzával - az ott bizonyosan az Ámor isten kezenyoma.
A mi írásainkat már alá sem húzza a fiatalság, mely többet mer egymásnak mondani, mint amennyit mi megírni. Mi már csak unaloműzők vagyunk, és nem titkos, bizalmas meghittjei az édes, fájó érzéseknek. Nem is érünk már mi valami nagyon sokat!
Naiv, ártatlan korszak volt az!
A nő gyönge volt és bátortalan, a férfi erős s erejében önmérséklő, a vármegye hatalmas volt s hatalmával kiterjeszkedő.
Mindent a vármegye csinált; még a házasságokat is.
Szó ami szó, ma már kezdi lejárni magát.
A nagy kalamárisban nincs már elegendő tinta, a kalamus pedig megpuhult, nem bír már kikanyarítani olyan kacskaringós kezdőbetűket! Minden oda van! A deresnek is vége, befűtött vele a vármegye (nem is ez a mostani, hanem még a harmadik elődje), a kalodából emléknek tettek el egyet a padlásra, hogy száz esztendő múlva hadd turkálja fejét az asztalos: miféle szobabútor lehetett ez valamikor?
Úgy pusztult el a megye, mint az olyan ember, akit a farkas fal föl: nem marad meg belőle más, csak az, ami a csizmákban volt...
Pedig milyen szép volt elejétől végig minden dolga, amit csinált.
Minő pompás volt az is, hogy egyebet ne mondjak, mikor már arról is meg lehetett tudni, mi járatban van a tekintetes vármegye, amint a kocsin elhelyezkedék.
Ha az alispán a szolgabíró nélkül ült a négylovas hintón, akkor az közigazgatási szemleút, ha vele ment a szolgabíró, úgy bizonyosan hagyatéki tárgyalás. Ha pedig a szolgabíró terjeszkedék a bricskán az alispán nélkül, nyilván községi választások folynak, de ha mellette feszeleg az esküdt is, igazságszolgáltatási körút, míg ellenben ha az esküdt csak egyedül megy, semmi kétség, egzekúció.
Az a ritkább eset is előfordul, hogy együtt utazik alispán, szolgabíró és esküdt. Ez akkor kommasszácionális bíróság. Ahhoz kell három személy, s ahhoz a három személyhez kell egy községi határ, meg egy játék preferansz-kártya útközben, amit osszanak.
Ezek az osztások pedig nagyon kellemetlenek valának, már ti. a határosítások. (Ámbár mellesleg legyen mondva, a kártya-osztást sem lehet deklarálni mulatságosnak.) Valakinek okvetlenül húzni kellett a rövidebbet az irtványföldeken, vagy a földesúrnak, vagy a jobbágynak.
S ez nekünk mindig lelkiismereti furdalásokat okozott. Mert a földesúr, az igaz, hogy csak egy ember volt de éppen az az egy ember, akit ismertünk, akinél ebédeltünk és vacsoráltunk. Ha ő nem volt megelégedve, a mi dolgunk is rosszul ment, ha pedig ő meg volt elégedve akkor a jobbágyok érezték magukat megrövidítve: ami pedig viszont istentelenség, hogy annyi ember szenvedjen egynek a kedvéért!
Ott a görbe földön, közel a Szitnya hegyhez, sajátságos állapotokat találtunk még a hetvenes évek végén is. Ott egy olyan határ is akadt, a varbókai, amelynek az ábrázatáról még nem volt fölvéve se mappa, se telekkönyv.
A jámbor tótok szántottak a hegyes-völgyes és szakadékos határban, ahol akartak is annyit, amilyen darabot megbírtak marháikkal.
Egy-egy jobbágynak a kétesztendei szántását vettük birtoka gyanánt. Ha véletlenül kidöglöttek a marhái, és keveset szántott az utolsó két évben, az az ő haja volt. Kisbirtokú ember lett belőle.
Ami aztán megmaradt, mikor az egész falu kiosztatik, az a földesúré, aki ott lakott a falu közepén egy tornácos apró kastélyban, melyet óriási jegenyefák takartak el a szem elől.
De az ilyen egyezkedésnél nem is az volt a nehéz, ki mennyit kap, azt meglehetősen szabályozta a törvény, hanem abba a kérdésbe volt összegyűlve minden keserűség, ki hol kapja ki a határban a magáét?
Sok vasvilla megmozdult emiatt országszerte, míg a kommasszációk tartottak.
Hanem a mi alispánunk, tekintetes Láczy Gábor uram, nagyon ravasz ember, akinek mindig mindenre volt egy-egy praktikus ötlete úgy, hogy alatta többnyire békességgel történtek az osztozkodások.
- Hol akarná, barátom uram, a maga birtokát? - kérdé a varbókai földesúrtól, Giléty Istvántól.
- Ott szeretném a határ északi részén, a juhaklom mellett.
- Hm... Hát csak ne tessék szólni kérem. Tessék rám bízni egészen. Tehát az a határ legjava?
- Az, s annyit mondhatok, készebb vagyok egyenkint lelövöldözni minden parasztot, mint a föltételemből engedni.
- Nono, csak nem kell tűzbe jönni. Hiszen majd eligazítok én mindent. Lássuk csak... hol akarják kivenni a parasztok a magukét?
- Természetes, ők is ott. De megmondtam nekik, hogy abból semmi sem lesz...
- Meg tetszett nekik mondani? Igenis, értem.
Mikor aztán föl volt idézve a kastély udvarába az egész falu, az alispán előadta szép értelmesen a dolgot, hogy az osztozkodásnak meg kell lennie, ezt a király rendelte így, kár ugyan a határt bolygatni, de ha már a király úgy akarja, ki tehet róla, a király megharagudott az urakra, és külön akarja őket választani a néptől, hogy ne árthassanak annak. Mármost hát itt a legfőbb teendő az, hogy állapodjanak meg, ki hol kapja a magáét. A földesúr a határ déli részén szeretné a tagját, a »hosszú árkok« dűlőjében...
Giléty uram közbe akart kiáltani, de a viceispán elhallgattatta az uralkodó szemöldök rángatásaival.
- Hát eszerint tudjuk, mit akar a földesúr, mármost hadd halljuk, mit akarnak kendtek?
A halinás tótok gondolkozva igazgatták fésűiket, melyek hosszú hajukat tartották össze hátul, azután egy csoportba verődve a kútnál, a vénebbek és okosabbak elkezdtek suttogva tanácskozni, míg végre előlépett Motovnik János, a legtekintélyesebb, s ekképpen szólott vele:
- Dicsőséges vármegye! Mi alázattal megnyugszunk a dicsőséges vármegye és a király őfényességének akaratában, hogy hadd legyen külön ami az úré, és ami a mienk, de már azt az egyet mégsem engedhetjük meg, hogy az uraság a határnak legjobb részét elvegye, mintha a tejfölt szedné le az aludttejről. Mert tudja ő, melyik a legjobb föld, neki megmondták a földkóstoló matyikuszok. Ám, ha tetszik neki, vegye ő a maga birtokát ott, ahol a juhakla van!
Erre az alispán fölkel, átül Giléty uramhoz, és elkezdi kézzel-lábbal kapacitálni, vállalja el a juhakolnál a részét, tegyen valamit ő is a népért... isten neki... no, kezet rá!
Giléty alig várja, hogy fölcsaphasson, és szent a béke - megvan a barátságos egyezség kötve.
Amíg ott voltunk Varbókán (biz az eltartott vagy öt napig), eleget unatkoztunk, még szerencse, hogy a szomszéd Selmec városból Giléty Pál őrnagy ki-kijárt, s ötösben ferblit lehetett játszani délutánonkint.
Giléty uramnak volt egy szép leánya is, ez volt az egyetlen gyermeke, de biz annak kevés hasznát vehettük, úgy járt közöttünk, mint az árnyék, búsan lehorgasztott fejjel, szép nagy fekete szemei bágyadt fényben égtek, mosolya is olyan fájó bánatos volt, mint az őszi napsugár. Ha megszólítottuk, összerezzent, s mihelyt csak tehette, elszökött a kertbe virágai közt bolyongani.
- Beteg az a lány, valami baja van - rikácsolá a katonatiszt testvér.
- Szerelmes a gyerek - szólt az őszinte tót nemes. - Az ördögbe is, odavan a leányzó. Ki kellene gyógyítani.
- Bah - vágott közbe az őrnagy -, a szerelmet házassággal gyógyítják, kedves öcsém!
- Nem, százszor nem - és dühösen toppantott a lábával. - A leányomnak ahhoz kell hozzámenni, akihez szántam. Az pedig nincs itt még! Az csak három év múlva jön el.
Giléty Istvánnak volt egy rokona, Giléty Ferenc, akinek ő kezelte a javait, s aki most külföldi egyetemeken járt. Annak szánta a szép Máriát. Amit pedig ő egyszer a vasfejébe vett, azt ugyan ki nem húzta onnan senki még harapófogóval sem.
Az őrnagy joviális ember volt, és fölkacagott:
- Ám, jól van, édes öcsém. Rendelkezésedre állok újra, mert én is szeretem a kis Mariskát. Hadd hulljon a férgese! Elfújom innen!
- Igen ám, de most nem bírom eltalálni. A leány tanult a példán, s félénken óvatosan őrzi a titkát. Múltkor azért híttam meg az egész tisztikart három nap egymásután, hogy kikutassam. Valóságos Argus voltam, de még csak sejtelmem sincs, melyik a kedvenc.
- Hm - mondá az alispán -, lettem volna csak én itt. Az én gyakorlott szemeimre kellene bízni az ilyet. Ha ugyan jól sejtem, miről van szó.
Ekkor elbeszélte Giléty István, hogy a leány valószínűleg szerelmes, ezért epeszti magát, s ez ássa alá egészségét. A házhoz nem jár más fiatalember, csak az öccse zászlóaljából a tisztek. Ezekből gyakran jön egyik-másik, kétségtelen tehát, hogy ezek közt van a »vulpes«, akit úgy szokás eltávolítani, hogy áthelyezik az ország másik végére s finita la commedia. Nincs kényelmesebb dolog a világon, mint katonatiszti szerelmeket sprengolni. Az ügy egy folyószámot kap az irodában, s ezzel vége. Hanem most az egyszer a leányka titkolódzik, amit az ördög bánna máskülönben, de napról-napra sorvadt mellette.
- Hány tiszt van a zászlóaljnál?
- Mindössze tíz, velem együtt - felelte az őrnagy.
- Sok köztük a fiatal?
- Majd mind az.
- Nincs gyanú egyikre sem?
- Nincs. A tisztek tudják, hogy akinek a szíve itt vesz, az útilaput kap, mind vigyáznak. És lehetséges az is, hogy csak a húgom szerelmes valamelyikbe, anélkül, hogy a tiszt arról tehetne. Nagy kópék az én embereim; észrevettem már rajtuk azt a fortélyt, hogy amelyik el akar menni Selmecről; elkezd a húgomnak udvarolni. De engem sem könnyű rászedni.
- Meg vannak a tisztek arcképei? - kezdé az alispán mind jobban érdeklődve.
- Megvannak.
- Mind?
- Mind.
- Hol?
- A lányom albumában.
- Ez esetben semmi sem könnyebb, mint megtudni, melyikhez vonzódik.
- Hogyan?
- Majd megmutatom ma este. Csakis arra kérem előzetesen, szíveskedjék észrevétlenül az albumhoz férkőzni s felírni, mely képek vannak benne, s mily sorrendben. Ettől függ a biztos siker.
Vacsora előtt az apa átadta a jegyzéket, mely következőleg szólt:
Első lap. Nagy Miklós főhadnagy, csinos bajuszos szőke ember, csákóban köpenyestől.
14-ik lap. Blickstein kapitány, potrohos, jól táplált ember. Egészen gyanún kívül.
15-ik lap. Marjai Dezső, csinos, kedves fiú, hadnagy.
16., 17., 18-ik lap. Családi képek.
19-ik lap. Stram József, főhadnagy, magas, hórihorgas, az életben ügyetlen, nem ideálnak való.
20-ik lap. Koczó János, anyámasszony katonája. Minden héten leveti a ló.
21-ik lap. Kökényesy István hadnagy, gazdag ember, gyönyörűen lovagol.
22-ik lap. Koller, szeplős. Nem arra való.
23-ik lap. Stummer Mihály, szép fiú, az egyik kezét elvesztette, de elegáns és kellemes.
24-ik lap. Kármán Elek, cinikus, szótalan, mogorva hadnagy.
Alig vártuk a vacsorát, ahol Lászy Gábor uramnak újra kellett festenie a maga vizsgálóbírói talentumát, melyet már eddig is egész a bravúrig vitt a törvénykezésben. Neki gyerekség volt megoldani a rejtélyeket.
- Kedves őrnagy - mondá a vacsoránál Giléty Pál felé fordulva -, jó, hogy eszembe jut, nekem egy nagy kérésem lesz önhöz.
- Hadd hallom - szólt az őrnagy szemhunyorítva.
- Teringette, ne olyan gyorsan, őrnagy úr. Előbb meg kell ígérnie, a dolgot addig elő se hozom. Egy alispánnak legyen meg legalább az az előnye, hogy biztosra dolgozik.
- Attól függ, miről van szó?
- Amit egy gavallér kér egy másik gavallértól, egy szép asszony számára.
- Akkor itt a kezem, kedves alispán.
- Jól van. Íme, hallja hát. Nem kevesebbről van szó, mint egy huszártisztről, akit nekem kell önnek adnia.
- Hogyan? Egy huszártisztet önnek?
- Ej, no, a dolog úgy áll, édes őrnagy, hogy van nekem egy kedves unokahúgom. A minap együtt utaztunk Selmecen, s valami kalap skatulyája esett ki a batárból. Egy huszártiszt, aki arra ment, lehajolt a dobozért udvariasan, s húgomnak nyújtá pár ügyes szóval. Mondhatom, nagy benyomást tett az asszonykára, s miután folyton emlegette, én megígértem neki, hogy mihelyt önnel találkozom, ki fogom eszközölni, hogy a tiszt áthelyeztessék az ő vidékére.
Mariska, ki az asztal végén ült velem átellenben, fölemelte most álmatag fejét, s figyelmét egészen a beszélgetésre irányzá.
- Nos, őrnagy úr?
- Bagatell! - felelte az őrnagy nevetve. - Holnap átfogom helyeztetni. A nevét?
- Köszönöm, kedves őrnagy - mondá az alispán, s letette a kést, villát, hogy a törzstiszt kezét megrázza. - De sajnálatomra a nevét nem tudom.
- Meglehet, nem is az én zászlóaljamból való. Ez esetben tehát...
- Ej, no... holnap be fogok menni önnel a városba, s ön bemutatja nekem a tiszteket, ha nincs köztük, akkor meglehet idegen tiszt volt, de én hiszem, hogy köztük van, s ez esetben meg fogom ismerni.
- Tehát ebben maradunk.
- Igen, bemegyek holnap. Szomorú dolog, őrnagy, midőn már ilyen alakban kell magunkat kellemeztetnünk a szép asszonyoknál. Milyen idők, milyen idők! Hej, mikor még magunkkal kedveskedtünk nekik! No, de ahogy van, úgy van! Minden kornak megvannak a maga örömei. Igaz-e, őrnagy?
- Természetesen. Ámbár megvallom, hogy én egy egyszerűbb módot is tudnék...
- Ide vele!
- Itt valamelyik albumban bizonyosan meglesznek a tisztjeim arcképei. Ön átnézheti, s megparancsolhatja, melyiket helyezzem át.
- Pompás! Ezer köszönet, őrnagyom. Ön egy lángész! Kedves húgocskám, legyen kegyes az albumot rendelkezésemre bocsátani.
Mária egész füléig vörösödött. Izgatottan fölkelt, s keze remegett, amint a székbe fogódzék.
- Ne még, ne siessen. Azért csak vacsoráljunk meg nyugodtan. Majd lefekvéskor beviszem a szobámba, s ott eszelem ki, melyik. Ohó, azt még a templárius lovagok se tették, hogy a hölgyek kedvébe járjanak szüntelenül. Amikor az ember vacsorál, akkor a saját szolgája.
Mariska visszaült, s szép márvány homloka redőkbe húzódott. Az alispán, a szolgabíró, és az őrnagy csak úgy öntötték a kedélyes tréfákat, ötleteket, de az ő lelke nem volt ott, ki tudja hol kóborolt.
Arca megfehéredett, hol újra kigyúlt. Szemei teljes fényben ragyogtak, meg beborultak újra, mintha fénytelen hólyag-burkot vonna rájok egy láthatatlan kéz.
Keveset evett, s gyakran nyúlt a falatért a tányéron kívül, amit apja azonnal észrevett, s szúrós, haragos pillantással vagy fejcsóválással adott tudtára. Én igyekeztem néhányszor megszólítani, de az igen-nel vagy nem-mel legott végét szakasztá a társalgásnak. Nagyon oda volt szegényke.
Vacsora után kiosont szobájába, s kevés vártatva visszatért egy zöld bársony albummal. De nem hozta oda az asztalra, hanem félénken letette a pohárszékre.
Újra leült közénk, egypárszor vizet ivott, s arca folytonosan sápadt maradt; szemhéjai megvörösödtek, s fehér kendőjét fázósan húzta összébb a nyaka körül.
Mikor végre felkeltünk, ő is fölemelkedett, s a távozó alispánnak átadta az albumot.
- Köszönöm, kis lányocskám - szólt, s atyailag simogatta meg szép aranyszőke haját.
A leány ránézett meredten, majd lesütötte a szemeit, s úgy ment ki bágyadtan, gyámoltalanul kezeit hátra lógatva, mintha el volnának törve.
Az alispán bevitte az albumot a szobájába, odahíván a két Gilétyt, és eléterjesztvén a jegyzéket, hivatalosan konstatálta, hogy a 24-ik lapon volt arcképnek el kellett tűnnie... nincs sehol.
Oda most egy vén dáma van téve a rokonságból.
- Aha! - kiáltá az apa. - Hol a jegyzék? Ki volt ott?
- Kármán Elek hadnagy, cinikus, mogorva - olvasta az alispán.
- Kármán Elek? Hogyan? Ki hitte volna! Nos, a hadnagy úr eszerint utazik, legalább is Erdélybe.
Azzal kihúzta a fehér kendőjét, s egy görcsöt kötött az egyik szélén, nehogy valahogy elfelejtse.
S ez a kis apró görcs azon a kendőn elég volt, hogy bekösse azt örökre, amit Ámor isten kibontott.
Olyan hatalmasok és ravaszok voltak valamikor az öregek - és a világ mégis jól ment, még a só is sósabb volt.
Most már a fiatalok a ravaszok, és a világ mégis rosszul megy, a cukor se olyan édes, mint valamikor volt!