A rabok
1850-es évek eleje
A pusztán a nap épp hanyatlik,
Megaranyozva a gyopárt,
Csireg-csörög a rabok láncza,
Söpörve az útnak porát.
Hajuk rövidre van lenyírva,
S nehézkesen haladnak ők,
Van homlokuk ránczokba húzva,
S ki tudja: mit érez szívök?
Hosszú árnyék halad nyomukban,
S húz két fakó egy taligát,
Lomhán lépegetnek utánok
A felvigyázó katonák.
»Gyújtsunk egy nótára, barátim!
Jobb lesz! Feledjük így bajunk!
Úgyis hiában itt akármi,
Meg nem mentjük mi már magunk.«
És arra mind dalolni kezdnek,
S attól bajuk még szinte nől,
Dallván a Volga végtelenje
S az elmúlt szép napok felől.
A szabad puszta, vad szabadság
Felől dalnak oszt' tovább -
És alkonyul... és söpri, söpri
A békó-láncz az út porát...