A rózsa (Turgenyev)

A rózsa (Költemények prózában)
szerző: Ivan Szergejevics Turgenyev, fordító: Csopey László

Augusztus végső napja volt... Az ősz már beállt.

A nap nyugvó félben van. A hirtelenül szakadó zápor, dörgés, villámlás nélkül, vonult át széles rónánkon.

A házunk előtti gyümölcsös fénylett és füstölgött a nap tüzfényétől és az eső árjától.

Ő ott ült a vendégszobában az asztalnál és mélázva nézett a kertbe a félig tárt ajtón.

Tudtam jól, mi történik lelkében; jól tudtam azt, hogy rövid, de kinos küzdelem után ép e pillanatban adta át magát egy érzelemnek, a melylyel többé nem bir.

Egyszer csak fölemelkedett, könnyü léptekkel ment ki a kertbe és eltünt szemeim elől.

Elmult egy óra ..., elmult a másik is, de csak nem tért vissza.

Fölkeltem én is, és végigmentem a fasoron, melyen — hitem szerint — végig kellett mennie.

Köröskörül minden elsötétedett, az éj beállt.

Az ut nedves fövenyén a homályon át is föltetszett egy gömbölyüded tárgy.

Lehajoltam. Fiatal, alig kinyílt rózsa volt. Két órája, hogy tulajdon ezt a rózsát láttam kebelén.

Fölemeltem a sárba hullt virágot és visszatérve a vendégszobába széke elé tettem az asztalra.

Végre visszajött ő is, és könnyü lépésekkel haladva át a termen helyére ült.

Arcza halvány is, piros is lett; gyorsan, kellemes zavarral jártatta lesütött szemeit.

Észrevette a rózsát, felkapta, megnézte gyürött, sáros szirmait, majd rám vetette tekintetét — és szemei hirtelen könybe lábadtak.

— Mért könyez ? — kérdeztem őt.

— Ezt a rózsát siratom. Nézze csak, mi lett belőle.

Erre én okosat akartam felelni.

— Könyei lemossák e sarat — mondám nyomatékosan.

— A könyek nem mosnak le semmit, a könyek égetnek, — felelé, és a kandallóhoz fordulva, bedobta a virágot a kialvó lángokba.

— A tűz jobban égeti meg a könyeknél, — kiáltott föl, és könytől csillogó szép szemei merészen, boldogan mosolyogtak.

Én megértettem, hogy ő is meg volt égve.