A rézpataki lelkész
szerző: Jókai Mór
Micsoda pálya az, mellyen legkevesebb rózsa terem és a legtöbb tövis?
Micsoda pálya az, mellyen legerősebb a munka, leggyöngébb a jutalom?
Micsoda pálya az, mellynek követői legszegényebbek, s még is legboldogabbak?
Micsoda pálya az, melly legközelebb visz az égi boldogsághoz s legtávolabb a földi örömektől?
Egy illyen pályát meghaladt férfi történetét fogom én tinektek elmondani.
- * *
Rézpatak egy szegény kis helység a Réz aljában; melly néven, mint tudjuk egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon.
Körül nagyobbrészt orosz és ruthen ajku népek falvai fekszenek, mik közt soknak még most is magyar neve van; de a lakosok már nem tudják azt egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi tősgyökeres magyar hangzásu van még.
Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint elődeik.
A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, ugy fekszik közöttük, utolsó őrpontja a magyarságnak.
Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, de szorgalmasak, az országút fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta, gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörü.
A felső vidékről jött magyar fuvaros, ha szombat napon érkezett, örömest megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint. Tiz mérföldnyi kerületben úgy sem talál azután megint semmi házat, a hol nyelvét megértik.
Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója volt a jámbor népnek e lelki élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig birt járni a lábán s csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hivek nem sokat értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanultak volna a sokszor elmondott igéket.
A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedült; nem volt, a ki javitást szorgalmazzon.
A hivek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyüléshez, hogy küldjenek jó öreg tiszteletésük mellé fiatal segédet, ki a nép lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig, de sohasem akadt, a ki ohajtásukat meghalltatta volna.
Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül ollyan, a kinek kedve lett volna Rézpatakon segédnek lenni.
Még a főtanoda teremében megismerteték egymást ünnepjártas legatusok a rézpataki állapotokkal; s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom tárgya, a kinek Rézpatak maradt.
Mert ez a provinczia rendesen utolsónak maradt.
Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény ekklesiácskában, hol a legatusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem fedezte az elkoptatott csizma árát: illyen helyről nem igen kedves emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé.
Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbbb rendü cselédé, még pedig leánycselédé, mert férfi nem szegődnék olly dijra; hát még ollyan szegény helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imigyamugy fizetett jövedelméből s csupán mérsékelt földes uri kegydij teszi képessé a megélhetésre.
Ezért nem kaptak a jámbor rézpatakiak segédlelkészt sok ideig.
Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az egyháztanácsi gyülésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel, és a mellett igen jámbor és kegyes magaviselettel.
Nem sokára valami Tokajig sót szállitó szekérrel visszatértében elszállitanák e tiszteletes urat, kinek minden butorzata nem igen nagy terhére volt a furmányosnak, valaint ő saját maga sem, mert minden kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről, s kereket kötni, szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis embernek, hogy az állatot nem kell kinozni, lovat, igás marhát ütni, verni, mert az mind az Isten teremtése, s az embernek azért adatott fölötte hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; ollyan szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes.
Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engednie. Azonfelül reggel, délben, estve terített asztalall várni alkalmatlan vendégét, a ki általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá; s tartani lehetett tőle, hogy mint a féle ujabb korbeli ifjoncz, majd nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a rector, az egyházfi, mind előre féltek tőle, s titkon leszólták magukban: „Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne csavarogjon a vallás szégyenére: valami szörnyü simplex frater, a kinek nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy bünt elkövetett ifju, a ki meglakolni küldetik most ide?”
Kinek jutott volna ollyasmi eszébe, hogy mivelt, becsületes, és eszes ifju önkényt választhassa magának e keserü nélkülözésekkel teljes állást, legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán azon magasztos eszme által inditva, hogy az emberi miveltség, a bevallott hit, és a nemzeti érzület számára egy elvesztett végpontot feltartson?
Ki tenne fel illy határtalan lelkesülést egy szegény lelkészről, ki nem számithat arra, hogy a historia fel fogja jegyezni tetteit s átadja nevét a hálás utókornak? Mi indithatná e magasztos eszmére ezen osztály egy képviselőjét, ki nélkülöz a mig él, nélkülöztetik, ha meghal.
Pedig ez még is ugy volt.
Tiszteletes Bálna Bertalan uram még debreczeni diák korában sokszor hallott a rézpataki egyház sajátszerü állásáról, mit az egy mulandóságnak indult ponton elfoglalt s még akkor keletkezett lelkében azon eszme, hogy ezt az őrállomást megtartani olly szép feladat volna egy férfinak!
Nyomoruság, nélkülözés, türés, megaláztatás, mind nem jutott eszébe; ő maga kviánta, a mint a legelső papi vizsgálatot letette, e helyre küldetését a segédlelkész egyszerü és alázatos minőségében.
A jó öreg Kotorján Péter, a régi tiszteletes ur, maga sem volt arról hires, mintha valami kellemetes ember volna; az öregeknek sok gyarlóságuk van, kivált a kik család nélkül vénülnek meg; ő is szeretett az ifjabbakban gáncsoskodni, lehetőleg fösvény volt, s minden előadható alkalommal kész volt kimutatni minden titkolózás nélkül legnagyobb önzését, de a ki még e kellemetlen virtusokat nálanál is nagyobb fokra vite, az testvér nénje volt; általánosan e néven ismeretes: „Czenczi néni.”
Hajh bizony az régen volt, a mikor ezt a szépen hangzó nevet a kik kimondák, gyöngéden sohajtottak mellé: az epedések, sohajtások ideje elmult, helyette bekövetkezett a pörölések és patvarkodások zivataros korszaka; Czenczi nénit ugy ismerte minden jó lélek, mint a kivel egy födél alatt lakni többet ér egy hat esztendeig tartó violentialis processusnál.
Mikor Bertalan szerényke szekeréről leszállt a lelkészlak előtt; a tisztelendő ur ott várta őt a folyosó alatt, hosszu szinehagyott, valaha fekete, kaputjában, hosszu száru csizmáival és egy hosszu kalappal a fején.
Bertalan szép férfias alak volt. Bajusza, szakálla csak alig sarjadzott még; termete kifejlett; csak kissé előrehajlott feje adott annak némi megalázódó alakot, mellyről gazdag gesztenye szin hajfürtök váltak két felé, természetes csigákban fogva körül szép halavány arczát.
Az udvarra lépve, szerényen üdvözlé a lelkészt, ki egy lépcsővel magasabban állt előtte s egy szóval sem mondá neki, hogy lépjen be, vagy tegye fel a kalapját; hanem átvevé pathetice a nyujtott hivatalos levelet, azt feltöré nagy teketoriával, elolvasta végtül végig, egy párt köhintett rá s azután fontos orrhangon kérdezé tőle:
– Hogy is hijják kegyelmedet uram öcsém?
– Bálna Bertalan, szolgálatjára.
A főnök utána nézett a levélben, ha igazat mondott-e?
– Tehát kegyelmed ide rendeltetett segédlelkész gyanánt.
– Saját kérelmemre történt e megbizatásom.
– Hol végezte iskoláit?
Bertalan megnevezte a tanodát.
Péter ur nagyon csóválgatta rá a fejét.
– Ej, ej, onnan nagyon korhely tanulók szoktak kikerülni! Van kegyelmednek iskolai bizonyitványa?
Bertalan előmutatá azokat.
Az öreg ur megint sokáig nézegetett, olvasgatott; s azt jegyezte meg rájuk, hogy az ő idejében nem osztogatták ám ollyan könnyen az eminentiákat.
Most hozzá fogott valami sajátságos vallatáshoz.
– Szokott-e öcsém uram bort inni?
– Soha sem.
– No mert azt én meg nem engedem ám. Szokott-e öcsém uram pipázni?
– Nem.
– No mert azt én egy átaljában nem türhetem. Tud-e öcsém uram tánczolni?
– Nem volt rá alkalmam, hogy megtanuljam.
– No ne is legyen; mert én ollyan káplánt magam mellett meg nem szivelek. A mint látom, öcsém uram nem borotválkozik.
– Nem volt rá eddig okom.
– Az pedig elmulhatatlan. Hát azok a nagy lecsüngő hajfürtök mire valók? Fodrász-e kegyelmed, vagy pedig muzsikamester, hogy bodrozott hajat viseljen. Tanácsolom, hogy lenyirassa tisztességesen. Még egyet is meg kell jegyeznem. Semmi sem olly káros dolog egy segéd lelkészre nézve, mintha kihajtott inggallért visel. Abból származik a hivalkodás, a vallás megvetése, a negédesség, a feslett erkölcsü élet és a kárhozatos ujitási vágy, azért azt meg ne lássam többet. Most pedig lépjen be kegyelmed és mutassa be magát Vinczenczia testvéremnek; és kezet csókoljon neki, mert az nekem valóságos édes testvérem, és annyiba, vagy még többe vegye, a mit ő mond, mintha én magam mondanám.
Bertalant nem zavará meg e különös fogadtatás; a jó öreg ur furcsa utasitásai inkább jó kedvre hangolák. Szépen szót fogadott neki, maga előtt bocsátva, bekiséré a szobába, a hol Czenczi néni rettenetesen dúlt-fúlt, egy söprüvel a kezében ágyak, almáriomok alatt kotorászott és sehogy sem akarta vendégét észrevenni, hanem a helyett azon lamentált, hogy egy gombolyag czérnája most volt itt az asztalon s már elveszett, a sok jövő-menő csöcselék bizonyosan ellopta, nem is lehet más egyébként.
Bertalan első tekintetre megtalálta a gombolyagot a kályha vállán s átnyujtá azt a haragos házi szellemnek. Ez ketté metszé egy perczre haragját s kénytelen volt elfogadni az ifju köszönését.
– Hiszen jól van káplán uram, ha már itt van, hanem mondhatom ám, hogy itt nagyon szegény szállása lesz.
Bertalan biztositá, hogy ő nagyon kevés helyen meg tud férni.
– Azt is előre mondhatom, hogy nálunk igen sovány kosztja fog lenni.
Az öreg ur erre azt jegyzé meg, hogy hiszen majd itt lesznek a disznótorok, azokba ő helyette majd eljárhat.
Czenczi néni ez ellen hatalmasan protestált: ő korán szokott feküdni; és nem türheti, hogy a káplán éjjelről éjjelre oda csavarogjon, ő nem nyitogatja neki az ajtót, sem azt meg nem engedi, hogy a kapun ugráljon be.
Bertalan komoly férfias hangon szólt bele a vitába; hogy ő nem kivánkozik semmi mulatságba, kevéssel be fogja érni, de kiván lelki nyugodalmat és azoknak becsülését, a kikkel egy födél alatt lakik.
E határozott, szilárd hangon ejtett szavakra egyszerre elnémultak a háziak s nem tudták hogyan folytatni a kezdett thémát. Csak egymásra néztek meglepetve, és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, a mit egy határozott férfi jellem minden körülményben gyakorol másokon.
Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e percztől fogva az ifjú lelkésznek, s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem csak úgy, a hogy más ember szokott, az egész szájából.
Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak tekinteni; nem hizelgett, de nem is finnyáskodott. Vette a dolgokat, úgy mintha azokat régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott, s a hol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát.
Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni: ő rögtön talált hasznavehetlen deszka darabokat, azokból készite neki polczot: a konyha füstölt; Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból csinált benne takarék tűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a kulcsok nem fordultak; Bertalan egy percz alatt helyre hozott mindent; a tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtár vizzel, meg egy szalmacsutakkal kigyógyitá; éjszaka minden zörrensére talpon volt, körül nézte a házat, s biztositá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy omladozó fal, abból ő szobát épitett, befedte, ki is festette, és azt senki sem tudta, hogyan, mivel épit és fest, de az ollyan szép volt, mint egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne. A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte szépen, utakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár falakat mindenféle gyümölcsös indákkal futtatta be.
Egy hónap mulva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni az uj káplánt, a kinél derekabb, becsületesebb, életre valóbb embert képzelni sem lehet, a mi Czenczi néni szájából nagy szó.
Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem láthatta.
Az öreg tiszteletes ur Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal teljesité a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket ujra, néha alig birt felvánszorogni testi gyöngeség mitt a szószékre, alig birt fuldokolva hangot adni, még is elment, és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette valamit. Ő még elég erőben van; lám megtud még állani, eltudja olvasni a betüket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna.
Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyujtotta neki, mikor a szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős.
Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik notabilitása meghalt.
A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi; az öregek tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret és bort szolgáltatni. E derék férfiunak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A rokonok kivánták, hogy tisztességesen legyen eltakaritva. A közeli gymnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt kivánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes ur mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán ur pedig valami szép búcsúztatót.
Az öreg ur a megelőző estve ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal.
– Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját; mert az én kathedrámban nem lehet ám mindenféle ujmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, a míg élek, meg nem engedhetem.
Bertalan kész szivvel nyujtá át az öreg urnak búcsúztatóját, s itéletére bizta magát.
Másnap reggel visszaadá azt neki a tiszteletes:
– Öcsém uram. Tanácslanám, hogy csak maradjon egy egyszerü ima elmondása mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása.
Bertalan fejet hajtott s nem tett semmi ellenvetést.
A készülőt jelentő harangszóra felölté ő is selyem tógáját, olly szép alak volt e fekete köntösben, karcsu derekát a széles öv szoritá át: a kik látták, ugyancsak megnézték.
A templom tömve volt már; messze földrül eljöttek az ismerősök, gyászos, figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia, és egy szép hajadon leánya; egy gyönyörü szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva borult testvére vállára; a ki csak szép könyező kék szemébe nézett, lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele.
Az éneklők a karzaton elkezdék egyikét azon bús melódiáknak, a miket annyiszor hallottunk gyermek korunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, a miknek dallamain ugy ellehet gondolkozni; a miknek szavai ugy megmaradnak a lélekben késő vénségig, és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a szomorú dalok a halálról, és a mik a halálon túl vannak; az örök nyugalomról és az uj életről, és azoknak a könyeiről, a kik itt maradnak.
A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész, és a mennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép vigasztalás teljes beszédet mondott a gyülekezetnek.
A beszéd valóban szép volt; – ugyanazon búcsúztató bolt az, mellyet Bertalan írt; szóról szóra.
És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már lelkesülni, nem lehetett tőle rosz néven venni, ha nyelvére idegen ajk szavait vevé fel. Hogy pedig miért tevé ezt épen Bertalan búcsuztatójával, annak ismét magyarázta az, hogy ez által az ifju embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen bünétől, melly azt erős kisrétetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő szónoklati tűzzel elmondva a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt, hogy ugyanazon beszéddel másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy roskatag öreg ember részéről egy életerős ifju ellenében s nem kell őt érte megitélni.
Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok meglepték, a többiekre azután nem figyelt.
A ravatal mellett, a koporsót fedezve könyező arczával, zokogott a szőke kis leányka, és az igaz fájdalom volt.
Az ifju lelkész őt nézte, az ő sirását hallgatá; és e látás, ezen hangok uj eszméket adtak lelkének: nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél. Szive megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe uj szent ihlet szállt alá, és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt helyre felbocsátá; az ihletett ifju el kezdett egy beszédet mondani, mellyet azon pillanatban sugott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit, hogy a hivek áhitat és édes malaszt örömével tekintének fel reá, és lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben, és zokogtak az örömtől, és mosolyogtak könyeiken keresztül, és közelebb álltak Istenhez az ő szavai által.
Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan sziv legtitkosabb rejtekében valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihletett szónok minden szava egy szilárd kő volt, mellyből ollyan vár épült abban, a mit semmi idő le nem fog rombolni többé.
A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisirt kék szemeit, és érzé titkon magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb, közelebb az ég felé, ott a hol az üdvösség van; a hol a boldogok laknak, és elfeledé a földet és a mik azon vannak köröskörül.
A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a tisztességtevő nép a halottas házhoz; a falu előkelői, jómódú gazdái mind megjelentek a halotti torra, a mint az régi idők szerint rájuk maradt.
A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyászszal volt behúzva, szomorú mulatsághoz szomorú feldíszitése a lármás tánczteremnek.
Még most minden ember iparkodott áhitatos képet csinálni: hiszen halottas háznál vannak, a honann csak most vitték ki a koporsót; a mellékszobából áthallatszik az árvalány sírása. Felfér az ünnepélyesség minden arczra.
Hanem hiszen majd elfelejtjük azt; ha egyszer körül fordult a kancsó; ha egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán ur adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben igen derék tisztességes uri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne tisztelte volna édes atyját, a kit épen most temetett el.
A mint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal káplánt nem tartották az előljárók érdemetlennek arra, hogy a gyönyörü búcsúztatójáért, melylyel mindnyájukat ugy megríkatta, szemtül szembe meg ne dicsérjék. Ugy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban fekszik.
Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a biró, a ki élemedett férfi volt már.
Bertalan megszoritá a jó öreg kezét s látva az általános elérzékenyülést, igy szólt az egybegyültekhez:
– Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólit az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk ő hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól haza megyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ bölcsességének könyvei volnának előttünk. De tesszük-e mi azt valaha? Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük sziveinkből hiu gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sirásnak, ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, a mikor lelkünkbe szállni kellene, és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene tiszta szívvel. Mennyivel magabiztosabb dolog volna, ha eljönnénk az árvák szomorú házához s azt mondanók nekik: vigasztaljon meg az Isten, adja vissza örömeiteket; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben atyát és testvért fogtok találni. Azt pedig a mit ily visszás lakomákban testi örömökre elpazarolnánk, forditanók istenes czélokra, mikkel magunknak egy egy bizonyságot szereznénk ama szigoru biró előtt. Ime elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen meghasadt. Nem többet érne e a poharak csengésénél, ha ez a harang csengne ismét olly tisztán, a hogy azt e helység őslakói hallák, midőn az élőket az Isten elé hivja, vagy a halottakat az isten elé kiséri? Mi kellene arra? csak egy gyásztor elpazarlott lakomájának dija. Ime mondjunk le arról ez órában kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házi gazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az Isten oltárára, s ha az tán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az uj harang.
A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifju pásztor buzditó szavait: ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyüjteményt; a tányér pár percz alatt megtelt, s a megholt fia könyező szemekkel igéré, hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül, az uj harang árában.
És azzal érzékenyen szoriták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén, és ugy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett tiszta szivet vitt mindenki haza.
Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszemiszom. ember oda hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár garasukba került, s a honnan száraz torokkal mentek haza.
Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is, csak híni kell őket!
Kalapos Jánosnak hítták a meghalt fogadóst; felnőtt legény fia szinte apja nevét viselte és pedig apja becsületes nevét. Sok rosz tréfát ellehet mondani a maga helyén a kocsmárosokra: hogy a bort vizezik, hogy dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy rosz szót sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt meg nálak, megemlegette a szép leány főztét, az igazi jó bort és hallatlanul olcsó számadást. Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedi, hogy de már illyen olcsón csak még nem adnak semmit a világon, mint itt, s erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, a mit váltóban mondtak neki.
Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a kocsmárosságbul; de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő, sem családja szorultságot.
Fia, az ifju Kalapos János épen olly derék ember volt, mint az apja, megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott; „ennyiért vettem magam, ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek,” és ő sem árulta a vizet pénzért soha.
Testvére, a szép Kalapos Juliska messzeföldön ismeretes volt már szépségéről, de a millyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát, ollyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, a mit szép leányra, kivált kocsmáros lyányára, ollyan könnyü kitalálni.
Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig olly illedelmesen, szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval megbánta.
Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egy némelly falusi gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben megszállhasson: héj sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is irkáltak fel gyémántos gyürükkel a vendégszobák ablakaira, gondolva, hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat szemébe is merték volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is.
Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a helység földesurának fia, az ifju Endreffy Lajos, kinek atyja fenn lakott Pesten.
Ott volt ugyan számára a földesuri kastély, de azt mondá, hogy nem akar oda szállni, mert dohosak a szobák; s nem eheti a kulcsárné főztét, a mig tehát dolgai tartanak, a vendéglőben fog tanyázni.
Ugy látszott azonban, hogy az urfinak minden dolga abból állt, hogy a szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a leány szívének nyitját. No ha ezt tartá dolognak, ennek ugyan soká nem lett volna vége.
Egyszer azonban az urfi megunta, hogy ollyan lassan halad előre „dolgában” s azt engedte meg magának, hogy a mint a lyánka észre nem vette, átkarolta a derekát.
Juliska eltaszitá őt magától s bezárta az orra előtt a szoba ajtaját.
Még az nap az ifju kocsmáros felkereste az ifju urat szobájában, ki ott az ágyon heverészve kopóit tanitgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az urfinak a kastélyba átvándorolni.
A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment s csak egy hét mulva jött megint vissza. Nagy megütközéssel vevé észre, hogy még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és valahányszor megérkezett, midig azt találta, hogy minden szobát meszelnek, surolnak, a mi el nincsen foglalva.
Utóljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a kocsmárost.
– Micsoda az? Hát kentek mindig meszelni fognak, a mikor én megérkezem? János alázatosan levette a sipkáját és azt mondá:
– Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a tisztaságot. És az én házamon nem türök soha semmi szennyet.
Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt is, s hajtatott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjnál, tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt.
Az öreg Endreffy rögtön irt Jánosnak, hogy menjen fel hozzá Pestre.
Az öreg ur nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte, helyébe kellett menni mindenkinek.
– János öcsém, szólt a nála megjelenő vendéglőshöz: hallom, hogy kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, a mit tőlem bérelt; és ez igen dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, a ki a fehér szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az utlevelet; azért ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel ujabb tizenkét esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért a szorgalmas tisztogatásért.
János könyvezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a vendégfogadóban.
Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az abrakot s ki nem fogják a lovakat; még csak egy ital bort sem kérnek; úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehetne őket marasztani éjszakára.
János több ízben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy roszúl kezd menni a keresete; ő nem tudja miért? az utazók a szomszéd falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is olly becsületesen bánik mindennel, mint édes apja bánt.
Bertalant is meglepé ez a váratlan változás; mig végre megtudta annak a titkos okát.
Kitől tudhatta volna azt még jobban, mint Czenczi nénitől, a ki egész nap a falut járta.
Tehát ebből állt a baj.
„Hogy az utazók, a vendégek nem mernek a vendéglőbe szállni, vagy épen éjszakára ott maradni, mert az öreg Kalapos János lelke kisért a szobákban.
Többen, a kik ott megháltak, hallották őt nyögni, fohászkodni, jajgatni.
Éjszaka csörgeti a lánczait. Ezt minden szobában, az istállóban, és a kocsiállás alatt is egyformán hallották.
Két átutazó hajtsár mennyre földre esküszik, hogy ő nekik meg is jelent a kisértő lélek, hosszú lánczot czepelve a kezén; de ők nem merték megszólitani, hanem féltükben elbujtak az ágy alá.
Hanem az ispán legtöbbet tud.
Ő egyszer készakarva ugy tett, mintha ittas volna s felfeküdt a padlásra. Éjfélkor megjelent előtte a lélek s miután a nagy nyögésekkel össze vissza ijeszgette, azt rebegte neki: hogy ő kénytelen most feljárni a másvilágból, mert ez előtt több esztendővel egy gazdag utazót maszlagos borral elkábitva meggyilkolt s azt a kamarában a mángorló alá elásta.
Az ispán mennyreföldre esküszik, hogy ő ezt a titkot soha sem adta tovább; de azért még is tudja az egész helység, valamennyi keresztül utazó s estefelé a világ minden gyönyörüségeért nem merne senki a hirhedett vendéglő felé közeliteni.”
Bertalan megértve ezeket a szép dolgokat, kiment az erdőre, kikeresett egy szép hüvelyk ujjnyi vastagságu somfát, nagy bunkóval a végén, azt megfaragta botnak s este levén visszasétált megint a faluba; bement a vendégfogadóba, a botot megtámasztotta az ajtó mellé s benyitva Kalaposékhoz, jó estét kivánt nekik, s azt mondta, hogy ő most itt marad náluk vacsorára.
Azok örömmel fogadták; a szép Juliska asztalt teritett, felhozta aszaltgyümölcseit, mézét és a méznél is édesebb mosolygását adta mellé; a tiszteletes úr vidám regéket beszélt nekik, ők pedig hallgatták; még János is jó kedvü kezdett lenni utoljára, pedig eleinte nagyon hallgatag volt.
A nyájas beszélgetés közben nem is ügyeltek rá, mennyire elmult az idő, csak azt vették észre, hogy a nagy kakukkos óra üti már a tizenegyet.
Erre az óra ütésre észrevehetőleg megdöbbent a két testvér; mindjárt itt lesz az éjfél, s a kisértet őket is megrémité.
Bertalan ugy tett, mintha semmiről sem tudna semmit.
– Elbeszélgettük az időt. Az én öregeim már alusznak, nem rontom el az álmukat, itt maradok nálatok az éjszakára, ha van egy üres szobátok.
Hajh, egy egész sor szoba volt üresen, de a két testvér azért még is olly nehéz szivvel nézett egymás szeme közé, mintha rettegnének azon gondolattól, hogy a kedves ifju is megismerkedjék az ő szomoru házuk rémeivel.
Ő azonban olly szivesen kinálkozott, hogy nem lehetett ellene kifogást tenni. Juliska maga sietett neki ágyat vetni a legtágasabb szobában, megveregette saját kezecskéivel a szép puha vánkosokat s reszkető sohajtással kivánt neki jó éjszakát.
A fiatal ember, Isten tudja miért? ollyan boldog volt, hogy abban az ágyban feküdhetett. Mennyi édes gondolatja támadt ottan? hova nem vitték el lelke ábrándjai? Talán édesdeden elaludt volna; ha egyszerre valami idegen nesz meg nem zavarta volna ábrándozásai közepett.
A mellékszobában egyszerre megcsördült valami s egy nehéz sohajtás hangzott végig az egész házon.
Bertalan eloltá a gyertyát; a holdvilág besütött az ablakon, annak kétes világa derité fel a szoba sötétségét.
Nem sokára még közelebb hangzott a sohaj s panaszos hangok töredeztek elé, nyöszörgő jajgatás, kinos fohászok: a mellékszoba ajtaját elkezdte valami kaparni; egyszerre felpattant a zár s egy magas öles fehér alak állt meg a küszöb alatt.
Bertalan csendesen nyúlt az ágy mellé támasztott somfa fütykös után.
A kisértő rém most lassu csoszogó léptekkel betipegett a szobába: hosszú fehér szemfödél takarta be fejtől sarkig; valami csörömpölő lánczot húzott maga után s ijesztő hangon rebegte:
„Jaj nekem, jaj! Jaj nekem, jaj! Uram irgalmazz, kegyelmezz!”
Bertalan hirtelen felugrott az ágyból s rákiálta mennydörgő hangon:
„Ki vagy? mit akarsz?”
„Jaj neked ember! ne közelits hozzám”; rebegé kisértetes hangon a rém, s a mint Bertalan feléje lépett, a hosszu lánczczal nagyot ütött rá.
A tiszteletes ur sem vette tréfára a dolgot, hanem elkapta a láncz végét s a somfa suhogóval ollyat húzott kettőt-hármat a kisértet ur nyaka közé, hogy az esze nélkül fordult vissza és futott be a másik szobába, a honnan előjött.
Bertalan egy ugrással utolérte; megragadta a nyakát vas marokkal s egy hatalmas rántással ugy vágta a földhöz, hogy ő kisértetessége négykézláb terült a pallón; akkor leszoritá térdével a földre, megrázta mellénél fogva hatalmasan s azt kérdé tőle: no most beszélj, ki vagy?”
A megszorúlt kisértet dehogy merte azt mondani, hogy ő illyen meg amollyan elkárhozott lélek a pokolból, sőt inkább attól félt, hogy most mindjárt lelket csinálnak belőle, s igazán a pokolra küldik.
Egy ideig azon törekedett, hogy kiszabadítsa magát az ifju vas kezei közül; annyi volt az, mintha valaki a gőzhajó gépeit akarná puszta kézzel feltartóztatni; Bertalan úgy megkötözé őt saját vaslánczával, mint egy gyermeket.
Akkor oda állitá egy szegletbe, meggyujtá a gyertyát s lehúzta a lepedőt a kisértet fejéről.
Az ember arcza be volt festve korommal és mészszel szép tarkára. Ollyan volt rá nézve, mint a legeslegszebb ördög, a szeme körül fehér, az orra fekete, és igy tarkázva az egész pofa.
– Ki vagy? Mi neved? kérdé tőle most már csendesebb hangon a lelkész.
A rém sajátságosan elváltoztatott hangon válaszolt.
– Kérem szépen, én a Juliska leányasszony szeretője vagyok. Igy szoktunk összejönni, hogy rajta ne kapjanak.
A kisértetet ezúttal csak az irgalmas Isten kegyelme őrizte attól a rettenetes pofoncsapástól, a mi a pap tenyerén már utalványozva volt számára ezért az undok hazugságért. Bertalan legyőzte magában azt az emberi haragot, a mi e szóra támadt szivében s még egyszer nyugodt hangon szólt az ismeretlenhez:
– Egy bünt kettővel akarsz takargatni. Előbb rosz hirbe hozod a fogadót, aztán el akarod lopni a legártatlanabb hajadon tiszta becsületét. Ez hazugság. Azonban folytasd. Mondj meg akárhányat, hogy ki fia vagy: én elhallgatom; de a mig azt mondom rá: ez hazugság volt; addig el nem bocsátalak. Ki vagy hát?
A megnyomorított gonosz lélek nagyot fohászkodott erre a vigasztalásra s más hangon kezdett beszélni.
– Megkhövetem, thiszteletes uram. Nem vagyok én senki egyéb, mint a zsidó kocsmáros a szomszéd faluból. Azért thettem ezt, hogy a vendégeket elijeszszem innen.
– Ez megint hazugság! – szólt a lelkész. A szomszéd kocsmáros derék, becsületes ember, nem vetemedik illyen dolgokra. Mondj mást. Ki fia vagy?
A kisértet most már mérgesen felelt.
– Én vagyok az ispán, a ki lelke van!
– Hm. Ez úgy látszik, hogy reggelig itt akar hazudni, monda a pap. No majd végit szakitom én ennek egyszerre. Mindjárt megtudom én, hogy ki vagy jámbor lélek?
Azzal megfogta az árva lelket, odavitte a mosdó tálhoz, mellyben reggelre el volt készítve a víz; a nyavalyás bekent pofáját minden kapálózás daczára beledugta a vízbe s egy darab szappanynyal lemosta róla a kormot és meszet szépen meg is törölgette azután a kendővel.
Az utolsó szava igaz volt a kisértetnek. Csakugyan ő volt az ispán.
Ollyanforma kicsapott ispán, a kit minden tisztességes helyről elkergettek, a kit sehová be nem fogadtak, a kivel semmi uradalmi tiszt nem akart együtt szolgálni, s a ki utoljára egyik úrtól a másikhoz tolakodott, s engedte magát mindenféle szolgálatra használni, s föl sem vette, ha innen-onnan kikergették és viselte az ispánnevet valamennyi pályatársa méltó botránkozására.
A tiszteletes úr leöblité a kezeit ezen csunya foglalatosság után, s meg is törülgeté szépen.
– Bögöly uram – szólt azután. Minthogy már megismertük egymást, jelentem, hogy én egy kézzel sem fogok kegyelmedhez többet nyúlni.
Ennek Bögöly uram csak örült.
Hanem a lelkész azt mondván, a somfa suhogót a hóna alá vette, a miből megint Bögöly uram azt a siralmas következtetést kezdte húzni, hogy kézzel nem akar hozzá nyúlni, hanem bottal.
– Azt mondom most kegyelmednek, hogy mondjon el énnekem mindent szép szerével: miért csinálta ez alakoskodást? ki kérte fel rá? és mit akart az által elérni? Ha szépen megvall mindent, szó nélkül eleresztem; ha pedig hazudni talál, látja ezt a somfa botot: először ezt a hátán összetöröm: másodszor a hivek előtt vasárnap meg fogom inteni; harmadszor a vármegyére feladom és becsukatom és negyedszer a nagyságos úr is el fogja csapni.
Bögöly uram saját ábrázatjában lévén, nyájasan kezdett beszélni.
– Ereszszen el, tiszteletes uram. Ugy segéljen mindent elmondok az utolsó szóig, s forduljak fel, ha egyet hazudok. A nagyságos úrtól ugyan épen nem félek, a mint majd megtetszik érteni, a vármegye tömlöczétől sem; nem ollyan rosz hely az, mint gondolják; hanem azt nem szeretném, hogy a tiszteles úr kiprédikáljon; a somfabotjából pedig már elég volt, a mit kóstolóba kaptam. Hanem kérem, vegye le a kezemről ezt a lánczot, mert szorít.
Bertalan leoldá a lánczot foglya kezeiről, s azután szorgalmasan bezárta az ajtókat, s a kulcsokat zsebébe tette.
Bögöly uram látta, hogy nincs merre elszaladni; s rászánta magát, hogy elmondja a kis történetecskét.
– Hát biz engem, tiszteletes uram, erre a kis tréfára; a miért ollyan szépen kifizetett: mondhatom, hatalmasat ütött a hátamra vagy hármat: az ember fel se tenné az illyen pap féléről; hát erre engem egyenesen az ifjú nagyságos úr biztatott fel.
Bertalan láthatólag megdöbbent e szóra.
Bögöly uram észrevette e megdöbbenést s hajlandó volt azt a maga javára magyarázni s most már egész bizalmassággal kezde a lelkészhez beszélni, mintha csak valami vidám tréfás adomáról volna a szó.
– De most csak igazat mondtam. Az ifju nagyságos úr megharagudott a vendéglősre, mert az pimaszul bánt vele, azért hogy az ifju úr Juliska leányasszonynyal tréfálni méltóztatott egyszer-másszor. Az úrfi azt akarta, hogy majd így megtöri a bolond kevély ember büszkeséget; nem ám egyebet. Azt a világért sem akarta, hogy koldussá tegye e tréfa által, hanem csak azt, hogy ha majd egyszer a vendégek egészen elszoknak a fogadótól; a kocsmáros maga menjen hozzá könyörögni, és akkor az úrfi újra felakarta őt segíteni.
Az ifjú lelkész keble úgy elszorúlt e szavakra.
– Tovább, csak tovább.
– Bizony, tiszteletes uram, a nagyságos urfi az illyenekben nem kiméli a pénzt, bolondja a fehérnépnek. Aminap is egy molnár leányával ismeretsége tizezer forintjába került. Azt kidobni annyi neki, mint a semmi. Elhigyje, tiszteletes uram, ha esze volna a kocsmárosnak, az a kastély az övé lehetne. Hanem hát Kalapos uram bolond ember. Nagy bolond. Nem látja a hasznát.
– Hallgasson ön; ne beszéljen többet! szólt a lelkész undorodva, s sietett kinyitni az utczára nyiló ablakot. Távozzék. Itt ez ablakon kiugorhat. A lánczot és a lepedőt hagyja itt. Ha azt akarja, hogy én el ne mondjam a valót, siessen önmaga mindenkinek elbeszélni, hogy a kisértetet én kiugrattam e házból. Gondoljon ki valamit, az az öndolga. Én tréfából sem hazudom. Ha ez a hír két nap alatt úgy el nem lesz terjedve a környékben, mint az a másik, a mit szinte ön költött; én kibeszélem a tényt és előmutatom a kisértettől elvett gúnyát, a min az urasági czímer is rajta van. Most elmehet ön.
Bögöly uram kapott az ajánlaton. Váltig azt hitte ugyan, hogy a pap még akar egy párt ütni a hátára, s majd csak akkor áll azzal elő, mikor ő félig kinn lesz az ablakon; hanem a mikor azután tapasztalá, hogy biz a tiszteletes úr békével engedi őt kimászni a nyiláson; megszállta az érzékenység, még egyszer visszadugta a fejét az ablakon s odasúgott.
– Tiszteletes uram. Én nem akarom Kalaposék veszedelmét. Mondja meg annak az embernek, hogy ne bolondozzon az urfival. Az urfi hóbortos ember; ha azt egyszer magára haragítja; az majd melgássa, még felgyujtatja a kocsmáját. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.
Nyugodalmas jó éjszakát! Oh ez gonosz éjszaka volt Bertalannak. Órahosszat járkált alá és fel a szobában, és ezer meg ezer gondolat üzte egymást lelkében; gyertyája fenékig leégett, az is sötétben hagyta, lefeküdt az ágyba: az álom ott is kerülte szemeit. Oh ez a harcz az égi őrszellem terhes küzdelme volt a hatalmas csábitóval egy veszendő lélekért.
Senki sem véd meg illyen veszedelemben, egyedül az igaz Isten és az igaz isten úgy véd meg hogy ád törhetlen erényt és tiszta szivet annak, a kit kisérteni enged.
– Adj uram Istenem, erős lelket a szegénynek.
A lelkész imára kulcsolt kezeit ajkához emelve fordúlt a falfelé, s igy imádkozva lepte meg az álom.
Három fal választotta el attól, kiért olly buzgón imádkozott, az pedig épen ugy aludt az Ur kezeiben, miként ő; tán kezei épen ugy imára kulcsolva, ajkaihoz emelve, fejével ő felé fordulva, ajkaival felé sohajtva, s bár három fal volt közöttük, lelkeik megtalálták egymást azokon keresztül is s ugy beszélgettek egymással, mintha arczaik egymás mellett felkünnének.
Mind kettő egymásról álmodott és reggel egyik sem merte azt a másiknak megvallani.
- * *
Bertalan reggel tudatá Kalapossal az éjszaka történt dolgokat. A kisértettől megszabadult a ház tája, de annál nagyobb lett a kisértet benn a házban.
Nem a vendéglő hire, hanem a család becsülete, a tiszta erény van most fenyegetve.
Jól őrizkedni kell.
Kalapos nem engedte többé hugát soha kijárni a helységbe; nem engedte a vendégekkel foglalkozni; inkább maga végzett mindent: ha kérdezősködtek felőle, azt mondta: nincs itthon.
Szegény leány ollyan életet élt, mint egy elitélt rab és nem tudta, hogy miért?
Egyetlen öröme volt, mikor vasárnaponkint a templomba mehetett.
Ti nagyvárosok elkényeztetett szülöttei, nem is sejtitek azt, micsoda öröme van szegény falusi embernek a templomban?
Ti nektek van operaházatok, táncztermetek: titeket hirhedett énekesnők, zenehősök, szemfényvesztők mulattatnak; ti arról szoktatok előre beszélni, mikor kerül szinpadra ez meg amaz uj dalmű, mikor lép fel egy világhóditó tánczosné, mikor lesznek a várt hangversenyek, az előkészitett dalidók? – Ott künn pedig az együgyü népnek csak egy öröme van: – ki fog jövő vasárnap prédikálni? az öreg tisztelendő-e, vagy az ifju tiszteletes? megint ollyan szép beszédet tart-e, mint ma egy hete; megint fognak-e annyit sirni a hallgatók, és ollyan könnyebbült szívvel fognak-e ismét hazatérni utána? és azután este, midőn kiülnek a kapuk alá, ugy elmondogatják azt egymásnak; ki mire emlékezik belőle? semmi, egy szó el nem veszett abból, mind megtartották magukban.
Surány.
Különösen Komárom és Győr tájékán kedves emlékezetben van Surány neve, mint a honnan a jó gazdasszonyok a legfinomabb lisztet szokták kapni; az ottani gőzmalmot gróf Károlyi Lajos állittatá fel, ki szinte az egész mezővárosnak is felében földesura.
Soha egy vasárnapot el nem mulasztott Juliska, mellyen Bertalan beszédeit hallhatá; a míg csak szólt, szemeit le nem vette róla; minden szavát elfoglalta magának, és az volt ránézve a legnagyobb gyönyörüség.
Bertalan valami olly földön túli lény volt szemei előtt, a kit szeretünk a közelités reménye nélkül, a kit szívünk magáénak vall, a ki lelkünket igazgatja és a ki iránt egy földi gondolatunk nincsen.
Az ábrándozó lányka örömnapjai közé számitá a vasárnapokat, s ugy tetszék neki, mintha ollyankor minden ember arcza egészen más forma volna, sokkal kedvesebb és igazabb, mint egyéb napon.
A kisértetüzés utáni vasárnapon ismét Bertalanon volt a sor a szent beszédet tartani, s szokás szerint megtelt az egyház minden padja; még az az egy is, melly különben üresen szokott állani: az urasági szék.
Az öreg kegyes Endreffy késziteté azt magának, hogy midőn itt nyaral, ünnepnapokon onnan hallgassa a buzgóság szavait; a nép ugy szerette őt ott megpillantani, buzgó ősmagyar arczával, és ihletten lépett nyomába, midőn a köznéppel egy sorban megindult elfogadni az Ur vacsorájának kelyhét.
Ez uttal nem az öreg ur ült ott, hanem az ifju; és még valami fővárosi piperkőcz.
Az ülőhelyek ollyan formán voltak rendezve, hogy egyik oldalon a szószék mellett voltak a férfiak padjai, másikon a nőké, az urasági ülőhely e kettő között, épen a szószékkel, és az Úr asztalával szemben.
Talán imádkozni, talán énekelni, talán az Úrnak áldozni jött ide a két ifju gavallér?
Igen is: azért jöttek, hogy itt egy csomóban megláthassák a vidék szépségeit: a rézpataki hölgyek mind hiresek voltak kitünő szépségükről. Itt volt Juliska is; ott kellett ülnie az urasági szék mellett, csaknem szomszédságban az urfival. Endreffy ur nem láthatta őt másutt, mint a templomban, mert a leány csak ide járt látogatóba; tehát felkereste őt a templomban, és mosolygott, mikor őt meglátta, hogy a leány mélyen elpirulva kényszerült szemeit lesütni előtte.
Az ének megzendült, a hivek ajtatos hangja egy harmoniába vegyülve szállt fel az égfelé: az urfiak is jól tudták, hogy kell az embernek magát a templomban viselni; megtanulták otthon a balletben. Beszélgettek, nevetgéltek egymás között; Endreffy egészen áthajolt Juliskához s suttogott hozzá mindenféle édes szavakat; a miktől az ártatlan gyermek arcza égni látszott.
És a hivek mindezt látták, és szíveikben romlás volt és bototránykozás ezt látni, maga a vendéglős is kénytelen volt azt elnézni, hisz az Isten házában megszólalni nem szabad.
A helyzet valóban jól volt kiválasztva. Sem a leányka nem futhatott el a csábitó szavak elől, sem goromba bátyja nem jöhetett segélyére. Erre való az Isten háza.
Az ének elhangzott; – az ifju lelkész csendes léptekkel fölment a szószékbe: ihlett, méltóságteljes arczczal megállt azon a helyen, a mellyről elmondhatni: „rettenetes hely ez: a kisded ölnyi tér senkié: egyedül az ur Istené.”
Az imádság alatt még volt az urfinak valami suttogni valója: valami vidám enyelgő beszéd; csak az amenre hallgatott el kissé s akkor azt a boszontó félszemüveget szeme elé csiptetve, ugy kezdett a lelkészre nézni: mintha az valami hires komédiás volna.
A lelkész pedig felnyitá a szent bibliát és felolvasá az alapigéket: a hogy azok meg vagynak irva Máté evangélioma XXI. részének 13-ik versében:
„Az én házam imádkozásnak háza; ti pedig tevétek azt latrok barlangjává!”
Az egész gyülekezeten egy hideg borzongás futott végig e szavak után, – mindenki előreérzé, hogy ez rettenetes tanitás lesz…
Endreffy is elsápadt e szókra, és nem tudott többé mosolygani, bármennyire erőtette.
Olly csendesség támadt, hogy a lélekzetvételt lehete hallani.
E földöntuli csendben; – mint a pusztában harsogó Isten haragjának szava, zendült meg a lelkész lélekrázó hatalmas beszéde:
„Ez a ház imádkozásnak háza, hova a nagyok magukat Isten előtt megalázni, a kicsinyek Istenhez felemelkedni jönnek, hová a bünösök vétkeikért bocsánatot kérni, ellenségek kibékülni, világi örömektől megcsömörlött szivek égi malasztot keresni járulnak, hol a porba leborul mindenki, mert tudja, hogy por és hamu minden – a mi a porból támadott… Ki volna olly merész, hogy elfelejtené, miszerint ez a ház minden palotánál felségesebb palota és ennek ura minden uraknál hatalmasabb Ur, a ki előtt a koldusok és a királyok egyenlők? Ki volna olly merész, hogy szive legbünösebb gondolatjait e helyre behozza, s mutogassa Isten arcza előtt lelke fekélyeit? Ki volna olly merész, hogy e rettenetes házban, melly az Úrnak temploma, emberek megrontására, ártatlan szivek megejtésére, a kárhozat utjaira ne átallana gondolni, a ki idejönne, adni és venni eladó portékát, és alkudni azokra, a mik pénzért nem eladók . . . .”
Az egész gyülekezet ámultan tekinte fel a csudálatos bátorságtól átihletett szónokra, és senki sem mert az uri székek felé pillantani. Rettegés volt arra gondolni, hogy a föld hatalmasai imé meg vagynak fogva saját csapdájukban, imé bejövének a templomba, hogy megszentségtelenítsék azt és imé támadt egy bátor szolgája Istennek, a ki megostorozza őket ott az egész nép előtt, és nem szabadulhatnak a keresett büntetés elől, mert a templom nem komédiaház, a honnan akkor mehet el valaki, a mikor nem tetszik neki az előadás.
Végig kellett nekik hallgatniok az egész történetet; minő bünök terhe alatt romlott meg az ős Jeruzsálem, hogy vétkeztek a phariseusok, a nép előkelői künn és benn az Úrnak templomában, hogy tolakodtak be a szent csarnokba kalmárok és kufárok áltozatra vitt bárányokat, galambokat árulva, és hogy jelent meg közöttük ama világrenditő szellem, a kinek neve Messiás, és korbácsot fonva kötélből, kiüzé őket az Urnak templomából.
„El innen veletek, az én Uramnak tornáczaiból, ti szentségtörők, Istentkisértők, lélekbotránkoztatók, itt nem adnak és vesznek galambokat és bárányokat!”
Mi fog most történni?
Ezzel a kérdéssel tépelődve tért haza minden ember a templombul.
– Mit cselekdtél uram? szólt remegve a vendéglős a lelkésznek, midőn a templom udvarán találkozának.
– Igazságot szolgáltattam az Isten nevének: viszonzá ez szilárdul.
Az öreg tiszteletes ur azonban annál jobban megijedt, midőn a szörnyü hirt megvitték neki. Ott hagyta az ételt ebéd közepén, s futott fel a kastélyba az ifju földesurhoz, és elkezdé magát menteni előtte, hogy ő nem oka az egész rettentő esetnek; sőt legkisebb tudomása sincsen róla; ellenben rajta leend, hogy ez iszonyu kihágás példásan és az elkövetett sérelemhez arányosan megbüntettessék.
Az ifju Endreffy hideg képet csinált a beszédhez. Azt modnta, hogy nem tudja, miről van szó? A káplán ur igen szép beszédet tartott ő előtte, s ő már küldött is neki két darab aranyat kegyuri elismeréseül.
Az öreg urnak torkán akadt a szó ezek hallatára.
Hát még mikor azt megtudta, hogy Bertalan a két aranyat a szegények perselyébe vetette!
Ez veszedelmes ember, ez magasra emeli a fejét, ez nyakára ül a hatalmasoknak, s pásztorbotjával nem csak juhait tudja őrzeni, de az oroszlánt is megkergeti miként egykor Dávid: ennek nem szabad itt maradni.
Alig várhatta a beközelgő egyházkerületi gyülést, hogy ott az egybegyült vének és tekintélyesek előtt elmondhassa, minő egyszarvú kezd támadni Bethelnek kapuin belől; a ki ha le nem töretik ideje korán, megöklel sokakat, a kik eddig azt hitték, hogy az ő bőrük sérthetetlen!
Elő is adá e panaszát egész rettentő mivoltában. Jelen volt az öreg Endreffy is, a vallás hivei közt legtekintélyesebb férfi, az elmondott kihágásnak az ő szivét kellett legjobban elkeseriteni, mert a bántalom az ő fiát érte.
A mint az öreg tiszteletes leült, utána mingyárt föl is kelt Endreffy s azt mondá az előadottakra:
„Az ifju segédlelkész a midőn azt tevé, a mit tett; teljesité az ő magasztos kötelességét, a mire Isten által elhivatott; mert azért adattak az Isten szolgáinak ajkaikra az Úrnak vigasztaló és ostorozó igéi, hogy a szenvedőket megenyhitsék, a bántókat pedig megfenyitsék, és ne válogassanak a nagyokban és kicsinyekben; és ha én magam nem csak egy megyének volnék főispánja, hanem egy országnak volnék is a királya, és megbántanám azt, a mit Isten szentnek hagyott, és ezért engemet vén embert az Isten szolgáinak legcsekélyebbike, legfiatalabbika megfeddene; meg fognám előtte hajtani fejemet, és azt mondanám: uram, helyesen cselekedtél: folytasd tovább! mert nem csak az a kötelessége a jó papnak, hogy az embert megkeresztelje, midőn megszületik s eltemesse, midőn meghal, hanem hogy vezesse is az igaz uton, a mig él. Midőn pedig a pap kezében tartja az evangyéliomot, akkor tegye lába alá a földet és ne ismerjen azon nagyobb urat, mint az Úr Jézus Krisztust! A rézpataki káplán igy cselekvék. Azért ő dicséretet érdemel.”
Az ősz patriarchalis főnemes igy beszélt; és csak addig, mig az illyen jellemek ki nem vesznek, maradhat meg szilárdul a hit!
Az öreg tiszteletes e nem várt kudarczot annyira lelkére vette, hogy még az nap estve megütötte féltestét a szél, és három nap mulva meghalt.
Még azon az ülésen uj papot választának a rézpatakiak; a legelső szavazat, melly Bertalannak jutott, az ősz Endreffyé volt. Csaknem egyhangulag választatott el rendes lelkészül.
A kik szerették az ifju lelkészt és jellemét becsülni tudták, azok örültek neki, hogy ama fontos állomáson őt erősitheték meg; a kiket pedig aggódtatott az ifju tüzes elhatározottsága, azokra nézve megnyugtató volt őt ollyan világvégi messzeségbe kitolva tudni, a honnan nem háborithatja meg a dolgok régi háromszegletü állását.
Rézpatakán nagy volt az öröm e hirre; mert bár régi papjukat becsülték, s halálát megtisztelék, de az ifju iránt valódi elragadó szeretettel voltak.
Ah ez egészen más ember volt. Ez eljárt házrul házra, tudakozódott a hivek bajáról s tudott tanácsot adni a világon mindenre lelki és testi bajokban. Tudott gyógyitani apró kis mákszemnyi lapdacsokkal, azután meg hideg vizzel; minden fűben, faluban ismret gyógyitó erőket; még a szántásban, vetésben is tudott a gazdának jó tanácsot adni, s az időjárást jobban eltalálta napokkal előre, mint a kalendáriom; nem volt elég, hogy a templomban prédikált nekik, hanem estenként összegyüjté őket a falu házánál s beszélt előttük, vagy olvasott okos könyvekből tanuságos történeteket derék hazafiak tetteiről, az ipar és találmányok csodáiról; ugy hallgattak, a mit aranyos szájával beszélt, hogy minden csapszék üres maradt miatta. A mióta ő volt a faluban, nem volt viszálodás házas társak között, nem mentek a pörlekedő felek a biróhoz, nem került verekedésért senki a vármegyei tömlöczébe; ő azt mind ki tudta egyenliteni, békiteni szép szóval, és néha erős szóval, hogy nem lehetett ellene cselekedni.
Már az is millyen szép volt tőle, hogy a mint őt megerősiték a lelkészi hivatalban, a megholt tiszteletes nénje vénségére egészen elhagyatva maradt. Mig az öreg ur élt, Bertalan egyebet sem hallott, mint örökös felpanaszlását a megevett kenyérnek, a paplakon hiába elfoglalt szobának; nem volt napja, mellyen Czenczi néni békével engedte volna elkölteni ebédjét s nyugodtan bevárni az álmot szegényes ágyában; pedig hiszen mindent megtett a kedvéért, még fát is vágott, ha nem volt. És most, midőn egyszerre ő lett ur a lelkészi háznál, Czenczi néninek pedig semmi joga sem volt többé ott lenni: akkor Bertalan azt mondá a mindenkitől elhagyatottnak, hogy csak maradjon ezentul annál a háznál és pedig legyen ezentul is övé abban a legjobb hely; és ugy viselte gondját, ugy türte annak gyöngeségeit, még fát is épen igy vágott számára, mintha most is ő volna nála kegyelemkenyéren, és nem megforditva. Sőt azt is kimondá a fiatal lelkész, hogy ha ő valaha meg találna házasodni, annak a nőnek, a kit ő e házhoz hozand, épen ugy kell tisztelni azt az öreget, mitha tulajdon édes anyja volna.
Hiszen ezt könnyü is volt neki megigérni.
Mikor ő arra gondolt, hogy e csendes falak között egykor kedvesebb hangok is fognak otthonosulni, s a szelid magányt a boldogság képei elevenitik fel, ollyankor csak egy arcz állt mindig előtte, annak az ártatlan leánykának arcza, a kinek szivében semmi sincs még, mint ártatlan vonzalom, és lemondani tudas azokért, a kiket szeretünk.
Az ifju tiszteletes ez idő óta csaknem mindennapos volt Kalaposék házánál. Ő is szivesen ment oda, ott is szivesen látták; nevezték a jó indulatot barátságnak, hálának, szivességnek, pártfogásnak, pedig utoljára is szerelem volt az, és maguk sem vették észre, hogyan jött?
Nem mondogatták, nem beszéltek róla, hogy egymást szeretik, de tudták azért igen jól, mint ahogy szokta tudni minden ember; ahogy kiolvassa egymás szeméből, és nem kérdezősködik felőle.
Hiszen nem is állt semmi ellent óhajtásaiknak. Egymáshoz illettek; a szép Juliskából igen jámbor tisztelendő asszony leendett s Bertalan is megérdemelte, hogy a környék legszebb leánya az ő párja legyen.
Nem is volt már egyébre gondja, mint a kisded paplakot kicsinositani; tisztességes butorokról gondoskodott, mik majd a háztartáshoz szükségesek lesznek, s a kertben komlólugast nevelt s ha beszélt róla, azt is odamondá, millyen szép lesz ott naplementkor dolgozgatni. A leányka mosolygott és sohajtott rá; hisz azt a kis lugost ő is látta már és ő is gondolt arra, hogy két szék egy kis asztal mellett millyen szépen elfér abban; a férj ott irdogálhat, mig a nő kézi munkáját folytatja, s ha fölnéznek munkájukból, egymással találkoznak szemeik. Ő is gondolt ezekre a szép naplementi órákra a kis komlólugasban.
Egyszer egész este volt már, hogy Bertalan a fogadós lakát elhagyta: a holdvilág szépen világolt, a faluban minden aludt már, s ő szép csendesen ment végig a hallgatag utczán, tele édes gondolatokkal. Szokásuk a szerelmeseknek, hogy szeretnek hátratekingetni: hogy csak legalább azt a házat megláthassák, a mellyben kedvesüket hagyták. Más ember nem érti ezt, a szerelmesek sem értik, de azért mégis csak ugy van. Bertalan négyszer-ötször is visszatekintett arra a nagy hegyes tetejü házra, azokkal a magas fehér kéményekkel, pedig ugyan nem volt semmi nézni való rajta.
A mint ismét visszapillant rá: ugy tetszik neki, mintha a ház tetején, a legszélső kémény mellett egy emberalakot látna állani. A holdvilágnál egyenesen onnan sütött s tisztán kivehető volt az alak.
Csak egy pillanatig állt azonban ott, azután ismét eltünt.
Bertalan megdöbbenve állt meg, s azután hirtelen sietett vissza a fogadóhoz.
Ott csendes volt minden; a kutyák aludtak a tornácz alatt, semmi nesz sem hallatszott. Körülkerülte a házat, bejárta a szérüskertet, betekintett az istállókba. A cselédek mind aludtak, egyet felköltött közülök s kérdezé tőle, hogy ki járkál illyenkor a padláson? Az azt felelte, hogy nem járhat ott senki, mert az zárva van. Bizonyosan a páva repült fel.
Végre maga is azt kezdte hinni, hogy szemei kápráztak, s nem akarva zavarni a háziak nyugalmát, haza ment.
Otthon nem jött álom szemeire; eszébe jutott mindenféle aggasztó gondolat, azokon eltöprenkedett sokáig, le sem vetkőzött, csak ugy dült le egy padra, s nézte, mint megy le lassankint a holdvilág a hegyek mögé, hogy ereszkednek bele a távol ormok fenyőfái fényes tányérjába, mintha szakálla nőne neki; azután egy keskeny felhő áll keresztül eléje, mintha szemöldöke volna; utoljára semmi sem marad belőle és sötét lesz: ebben a sötétben elaludt.
Mélyen, igen mélyen aludt; talán nehéz álma is volt; de azért mégis meghallá azt a hangot, a mi az álmodókat olly irtózatosan szokta egyszerre felriasztani: a félrevert harangkongást.
„Tüz van!”
Egy percz alatt talpon volt.
Fényes világosság tölté el szobáját; nem a szelid hold ábrándos világa töbé; hanem az a borzasztó vérveres világosság; a mit az ég boltozata ver vissza a földről rásütő fény miatt.
„Tüz van!”
Bertalan hajadon fővel rohant ki a házból. Még akkor senki sem volt kinn az utczán; csak az éji őr kiáltozott végig rohanva a falun: tüz! tüz! tüz!
A fogadó égett.
Égett valamennyi épülete egyszerre; az ablakok, az istállók, a pajta. Mind egy lángba volt borulva az egész.
A lelkész legelső volt az égő ház udvarán. Ott rémületes volt a zavar; álmaikból felriadt cselédek szaladgáltak fel s alá; nem tudva, mihez kezdjenek? A félszerben volt a tüzi fecskendő, de az senkinek sem jutott eszébe: a helyett minden ember azzal a haszontalan munkával fáradott, hogy az istállóba zárt állatokat szabaditsa meg, a mi rendesen sohasem szokott sikerülni. Az ökrök megböszülnek illyenkor s nem engedik magukhoz közel menni az embert, hogy kötőfékjeiket elvagdalja; a juhokat pedig a mint nagy erőfeszitéssel kiterelték az akolból, a tüz láttára ujra megint befutottak az akolba, átugrálva az esztrengán. Maga a fogadós kétségbe volt esve.
Bertalan, a mint megjelent, egyszerre szilárd hangon kiálta az embereknek.
– Huzzátok ki a fecskendőt! Vödrökkel a kúthoz!
Azzal maga sietett betörni a félszer ajtaját, mellynek a kulcsát most senki sem találta, kihuzatta a fecskendőt, maga felugrott a tetejére, s a szivattyuhoz parancsolva az embereket neki irányzá a vizsugárt a legfenyegetőbb helynek.
– Ott kell oltani, a merre a tüzt terjed!
Az érkező nép, a mint papját meglátta a veszély közepett, erős buzgalommal sietett segiteni. Az oltás igen nehéz volt, mert a szél mind az udvarba verte le a füstöt és sziporkát, de azért a lelkész megállt a maga helyén, mint a ki a pokol tekintetétől sem retteg.
A fogadós egészen elveszté az eszét. Nem látott, nem hallott semmit, csak azt kiabálta: „a lovaim, a lovaim!”
Négy szép kocsislova volt; azokon volt minden gondolatja; a lovak az istállókban voltak s nem engedtek magukhoz embert közeliteni; a ki elakarta őket szabaditani, azt mind kegyetlenül összerugdalták. Utoljára a fogadós maga rohant értük és azt mondta, hogy benn ég velük vagy kiszabaditja őket.
És úgy látszott, hogy nem is akar felhagyni szándékával, mert semmi hivásra, könyörgésre nem jön vissza.
Pedig, a mig ott küzködik a neki vadult lovakkal, az alatt az istálló tetejébe is bele kapott a láng s bizonyosan benn fog égni.
– Féjszét ide! kiálta a lelkész, hirtelen leugorva a fecskendőről, melly csekély védelem volt e veszély ellen; egy ember álljon ide a fecskendőhöz!
Azzal felkapva egy fejszét hirtelen felkapaszkodott az istálló égő tetejére s elkezdé arról sebesen verni le a zsindelyeket. E bátor példától felbuzdítva több merész férfi rohant utána az istálló tetejére, s nehány percz alatt leverték azt onnan tisztára. A biró maga állt a fecskendőnél s a vizsugárral mindenütt a lelkészt környezte a lángok között; hogy azok meg ne illethessék az Úrnak felszentelt szolgáját.
A fogadós, látva, hogy paripái megvannak mentve, kijött az akolból s azután térdre esett a lelkész előtt és kezeit csókolta neki.
Ekkor villant egy borzasztó gondolat Bertalan lelkén keresztül.
– Hát Julcsa hol van?
A fogadós mereven bámult reá.
– Hol van testvéred?
Ki tud rá felelni? Ki látta őt ebben a zavarban? Hová lett? Van-e valaki, a ki hírt tud felőle mondani?
– Talán a házban maradt!
Ne mondd ki ezt a szót! Abban a házban, melly már lángokba van borulva. Nem látta őt senki megmenekülni?
Senki; – senki.
A ház pedig köröskörül égett már, csak ugy hullott róla a zsarátnak, mint mikor napsütéskor olvad a háztetőn a hó: némelly ablakon keresztül is tódultak ki már azok a csapkodó lángnyelvek; a pitvar lépcsői is égtek, s az ajtón keresztül szürődött kifelé az a lomha zsiros füst. Ki merne oda bemenni?
A fogadós képéből kikelve rohant végig a folyosón, be akart egyenesen törni. A lelkész megragadta őt kezénél fogva.
– Őrült vagy-e? Mit akarsz?
– Felkeresem őt! lihegé az.
– Azt megteszem én. Tartsátok vissza, hogy ne jöjjön utánam: szólt a mellette állóknak. Mártsatok egy pokróczot vagy bundát vizbe; én jobban értem ezt. Ez ott veszne vele együtt. Ne eresszétek utánam.
A vizbemártott bundát hirtelen odahozták a lelkésznek. Nem iparkodott őt senki lebeszélni szándékáról. Hittek benne, hogy őt oltalmazni fogja valami magasabb kéz.
Egy pillanat még. A lelkész feltekinte az égre és sohajta halkan: én Istenem segits!”
Azzal feje elé tartá a vizes bundát s berohant a szemközt süvöltő lángok közé.
„Isten legyen az ő oltalma!”
E perczben minden ember csak oda nézett; a fecskendő sugára az ajtó környezetére omlott folyvást ollykor besüvöltve a nyitott ajtón keresztül a halálos füst közé; gyönge öreg emberek levették süvegeiket összetett kezeik közé s imádkozni kezdtek: a lélekzet elállt minden ajakon . . . . . . . Valjon vissza fog-e jönni?
Elmult egy, két, három percz; . . . . a lelkész még sem jött vissza. Akor egyszerre nagy ropogással összeomlott a ház eleje, a tüzes gerendák eltemették a küszöböt.
A nép ajkán az elszörnyedés névtelen szava hangzott, a mi egy pillanat mulva ismét a legnagyobb meglepetés örömkiáltásába ment által: a lelkész alakja fenn a legmagasabb tüzfalon látszott meg, és ölében az alélt leányka.
Isten járt vele ott a magasban! Az omladozó kövek megálltak, midőn rájuk lépett, az égő gerendák kikerülték őt esésükben, a láng ártalmatlanul csapott el fedetlen feje fölött; ugy lépdelt egyik kőrül a másikra, félreháritva izmos kézzel az izzó gerendákat, végre a ház kiálló ormához ért szerencsésen, ott hirtelen megragadta jobb kezével a falból kiálló kapocsvasat, baljával magához szoritá az alélt leánykát s egy bátor szökéssel leugrott a földre onnan a magasból. Valami jó angyal vigyázott reá, hogy lábait meg ne üsse.
A bámuló nép érzelemtől elragadtatva rohant oda hozzá s összetapogatá kezeit, homlokát, nem sértették-e meg a lángok? Semmi baja sem történt; az a hatalmas Úr, a ki Sidrachot és társait megtartá az égő kemenczében, betakarta őt szárnyaival s megengedé neki, hogy a kit olly nagyon szeretett, kimentse a tüzhalál kinjai közül.
Nagyobb tüzpróba volt az ő számukra fenntartva a földön!
A nép azután uj erővel fogott az oltáshoz, a tüzet elnyomták, nem lett belőle nagyobb veszedelem.
A fogadósnak ugyan mindene oda égett; de ő nem törődött most azon, csak hogy testvére megmenekült. Lovaival sem törődött többé, csak őt ápolta, leste, hogy mikor szólal meg, ölébe fogta, ugy várta felocsudását. Éghetett miatta ház és pajta.
A leányka magához tért; Bertalan meghagyá, hogy vigyék őt lakására, hová testvérit is elvezette kézen fogva, midőn a tűz elfojtatott.
Tehát megérte, hogy megoszthatá szállását vele. Megérte, hogy virraszthatott beteg ágya mellett a leány sokáig szenvedett, beteg volt, csak a leggyöngédebb gondnak sikerült őt életben megtartani.
A fogadós tönkre jutott a tűzveszély által. Nem titkolá Bertalan előtt, marhái, takarmánya, borai, egész felszerelése oda égett, adóssága is volt; kilencz tiz ezer forintnál kevesebb megnem mentheté őt a bukástól s annyi pénzt nehéz az embernek kapni becsületes arczára.
Azt sem titkolá Bertalan előtt, hogy egy izben találkozott az ispánnal s az azt mondta neki, hogy miért nem folyamodik az ifju nagyságos urhoz? Az bizonyosan megemberelné ennyi pénzig.
De Kalapos János azt felelte rá, hogy inkább elmegy szolgálni s napszámmal keresi kenyerét, minthogy ezt tegye.
Bertalan elborzadt magában. – Eszébe jutott neki a mit az ispán akkor mondott előtte, mikor őt kiséret jártában elfogta. „Vigyázzon magára a fogadós, mert a kit megharagit, az képes őt felgyujtatni!” Ez a gondolat nagyon megkinozta lelkét; de nem mondta ki soha János előtt. Ismerte azt, millyen heves ember. Még több veszélyt hozna magára, ha ezt megtudná.
Egy napon félrehívta János a lelkészt, hogy valamit mond neki titokban. Látszott becsületes arczán, hogy valami nagy zavarban van; szemébe sem mert nézni, s alig tudta, hogy kezdje a dolgot?
– Julcsának kérője jött. Egy haszonbérlő a szomszéd helységből Tollvárról; adj tanácsot mit cselekedjem?
– Kérdezd testvéredtől; mit felel ő reá?
A fogadós nehéz veritéket törült le homlokárul.
– Ő hallgat és sir. És én nem tudom, hogy mit tegyek? Az ember csinos, derék, komoly ifjúnak látszik. Nem lehet rosz gazda, mert nagy összegekről tud rendelkezni. Szeretnie is kell nagyon a leányt, mert jól tudja, hogy semmit sem kap vele, mint egy becsületes tiszta szivet, és ő maga tehetős. Azon órában, mellyben Julcsa megesküszik vele, tizezer forintnyi nászajándékot ád neki, és én ujra kezdhetném azzal üzletemet s nehány év mulva hálával térithetném testvéremnek vissza. Mit tegyek? szólj, mit cselekedjem?
Ha a lelkész csak egy szóval mondta volna neki: „küld el az idegent házadtól, mert a mit ő kér, az nem a tied többé, hanem az enyim!” János azt mondta volna rá: „legyen a tied”, és maga elment volna szolgálni, két kézzel keresni kenyerét; de a lelkésznek még egy arczvonása sem változott e beszéd alatt. Arcza nyugodt volt, szemei könytelenek.
Elgondolá, hogy az ő boldogsága ime egy hozzá annyira ragaszkodó becsületes ember romlásába kerülne, aztán minő sors vár egy szegény lelkész nejére? érdemes-e azért a jóllétről lemondani. A leány később megbánhatná, hogy a gazdag és a szegény között oly roszul tudott választani s minden sohajtása szemrehányás volna ő rá nézve; aztán elgészer megtörtént már az, hogy a kik egymást szerették, még sem lettek egymáséi soha s azért csak meg van a világ.
– Fogadd el a kérőt. Azt mondá Jánosnak szárazon.
János sokáig nézett kétkedve a lelkész arczára e szavak után. Ha annak csak egy vonása elárulta volna azt a kint, a mibe e szó került neki, ha csak egy könycsepp jelent volna meg szemében, oda borult volna nyakába és azt mondta volna: bocsáss meg, hogy kisértettelek! de nem látszott azon semmi.
– Csak a leány ne sírna mindig, rebegé János.
– Eredj, és mond meg neki, hogy ne sírjon: én izentem neki, hogy ne sírjon.
Azzal elvált tőle a pap, és engedte őt haza menni.
Másnap a násznagyok jöttek Bertalanhoz, bejelenteni előtte, hogy a szép hajadon leányzót, Kalapos Juliát nemzetes Korbás Lőrincz haszonbérlő ur eljegyzé hites társául: a felmentések is kezüknél vannak már, kivánják az esketést még ma megtartatni.
Tehát Julcsa engedelmes, önfeláldozó testvér volt. Hogy bátyját megmentse, feláldozta magát.
A lelkész meghatározá a szertartás óráját s elbocsátá a násznagyokat.
Azután felvevé a papi köntösét, imakönyvét kezébe vette s elment előre a teplomba. Ott bezárkozék; az Ur asztala elé járult és kitárta ott szivét a minden örömnek és fájdalomnak adója előtt, hogy lássa meg azt a szenvedést, a mi abban dulong, és adjon neki erőt annak elviselésére.
Azután valami olly édes megkönnyebbülés szállt lelkére; a honnan kérte a malasztot, onnan szelid nyugalom szállt fejére alá, leporlott róla minden, a mi földi, vágyak, szenvedések, bánat és irigység; feljül volt emelve azokon, mint kinek lábai nem járnak többé a földön.
Most felnyithatá a templomajtót, hogy bejöhessen rajta a nép.
A nép eljött bámulni a menyasszonyt és a vőlegényt. A leggazdagabb vőlegényt és a leghalaványabb menyasszonyt, a kit valaha ez oltár előtt összeeskettek.
A pap imádkozott az esküvés előtt; bizony, bizony lelke szerint imádkozott, hogy tegye őket boldoggá az ég: tegye alázatossá a nőt, kegyelmessé a férjet, hogy ők megszeressék egymsát.
Azután odahivá őket az Ur oltára elé.
Julcsa nem sírt; de arczának nem volt szine, és hangját alig lehetett hallani. Egyszer iszonyu fájdalommal nézett fel Bertalan arczára, a midőn ez azt kérdé tőle: „szereted-e azon férfit?”
Azt felelte rá: „szeretem” és nem szakadt meg bele a szive.
A pap rájuk adta áldását: szivéből tépte ki azt az áldást, a mit rájuk adott.
Azután felült a násznép szekerekre, künn vidám zene harsant meg, a lovak fején lobogtak a nász-keszkenők, a lakodalmas menet eltávozott a szomszéd helységbe.
Kalapos János megkapta sógorától a tiz ezer forintot s mint szemmel látható volt, ismét szép rendbe hozta vele gazdaságát, a menyecskének pedig bizonyosan igen jól mehetett dolga; selyemmel volt szobája butorozva, s hintóban járt, a hogy ezt Czenczi néni nem késett elmondani Bertalannak.
János azonban ez óra óta folyvást kerülte a lelkészt, még a templomba sem járt, hogy szeme ne találkozzék az övével.
Egyszer még is nehány hét mulva egész váratlanul összetalálkozott az utczán Juliával. A nő szinte összeroskadt, a midőn őt meglátta; alig birt állva maradni. Igen rosz színben volt.
– Mi baja van? kérdé Bertalan.
– Igen sokat szenvedek. Felelt a nő, s azzal elsietett tőle.
Ettől fogva még jobban kerülte őt János.
Ismét nehány hét mult el; a midőn egy reggel azzal a hirrel lepte meg Czenczi néni Bertalant, hogy a fiatal menyecske haza szökött a férjétől.
Éjnek éjszakáján, gyalog és mezitláb futott el lakásáról, ugy ért haza félholtan bátyja lakására.
Bertalan még az nap templomba mentekor találkozott Jánossal, s kérdezé, hogy mi baj történt a családban?
János el volt fogódva; megrázta a fejét és azt mondta:
– Nem szólhatok róla . . . .
Még aznap este, a mint kis lugasában ülve a lelkész, honnan az utczára lehete látni, egyszerre megdöbbenve veszi észre, hogy egy szekér kanyarodik be az utról, mellyen világosan megismeré Julcsa férjét.
Szemeivel kisérte a kocsit; – a mint az a fogadó előtt elhaladt, egyszerre, mint valami dühös vadállat, rohant ki annak udvaráról János s megragadta a lovakat, megállitá a kocsit, megkapta őrült dühvel a rajta ülőt s egy pillanat alatt legázolta azt lábai alá a sárba; csak az összefutó emberek birták meggátolni, hogy meg nem ölte.
A megtépett férfit onnan Endreffy kastélyába vitték; Kalapos pedig bezárta magát szobájába és azt hagyta meg, hogy estig semmi élő teremtéssel sem akar beszélni.
Másnap reggel két idegen ur kereste a fogadóst, azt mondták, hogy addig el nem fognak menni, a míg vele nem beszélnek.
János kijött eléjük. Az idegen urak gavalléros külsővel birtak; egyik közülök rögtön előhozta idejövetelük okát, őket a megtámadott haszonbérlő küldé ide.
Kalapos gyanusan néze rájok. Valjon mit akarhatnak tőle? Ha perbe akarják fogni, miért kezdik igy? Vagy tán kibékitést, magyarázatokat akarnak mekisérteni.
– Ön nemes ember? szólt az egyik idegen Jánoshoz.
– És ha nem volnék az?
– Csak maradjunk annál, hogy ön nemes ember; mert a mit önnek ajánlani fogunk, az csak nemesek között szokásos; nem parasztoknak való. Ön Korbás urat durva módon megbánottta, ez elégtételt kiván, és önnek meg kell vele verekedni.
Az urak azt várták, hogy ez a falusi ember majd elsápad ezen ajánlatra, s mennyire elbámultak, a mint János e helyett összeszoritá ökleit s egy lépést közelebb lépett hozzájuk; ugy villogtak a szemei, mint egy roszul sebzett vadállaté.
– Énvelem akar ő megverekedni? Énvelem? Szemközt akar velem állani és fegyvert akar adni a kezembe, a mivel őt megöljem? Uraim, önök engem boldoggá tettek. Egész éjjel nem aludtam, mindig azon járt az eszem, mint ölhetném meg azt az embert, s most önkényt jő elém és azt mondja: jerünk: verekedjünk! Megyek uraim. Akármelly pillanatban, akárminő fegyverrel, akármi föltétel alatt; ha kivánják, hogy három lépésről lőjünk egymásra, én rá állok, ha kardot adnak kezünkbe, elfogadom, és ha késsel kell vívnunk, arra rá állok. Tegyék mennél elébb.
Az idegen urak meg voltak lepetve a közrendü ember elszántsága által. Röviden tudatták vele, hogy egy óra mulva menjen ki az erdőbe a bükkös patak forrásához; ott megtudja a többit. Azzal vissza menek Korbáshoz a kastélyba.
Bertalan épen a reggeli isteni tiszteletből tért vissza, s elgondolkozva ment lakására haza; az ajtóban Czenczi néni várta, a kinek mindent látni, tudni kellett; az hevenyében tudósítá, hogy épen most látta Kalapos Jánost egyedül menni az erdőbe s utána nehány perczczel Korbás urat, meg két ismeretlent, ott aligha valami rosz nem történik.
Bertalan megdöbbent e szókra, de nem válaszolt rá semmit; hanem egyenesen az erdő felé vette utját. Czenczi néni utána nézett, a míg láthatta s azután, hogy az erdőben eltünt ő is, minden perczben kiszaladt az ajtóba, eléje nézni, ha nem jön-e még vissza?
A lelkész kettőztetett sietséggel iparkodott az erdőt elérni, mert Czenczi néni utasitá. Sejtette jól, hogy mi van készülőben s megakarta azt akadályozni. Az urak köpenybe voltak burkolózva, monda az öreg néni. Bizonyosan fegyvert rejtettek alatta.
Az erdőbe érve, hallgatóznia kellett, hogy ha valami neszről megtudhatná, merre mehettek? Mintha valami jó angyal súgta volna szivébe, hogy a patak mentét kövesse. Egyszer azután a patak melletti homokban lábnyomok tüntek elé, a finom városi csizmák nyomairól bizonyosan tudhatá, hogy ezek azok, a kiket keres.
Most még jobban sietett. A lábnyomok végre félretértek a forrástól, s a mint itt megállt a lelkész, hogy körül tekintsen; nem messze az erdő sürüjében lassu dörmögést kezde hallani, mint mikor férfiak beszélnek halk hangon.
zívdobogva közeledett arra. Egy szép kis pázsitos tér volt ott az erdőben, köröskörül vad rózsa és hólyagfa bokrokkal; óriási vén bükkfák terjeszték ki fölötte sötét zöld sátoraikat, az egyik vén fa derekát egészen behálózta az örökzöld repkény s a sürü lomb között ott volt egy kis madárfészek; abban ugy etette apró kis fiait a hüséges anyamadárka, mig a hím egy vékony ágon himbálózva, dalolt neki mindenféle szépet.
E repkényes fa oldalánál, ez éneklő madárkának fészke alatt, ott állt János, kezében felemelt pisztolylyal; tiz lépésnyi távolban előtte, Korbás. Mind a ketten egymásra szegzék szemeiket a felemelt pisztolyok csövein végig nézve. A segédek a fák mögött álltak, az egyik felemelé kezeit, hogy csattanással jelt adjon a lövésre.
Nem ért rá; mert Bertalan egy pillanat alatt ott termett közöttük. Odaállt a küzdtérre a kettő közé, a két felemelt pisztoly közé, az ő teste választá el őket egymástól.
Mind a négyen boszusan kiáltának fel! Mi hozza ezt ide?
– E rémületes tett nem fog megtörténhetni; lihegé Bertalan fáradságtól és belső izgalomtól eltikkadva. Önök nem tudják, mit cselekszenek? Menjenek haza! Én megtiltom önöknek a vivást, és meg fogom azt gátolni!
János szeliden, de szilárdul válaszolt neki.
– Hagyd ezt mi ránk uram. Hiába gátolod meg most, mert holnap véghez viszszük, ha ma nem lehet. S ha ő eltávozik akkor én fogom őt felkeresni. De meg kell halni, vagy neki, vagy nekem.
– Egymás keze által! őrjöngő, ő testvéred férje. Sógorod.
– Nekem! kiálta fel János, kimondhatatlan dühvel. Nem tudott többet mondani.
Bertalan most a segédekhez fordult.
– Uraim, hogy engedhetnek meg önök párbajt illy közeli rokonok között?
– Ejh, ez nem házasság: tisztelendő uram; gunyolódék az egyik szóra.
János akkor megfogta a lelkész kezét s igy szólt:
– Te azt mondád, hogy az ember nekem rokonom. Én elmondom neked, hogy micsoda rokonom nekem ő? és ha azt meghallottad, és akkor is azt mondod, hogy ne vívjak vele, nem vívok: hanem akkor egyenesen főbelövöm magamat, mert ugy én vagyok a bünös: ugy én követtem el azt a bünt, a miért egy embernek meg kell halni. Te tudod a körülményeket, a mik között szegény hugom kezét adta ezen embernek. Feláldozta magát érettem, hogy pénzt kölcsönözzön számomra. Oh, ha tudta volna mit cselekszik? Oh, miért nem mondtad akkor csak egy szóval, hogy ez gyalázatos, alávaló tett tőlem, feláldozni testvéremet, az én szép, ártatlan leánykámat azért, hogy magamnak jó dolgom legyen; és én elmentem volna szolgálni, elmentem volna koldulni inkább, hogy sem ezt elfogadjam. Im lásd, mi történt most. Ez ember itt nem azért vette a testvéremet, hogy szeresse, hanem azért, hogy eladja! Férfi ez itt? az én hugom férje? nem igaz; egy nyomorult iparlovag, egy keritő, a ki a férj tisztességes nevét eladja nyomorult pénzért egy nagy urnak, s nőül vett egy ártatlan gyermeket, hogy elvegye őt becsületes oltalmazóitól.
Bertalan összeborzadt, a mint lassankint érteni kezdé a dolgot.
János hevesen folytatá:
– Julia a legelső napokban már sírva panaszlá nekem, hogy Endreffy, ki házamnál nem férhetett hozzá, férje házánál mindennapos látogató. Ő elmondott férjének mindent, és a férj mosolygott rajta. Endreffy tolakodó, erőszakos kezdett lenni, ő panaszt tett férjénél, és az bohóságnak nevezte az egészet. Végre Julia kimondá neki, hogy ő meg tudja őrizni tiszta erényét, ha a férj nem törődik is azzal, s a csábitó előtt bezárja az ajtót. Ekkor: oh uram, hallod-e ezt? ekkor kimondá neki a férj, hogy ők minden gazdagságukat a csábitónak köszönhetik, hogy ez csak azért adott neki birtokot, pénzt, hogy vegye nőül a leányt, s azontul – ne legyen több gondja reá, s a nekem kölcsönzött pénz sem egyéb, mint az ő gyalázatának bündíja! A nő éjnek éjszakáján futott el férje házától, midőn ezt megtudta, futott hozzám egyetlen védelmezőjéhez, egyetlen megrontójához. Most mond ki: vívjak-e, hát ezzel az emberrel tit? vagy egyszerüen főbe lőjem magam? mert egyik kettőnk közül felel a magas mennyekben azért az ártatlan lélekért, a ki a kárhozatnak van adva . . . . .
Bertalan arcza ollyan lett e szavak alatt, mint a halál. Eleinte szó sem jött ajkára, a mint ezeket meghallá; csak nézett merően Julia férjére s azután lassan felemelé kezét az éghez és megrázta az átokterhes mozdulattal.
– Az Isten hozzon te rád itéletet! Fekügyék rajtad a te bünöd súlya, nehezebben mint maga a sírdomb. Kihivtad az Ur Istent magad ellen, állj előtte még ebben az órában, és adj számot arról, a mit itt cselekvél. Én megátkozlak téged az életben és a halálban, és senki le nem veszi azt rólad soha. A mint elvetéd magadtól az Isten kegyelmét, ugy vessen Ő el tégedet magától! A mint eladtad hüséges társadat, ugy légy eladva mindenkitől ezen és a másvilágon, s hogy elejtett fillér, ha egy kicseppent köny megválthatna téged, azt a fillért, azt a könyet el ne ejtse senki! Üldözzön a gyalázat a sirba, forduljon el fejfádtól utálattal a ki meglátja, s ne legyen senki, a ki megsirasson; mert a mit te cselekedtél, azt nem tette férfi soha. Most elhagylak benneteket. Tegyétek, a mit Isten parancsol veletek. Emeld fel pisztolyodat. És gondolj reá, midőn czélba nézessz, hogy az a reszketés, a mi karodat elállja, nem más, hanem az Úr Istennek rettentő lehellette rajtad. Tegyétek, a mit akartok.
A lelkész félrevonult. A megátkozott férfi sápadt volt, és arcza elváltozott. Háromszor emelé fel fegyverét és keze ugy reszketett, hogy nem birt czélozni vele. Az irtózatos átok, a felfedett büntudat ellen nem birta védeni magát; a felháboritott isten letörte lelkének daczoló erejét; harmadszor kiejté kezéből a pisztolyt s odarohant János lábaihoz és megragadta annak kezét, töredelmesen rebegve: „bocsáss meg, bocsás meg!”
– Én bocsássak meg neked? kérdé az elcsodálkozva. Minek kellene akkor történni?
– Ezentúl hű férje leszek testvérednek, a millyen nem voltam. Szeretni fogom őt és védelmezni mindenki ellen. Visszaadom Endreffynek mind azt, a mit ez átkozott alkuban adott, s élek veletek szegényül, és elfeledve. Hiszen látod, hogy a világba ugy sem térhetnék többé vissza illyen vallomás után. Ezen urak elfogják beszélni, hogyan viseltem itt magamat, hogy kértem bocsánatot tőled, s ez engem örökre számüz a régi világból.
A segédek valóban gúnyosan mosolyogtak.
János ingadozott keserüségében, mig Bertalan közbejárult s a két ellenfél kezeit egymásba szoritá; Korbás a Mindenhatóra esküdött, hogy nejét ezentul mindennél többre fogja becsülni s iparkodik, hogy megérdemelje szeretetét.
János lassankint odalágyult, hogy megölelte őt: kérte, hogy vegye el mindenét, csak becsületét hagyja meg, azt őrizze meg, és ezen a szón ugy el tudott sírni mind a két férfi.
Bertalan pedig felemelt kezekkel adott hálát az égnek e végzetért: a holott nagyobb az öröm egy megtért bünösön, mint kilenczven igaz felett, a kik sohasem vétkezének.
Korbás és János odautasiták a két segédet, hogy mindent elmondhatnak Endreffy urak, a mit láttak: a kölcsönadött tizezer forintot vissza fogják neki adni, és azután majd elmennek együtt valamerre, a hol nem fogja hirüket hallani többé.
Bertalanra még egy magasztos feladat várt ezután: kibékiteni a megkeserített nőt megtérő férjével. Szivet rázó szavai véghez vitték ezt a munkát is. Julia kibékült férjével, engesztelődve nyujtá neki kezét.
És a lelkész ollyan boldogan tért vissza kisded hajlokába; a hol pedig nem várt reá sem uri kényelem, sem hatalom, sem a boldog házi élet mosolygó édes arcza. Az ő kincsei, az ő boldogsága egy boldogabb élet számára voltak gyüjtögetve.
A béke áldott nemtőjével egyszerre kopogtatot be a szegénység Kalaposék ajtaján. Azt a pénzt, a mit Korbás nejének menyasszonyi ajándékul adott, ezt a kárhozat foglalóját, vissza kelle fizetni a kegyelmes urnak.
Tizezer forint nagy összeg, sokáig turja addig a földet szegény ember, a mig azt össze tudja szedni, sok jóizü falatot elvon addig szájától, sok avult foltot elvisel addig ruháján, a mig azt kerekszámmá teszi.
De mégis meg kelle lenni, a mi elmulhatatlan volt. Endreffy Korbástól követelte azt vissza, s még azt veté szemére, hogy az őt megcsalta.
János nem panaszolta baját senkinek, apródonként eladogatta borait, házi felszerelését, azután került lovaira, marháira a sor; mindenét pénzzé tette, titokban, alattomban.
Az emberek azt suttogták, és Czenczi néni is azt mondá, hogy a fogadós meg akar szökni, mert mindenét elprédálja titokban. Csak Bertalan tudta, hogy a fogadós mit cselekszik?
Egy este Bertalan egészen elmerülve dolgozott ünnepi szónoklatán, a midőn ajtaján koczogtattak. Maga ment azt felnyitni, s szive nagyot dobbant, a mint Jánost látta maga előtt.
A fogadós utnak volt készülve. Legrosszabb köpönyege volt a vállán, oldalán szegényes tarisznya. Bajusza le volt nyirva; s kalapja valami ócska darab volt, a mi régóta heverhetett már a kamrában.
– Bucsúzni jöttem hozzád, uram; szólt a lelkészhez; láthatod, hogy készen vagyok a szökésre. Minden ember rebesgeti, hogy szökni akarok innen. Igazuk van. Én elszököm. Ne ijedj meg; senki sem fog utánam tudakozódni. Nem hitelezőim elől futok. Minden adósságoamt kifizettem; legutolsó cselédem bére is ki van adva uj évig. Senki sem fog utánam átkozódni, hogy valamit elvittem. Te tudod, hogy ez mért történt. Még az a fiatal ur van hátra. Ez az adósság nyomja leginkább lelkemet. Ezzel is készen vagyok.
És azzal kivett táskájából egy veres bőr-tárczát és átadá azt Bertalannak.
– Vedd át uram; ez itt a pénz. Tizezer forint. És annak a mai napig kiszámitott kamata. Azonfelül van benne öt forint e következő czélra: Tedd meg értem, hogy valamelly hirlapba igtattasd be azon hirdetményt, miszerint, a kinek az eltávozott Kalapos Jánoson, vagy annak családján valami követelése van, az forduljon te hozzád. Ha majd azután ama kegyelmes ur eljön e tartozásért, fizesd ki őt helyettem. Nem akarom magam elvinni neki a pénzt, mert attul tartok, hogy ha találkoznám vele, valami más adósságomat is lefizetném neki, és az nem volna jó. Azt bizom az ur Istenre.
Bertalan eltevé a tárczát szekrényébe, s kérdezé Jánostól, hogy hát testvére hol van?
– Előre küldtem őt férjével; a falu végén várnak a szélmalomnál. Nem akartam feltünővé tenni eltávozásunkat. Azért csak gyalog utazunk.
– Hová? kérdezé Bertalan, elszorult kebellel.
– Nagy a világ, sóhajtva János; hanem azután meggondolta magát s nyugodtabb hangon felelt; Tokajba; ott vannak rokonaim, egy nagybátyám, ott megpróbáljuk, hogy lehetne ujra kezdeni az életet?
Még egy fájdalmas kérdést intéze Bertalan hozzá:
– Van-e pénzetek odáig?
– Oh van elég. Maradt még elég.
– Mutasd. – Bertalan nem hitt neki.
– Testvéremnél hagytam; ő jobban gondját viseli, felelt János; de hazugság volt, a mit mondott, s két könycsepp rögtön előjött megbüntetni őt e hazugságért, mik lesütött szemeiből végig gördültek becsületes munkában megbarnult orczáján. Nem volt nekik semmi pénzük.
Bertalan ugy tett, mintha nem vette volna azt észre; azt mondá neki, hogy üljön le, a mig ő dolgozó szobájában meg fogja irni a kivánt hirdetményt.
E rövid időt arra használta Bertalan, hogy Czenczi nénit félrehiva, kezébe adott egy kis bőr erszényt, s megkérte, legyen ollyan jó, vigye el azt a szélmalomhoz; ott fogja találni Kalapos Juliát férjestül. Hivja a nőt félre s adja át neki e kis erszényt s mondja, hogy azt testvére küldi; tegye el jól és ne szóljon senki előtt róla.
Ötven arany volt abban az erszénykében. A lelkész fáradságos keresménye. Akkor váltotta azokat, a midőn arra gondolt, hogy jegypénzre lesz szüksége. Ez volt Juliának szánva, menyasszonyi ajándékul. Mennyi örömmel gondolt akkor arra a boldog pillanatra, a mellyben azt szeretett lyánkájának át fogja adni. – Oh abból nagyon boldogtalan pillanat lett.
Bertalan egész nyugodt arczczal tért vissza Jánoshoz s addig tartóztatá őt, a mig Czenczi néni visszatért. Akkor megszoritá kezét a férfinak.
– Isten legyen veled a te utaidon.
János még mondani akart valamit, tán egy bucsúszót, de torkát összeszoritá valami, hogy egy szónak sem tudott ura lenni. Mégis szégyenlette magát, hogy elérzékenyült.
A lelkész az ajtóig is kikisérte. János ujra megállt, hogy elmondja, a mit akar: de csaknem volt ereje hozzá.
– Isten veled, szólt a lelkész, s azzal röviden megszoritva kezét, besietett a szobába.
János előre ment nehány lépést, megint megállt az uton, az a szó, a mit ki ne mondott, ugy kinozta ugy akart kitörni szivéből: „Hát Juliának nem izensz-e semmit?” Visszafordult, bátorságot vett magának, hogy ezt megkérdje tőle; az ablakhoz sompolygott; odaben gyertyavilág égett, betekintett a szobába, és ime a fiatal lelkész ott ült az asztal előtt és fejét két kezére hajtva, zokogott, – zokogott keservesen.
A bújdosó sietve távozott el onnan s nem ment vissza megkérdezni: „nem izensz e Juliának semmit?”
...............................................................................................................
A mint a hirlapokban megjelent a hirdetmény, miszerint a kinek János adósa maradt, jelentse magát a lelkésznél, alig párnapra rá maga Endreffy ur tisztelé meg a lelkészi lakot becses látogatásával.
Nem jött egyedül, azt a másik két gavallért, kik a párbajnál is figuráltak, magával hozta. Alkalmasint valami jó mulatságra számolt, a mit másokkal is megakart osztani.
Az egyik gavallérral egy szép nagy angol agár is velejött, az mingyárt felfeküdt a pap ágyára, míg az urfiak a székekre ültek nyeregbe.
– Önt nevezte ki az eltávozott család pénztárnokának tisztelendő ur? kérdé Endreffy.
– Igen.
– Nem emliték, hogy egy kis tartozásunk én irányomban is van?
Említék?
Ez a szó megdöbbenté Endreffyt. Ő más választ várt.
– Nekem tiz ezer forinttal tartoznak.
– És annak a kamataival; tudom.
– Azt az összeget itt hagyták önnél?
A pap szekrényébe nyúlt s kivette a tárczát. Endreffy még jobban kezde csudálkozni.
– Az egész összeg ott van-e?
– Én nem néztem, mi van benne? szólt a lelkész, de megvagyok győződve, hogy benne van.
– Ah, ez eredeti. Ön meg sem nézte, hogy van e benne, valami? s azt állitja, hogy tele van pénzzel, pedig meglehet, hogy kopott papirosokkal rakták tele. Ah tisztelendő ur, ön még is nagyon sokat hisz az ilyen embereknek.
Bertalan felnyitá a tárczát. Benne volt az egész összeg. Az utolsó forintig. Odaszámlálta azt az urak elé a hosszú asztalra.
Endreffyt ez nagyon boszantá. Ő nem pénzért jött, hanem azért, hogy jót kaczagjon, majd ha a pap zavarba jön elszökött barátja miatt.
– Nem mondaná ön meg, hová utaztak innen? kérdé a lelkésztől.
Bertalan e kérdésre ollyat ütött öklével az asztalra, hogy urak és agarak ijedten ugrottak ki helyeikről.
– Nem mondom meg! – Tessék a pénz . . . . . .
Az urfiak vették észre, hogy itt nem jó lesz tréfálni.
Endreffy csak nem nyult a pénzhez, hanem a helyett egyik gavallér társához fordult s azt mondá neki:
– A minap ezer forintért kértem az agarat, azt mondtad, nem adod. Ha kell érte tizezer forint, szedd fel a pénzt: ott van.
A gavallér kezet adott a friss alkura. Endreffy ur füttyentett az agárnak s odább ment vele. Az eladó pedig összesepré a bankjegyeket s két zsebébe tömte.
Igy használták a pénzt hajdanában – és még most is.
. . . . . A bújdosó család pedig sietett hegyen völgyön át, gyalog, éhezve és fázva, záporeső elől magányos fák alá rejtőzve, csekély holmiait vállán czipelve; minden vagyonuk azon nehány arany volt, a mit Bertalan gyüjtögetett, hogy azt majd egykor menyasszonyi jegypénzül adja az ő szíve szerettének.
- * *
Sok idő elmult ezután. Bertalan várta, hogy majd tudósitani fogja őt János későbbi sorsa felől, várt egy hónapig, várt egy esztendeit, s hogy akkor nem kapott felőle semmi hirt, maga irt levelet tokaji lelkésztársának, hogy tudakozódjék e család után.
A lelkész azt válaszolta vissza, hogy Kalaposék nem mentek Tokajba, és ottani rokonaik sem tudnak semmit felőlük.
János csak azért mondá Tokajt jövő czéljául a lelkésznek, hogy az meg ne tudja többet, hová rejték ők el magukat; igy majd talán elfogja őket felejteni s boldog ember lesz belőle.
Bertalannak minden fáradozása mellett sem sikerült megtudni valamit a felől: hová lettek? melly föld nyelte el őket? Ugy eltudták magukat temetni ismeretlen világ tengerébe. Sok az ember: ollyan könnyü két három boldogtalannak elvegyülni közte!
Bertalan ez időtől fogva egész lelkét átadta magas hivatása kötelességeinek.
Nem csak a szószéken volt a nép papja, hű és okos vezére volt annak a közéletben is. Az ő buzditására uj iskolaház emelkedett, a nép saját erejéből épité fel azt, s meg sem érezte a terhet; a lelkész segitett az oktatóknak, kis könyvtárt szerzett a község számára s nem volt a faluban senki, a ki annak hasznát ne tudta volna venni. Parlag földeket gyümölcsfákkal ültetett be, megtanitá az ifjakat oltogatni, s a gyümölcsös hasznából gyarapodott iskola és könyvtár, abból kaptak jutalmakat évenkint hűséges cselédek, erényes hajadonok. Igy vitte át az életbe a hitbölcsesség tanát, igy nevelte maga körül a népet s gyönyörüsége volt benne, ha látta, mint épül, szépül az egész helység, millyen boldogok az emberek mindenütt, nmint vetkőznek ki rögzött hibáikból s áldás békesség telepszik meg a házakban és a lelkekben. És a midőn arra gondolt: hogy ez a kis maroknyi nép, olly távol rokonfajától, kiszoritva idegen elemek közé, mint szilárdul meg nemzete iránti szeretetében, mint érez, eszmél, gondolkozik azon magas tárgyakról, a miket elfeledni egy földművesnek sem volna szabad, mert hiszen ő van legközelebb a földhöz és annak a földnek neve „édes haza”, akkor . . . . . . . meg volt elégedve magával . . . . Boldog, a ki ezt magáról elmondhatja!
A legközelebbi években történt az, hogy Isten ujra elbocsátá szófogadatlan fiai ellen az ő öldöklő angyalait. A cholera végig söpörte csunya irtó seprüjével a földet. Sokan elhagyták ezt a szép világot, a kik még szerettek volna itt maradni: ollyanok is elegen, a kik nem találták ezt a világot ollyan szépnek. A halál nagy democrata: nem hivogatja maga elé külön az urakat, külön a szegényeket.
Bertalan előre elkészité hiveit e közelgő veszélyre, melly rendes utat tesz, mint valamelly ellenséges tábor s sorrul sorra járja a falukat, városokat. Tudatta velük, hogy a cholera ellen semmi sem ollyan jó óvszer, mint a tisztaság; tisztaság testben és lélekben; a testnek a hideg viz, a léleknek a nyugodt öntudat legjobb védelme e járvány ellen.
Rézpatakon nem is jelent meg e rettenetes vendég. A csapás egészen kikerülte a helységet, pedig egyszerre négy szomszéd faluban ütötte fel rettentő itélő székét, százával szedve be a koporsók adóját.
A meglátogatott falvak lelkészei buzgón teljesiték szomorú kötelességüket, vigasztalták, ápolták a betegeket, s temették a halottakat.
Egyszer megtudja Bertalan, hogy a szomszéd Tollvár lelkésze maga is megbetegült s most már nincs a ki helységében az utolsó vigaszt nyujtsa a haldoklóknak, nincs a ki a sirok fölött imádkozzék.
Rögtön kocsira ült ő maga s minthogy saját egyháza ment volt a veszélytől, azon szándékkal ment át Tollvárra, hogy ott maradt addig, mig a dögvész meg nem szűnik.
Nyomorult piszkos hely volt az egész Tollvár; a házak fából összetákolva s sárral kitapasztva; az egészségtelen szobákat télen nyáron nem szellőzték soha, együtt lakott azokban ember és házi állat.
E miatt azután, ha egy házba beszállt a cholera, addig onnan ki sem pusztult, a mig az egész családot, kicsinytől nagyig föld alá nem vitte.
Az észszerü rendszabályok helyett a babonás köznép otromba vajákolással védte magát e láthatlan ellenség ellen; megégette a csuma rongyalakját a faluvégén, körülszántatta házait mezitelenre vetkőzött gyermekekkel, s itta a pálinkát vederszámra.
Bertalan nem átallotta sorba járni a piszkos gunyhókat, s a hol lehetett, jó tanácscsal, orvosszerekkel segitett a szenvedőkön; a haldoklókat részesité lelki malasztban, s a halottakat kikisérte a temetőbe. Olly nagy volt a nép iszonyata e napokban, hogy gyakran a lelkész kisérte egyedül a koporsósszekeret a temetőig. S midőn az imát elvégezte, fogta a kapát s ő is segitett a sirt betemetni.
Egy este midőn épen három halott temetéséről jött haza, kinn a falu végén egy siránkozó gyermeket lát az árok mellett. Odamegy hozzá. Nyájas szelid szóval kérdi tőle; hogy miért sir?
A gyermek elmondta neki, hogy az apja meg a bácsi a mult héten elaludtak, és azután nem lehetett őket többé felkölteni; szekéren kihozták őket a temetőbe s leereszték valami szük verembe. Most az édes anyja is alunni készül, és ő ugy fél; azért jött ki, hogy haza hívja az apját, meg a bácsit; mert a anyja ollyan nagyon sir; aztán senki sem akar neki felelni onnan a föld alól.
Mentül tovább nézte a lelkész az árva leányka arczát, szép nagy kék szemeit, annál nehezebb emlékek kezdtek szivében támadni. Mintha e szemek nem volnának ő előtte idegenek.
Mondá a gyermeknek, hogy vezesse el őt oda, hol édes anyja lakik. A lyánka piszegve nyujtá kezét a lelkésznek s elvezetve őt a kertek alatt egy kis alacsony viskóig, belépett vele annak ajtaján.
Szegény kis hajlék volt az, minden bútor nélkül. Keskeny szalma ágyon a nyirkos fal mellett feküdt egy halavány nő, görcsösen összehuzódott kezekkel – halottan.
Ez is elaludt, ugy, hogy nem lehete fölébreszteni többet.
Bertalan egy ismerős arczot láta e halálfehéritette vonásokban, az volt az ő szívének első és egyetlen szerelme, Julia.
Hogy került ide családjával együtt; nem mentek e tovább vagy ugy tértek vissza? Készakarva telepedtek e meg e faluban; gondolva, hogy Bertalan legkevésbé fogja őket illy közel keresni? arra nem tudott felelni senki. A velük egy házban lakók csak annyit mondhattak, hogy a szegény nő, a ki itt lakott, nagyon sokat szenvedett s jól tett vele az ur Isten, hogy őt magához szólitotta.
Midőn koporsójába áttették; ott találták az ágya fejénél a kis bőrerszényt, és benne az ötven aranyat. Soha semmi nyomorúság rá nem vehette a nőt, hogy abból egyet elköltsön, mert Czenczi megmondá neki a pénz igazi küldőjét.
Bertalannak még azt is megkelle tehát érni, hogy Juliát eltemesse. Nem kellett neki szégyenlenie könyeit, midőn halotti imáját elmondá a koporsó fölött; mert hiszen nem volt rajta kivül más jelen, csak a gyermek és a sirásó.
Szegény Julia! ő eskette őt össze, ő temette el; – millyen boldog lehetne még most is ott abban a kis lugosban!
A mint fel volt hantolva a sir; Bertalan ölébe vette a kis gyermeket; bágyadtan a sirástól és a nélkülözéstől hajtá az le fejecskéjét a lelkész vállára. A lelkész haza vitte őt kis lakába, Czenczi néni érzékenyen tekinte a kis árvára, midőn Bertalan ölébe tette és azt mondá:
– Ápolja e szegény kis árvát. Tekintse ugy, mintha az én gyermekem volna.
Legalább ezentul van a szegény lelkésznek miért küzdeni a munkaterhes életen keresztül!