A részeges Orbán
szerző: Thury Zoltán
Van nekem egy nagynéném. Azaz hogy azt se tudom, hogy van-e, vagy csak volt. Könnyen megeshetik, hogy meghalt azóta és én nem is tudok erről. Öreg volt és meghalt és - pássz! Az ilyen teljesen igénytelen embersemmiséggel nem törődik senki s ha igy beszélek, hát még szemrehányást se tehetek magamnak azért, hogy keveset gondolok az én öreg nénémmel. A természet sok kérlelhetetlen törvényei közé az is be van iktatva, hogy akik kevés helyet foglalnak ebben az életben, azok számára az emlékezésből is kevés jut. Mit akarhatna hát egy olyan szükmellü, sárgás pergamenné aszott arczu, összetöpörödött kis vén asszony, amilyennek én utoljára láttam ezelőtt tizenhat esztendővel a nénit. Most csakugyan ugy rémlik nekem, hogy kaptam is valami jelentést arról, hogy meghalt. Hanem az ilyesmit még se tudja biztosan az ember. Lehet, hogy valami egyéb papiros volt, amire emlékezem... Lehet... Különben tulajdonképpen nem is róla van szó. Csak ugy mellesleg emlékszem reá és egynémely különösségeire, amelyeket egy fehérre meszelt szobában, iszonyuan összetépett divány sarkába kuczorodva figyeltem meg gimnazista koromban, amikor sokszor, szörnyen sokszor nagyon fáztam és beszaladtam az öreg asszonyhoz melegedni. A divány, egyszer meg is gyulladt valahogy az a divány, éppen a nyitott tüzhely mellett volt. Hosszában, hogy a másik sarkán már hideg volt, mert hát rosszul volt építve az a ház s igen átjárta a szél. Hitelbe volt építve egy orvos számára, aki különben vidéken élt és csak a telek kedvéért vágott bele a pár száz forinttal a házépítésbe. Hát aztán, ugy a hogy, félig-meddig a mesteremberek jóakaratából meglett a ház, én istenem, ha nekem most annyi ezer forintom volna, amennyi árverést kiirtak erre a vityillóra, nem sokat törődném azzal, hogy jön a tél és meleg ruhácskába kell, hogy bujtassam a gyerekeket... A tüzhely mellett méltóságosan kavargatott a tepsikben meg a fazekakban bizonyos ételnemüeket Anna néni, annak a bizonyos nagynéninek az egyik lánya, akiről beszélek. Ez a nő irodalmilag müvelt hölgy volt, ismerte még az idegen klasszikusokat is s mig az ebéd körül foglalatoskodott, a füle mellé volt dugva a még tintás végű penna. Tudniillik állandóan fordítási munkákkal foglalkozott. Regényeket, humoreszkeket ültetett át magyarra, hanem olyan gyatrán, hogy senkinek se kellett a munkája. Ez az asszony idejekorán meglátta bennem az irót s azt mondta, hogy ha majd szerkesztő leszek, végre ő is érvényesülni fog. Gyerekség ez, de ha arról van szó, hogy lapot csináljak, mindig átborzongat ez a fenyegetés. Nem kell azonban azt hinni, hogy Anna néni valami légies tünemény volt, amint hogy hát illett volna, hogy az legyen azzal az irodalmi készültséggel... Hájas, tokás, hatalmas nagy asszonyság volt. Néhány törvényes és egy törvénytelen gyermekkel megáldott, a viharos multban elhizott s ez idő szerint az anyai házban pihenő gyermeke a kicsi, penészes öreg néninek. - A néni igazi leánya, az összegémberedett vén fának csenevész hajtása benn himzett a másik szobában. Két szoba volt tudniillik. A másik lány még lány volt, egyáltalában lány, olyan lány, akinek már többé soha se jön el az ideje. Az én gyermekkoromban harmincz esztendős s mikor már egyedül jártam el hozzájuk, negyvenkettő. Aztán tovább, tovább, vénség - fiatalság nélkül... Emlékszem, hogy néha iszonyuan összefacsarodott a szivem, hogy ránéztem erre a száraz, hosszu, vékony, fonnyadt teremtésre. Ez a lány varrt, állandóan egy kerek rámára hajolva öltögetett a vásznon. Kedv nélkül, a megelégedésnek a nélkül a bizonyos gyönyörűsége nélkül, amit állítólag megad a munka. Nem adott biz ennek semmit. Masina lett belőle, miután ugy élte le az életét, hogy nemcsak hogy valami regénye nem akadt, hanem még egy akármicsoda kis történetkéje se. Soha se tudta, hogy mi a férfi. Sejtelme volt róla. Ahogy hazajött a testvére fia, a kis bitanggyerek, hát fölgyult az arcza néha. Ugy sejtem, hogy már azt se bánta volna, hogy ha legalább igy válik anyává, ilyen illetlen módon s néha rajtakaptam, hogy sóvárogva bámul rá a sokat átélt Anna nénire. Ilyenkor kivörösödött a szemei alatt az arcza, virított rajta a láz, de a hogy szárazon, derékban kettégörbülve leült ujra a ráma mellé, vége lett mindennek. Csupa monogrammot varrt, meg gyönyörü ingeket, csipkés finom holmit asszonyoknak és lányoknak, a kik férjhez készültek. S maga volt a rend. Nem hullámzott körülötte a fehérnemü, nem temetkezett bele abba a töméntelen gyolcsba, vászonba, selyembe, a mikbe másokat felöltöztetett... A mint egy darabbal készen volt, eltette a szekrénybe s rágörnyedt a másikra... S ha néha kipislantott a munka mellől a másik szobába, hát ott ringott el a szemei előtt az Anna néni hatalmas keble, a miből gyermekek sok-sok tejet szopogattak, csámcsogva, beletapadva a puha husba s hozzádörzsölve az orrocskájuk a finoman erezett, erőteljesen lüktető fehér párnához... A lány ilyenkor egy kicsit zavarosabban látta maga előtt a monogrammokat s némely nagyon finom szál bele is veszett a vizbe, a mi ellepte a szemeit.
A másik házról még nem is szólottam. A telek tudniillik olyanforma volt, mintha egy szalag végéből nyesték volna le. Keskeny és hosszu. Elől, az utczára, egy kis utczára néző homlokzattal állott a ház, a hol a néni lakott, meg a két lánya. Aztán fáskamara meg tyukól következett és sok maszat, mindenféle piszok, a mi a favágások nyomán meg még az építkezésből ott maradt. Vakolat, tégla, mész... Aztán konyhakert következett. Kicsi s mivelhogy valami, a régi időkből fennmaradt bástya elzárta előle a napot, hát csenevész. Olyasmi termett meg benne csak igazán, a mi a földben gyümölcsözik: a hagyma meg a krumpli... Köröskörül még a georginák is betegen lógtak le a kocsányról. Hanem a bástya árnyékán kivül virgonczan ütötték föl fejüket a gyomból a boglárkák s ezen a tájon, a kerítés mellett, két-három ebédre valót megtermett a bab meg a borsó is. A kert másik végén ajtó volt s azon át ujra udvarba lehetett jutni - és ebben volt a másik ház. Régi, piszkos, hitvány épület, ma már ilyet nem is tudnak csinálni. Össze-vissza görbült a fala és a födele félrebillent. Olyanformán, mintha le akarna csuszni a házról. A fő-főajtó, a melyen át közös konyhába lehetett bejutni, madzagon járt és kétfelől a két ablak a házzal együtt dülöngött. Mind a kettő jobbra hajlott el, a bástya felé. A konyhából két lakásba nyilott az ajtó, egy-egy szobába tudnillik, a melyek közül különösen az egyiket, a bástyafelőlit ellepte a viz. A mestergerendáról folyt le s a falakon szétszórva sürün penész virágzott ki. Zölden, mint a gáliczkő és sárgán, rozsdásvörösen, meg itt-ott a szürkébe fehérrel beleilleszkedve... A másik szoba valamivel egészségesebb volt s ennélfogva tiz forinttal drágább is. Abban egy szabó lakott, aféle foltozó-szabó, a ki évekig nem lát uj posztót, ebben a másikban pedig egy bizonyos Keschek nevezetü ember, a ki mindig azt mondta, hogy kiköltözik, mert a felesége és a gyermekei tönkremennek a vizben, hanem azért maradt. Keschek ur különben gombkötő volt, hanem hát ugyan-ugyan, kinek kell már gombkötő munka. Ez az oka annak, hogy a gombkötő bérlőt is tartott az egyik ágyon. Egy bizonyos Orbánt. - Ez az Orbán az, a ki ugy cseppent bele a történetbe, hogy dolga is akad benne. Illetőleg nem is ő neki, hanem a torkának, a melyen az italok végtelensége csurgott le és a melyek miatt Orbán állandóan részeg volt. Azaz hogy volt egy-egy rendes pillanata is.
Egy ilyen tisztes pillanatában látta meg Róza, az én nagynénémnek a lánya. Az ablak mellett tüzdelte a monogrammot egy pénzügyigazgató lányának a fehérneműjébe s arra pillantott föl, hogy egy szép nagy szál ember megy végig az udvaron. A lakó... Arról már tudott, hogy hátul uj lakót kaptak s megnézte, hogy milyen. Orbánnak szép nagy fekete szakálla volt, olyan szakáll, a mi eltakarja a nyakkendőt s tiszta kézelők lógtak ki a kabátja ujjából. A ruházata kissé vedlett volt. Igen bő, nagyon koczkás nadrág és hosszu kabát. Olyan hosszu, hogy nyilvánvaló, hogy nem reá szabták. Ez azonban mindegy, a ki a gombkötőnél vesz magának egy ágyat, attól nem is várhatta Róza, hogy igazán ur legyen. Afféle szegény ur volt Orbán, a ki ügyvédnél dolgozik... Akkoriban azt is hallottam, hogy melyik ügyvédnél, de bizony elfelejtettem a nevét azóta. Hanem - érdekes - az Orbán neve az eszemben maradt. Orbán érdekes ember volt. A züllött intelligenczia, a kit rombol, de ébren is tart az alkohol. Néha talán hanyatt vágta volna magát, mert éppen telides-teli volt itallal, de a csillagrendszerről beszélgettünk s talált valami mondani valót s abba belekapaszkodott és beszélt, beszélt, hogy be se állott a szája. Egyszer meg hátba ütött. Azt mondta, hogy én vagyok az, a ki rossz hirét költöm. S idegenkedve nézett körül, mintha még valamit keresne, a ki rossz hirét költi s tántorogva, az első ház falának neki-neki esve ment ki az utczára. Róza megint az ablakból, a ráma mellől azt is látta s ujra kettétörve esett neki a monogrammnak... Aztán vegyesen, hol részegen, hol józanon jött-ment Orbán s a lány mindig utánabámult, amire Anna néni bizonyos kellemetlenkedő megjegyzéseket tett. De nem hangosan, mert Róza volt az a ki a pénzt kereste. Nagyon sok öltéssel kevés garast, amikből tyuk és rucza és egyéb husok kerültek a fazekakba.
Az ismeretség azonban lassan-lassan megérett odáig, hogy egyszer Orbán nagyot emelintett a kalapján, a mikor elment az ablak előtt. A lány kurtát bólintott rá a fejével s rálapult az alsószoknyára, a minek a szegélyére virágokat himzett valami olyanforma szinü selyemmel, amilyen a frissen esett havon a bágyadt téli napnak a sugara. Egy kicsit bátortalanul sárgás, a mi vergődik a fagyban... Aztán egy hétig mindig részegen ment végig az udvaron Orbán. Valahogy pénzhez jutott és azt italokba fektette be. Ilyenkor nem köszönt s szomoruan nézett utána a leány. Azután józan volt, de megint nem köszönt. Restelte azt, a mi megesett vele. Rózának kellett kezdeni a barátkozást, ennek a szegény Rózának, a ki voltaképpen sohase beszélt még férfiemberrel. És ezt ugy cselekedte meg, hogy késő novemberben nyitott ablaknál varrta a monogrammokat, csakhogy még közelebb legyen Orbánhoz, a ki majd jön vagy megy, de elhalad az ablak előtt. Hátul az én nagynénim szürke gyapot kendőbe pakolta magát és regényt olvasott, csupa olyan regényt, a miről mi mosolyogva beszélünk, pedig hát ime az együgyüség elmulat rajtuk - és ez is valami. - Hát jött, csakugyan jött Orbán. A homlokára volt huzva a kalapja s csak átpislantott az ablakra és indult tovább. A lány előre hajolt, aztán hirtelen megrémülve huzódott vissza, hanem a mikor az ember elment, hirtelen elhatározással nyult ki hosszu, csunya szöglet-teste az ablakon s megbicsaklottan, halkan szólott.
- Orbán ur!
Egy kicsit tétovázva fordult vissza Orbán.
- Tessék?
Azonban visszajött magától és mire az ablak alá ért, elhomályosodott a szeme s meghatottság vett rajta erőt. Körülbelül sejtette, hogy miről van szó. Hogy ne igyék, hogy az csunya, hogy az ember állat lesz az italban, hogy egy ilyen jóravaló ember, mint a milyen ő, hát egy ilyen jóravaló embernek vigyázni kell magára... S rákönyököllött az ablakra s álmosan pislogva beszélni kezdett a lánynak, annak a szegény lánynak, a ki, a mint már mondám, akkortájban már szörnyü vén volt. Egészen otthonmaradott leány s hogy az Isten azóta elvette, hát igen nagyon jól tette. Mit csinálna itt, ha még egy afféle Orbánnak se kellett, a ki bekönyökölt az ablakon és azt mondta neki:
- Tessék nekem békét hagyni. A részeges emberrel mindenki törődik, hogy igy meg ugy segít rajta. Hogy már tudniillik, hogy a lelkire beszél. Hát nekem arra nincs szükségem. Én részeges vagyok. Ha hozzádülöngök ehhez a házhoz, hát nem a ház bánja meg, hanem az én vállam. Az pedig az enyém.
- De édes Orbán ur...
- Tessék nekem békét hagyni. Iszom, mert akarok inni. Egyébként kiköltözhetem...
A lány már ujra varrta a virágokat, Orbán pedig kissé bizonytalanul ment végig az udvaron meg a kerten.