A profil
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Két történetet tudok a profilról, mint olyanról. Az olvasó úgyis észrevenné, ha én meg nem mondanám, hát inkább megmondom, hogy a két történetnek tulajdonkép semmi köze egymáshoz. Az elsőt csak azért mondom el, hogy megédesítsem vele a másodikat.
Az első igen régi történet s nem is az enyém, hanem egy kicsi kisasszonyé, aki most már nagy kisasszony. De olyan nagy, hogy már princek is leveleznek vele, persze csak szellemírással. Maga Rudolf trónörökös felelt neki arra a fantasztikus kérdésére, hogy mikor lesz már olcsóbb a kézfinomító krém. Hogy mit felelt szegény Rudolf, az engem nem érdekelt, hanem az nagyon meglepett, hogy a helyesírásban már a legközelebb kiadandó akadémiai helyesírási szabályokhoz tartotta magát. Minden dupla mássalhangzóból elhagyta az egyiket. (Ebből is látnivaló, hogy szegény legendás trónörökösünkben volt valami asszonyos vonás.)
Volt azonban idő, amikor Csinnadratta kisasszony – ahogy a zordon apa nevezni szokta a ház szemefényét – nem tett ilyen nagy kirándulásokat a jövő ködös tartományaiba. Mindössze a díványtól az asztalig szervezett merész expedíciókat több-kevesebb sikerrel. Piskóta-lábai nem mindig bírták a borzasztó utat, olykor kezeit is segítségül kellett hívni, hogy legalább az édesanyja öléig eljusson, ahol mindig barátságos fogadtatásra talált.
Nem, nem mindig. Egyetlen egyszer ugyan, de megtörtént, hogy a fáradt világutazó hiába kapaszkodott virág-kezeivel az anyai térdekbe. Anya – hihetetlen dolog ez, de így volt – nem vett róla tudomást. Komoly életprobléma foglalkoztatta apával együtt: karácsonyi próbafényképekből válogattak.
– Nekem arcban jobban tetszik – anyának ez volt a szilárd meggyőződése.
– Nem, a profil sikerült jobban, – ezt apa jelentette ki.
Isten tudja, milyen végzetes kimenetele lett volna az elvi álláspontok összeütközésének, ha Csinnadratta új szempontot nem vegyit a küzdelembe. Éktelen jajgatással temette kis tenyerébe az arcát:
– Jaj, de sajnálom a segény pjofijt.
– Mért sajnálod, Csinnadratta? – néztek rá megdöbbenve.
– Mejt csak egy seme van neki, – zokogta őszinte fájdalommal.
Hát amióta én ezt a történetet tudom, azóta mindig azt gondolom, ha profilképet látok:
– Nini, csak egy szeme van neki!
Tudniillik az, amit mutogat. Az ábrázata másik oldalán bizonyosan valami hiba van, azért nem mer szembe fordulni. S ezt nem egészen tréfából mondom. Profiljuk csak a szép asszonyoknak, meg a nagyembereknek van. Már pedig minden szép asszonynak és minden nagy embernek van titkolnivalója is.
Így ni, ez a passzus szellemes átmenet volt az én profilomhoz, azaz, hogy egyelőre csak a szembenéző arcképemhez. Azt kérte tőlem a Vidéki Írók Albuma című vállalat érdemes szerkesztője a héten. Ez a hiánytpótló intézmény Budapesten lakik a Nefelejcs-uccában s onnan küldte nekem az instanciát, hogy jeles író vagyok, hogy roppant súlyt helyeznek az arcképemre stb. Az utóiratban azt is közölték velem bizalmasan, hogy félre ne értsem őket: az én arcképemet ingyen közlik.
Hát már hogy érteném félre! Nem vagyok én olyan értetlen ember, mikor a tulajdon dicsőségemről van szó. Mindjárt körülnéztem a fotográfia-gyűjteményemben és kiválasztottam a legmutatósabbat. Szép embert ábrázolt a kép, valóságos élet-királyát, igazi Wilde Oszkárt, valami tulatiszai disznókereskedő ismerősömet, aki már másfél esztendeje be van csukva valami disznóságért. No, mondom, ennek már nem árt az se, ha vidéki író lesz belőle.
Atyámfiát, a disznókereskedőt tegnap visszahozta a posta friss jó egészségben. Kísérte egy olvashatatlan aláírású levél is. Nagyon sajnálja a quidam, hogy a kép nem vált be. Arra kér, hogy sürgősen küldjek helyette egy profilképet. Mert a profil nemesebb, előkelőbb s megérdemli a profilt egy olyan jeles vidéki író, mint én vagyok – akinek betűszámtana az egész országban el van terjedve.
Hogy kivel téveszt össze a Vidéki Írók Albumának érdemes szerkesztősége, azt én nem tudhatom s az az ő dolga, a fő az, hogy a profilomat kívánja. Nekem azonban nincs profilom, mert se szép asszony, se nagy ember nem vagyok. Szégyen, nem szégyen, kénytelen vagyok kölcsönkérni valakinek a profilját. De tessék sietni, mert a Vidéki Írók Albumának sürgős a dolog.