A poéta gyönyörködése
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Ugyan tehát mit érsz azzal,
S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a ládába?
A te szívednek bálványja
A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
Nincs étele s itala.
Te a királyok udvarát
Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
Szívszakadva keresed.
A kevélyeknek lábait
Örvendezve csókolod,
S ezzel hiánosságait
Érdemidnek pótolod.
Te nem sajnálsz mászni porba,
Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
A több kopókkal menni.
S eképpen nyert érdemeid
Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
Azokon fitogatod.
A gazdag paszamántokkal
Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
Tartozunk becsűlleni.
Azért fellengős palotát
Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
A más világ kötözött.
A szegénytől gráciádat
Sok grádicsra emeled,
S tőled készűlt palotádat
Még magad is tiszteled. -
De légyen ez a szerencse,
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse,
(S menti is, amint látom.)
Egy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködéseimet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.
Minden, ami csak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
Mely rabszíjjára vetett.
Az éneklő madarkákkal
A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
Élesztgetem kebelem.
Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
S kevélységgel a Salamon
Dicsőségén járkálok.
A hegyek hűs forrásai
Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
Óh, ezt ritkán tehetik.
Édes anya a természet,
A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
Az nem változik soha.
A gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
Lelkesíti énekem!