A pirosruhás hölgy
szerző: Szini Gyula
Schöpflin Aladár színműve a Nemzeti Színházban
Schöpflin Aladár mint kritikus kezdte, mint regényíró folytatta és mint színdarabíró rója tovább azt az utat, amelyet a régiek így jellemeztek: per aspera ad astra.
Írói pályájának nemcsak sokoldalúsága, hanem időbeli sorrendje is érdekes. A közfelfogás szerint a líra az ifjúé, a dráma a férfié, az elbeszélés az öreg emberé, míg a kritikus az, aki több epével született, mint amennyi az alkotáshoz kell.
Schöpflin ifjúkorából hiányzik a líra, legalább tudtommal nem írt alanyi költeményeket. Mint kritikus indult el és írói oeurvrejének zömét ma is esztétikai munkái alkotják. Túl volt az ifjúság „sturm und rang”-ján, mikor mint regényíró bontakozott ki és csak a legújabb időben tűnt föl regényeinek színpadra való átdolgozásával.
Van ebben a fejlődési vonalban valami rendkívüli, a rendestől eltérő és ez annyira jellemző Schöpflinre, annyira írói karakterében rejlik, hogy bővebb elemzésre készteti azt, aki vele foglalkozik.
Abban a ma már aranykornak tetsző időben, amelyet utólag a franciscus-josephinus kornak utolsó eruptív föllángolásának látunk: a halálra és felbomlásra ítélt monarchia szép és színes fináléjában kezdődött Schöpflin írói pályája. A modern magyar irodalomnak és egyebek között a Nyugatnak bölcsőjénél is ott állt Schöpflin.
A vele csaknem egykorú akkori ifjak között a higgadt és bölcs öreget jelentette és afféle összekötő tiszti szerepet játszhatott volna az akadémiai tradíció és a forrongó ifjúság között. Neve, pozsonyi származása, az akkor divatos borzas és zseniális dekadenciától teljesen elütő, egyenes, merev, szinte professzori vonalú fizikai és írói képe a jövendőbeli egyetemi tanár és akadémikus képzetét keltették föl a harcos irodalmi ifjúságban.
A kurucok között mindig kissé labanc, a labancoknak túlságosan kuruc: Schöpflin Aladár nem érte el azt, amire született, az egyetemi katedrát. Ehelyett a modern magyar irodalomnak mintegy Linné Károlya lett.
Talán ő volt az egyetlen, aki nem vetélytársi lendülettel vonzódott Ady felé és higgadtan nézte, figyelte a prófétai missziójú, dekadensen szeszélyes, titokzatosan mély költő egyre színesebb és magasztosabb tragédiáját, amely annak a kornak mintegy utolsó szimbolikus kilobbanása volt. És Schöpflin adott nagyobb lendületet kritikai tollának segítségével a magyar költőnők úttörőjének, a magyar George Sandnak is, akit Kaffka Margitnak hívtak.
Az akkori irodalmi és szellemi harcoknak pályabírája és egyben fegyverkovácsa is volt Schöpflin.
Ennyit ifjúságáról.
Annyi bizonyos, hogy mindenképp nagyszerű iskola volt az, amelyen Schöpflin mint kritikus átment. Nemcsak könyveikből, darabjaiból ismerte meg az írókat, hanem mint harcaik részese, látta őket emberi távolságból, látta vetélkedésüket, indulataikat, tanúja volt harci jelszavaiknak és látta, mi valósulhat meg mindebből az élet adott keretei között.
Benne a harcokban és mégis kritikai tisztes háromlépésnyire tőle fölismerte a költészetnek és valóságnak azt a játékát, amely minden irodalmi forradalmat és harcot jellemez. És kifejlődött benne a mértéktudásnak az a művészete, amely különben is egyéniségében rejlik.
A kritikusi és tanári higgadt maszk alatt mintegy a pozsonyi diák rejtőzködött, aki holtig tanul és amíg valamit jól meg nem tanul, addig nem is csinálja. És ezzel megmagyarázható, hogy Schöpflin kritikai útja nem az elvont katedra, hanem az alkotó írói toll felé fejlődött.
Nem lett forradalmi lendülettel íróvá, hanem bölcsen és higgadtan előbb kiépítette a maga útját. Fokról fokra és óvatossággal haladó fejlődési vonalát mutatja az is, hogy előbb a regény szabadabb és bizonyos tekintetben könnyebb formájával próbálkozott és innen ment át a sikamlósabb, veszélyesebb színpadi területre.
Most már második színpadi alkotásával állunk szemben. Ez is regényből fejlesztett színdarab. Műfajára nézve érzelmes vígjáték. A címe: A pirosruhás hölgy. A Nemzeti Színház kisfaludyas keretei jól illenek ehhez a darabhoz.
A pirosruhás hölgy: szimbólum. A költészetet, dicsőséget, sikert jelenti a tűzpiros színével. A piros bizonyos fokig az egészség színe is. A pirosruhás hölgy nem azt a ködfátyolon át villogó lila színű hölgyet jelenti, akit túlságosan misztikumnak és szimbólumnak kell éreznünk. A pirosruhás hölgy egész egyszerűen azt jelenti, hogy egy tehetséges vidéki rajztanár álmai netovábbjába, Budapestre kerüljön föl hivatott művésznek. Vígjátékra is alkalmas szimbólum.
Vele szemben a mindennapi életet egy feleség képviseli, a vidéki rajztanár csinos felesége, aki azonban a saját édesanyja és a vígjátéki terminológia szerint: liba, tehát nem értheti meg az urát. Mindazonáltal a vidéki tanár házassága érezhetőn egészséges alapon nyugszik, mintegy rendíthetetlen tehén-lábakon.
A pirosruhás hölgy megjelenése forró számum is lehetne, amely fölperzseli a házasság muskátlibokrát, de ez már dráma volna, amely szét is repeszthetné a vígjáték könnyű keretét. A tűz tehát redukálva van egy kis átfutó, meleg áramlattá, amely még jótékonyan is hat: a rajztanárból festőművészt, a falusi libácskából féltékenyen szerelmes asszonyt csinál. A pirosruhás hölgy pedig, aki csak epizód volt a festő életében, mint valami vígjátéki nemtő vonul el a színről, mindenki szimpátiájától kísérve.
Schöpflinnek ez a mosolygó, bölcs megoldása leginkább azt a Capus Alfrédot juttatja az ember eszébe, aki a háború előtt jeles vígjátékíró volt és tízévi újságírói és kroki-írói robot után lendült a színpadra rózsaszínű szemüvegen át írt darabjaival, amelyeknek műfaját a francia „genre Gymnase”-nek nevezi. Capus azzal okolta meg bölcs optimizmusát, hogy az élet inkább elkerüli, mint szereti a drámai megoldásokat. „A dolgok mindig szépen rendbe jönnek” volt a Capus devizája.
Schöpflin a mértéktudásnak azzal a művészetével, amelyet föntebb jellemeztem, megérezte, hogy egy vígjátéknak súlyosabb keretet nem adhat, ha ez a vígjáték a három órán át sok mosolyt és némi enyhe borongást akar széthinteni a nézőtéren.
A vígjátéki keretet aztán igyekezett megtölteni olyan figurákkal, amelyek a derűt szolgáltatják és az író megfigyelő erejét és a humor iránt való érzékét bizonyítják. A bogaras tudós, aki egy életen át a nők ellen szóló hatalmas művén dolgozik és a saját eszméi helyett a keleti bölcsek mondásait gyűjti össze, míg végre egy szerelmi fellobbanásában elégeti művét és annak hamvát ajánlja föl régi szerelmének, aki csaknem nagyanyává őszült: az esetlen vidéki gavallér az ő örökös „kérem alássan”-jával, a szerelmes újságíró ifjú, a kis kotnyeles fruska, a szelíd, derék, okos mama: ha a tradíciók megbízható sínein is, de szívet derítően mozognak és harsogó kacagásokat váltanak ki a nézőtérből.
Mértéktudás, a normák tisztelete jellemzi Schöpflin vígjátékát, de ez nem olyan egyszerű dolog, amilyennek hangzik. Egyszerű., kedves, mindenki szívéhez szóló derűs történetet írni voltaképpen a legnehezebb dolgok egyike. És a nézőtérről föláramló derűs kacagás olyan jutalom, amelyet nem lehet könnyen elérni. Schöpflin bizonyságot tett vígjátékírói képességeiről és most már várhatjuk tőle azt a darabot, amelyet nem a regény béklyóiból szabadított ki, hanem amely önként és rögtön a színpadra termett.
Schöpflinnek meleg és a közönség szélesebb rétegeire is kiterjedő sikere van.
Az előadás fénypontja kétségtelenül Bajor Gizi. Megjelenése, mozdulatai, szinte álomszerűen csengő mondatai, a valóság és költészet határán lebegő alakítása, az a se több, se kevesebb, amely játékában van, mindez együttvéve újabb megnyilatkozása ennek a ragyogón érdekes, igazi színészi értéknek. Pethő Attila festőjében sok szimpatikus tehetsége érvényesül. Gál Gyula pompás maître-figurája, Hajdú József komikai ereje, Mihályfi Béla jellemző ereje, Somogyi Erzsi és Somody kedvessége, Fáy Szeréna derűs anyai méltósága azt a vitathatatlan nemzeti színházi nívót jelentik, amellyel az „ország első színpada” elnevezést meg is kell érdemelni.