A pintyőkék
szerző: Gárdonyi Géza
Mozgó-fénykép-fölvétel a Siralom völgyéből
Reggeli óra a városházán, - egy alföldi városban.
A rendőrség folyosója a legmozgalmasabb. Kedvetlen arcú panaszosok; földre bámuló panaszlottak; fáradt arcú rongyos csavargók, akiket éjjel a hidak alól húztak ki; festett képű esti denevérek; egy mezitlábas álmos koldus ; egy félszemre bekötött fejű és karcolt orrú parasztasszony. Az ajtón komoly betűk:
Kihágási bíróság
A komoly ajtó előtt Vicián őrmester: kis peckes, deres ember, magassarku csizmában. A hóna alatt nagy kékkönyv, - a Rabok könyve.
A folyosó ablakán át beszálló júniusi verőfényben aranypor gomolyog.
És csend.
Egy suszterféle aggódó szemű ember pólyás csecsemőt tart a karján. A zsebéből szoptatós üvegnek a gumija lóg ki. A lábaszára mellett egy négyéves szöszke fiúcska, meg egy hároméves még szöszkébb úrí leányka. Fehér almaképűek. A fiúcska bársonyruhás és tányér-galléros, de meztelen a lábacskája. A leányka térdig-szoknyás és sárgacipős.
Mind a kettő félő szemmel bámul a kapitány ajtaja előtt ácsorgó csoportra. A leányka felnéz az emberre, mintha toronyra nézne a torony tövéből:
- Hoz cukrot a mama?
A fiúcska is felnéz:
- Hol a mama?
Az ölbeli apróság nyefeg.
A három kis úri gyermek bizonyára nem azé az emberé. Borzas varju mellett sárga kiscsirkék.
Állnak, várnak a verőfényes ablakboltozat alatt. Senki se halad el mellettök, hogy egy percre rájok ne csodálkozzon.
- Kié ez a két gyönyörű?
- Egy asszonyé, - feleli mogorván a varjú. Le van tartóztatva...
A két csirke félve simul az ember lábaszárához.
Aztán megint ujra-kezdődik
- Milyen cukrot hoz a mama?
- De soká nem jön.
- Ne nyugtalankodjatok! -mordul le a varja. A mama már jön. Lent jön valahol az utcán. Neked Gyuszi mézeskalács-huszárt hoz. Neked Irma cukorbabát. Hogy az Isten akárhová tegye!...
A félszemre bekötött fejű parasztasszony elgyönyörödve néz a két gyermekre. Elővonja a hóna alól a motyóját, és arasznyi hosszú szentjánoskenyeret vonszol ki belőle. Háromfelé töri.
- Netek édeskék, egyetek!
Egy betegszinü ügyvéd andalog a folyosón, az is megáll a gyermekek előtt. Csodálkozva néz. És szól az embernek:
- Tán ezeket is dróton fogta?
- A zselléremé, - feleli kedvetlenül az ember. Egy asszonyé. Hogy az Isten akárhova tegye!...
Az ügyvéd odább andalog. Az utcai lányok közül elvigyorodik az egyik.
- Hisz ez a pecér!
Egy molnárszín-ruhás agg öregúr jelenik meg a folyosó végén. Keztyűs, és komolyan pislog a pápaszemén át. Laposra vasalt nadrágja ide-oda leffen sovány lábaszárán. Ezüst fogantyús botja egyet-egyet koppan a folyosó kockás kövein.
Megáll és a földre bámul.
Mögötte egy zöld-nagykendős púpos öregasszony csoszog. Az is megáll, míg az öregúr bámul. Aztán, az öregúr tovább indul, az öreg zöldkendős is a nyomában csoszikál.
A beteg ügyvéd már visszafelé andalog. Köszön az öregúrnak és kezetnyujt:
- Jóreggelt tanár úr! Tán ügye van itt?
Az öregúr kedvetlenül legyint:
- Boszantó! Megloptak! Kedves emléktárgyam volt. A tanítványaim adták! Gaz nép! Elfogattam. Behozattam.
A városház tornyán méltósággal kong-kong a kilenc. A folyosón egy szürkeszakálu és szelíd-arca úr jelenik meg. Fekete szalmakalap a fején, elefántcsontos bot a kezében. Rövid szakála kétfelé van az állán fésülve. A rendőrök szalutálnak neki.
A kutyapecér is előbbre lép:
- Kapitány uram... ezek a gyerekek... Mit csináljak ezekkel a gyerekekkel?
- Mingyán, mingyán! Csak sorjába.
Köszön az öreg tanárnak és az ügyvédnek. Vicián őrmester benyitja az ajtót, s nyitottan hagyja. Szalutál.
A kapitány bebocsátja maga előtt a tanárt. A zöld-nagykendős öregaszszony is besurran a kapitány mögött. Az ajtósarokba áll és tisztelettel köhécsel.
Árnyékos, hűvös szoba. A padlón öntözésnek a kígyóvonalai. Dohányszag. A kapitány lerakja szép nyugodtan a botját, kalapját. Az asztali csengőt megrázza.
A mellék-szobából Mihálovics írnok lép be, - alázatos pillantásu kis fakó ember. Kívülről a könyves őrmester.
- Tehát az az asszony, - kezdi hivatalos egykedvűséggel a kapitány. Hozza fel Vicián azt a tolvaj asszonyt, akit a tanár úr panaszol.
Leülteti a tanárt a barna viaszosvászon díványra.
S pipát vesz fel az asztalról, hosszú szárut, ezüstperemest. Tömi gondosan. Gyujtja figyelemmel.
Más nem veszett el? - kérdi a közepén folytatva az előtte való napi panasz-ügyet.
- Csak a szopóka, - feleli a tanár.
- Csak a szopóka, - ismétli visszhangként a kapitány, miközben szórakozott arccal néz az aktába.
A tanárt érzékenyen érinti ez az egykedvűség.
- Csak a szopóka, - mondja indignálódva. Csak a szopóka, de kedves emlék. Mondtam... Ha gyermekem halt volna meg, nem sajnálnám talán annyira...
És megdörzsöli ráncos vén homlokát.
- Tehát csak a szopóka, - ismétli a kapitány.
- Hát a tojás? - szólal meg a fogatlanok sápogó hangján a zöldkendős asszony, - három tojás, meg az aszalt cseresznyéből azon melegen elvitt az a gyüttment legalább is három marokkal. De talán négy is volt. Az egész télre való...
- Maga hallgasson, Borcsa, szól rá szelíden a tanár. Tojás meg cseresznye az nem érték.
- Nem érték? - képedezik az asszony. Magárak az nem érték? Három napig rakom a remibe. Tisztogatom, szárítgatom, vesződök vele. Az a tanár úrnak nem érték?
A tanár rázza a kezét:
- Hallgasson. Maga hozta azt az asszonyt. Azt mondta: Végre megtaláltam, aki nekünk való.
- Hát ki is gondolta volna tekintetes kapitány úr, - sápog az asszony még boszusabbra gerjedő hangon. Ahogy bemegyek a templomba, hogy hamarosan elmondok két miatyánkot, - egyet magamért, egyet a tanár úrér, - hát ott eregeti a könnyét az az asszony a Mária-kép előtt. Hogy aszonyga:
- Mária! Mária...
Megesik a szívem rajta. Hogy csak magunk vagyunk a templomban, megszólítom, hogy mondok:
- Mi baja lelkem? Ihi-khihi... lhi-khihi...
S a történet köhögésbe fullad.
A tanár leveszi a pápaszemét és gondosan törölgeti a zsebkendőjébe. Hogy az asszony elakad, nyugodtan folytatja:
- Mert tetszik tudni, hogy ez a tisztes aggnő már harmincegy éve gazdasszonyom, segítőt akarunk, azaz hogy keresünk, - akarunk germanizmus, -mert ez a tisztes aggnő már nem látja a pókhálót. Lóg a plafonról, - nem látja. Lóg a szekrényről, nem látja Hiába: a vén szem gyönge. Betálalja a legyet is a levesben.. . .
- Az megesik, - vág közbe cikogásában is a tisztes aggnő.
- Megesik, - hagyja rá jóakaratuan a tanár. Ámbár mindennap... És tegnap kettő. Nem vagyok én fecske. Tehát ez a becsületes aggnő, régi gondviselőm, szakácsném, inasom stb. egyszemélyben...
Az ajtó nyílik, s az őrmester beereszt rajta egy kék-bluzos és sárgaövszíjjas fiatal úri forma asszonyt. Sovány, májfoltos, kíshomloku nő. A fején divatjamult Nitouche-kalap. A lábán félretaposott sarku sárga félcipő. Apró szemét ólomszín árnyék környezi. Sír.
- Ilyen szégyen!... Ilyen szégyen!... A kapitány már a karosszékében ül, és nyugodtan pipázik.
- Magára az a vád, hogy néminemű szabálytalanságot követett el. Ugyanis...
Beleforgat az előtte heverő iratokba, s folytatja:
- Ugyanis: szekrényt tört fel, és ellopott egy borostyánkőből való szivarszipkát.
- Én? Az a mindenható Isten tudja...
- De a tanár úr is tudja. Szekrényfeltörés... Ezér legalább is három hónapot fog ülni, atteremtésit.
A tanár haragosan koppantja a botját a padlóhoz:
- Megtanítják!...
A tisztes aggnő összecsapja a kezét :
- Ilyen!...
A vádlott asszony kínlódó szemmel tiltakozik:
- Én a szekrényt nem... Hiszen benne volt a kulcs mindig...
A kapitány a fejét rázza:
- Minek magának a szivarszipka? Szivarozik maga?
- Oh Istenem... Én oly ártatlan vagyok...
- Hát akkor minek vitte el a szipkát? Vicián küldjön át a zálogházba, hogy tett-e be oda valaki tegnap vagy tegnapelőtt egy borostyánból való szivarszipkát?
Az asszony szinte kiáltva tiltakozik:
- Én nem vittem el! Nem tudok róla! Én kérem úri családból származtam...
- Az, - sápog rá az öreg nő, - teherhajón jött ide Szolnokról. Ingyen hozták. Maga beszélte. A sót összesöpörte a tenyerével a bótban a fődrűl, a poros pallórúl. Ezt meg a Vica látta, az adótisztnénak a szógálója.
- Maga hallgasson! - szól rá a kapitány.
S a vádlottra néz
- Tehát nem maga vitte el.
- Neeem ; kapitány úr. A mindenlátó Isten...
- Dehiszen más nem járhatott ott! A tanár úr panasztétele szerint...
S a papirosra néz.
- Mondjuk csak panasznak, szól csendesen a tanár a mutató ujját megemelintve. Tétellel germanizmus.
- Tehát panasza szerint: ő a belső lakosztályban...
- szobában, - javít ismét a tanár.
- Tehát szobában ült. Kis Borbála gazdasszony pedig a konyhán foglalatoskodott. Maga akkor takarítással bízatott meg a gazdasszony által.
- Volt megbízva, - morog a tanár. Be kell csukni a bestiát!
S fejet ráz:
- A kell is germanizmus.
- Úgy, úgy! - sápog Borbála asszony.
A kapitány türelemre intő kézmozdulattal:
- Előbb meghallgatjuk kérem. Tövirül-hegyire.
- Tiszta ártatlan vagyok, - szakadoz fel a szó a vádlott melléből. Ez a vén satrafa...
- Sátorfa! - javít a tanár. Borcsa asszony meghördül. De a köhögés épp a torkán van, hát a szó bennreked.
Az őrmester belép:
- A zálogost épp az útcán találták, jelentem alássan. Bejöjjön?
A tanár a fejét rázza, de mielőtt szólhatna, az őrmester vissza kilép a folyosóra, s a helyén egy rövidre nyírt haju potrohos úr állapodik meg. Vastag gyűrű az ujján, vastag aranylánc a potroha fölött. Fekete gurgula szeme keleti utazásokat juttat az embernek az eszébe.
- Hivatni méltóztatott?
- Ismeri ezt az asszonyt?
A gyűrűk és láncok embere a szeméhez ernyőzi a kezét, s rásunyorit az asszonyra.
- Mintha láttam volna kérem.
- Valami dohányzószert nem tett zálogba ott?
- De igen, igen: egy borostyán-szipkát. Éppen itt van nálam. Nyolc koronát adtam rá.
S a felső zsebébe nyúl. Arasznyi hosszu vöröstokos szipkát von elő.
Szétpattantja a tokot, s az asztalra teszi.
A tanár fölkel, s a botjára támaszkodik:
- Csak nem szín tán belőle?
- Nem, kéremalássan, nem.
- Ez az! - sápog Borbála aszszony.
S a szeme boszúsan villog a vádlottra.
- Tehát ez a nő volt? - Biztosan emlékszik?
- Ez volt.
A vádlott asszony a szemére nyomja a zsebkendőt és zokog.
- Istenem, Istenem... olyan nyomorúságba keveredtem... És gondoltam, nem kérek előleget, mert azt nem szeretik... És a gyermekeim... óh a szegény kicsinyek... A Tiszába hányjam-e őket, mint a macskakölykeket?... Az egyetlen jó uram három hónapja halt meg. Csak pallér volt szegény. Annyi pénzünk se maradt, hogy gyászruhát csináltathattam volna... Két évig betegeskedett... Ki gondol az özvegyen maradttal? Meg a kis árvákkal? Az Isten? Nohát akkor engem az Isten juttatott ide. Tegnapelőtt egy fazék tej kellett volna. A gyerekek csak száraz kenyeret ettek reggel. Istenem, - így imádkoztam, - egy kis tejrevalót engedj szereznem! És akkor láttam meg a drága szép szert a szekrényben. A kulcs benne volt: Gondoltam ugyse szivarozik a tanár úr, ha el van téve... és mihelyt az első pénzt megkapom a tanár úrtól, kiváltom, visszalopom...
Mindez keserves zokogás-zihálás közben adódik elő. A kapitány ezalatt hivatalos hangon diktálja mondatonkint az ítéletet. Tatik-tetik minden mondat. De a tanár már nem javít. Borcsa aszszony is haragos szemmel lesi az ítéletet.
Azonban még sok tatik-tetik következik addig Mihálovicsnak buzgón serceg a tolla. A kapitányt meg nem érdekli az asszony élettörténete, hogy hogyan jött el Szolnokról egy kis batyuval és három gyermekkel. Hogyan kapott végre szállást a kutyapecérnél (óh jaj) előpénz nélkül. És hogy az az ember hogyan gondozza a gyermekeit, míg ő dolgozni jár.
- Ha az a jó ember nincsen...
A kapitány emelt hangon végzi:
- Minek okáért nyolc napi elzárásra és a nyolc korona megtérítésére ítéltetik.
Az asszony térdre rogyik:
- Kegyelmezzen meg bíró úr! A kicsinyeim... óh a kicsinyeim... Borcsa asszony haragosan néz
- Csak?
A tanár is elégedetlenül rázza a fejét.
A bíró vállat von.
- Kérem, ha nem a 126. paragrafust veszem, az asszony hónapokig ellesz zárva. A szipkát élvezeti cikknek minősitettem.
- Legalább a gyermekeim... hadd szóljak kérem annak az embernek, Itt áll az ajtó előtt. A pecér...
- Vicián küldje be a pecért.
Az ajtó kitárul. Az asszony otttérdeltében a gyermekei felé tárja a karját. A két gyermek az anya láttára nagyörvendezve, vígan berobog.
- Mama! Mamuka!...
S a nyakába esnek.
- A mézeskalács-huszárt...
- A cukorbabát . .
- Óh édes pintyőkéim! Kís pintyőkéim!... (S a csecsemőért nyúl. Szerető pillantást vet könnyharmatos szemével a picire, és hálásat a pecérre.) Ha ez az angyali ember nem volna... Ez a pecér úr... ez az én őrzőangyalom!...
A pecér meghatottan pislog a zsebéből kilógó gumicsőre.
A kapitány lágy füstöket bodorít. Az írnok a tollára vastagodott tintát vakargatja a penicilusával.
A tanár fölkel és megrázza a fejét :
- Visszavonom a panaszt! Ezennel visszavonom! A nyolc koronát is megfizetem.
- Hogyisne! - hördül meg Borcsa asszony. De már azt nem...
A tanár boszúsan dobbant:
- Hallgasson maga vén satrafa! Vén satrafa!
Rázint a fején, mintha légy szállt volna az orrára:
- Azazhogy: sátorfa!
S a tanár, pecér, vénasszony, mama és pintyőkék kivonulnak liba-rendben a szobából.
Mihálovics nyugodt mozdulattal tépi kétfelé az ítéletet.
A kapitány másik pipára töm. Más tárgyalások következnek.