A pacsirta
szerző: Móra László
Készül a búzamag babusgató ágya,
Az ekevas nyomán omlik a barázda.
Süt a nap az égből, – mintha arany volna!
Mintha a mezőre, az Isten hajolna... –
– Amikor a határt az Isten így áldja:
A kis pacsirtának megbillen a szárnya.
Friss szántások fölött röpdös a pacsirta.
A küzdő magyarnak bú-baját elsírja.
Aztán vígre csattan, magasabbra lebben,
Nem nótázgat nála egy madár se szebben!
Ezer a trillája, – száz hangszer a hangja,
Ha a vetés fölött hangversenyét tartja.
Cimbalom, tilinkó, hegedű meg hárfa,
Együtt sem ér annyit, mint az ő nótája!
Egyszercsak, egyszercsak nótája elhalkul.
Parittyakő módra hullik a magasbúl.
Utolsókat csapdos két elfáradt szárnya
S megpihen szerényen termőföld porába,
Senkitől se kérdi, szép volt-e nótája?
Minek a dícséret, – nem kíváncsi rája.
Ehelyett a száját csókra csucsorítja
S hű pacsirta-párját álmodozni hívja...