A pásztorleányka és a királyfi

A pásztorleányka és a királyfi szerző: Szendrey Júlia

(1868.)
Megjelent a Vasárnapi Ujság, XV. évf. 5. számában. ^[1]
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Volt egyszer egy pásztorlányka, — de nem olyan selyem ruhás, magas sarku czipős félretett kalapos pásztorlányka volt ám ez, minőket képes könyvekben is és szinpadon láthatni — ez egy olyan igazi pásztorlányka volt, s hozzá még sem szép, sem kedves nem volt; arczát mogorva, barátságtalan kifejezése kellemetlenné tevé, ruhája pedig mindig hanyagul, rendetlenül állt rajta, haja bozontos, fénytelen fonadékokban csüngött körülte, azt sem tudta az ember, hoszu-e, puha-e? Törődött is vele; csúful kaczagott fel, midőn egy vasárnap társnői azt kérdék tőle, miért nem fon ő is szalagot hajába? mért nincs neki is olyan ezüst gyürűje, melyen sziv, lakat és kulcs függnek, jeléül annak, hogy már az ő szivének lakatjához is meglelte valaki a kulcsot. „Hahaha!” kaczagott fel csufondárosan a pásztorlányka, „hahaha! ugyan ki? talán a piszkos Jancsi? vagy a goromba Miska? vagy talán épen a részeges Péter? Tartsátok meg őket magatoknak; fitogtassátok szerelmöket, inkább ti, mint én; nekem ugyan sem ők maguk, sem gyürüjök nem kell!“ Persze, hogy az ilyen beszédre aztán elfordultak tőle, ott hagyták a faképnél; az ilyen beszéddel ugyan nem kötelez le az ember senkit, s nem is igen álltak vele szóba többet. „Maradjon magának”, mondogatták egymás közt, „ugyan mit akar, talán bizony a királyfit várja; majd el is jön érte holnapután kis kedden”, stb. Bánta is ő. Kihajtotta bárányait a mezőre; ott a szikla alatt, hol a tiszta, átlátszó patak csörgedez, leült a puszta gyepre, lehajtotta fejét, és sem a viruló természetre maga körül, sem legelésző nyájára nem vetett egy nyájas, egy barátságos tekintetet. A patakban virgoncz halacskák ficzkándoztak, a part hosszában csillagszerü nefelejtsek kandikáltak feléje, egy kis gyönge bárányka oda feküdt lábaihoz, de őt mindez nem érdekelte. hideg vonásai nem melegedtek föl, borus tekintete nem derült ki, nem örült semminek, nem szeretett semmit. Kevesebb élet volt benne, mint ama sziklában ott mögötte, melynek rideg kövei közt egy-egy fűszál, sőt egy-egy kis virágocska is találhatott tápláló földre; kevesebb érzés volt szivében, mint ama kis bogárkáéban, mely döngicsélve örült a fényes, a meleg napsugárnak. Közönbösen nézett mindenre, idegenen, egyedül állt az emberek közt, a természetben. Így mult, bár lassan, az idő; körülte az emberek boldogak vagy boldogtalanok voltak, sirtak vagy kaczagtak, házasodtak, meghaltak, mindez őt nem érdeklé; némán, szótlanul töltötte életét, mintha már nem is élőlény, hanem egy sirjában fekvő halott volna.

Egyszer csak hire futamodott, hogy a kirá1yfi házasodik, hogy menyasszonyáért megy, kit az ország vá1aztott neki, kit ő még nem ismer, kiről még azt sem tudja, szép-e, jó-e, fogják-e egymást szerethetni? De a királyfiaknak erre nem is szabad gondolni, ők nem magoknak, ők az országért házasodnak, s bizony ha annyi ember boldogtalan a világon, miért ne lehetne épen a királyfi is az? Épen ott kellett neki keresztül utazni, hol a pásztorlányka őrizte nyáját. Még ez sem érdekelte őt, még csak félre se terelte nyáját aZ utból, mikor a fényes fogatok közeledtek. Ott maradt ülve az ut szélén, barna, fölcserepesedett lábai az ut porában nyugodtak; hideg, mogorva arczát durva, kemény tenyerébe hajtá. A kocsik csak 1asan, lépésben közeledtek, mert a felszálló por bántotta a fényes, ragyogó öltözetü urakat. A legelső kocsiban ü1t a királyfi; egyedül ő volt egyszerüen öltözve, és mégis meglátszott rajta, hogy ő a legelső, a legnagyobb ur köztük, ur mindenek fölött. Így tetszett legalább a pásztorlánykának, midőn megpillantá őt. Többé le nem vehette róla szemét. Egyszerre az egész világ megváltozott előtte; szive feltárult, életre ébredt. Karjait kitárva állt ott, midőn a kocsi lassan elhaladt mellette. A királyfi rátekintett nagy fekete szemeivel, és alamizsnáért könyörgő koldusnak gondolván őt, fényes ezüst pénzt dobott feléje; aztán nem gondolt többé reá. Ismét elmerült saját gondolatjaiba; az ismeretlen jegyesre gondolt, kit nemsokára szivére kell ölelnie, kivel meg kellend osztani egész életét, s ki tudja, lesz-e áldás e frigyen? lesz-e boldogság ez összeköttetésben? Mert még olyan fiatal volt, nem tudott oly bölcs higadtsággal gondolkozni e fölött, mint bölcseségben megőszült országnagyjai. Ezt a komoly, merengő arczot, ezt a búfátyolozott tekintetet látta a pásztorlányka s nem tudta többé elfeledni soha. Ott élt örökké emlékében az a halvány, nemes arcz, a széles, hófejér homlok sötét fürteivel, s azoknak a nagy fekete szemeknek elborult, fátyolozott tekintete. Fölvette az alamizsnát a porból, megcsókolta s aztán kebelébe rejtette, oda honnan egy uj életet érzett szétszivárogni egész lényébe, oda tette szivére, melynek melegétől egyszerre felolvadni érezte fásult érzékeit, melynek fényétől kiderülni látta maga körül az egész világot. Báránykáihoz ment, szelid szavakkal terelgette őket a mező legszebb, legkövérebb pontjára, a legkisebbnek, legfejérebbnek piros szalagra füzött csöngettyüt kötött nyakába, aztán megsimogatta és oda ült közéjük, s érezte, hogy szereti őket, hogy ragaszkodik hozzájok. Széttekintett. Először látta, mily szép a kék égboltozat, mily szépek az ezüstös fellegek, melyek ott felette elvonulnak. Meghatottan vette észre, mily édesen illatoznak a kicsinyke virágok körülte, a füszálak mily ismerősen bólingatnak feléje; milyen suttogva, csevegve folydogál a patakocska a réten keresztül s milyen boldogság mindezt látni, hallani. Zummogva röpkedett előtte egy kis méhecske, s ő arra gondolt, hogy a méz, mit ez gyüjtöget, kevésbbé lesz édes, mint az az édesség mely most egész valóját eltölti. Szerelem volt ez; önkénytelen, igaz, önzéstelen szerelem. Pásztorlányka és királyfi! és mégis egy láthatlan, egy eltéphetlen szál füzte őket össze, mely a királyfi tekintetéből származva a pásztorlányka szivében vert gyökeret, oly erőset, hogy onnan sem az idő, sem távolság nem téphette ki többé, bár a királyfi magas helyzetében nem is sejté, hogy az az ismeretlen tündér, ki néha álmaiban meg-meglátogatja, reáhajol s keblét valami megmagyarázhatlan édes, titkos érzéssel tölti el, ama szegény, durva külsejü leányka szerető szelleme, azé, kinek ő ott az utszélen alamizsnát dobott. Mit tudta ő, hogy ez alamizsnát ereklyévé szentesité szemének egy pillantása, egy szórakozott, eltévedt, és mégis örökké feledhetlen pillantása. Ha valaki ezt megmondta volna neki, bizonyára felkaczagott volna rá.

És a hír ujra a királyfiról beszélt, de ezuttal igen szomoru, igen megható dolgot. Nagy beteg lett, — mondák — halálán volt, irtóztató himlő lepte el egész testét, s minthogy ezen betegség oly igen ragályos, mindenki odahagyta, legelőször is hiu, fiatal neje; ámde az Isten nem hagyta őt elveszni, más volt az ő akarata, az ő szándéka vele; betegsége jobbra fordult, s ekkor ágyát ismét udvaronczok serege állta körül, kik minden mozdulatát, minden intését szolgálatkészen lesték. De ő többé nem látta, kik állnak körülte, mert bár arczán csak pár csekély forradást hagyott hátra a himlő, de szeme világától örökre megfosztá őt. Igen, örökre lezáródtak a szemek és fekete szempillái sötét árnyékként borultak szép halvány arczára. S ekkor nehéz, keserves napok következtek mind ő rá, mind környezetére. Senki sem birta kiállani mellette, mindenki belefáradt, kimerült a sikertelen iparkodásban: őt földerteni, vigasztalan levertségét enyhiteni. Még vezetni sem tudták őt kedve szerint. Senkinek az érintését nem találta elég gyöngédnek, elég finomnak, hogy magát vezetni hagyta volna általa. Csakhamar ellökte magától az őt gyámolitani akaró kezeket, napokig, hetekig ült mozdulatlanul, mindenkit eltiltván még közeléből is. Az egész országban kihirdették, jutalmat tüztek ki, ha valaki ápolóul ajánlkoznék a királyfi mellé s az őt megtürné s általa vezetni engedné magát. Képzelhetni, menynyien vállalkoztak. A nők hetekig tejben áztatták kezeiket, hogy tapintásuk elég finom legyen, s a szülék minden más tudomány helyett vakvezetni tanittaták gyermekeiket, azon remény fejében, hogy ezáltal az udvar 1emagosabb polczaira juttathatják azokat. De minden hiában volt; mindenki megszégyenülve és csalatkozva volt kénytelen a királyfi mellől távozni. Utoljára bizony már senki sem találkozott, kinek kedve lett volna annyi kudarcz után vállalkozni. Magára hagyva ült, némán, panasz nélkül, s lelkére is vak sötétség szállott, miként szemeire.

De már alig-alig említette valaki e dolgot, mire a hír a szegény pásztorlánykához is eljutott. Akkor is épen ott ült a susogó patak mellett báránykái között, akkor is azokra a fekete szemekre gondolva, melyekről gondolkozni azóta nem szünt meg soha! A szörnyű hir hallatára összecsapá kezeit, térdre rogyott és istenhez fohászkodott, adjon neki erőt segitse őt szándéka kivitelében. Aztán báránykáit egyenként megcsókolá, pásztorbotját kezébe vevé s elindult a nagy hosszu utra, a királyfi udvarába. Midőn odaérkezett és ápolónak ajánlkozott gunyosan tekintettek a hoszszu uttól vérző lábaira, s elsült, barna kezeire, és lenézőleg elutasiták őt. De ő nem szünt meg könyörgeni; végre oda vezeték őt a királyfi elé, s gunymosolylyal adtak neki utasitásokat, hogy az udvari illem szabályai szerint miként fogja meg a királyfi kezét, hogy azt jobbágyhoz illő hódolatteljes modorban vezetni próbálja. De az utasitás kárba ment, mert a pásztorleányka csak oda borult lábaihoz s a királyfi elsoványodott kezeire hajolva, könyeiveI és csókjaival boritá azokat. Bámulva látták, hogy a királyfi nem rántja vissza kezeit, hogy elborult, bánatos arcza lassanként szolid, nyájas mosolylyal derül fel. Csodát kiáltottak mindnyájan, kivált midőn még azt is látták, mint hagyja magát általa vezetni, mint lesi a pásztorleányka szavait, és ellentállás nélkül, egész odaengedéssel követi annak lépteit. Csak lesték meddig fog ez tartani, mikor fog majd ettől is elfordulni, mikor utasitja vissza ennek érintését is. De ezt hiába várták.

Az a láthatlan szál, melynél fogva a leánykát magához vonzá, eltéphetlen, örök kötelékké vált köztük, milyet a szerelem font, a szerencsétlenség megerősitett s a hüség örökké tartóvá tett. — Soha sem tudta meg a királyfi, hogy az, kinek oldalán most olyan boldognak érzi magát, kit egy perczig sem birt nélkülözni, az a szegény, megvetett pásztorleányka, kinek egykor koldusként alamizsnát dobott. S nem is választották el őket soha; mert a pásztorleányka nem esengett oly javak után, melyekért irigye akadt volna. Csókjaival, könyeivel borithatni e lecsukott szemhéjakat, melyek örökre eltakarták ama csodás két fekete szem fényét, ajkaival érinthetni az alig észrevehető pár himlőhelyet fejér homlokán, arczán: ennyiből állt az ő nagyravágyása. Nem kellett neki sem fény, sem pompa, sem magas állás, az Isten megadta neki a legfőbb jót, mi nőt érhet a világon: annak áldozhatni életét, azt ápolhatni, szüntelen közelében lehetni annak, kit mindenek fölött szeret.

Megjegyzés

1. Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. – ?, ?) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia publikációit összegyűjtő könyvszerkesztő jegyzete:
   „Ez az utolsó négy dolgozat [A szerencsétlen narancsfa, A pásztorleány és a királyfi, A kis aranyvirág, A fenyő és a vadrózsa – szerk.] rege-féle. Utolsó két évében írta ezeket. Akkor, mikor testben már csak árnyképe volt önmagának, lélekben meghasonlott legközvetlenebb környezetével, férjével is. El is költözködött családjától. Nem akart tudni senkiről és semmiről. Itt e magányos szobában beletemetkezett a múltba, mely annyi örömet és boldogságot ígért és úgy tűnik fel előttem, hogy itt újra átélte annak a múltnak minden üdvét s a vigasztalan jelennek minden keservét. Egzaltált lelke elvesztette a múlt és a való megítélésére a helyes mértéket. Mindent bearanyozott a múlt emléke előtte, és minden kietlen s hideg volt, mi a jelent alkotta. A regékben ezt a múltat példázza. A jelen szomorú sorsát zokogja el. Az a szerencsétlen narancsfa, ki idegen talajba elsorvad; a napfénytől, erdőtől, szabadlégtől kalitkába zárt madár; a sziklatetőn egyedül álló fenyőóriást körülkúszó vadrózsa: mind, mind Szendrey Júlia allegorizálója.”