A párbaj (Csehov)/XIII–XVI. fejezet
- XIII.
Lajevszkij két iratot kapott a posta-játékban; egyikről ezt olvasta: "Ne utazz el kedves galambocskám".
- Ki írhatta ezt? - gondolta Lajevszkij, - természetes, hogy nem Szamojlenko... Nem is a diakónus, mert ő nem tudja, hogy én el akarok utazni. Talán Fon-Koren?
A zoológus lehajolt az asztal fölé s egy piramist rajzolt. Lajevszkijnak úgy tetszett, hogy a zoológus szemei nevettek.
- Bizonyosan eljárt a Szamojlenko szája... - gondolta Lajevszkij.
A másik papírdarabon ugyanazzal az írással, hosszú farku betükkel ez volt fölírva: "Valaki nem fog szombaton elutazni."
- Ostoba ingerkedés, - gondolta Lajevszkij, - péntek... péntek...
Valami mintha a torkát szorította volna össze. Gallérjához nyúlt és köhögött, de köhögés helyett nevetés pattant ki a torkából.
- Hahaha! - nevetett, - hahaha! "Miért kacagok én voltaképpen?" - gondolta magában, de azért mégis folytatta: - Hahaha!
Igyekezett magát tartóztatni, kezével befogta a száját, de a nevetés majd szétvetette a mellét és nyakát és nem birta száját befogni.
Hahotája följebb és följebb emelkedett s végül olyanná lett, mint valami öleb csaholása. Lajevszkij föl akart állni az asztal mellől, de lábait nem bírta, jobbkeze különösen, akarata ellenére ugrált az asztalon, görcsösen fogta a papírdarabokat, aztán összegyűrte. Lajevszkij látta a megütközött tekinteteket, Szamojlenko komoly, ijedt arcát, a zoológusnak gúnynyal és megvetéssel teljes tekintetét és megértette, hogy hisztériája van.
- Mily képtelenség, mily szégyen, - gondolta, érezvén arcán a könnyek melegét. - Ah, ah, mily szégyen! Sohasem történt velem ilyen.
Karonfogták, hátulról a fejét tartották s úgy vitték el valahová; most egy pohár villant föl előtte, aztán hozzáütődött a fogához és a víz kiömlött a mellére; majd azt látta, hogy egy kis szobában van, a melyben a középen egymás mellett két nyoszolya áll, az ágyak tiszta, hófehér takarókkal vannak beborítva. Ledült az egyik ágyra és sírvafakadt.
- Sebaj, sebaj, - mondá Szamojlenko, - ez akárkivel megtörténik.
Fjodorovna Nadezsda a rémülettől halványan egész testében remegve s valami rettenetest sejtve, állt az ágy mellett s azt kérdezte:
- Mi bajod, az Istenért? Szólj...
- Nem írt-e neki valamit Kirilin? - gondolta Fjodorovna Nadezsda.
- Semmi, - felelt Lajevszkij nevetve és sírva. - Eredj innen, galambocskám.
Arca nem árult el semmi gyülöletet, sem ellenszenvet; tehát nem tud semmit; Fjodorovna Nadezsda némileg megnyugodott és visszament a vendéglátó terembe.
- Ne nyugtalankodjék, kedvesem, - mondá Konsztantinovna Mária, leülve hozzá és megfogva a kezét. - Majd elmulik. A férfiak is csak olyan gyengék, mint mi... Kegyetek most mind a ketten átélik a krízist: ez nagyon érthető! Nos, kedvesem, én várom ám a kegyed feleletét... Beszéljünk csak róla.
- Nem, ne beszéljünk... - felelt Fjodorovna Nadezsda, oda hallgatva a Lajevszkij zokogására; - megöl a fájdalom... Engedjék meg, hogy távozhassam.
- Mit gondol, kedvesem? - rémült meg Konsztantinovna Mária, - hát azt hiszi, hogy elbocsátom vacsora nélkül? Vacsoráljon meg előbb, azután nem bánom...
- Nagyon le vagyok verve, - suttogta Fjodorovna Nadezsda, s hogy el ne essék, mind a két kezével belefogódzott egy szék karjába.
- Szülési fájdalmai vannak, - mondá gúnyosan Fon-Koren Lajevszkijra, bejőve a vendéglátó-szobába, de meglátván ott Fjodorovna Nadezsdát, zavarba jött és kiment.
Mikor a hisztériának vége volt, Lajevszkij tovább is ülve maradt az ágyon és gondolkozott.
- Szégyen, hogy ríva fakadtam, mint egy leány-gyermek! Azt hiszem, hogy nevetséges és utálatra méltó vagyok. Majd egy mellékajtón szököm el innen... Különben ez azt jelentené, hogy komoly jelentőséget tulajdonítok a hisztériámnak... Legjobb volna az egészet tréfára venni.
Megnézte magát a tükörben, még egy kis ideig ült, aztán kiment a társaságba.
- Itt vagyok megint, - mondá mosolyogva. Roppant szégyelte magát s érezte, hogy a többiek röstelkednek az ő jelenlétében. - Vannak ilyen esetek, - mondá leülve. - Ültem itt magamnak, egyszerre csak, tetszik tudni, szörnyü szúró, tűrhetetlen fájdalmat éreztem az oldalamban; idegeim nem bírták ki - és megtörtént ez az ostobaság. Hja, ilyen a mi ideges századunk...
A vacsoránál borozott, beszélgetett, s néha görcsösen sóhajtva, tapogatta az oldalát, mintegy azt akarva jelezni, hogy még mindig érzi a fájdalmat. Pedig Fjodorovna Nadezsdán kivül senki sem hitte ezt neki és ő azt jól látta.
Tíz órakor kimentek az utcára sétálni. Fjodorovna Nadezsda félvén, hogy Kirilin megszólítja, folytonosan Konsztantinovics Máriával és a gyerekekkel volt. Egészen el volt gyengülve az ijedelemtől és fájdalomtól s előre érezve a lázat, szenvedett, alig birta a lábát, de azért még sem ment haza, mert bizonyosra vette, hogy vagy Kirilin, vagy Acsmijanov, vagy mind a ketten utána mennek. Kirilin hátul ment Alexandrovics Nikodémmal s azt dudorázta, hogy:
"Én velem játszani Nem lehet, nem lehet."
Az utcáról befordultak a pavillonhoz s elindultak a part mentében, hosszasan nézegetve, hogy foszforeszkál a tenger.
Fon-Koren magyarázni kezdte, hogy miért foszforeszkál a tenger.
- XIV.
- No, de engem már várnak a kártyához, - mondá Lajevszkij; - jó éjt, uraim.
- Várj, én is veled megyek, - mondá Fjodorovna Nadezsda és karjába öltötte a karját.
Elbúcsúztak a társaságtól és elmentek. Kirilin is elbúcsúzott, azt mondván, hogy neki is éppen arra van útja és velük ment.
- A mi lesz, az lesz... - gondolta Fjodorovna Nadezsda; - nem bánom...
Úgy tetszett neki, hogy kellemetlen emlékei mind eltűntek a fejéből s azok most a sötétben mellette mennek és lélekzenek, ő maga pedig, mint a tintába esett légy, erőlködve megy a kövezeten és fekete foltokat hagy a Lajevszkij oldalán és kezén. Elgondolta, hogy ha Kirilin valamit elkövet, abban nem ez a kiálhatatlan hadnagy, hanem ő maga, Fjodorovna Nadezsda lesz a hibás. Hiszen volt idő, mikor egy férfi sem mert ő vele úgy beszélni, mint Kirilin s azt az időt ő maga tépte szét, mint a pókhálót, elvesztette azt visszahozhatatlanul, - hát ki ebben a hibás? Vágyaitól megmámorosodva, csak azért kezdett mosolyogni erre az egészen idegen emberre, mert ez formára termetes volt; kétszeri találkozás után már megunta őt és utálattal fordult el tőle, de hát azért nincsen-e annak joga úgy bánni ő vele, mint a hogy bánik?
- Itt elválunk, galambom, - mondá Lajevszkij megállva; - téged majd elkisér Mihajlics Ilja.
Meghajtotta magát Kirilinnek, s gyorsan átment az utcán, végig egy másikon a Seskovszkij-házhoz, a hol az ablakok világosak voltak, aztán még hallani lehetett, a mint a kapun bezörgetett.
- Kegyed azt felelte nekem, hogy "igen!" - kezdé Kirilin. - Nos, én szolgálatjára állok.
Fjodorovna Nadezsda szive erősen dobogni kezdett Egy szót sem felelt.
- Én azt, hogy kegyed oly hirtelen megváltoztatta irántam való magaviseletét, kezdetben kacérságnak tartottam, - folytatta Kirilin, - most azonban látom, hogy annak sokkal különösebb okai vannak. Kegyed játszani akar velem, mint macska az egérrel, puszta időtöltésből. Nos, szolgálatjára állok...
- Én most oly levert vagyok, - mondá Fjodorovna Nadezsda, sírva fakadva s hogy könnyeit elrejtse, félre fordult.
- Én is levert vagyok, de mit tegyen az ember?
Kirilin szünetet tartott, aztán nyomatékosan, meg-megállva mondta a következő szavakat:
- Ismétlem, asszonyom, hogy ha nem ád ma nekem audienciát, hát még ma közhírré teszem, hogy kegyed nekem a szeretőm. Nekem és Lajevszkijnek egyforma jogunk van kegyedhez.
- Bocsásson el ma, - mondá Fjodorovna Nadezsda és nem ismert rá a saját hangjára, annyira gyönge és panaszos volt az.
- Meg kell kegyedet tanítanom... bocsásson meg a nyers hangért... Mint a francia mondja: a hangból lesz la musique. Igenis, nagy sajnálatomra kénytelen vagyok kegyedet megtanítani. Két találkát követelek: egyet ma, egyet holnap. Holnapután egészen szabad lesz kegyed s mehet oda és azzal, a hová és a kivel tetszik. Tehát ma és holnap.
Fjodorovna Nadezsda odament a lakásuk kapujához és megállt.
- Bocsásson el, - suttogta egész testében remegve s nem látva maga előtt a sötétben egyebet, mint a fehér katona-kabátot. - Önnek igaza van, én szörnyü nő vagyok... hibás vagyok, de bocsásson el... Kérem önt... S megérintette a Kirilin hideg kezét és összerázkódott az undorérzettől, - könyörgök önnek...
- Fájdalom, - sóhajtott Kirilin, - éppen nem vág össze terveimmel az, hogy kegyedet elbocsássam, különben is, madame, én sokkal kevésbbé hiszek a nők szavában, hogysem...
- De mikor oly rosszul érzem magamat...
Fjodorovna Nadezsda hallgatta a tenger egyenletes mormolását, fölnézett a csillagos égre s szerette volna, ha mindennek mihamarább vége van, ha itt hagyhatja ezt az átkozott életet az ő tengerével, csillagaival, férfiaival, lázával...
- De nem nálunk, - mondá aztán Fjodorovna Nadezsda hidegen.
- Jerünk Mjuridovhoz, az a legjobb hely.
- Hol van az?
- A régi sáncok mellett.
Fjodorovna Nadezsda gyorsan elindult az utcán, aztán befordult egy sikátorba, a mely a hegyek felé vezetett. Sötét volt. Itt-ott a kövezeten fehér sávokat vetettek a világos ablakok s neki úgy tetszett, hogy ő, mint egy légy, hol beleesik a tintába, hol megint kimászik belőle. Kirilin megbotlott, majd elesett és elnevette magát.
- Részeg... - gondolta Fjodorovna Nadezsda; - mindegy... mindegy... bánom is én már...
Acsmijanov is mihamar elbúcsúzott a társaságtól s utána ment Fjodorovna Nadezsdának, hogy meghívja őt egy kis ladikázásra. Odament a Lajevszkijék lakásához és benézett a rácson: az ablakok nyitva voltak, de világosság nem volt...
- Fjodorovna Nadezsda! - szólt be Acsmijanov.
Elmult egy perc. Ujra beszólt.
- Ki az? - hallatszott az Olga cseléd hangja.
- Fjodorovna Nadezsda itthon van?
- Nincs. Még nem jött haza.
- Különös... nagyon különös, - gondolta Acsmijanov, erősen nyugtalankodva. - Hiszen hazafelé indult.
Acsmijanov végigment az utcán, majd egy másikon s benézett a Seskovszkijék ablakán. Lajevszkij ingre vetkőzve ült az asztalnál és figyelmesen nézte a kártyáját.
- Különös... különös... - gondolta Acsmijanov s eszébe jutván a Lajevszkij hisztériája, szégyent érzett. Ha Fjodorovna Nadezsda nincs otthon, hát akkor hol van?
Visszament a Lajevszkijék lakásához és nézte a sötét ablakokat.
- Ez csalás, - gondolta magában, eszébe jutva, hogy hiszen maga Fjodorovna Nadezsda igérte meg ma neki Bitjugovéknál, hogy ma este elmegy vele ladikázni.
Annak a háznak ablakai, a melyben Kirilin lakott, szintén sötétek voltak, a tiszti szolga a kapu előtti lócán ült, várva ura hazatértét. Acsmijanov előtt, amint meglátta a sötét ablakokat és a tiszti szolgát, egyszerre minden világos lett. Elhatározta, hogy hazamegy, de megint csak a Lajevszkijék lakása előtt vette magát észre. Leült ott egy lócára, levette kalapját s érezte, hogy fáj a feje a féltékenység és a rászedetés miatt.
A városi óra egy huszonnégy órában csak kétszer ütött: délben és éjfélkor. Nemsokára azután, hogy az óra éjfélt ütött, gyors léptek hallatszottak.
- Tehát holnap este újra Mjuridovnál! - hallatszott a Kirilin szava, amelyet Acsmijanov azonnal megismert. - Nyolc órakor! A viszontlátásra!
A rács mellett megjelent Fjodorovna Nadezsda. Nem vévén észre, hogy a lócán ott ül Acsmijanov, elsuhant mellette, mint az árnyék, kinyitotta a kaput s azt nyitva hagyva, bement a házba. A szobában gyertyát gyújtott, gyorsan levetkezett, de nem feküdt le, hanem térdre esett egy szék előtt, átölelte azt és homlokát lebocsátotta arra.
Lajevszkij három órakor tért haza.
- XV.
Eltökélvén, hogy nem egyszerre, hanem részletenkint fog hazudni, Lajevszkij másnap két órakor elment Szamojlenkohoz a pénzért, hogy szombaton okvetlenül elutazhassék. A tegnapi história után, mely nehéz lelkiállapotát még a szégyenérzettel is súlyosbította, a városban tovább nem maradhatott. Ha Szamojlenko megmarad a maga föltételeinél, - gondolta magában, - akkor utolsó esetben elfogadja a föltételeket, elveszi a pénzt s holnap az indulás órájában azt mondja, hogy Fjodorovna Nadezsda nem akar elutazni; ezzel el lehet hitetni, hogy mindez csak az ő érdekében történik. Ha pedig Szamojlenko, aki szemmel láthatólag Fon-Koren hatása alatt áll, végképp megtagadja a pénzt, vagy újabb föltételekkel áll elő, akkor ő még ma elutazik egy teherszállító hajóval, vagy egy vitorlással Új-Afonba, vagy Novorosszijszkba, onnan kétségbeejtő telegramot küld anyjának, s ott marad addig, míg anyja útravalót küld neki.
Bemenvén Szamojlenkohoz, ott a vendéglátó szobában Fon-Korent találta. A zoológus éppen ebédre jött s szokása szerint kinyitotta az albumot s nézegette a cilinderkalapos urakat és főkötős hölgyeket.
- "Mily kellemetlen, hogy ez itt van, - gondolta Lajevszkij; - ez mindent elronthat." - Jó napot!
- Jó napot! - felelt Fon-Koren, anélkül, hogy ránézett volna.
- Itthon van Davidycs Sándor?
- Igen. A konyhában van.
Lajevszkij bement a konyhába, de meglátva, hogy Szamojlenko a salátával van elfoglalva, visszatért a vendégfogadó szobába és leült. A zoológus jelenlétében mindig feszélyezve érezte magát, most még attól is félt, hogy a hisztériáról fognak beszélni. Jó ideig nem szóltak egymáshoz. Egyszerre csak Fon-Koren fölnézett Lajevszkijra s azt kérdezte:
- Hogy érzi magát a tegnapi nap után?
- Nagyon jól, - felelt Lajevszkij elpirulva. - Jól fölvéve a dolgot, az egész szót sem érdemel...
- Tegnapig azt gondoltam, hogy csak a nőknek van hisztériájuk, s kezdetben azt hittem, hogy önnek vitus-tánca van.
Lajevszkij erőltetve mosolygott és azt gondolta: mily tapintatlanság ez őtőle. Hiszen jól tudja, hogy ez nekem nehezemre esik.
- Igen, nevetséges história volt, - mondá tovább mosolyogva. - Ma egész nap nevettem rajta. A hisztérikus rohamban az a furcsa, hogy tudja az ember, hogy az illetlen dolog s neveti is magában, de ugyanakkor sír is. A jelenlegi ideges században mindnyájan rabjai vagyunk idegeinknek, az idegek uralkodnak rajtunk s azt csinálják velünk, amit akarnak. A civilizáció ebben a tekintetben igen kétes szolgálatokat tett nekünk.
Lajevszkij beszélt, de igen kellemetlen volt neki, hogy Fon-Koren figyelmesen hallgat reá, mintha csak tanulmányozni akarta volna őt; magára is bosszankodott azért, hogy ámbátor ki nem állhatta Fon-Korent, még sem tudta levetkőzni arcáról a csinált mosolygást.
- Be kell ugyan ismernem, - folytatta aztán, - hogy közelebbi okai is vannak a rohamnak, még pedig elég alaposak... Az utóbbi időben egészségem igen megrongálódott... Vegyük még ehhez az unalmat, a folytonos pénzhiányt... a társaság és a közös érdekek hiányát... Az ilyen helyzet rosszabb, mint a kormányzóké.
- Igen, az ön helyzete vígasztalan, - mondá Fon-Koren.
Ezek a nyugodt, hideg szavak, amelyek ki nem kért jóslást foglaltak magukban, bántották Lajevszkijt. Eszébe jutott a zoológus tegnapi tekintete, amely tele volt gúnnyal és megvetéssel, - aztán kissé elhallgatott s csak azután folytatta, de már nem mosolyogva:
- Honnan ismeri ön az én helyzetemet?
- Hiszen ön maga beszélt róla az imént, meg aztán az ön barátai is oly melegen érdeklődnek iránta, hogy egész nap csak önről beszélnek.
- Micsoda barátaim? Talán Szamojlenko?
- Ő is.
- Szeretném, ha Davidycs Sándor s általában barátaim mentől kevesebbet beszélnének rólam.
- Éppen itt jön Szamojlenko, kérje meg őt, hogy kevesebbet törődjék önnel.
- Nem értem az ön hangját, - mormogott Lajevszkij, akit olyan érzés fogott el, mintha csak most értette volna meg, hogy őt a zoológus gyűlöli, megveti, hogy gúnyt űz vele s hogy a zoológus az ő legelkeseredettebb, legelszántabb ellensége. - Tartsa meg magának ezt a hangot más valaki számára, - mondá csöndesen, nem birván hangosan szólni a gyűlölettől, amely már majd szétrobbantotta mellét és nyakát, mint tegnap a nevetés.
Bejött Szamojlenko, ingújjban, izzadtan és kivörösödve a konyhai hőségtől.
- Áá-á? hát te itt vagy? - szólt. - Jó napot, galambocskám. Ebédeltél? Ne teketóriázz, mondd meg igazán: ebédeltél-e?
- Davidycs Sándor, - szólt Lajevszkij fölállva, - ha én valamely intim kéréssel fordultam hozzád, az nem jelentette azt, hogy fölszabadítottalak téged a szerénység és a mások titka megőrzésének kötelezettsége alól.
- Mi ez? - csodálkozott Szamojlenko.
- Ha nincs pénzed, - folytatta Lajevszkij, hangját fölemelve s az izgatottságtól egyik lábáról a másikra nehezkedve, - akkor ne adj, de minek azt úton-útfélen hirdetni, hogy az én helyzetem vígasztalan stb.? Az ilyen jó szolgálatokat és baráti részvétet, amelyeknél kopejkákról van szó és rubelekről beszélnek, én ki nem állhatom. Dicsekedhetel a jóságoddal, amennyit tetszik, de arra senki sem hatalmazott föl, hogy az én titkaimat kifecsegd.
- Miféle titkaidat? - kérdezte Szamojlenko, nem értvén a dolgot s már mérgelődve. - Ha veszekedni jöttél, hát fordulj vissza és jőjj el később.
Eszébe jutott az a szabály, hogy ha az ember valamely jó emberére megharagszik, akkor legjobb százig számlálni s az alatt lelohad a harag, - s rögtön elkezdett magában számolni.
- Kérem, ne tessék velem törődni, - folytatta Lajevszkij. - Ne vessenek rám ügyet sem. Kinek mi köze ahhoz, hogy én hogyan élek? Igenis, én el akarok utazni. Igenis, én adósságokat csinálok, iszom, más ember feleségével élek, hisztériám van, rossz vagyok, nem vagyok olyan nagyeszü, mint némely más, de kinek mi köze ehhez? Kíméljék a személyes szabadságot!
- Engedj meg, pajtás, - szólalt meg Szamojlenko, miután már harmincötig számolt, - hanem...
- Kiméljétek a személyes szabadságot, - szakította őt félbe Lajevszkij, - másoknak ez az örökös ócsárlása, örökös kilesése, kihallgatása, azok a baráti részvétek... ördög vigye őket. Kölcsön adnak, de olyan föltételeket szabnak mellé, mint a gyerekeknek. Úgy bánnak velem, mint tudom is én mivel. Nekem semmi sem kell! - kiáltott Lajevszkij, meginogva az izgatottságtól s félve, hogy megint hisztériát kap. - "Tehát most már szombaton nem utazhatom el;" - ötlött az eszébe. - Semmi sem kell, csak arra kérem az urakat, legyenek szívesek engemet gondnokságuk alól fölmenteni. Sem gyerek, sem őrült nem vagyok, kérem tehát, ne vigyázzanak úgy reám.
Bejött a diakónus s meglátva, hogy Lajevszkij egészen sápadt, hogy kezeivel hadonázik és hogy különös beszédét Voronzov herceg arcképéhez intézi, megállt az ajtóban, mintha lábai legyökereztek volna.
- Az az örökös kémkedés gondolataim után, - folytatta Lajevszkij, - sérti emberi önérzetemet s én nagyon kérem a tisztelt önkéntes vizsgáló urakat, hagyjanak föl minden kémkedéssel. Elég volt idáig.
- Mit beszélsz te itt? mit mond ön? - kérdé Szamojlenko, miután eljutott a számolásban százig, de azért mégis elvörösödve közelített Lajevszkijhez.
- Elég volt idáig! - ismételte Lajevszkij lihegve és a sapkája után nyúlva.
- Én orosz nemes, orvos és államtanácsos vagyok, - mondá Szamojlenko, minden szót megnyomva. - Én sohasem voltam spion és megsérteni magamat senkitől sem engedem! - kiáltott aztán hörögve, különös nyomatékot adva az utolsó szónak. Tessék a száját befogni.
A diakónus, aki még sohasem látta a doktort ilyen méltóságosnak, fölfújtnak, vörösnek és félelmetesnek, befogta a száját, kiszaladt az előszobába s csak ott mert halálos kacajban kitörni. Lajevszkij mintha ködben látta volna, hogy Fon-Koren fölállt, azután kezét a nadrágzsebébe dugva, olyan állásba helyezkedett, mintha azt várta volna, hogy mi lesz most? Ezt a nyugodt állást Lajevszkij a legnagyobb mértékü szemtelenségnek és sértésnek ítélte.
- Legyen szíves szavait visszavonni, - kiabált Szamojlenko.
Lajevszkij már nem is emlékezve rá, hogy milyen szavakat mondott, így felelt:
- Hagyjanak nekem békét. Én nem akarok itt semmit. Csak azt akarom, hogy eféle németbe ójtott emberek nekem békét hagyjanak. Különben majd rendszabályokhoz nyúlok. Verekedni fogok, ha tetszik.
- Most már érthető a dolog, - szólt Fon-Koren, kilépve az asztal mögül; - Lajevszkij úr, mielőtt elutaznék, egy kis párbaj-mulatságot akar. Én kész vagyok neki ezt a mulatságot megszerezni. Lajevszkij úr, ezennel szolgálatára állok.
- Kihívás? - szólt csöndesen Lajevszkij a zoológushoz lépve és gyűlölettel nézve annak sötét színü arcába és göndörhaju fejére. - Ez kihívás akar lenni? Tessék! Gyűlölöm önt! Gyűlölöm!
- Nagyon örülök rajta. Holnap korán reggel várni fogom önt a Kerbalaj csárdája mellett. Most pedig hordja el magát.
- Gyűlölöm! - mondá Lajevszkij halkan, nehezen szedve a lélekzetet. - Már régen gyűlölöm. Párbaj! Igen!
- Vidd el innen, Davidycs Sándor, vagy én megyek el, - mondá Fon-Koren. - Még megharap.
A Fon-Koren nyugodt hangjára lecsillapult a doktor; egyszerre magához tért, meggondolta a helyzetet, aztán mind a két kezével átölelve Lajevszkijt, eltávolította Fon-Korentől és a megindultságtól remegő, hízelgő hangon dörmögte:
- Kedves barátaim... Kedves jó emberek... Egy kicsinykét tűzbe jöttetek... elég no, elég no... kedves jó barátaim.
Hallván a lágy, barátságos hangot, Lajevszkij úgy érezte, hogy most az ő életében valami szokatlan, csodálatos dolog történt, mintha a vonat elgázolása elől menekült volna meg; majd sírva fakadt, kezét megkanyarította a légben és kiszaladt a szobából.
"Érezni magán az embernek a más gyűlöletét, kiadni az embernek maga-magán a legnyomorultabb, legnevetségesebb módon! Istenem! mily kínos állapot ez! - gondolta magában kis idő mulva, amint a pavillonban ült és úgy érezte, mintha testét a mások gyűlöletének rozsdája marná. - Milyen kínos állapot ez, én Istenem!"
A konyakos hideg víztől fölélénkült. Világosan maga elé képzelte a Fon-Koren nyugodt, kihívó arcát, tegnapi tekintetét, szőnyeghez hasonló ingét, hangját, fehér kezeit s szívében tűrhetetlen, szenvedélyes, éhes gyűlöletet érzett, mely kielégítést kívánt. Képzeletben a földre gyűrte Fon-Korent s elkezdte a lábaival taposni. Aprólékosan végiggondolta a történteket és csudálkozott: hogyan tudta ő magát annyira megerőltetni, hogy arra a semmi emberre mosolyogjon s általában miért törődött apró, senkitől sem ismert emberkék véleményével, akik egy olyan elhagyatott kis városban laknak, amely talán a mappán sincs meg s amelyről Szent-Pétervárott egy valamire való ember sem hallott soha egy igét sem. Ha ez az elhagyott fészek egyszerre elsülyedne, vagy porig égne, hát erről Szent-Pétervárott éppen oly érdeklődés nélkül olvasnák a telegramokat, mint a viseltes bútorok eladásáról szóló hirdetéseket. Akár megöli holnap Fon-Korent, akár életben hagyja: az tökéletesen mindegy, egyformán haszontalan és érdektelen dolog. Legjobb lesz a lábába, vagy kezébe lőni, megsebesíteni, azután kinevetni őt, s valamint a lábától megfosztott bogár elvész a fűben: hadd veszszen el ez is a hozzá hasonló semmi emberek tömegében.
Lajevszkij elment Seskovszkijhoz, elmondott neki mindent, s fölkérte őt szekundánsnak, azután mind a ketten elmentek a postamesterhez, azt is fölkérték szekundánsnak és nála maradtak ebéden. Ebédnél sokat tréfáltak és nevettek; Lajevszkij azon tréfált, hogy ő úgyszólván egy cseppet sem tud lőni, s lövész-királynak és Tell Vilmosnak nevezte el magát.
- De meg kell tanítani azt az urat, - mondá.
Ebéd után leültek kártyázni. Lajevszkij kártyázott, ivott és azon gondolkozott, hogy a párbaj egyáltalában ostoba, ész nélkül való dolog, mert éppen nem oldja meg, hanem még jobban összezavarja a kérdést, de hát a nélkül meglenni még sem lehet. Például a jelen esetben: hiszen csak nem adhatja föl Fon-Korent a bíróságnak! S ez a párbaj már azért is jó, hogy utána lehetetlenség lesz neki a városban megmaradni.
Lajevszkij egy kis mámort kapott, belemélyedt a kártyába és jól érezte magát.
De amint a nap leszállt és sötétedni kezdett, elővette a nyugtalanság. Nem a haláltól való félelem volt az, mert amíg ebédelt és kártyázott, az a meggyőződés volt benne, hogy a párbaj minden baj nélkül fog lefolyni; hanem félt valami ismeretlen, nem sejtett dologtól, amely életében először holnap fog vele megtörténni, és félt a közeledő éjszakától. Tudta, hogy ez az éjszaka hosszú, álmatlan lesz és nemcsak Fon-Korenről és ennek gyűlölködéséről kell majd gondolkoznia, de a hazugságok azon halmazáról is, amelyen neki át kell gázolnia s a melyet kikerülni nem bir és nem tud. Olyanformát érzett, mintha hirtelen megbetegedett volna; egyszerre elvesztette minden érdeklődését a kártya és az emberek iránt, fölrezzent és kérte társait, hogy bocsássák őt haza. Szeretett volna mentől hamarább lefeküdni, meg sem mozdulni s előkészíteni gondolatait a bekövetkező éjszakára. Seskovszkij és a postamester elkísérték és elmentek Fon-Korenhez, megállapodni a párbaj iránt.
Lajevszkij, hazafelé menet, lakásuk előtt Acsmijanovval találkozott. A fiatalember elpirult és izgatott volt.
- Éppen önt keresem, Andrejics Iván, - szólt az, - kérem, siessünk.
- Hová?
- Egy úr akar önnel beszélni, akivel ön nem ismerős, de akinek igen fontos dolga van önnel. Kéreti önt, hogy mindenesetre jőjjön el hozzá egy percre. Valamit akar önnel beszélni...
Acsmijanov mindezt izgatott és erősen örményes kiejtéssel mondta el.
- Miféle úr az? - kérdé Lajevszkij.
- Megkért, hogy ne mondjam meg a nevét.
- Mondja meg neki, hogy nem érek rá. Ha tetszik neki, hát majd holnap -
- Lehetetlen! - ijedt meg Acsmijanov. - Önre nézve igen, igen fontos dolgot akar közölni önnel. Ha el nem jön, szerencsétlenség történik.
- Különös... - dörmögött Lajevszkij, - nem tudván elképzelni, hogy miért oly izgatott Acsmijanov s hogy miféle titkok lehetnek ebben az unalmas városban. - Különös, - ismételte elgondolkozva. - Egyébiránt, - gyerünk. Mindegy.
Acsmijanov gyorsan előre ment; Lajevszkij követte. Átmentek az utcán, azután befordultak egy sikátorba.
- Mily unalmas dolog ez! - szólt Lajevszkij.
- Mindjárt, mindjárt... Már nem messze van.
A régi sáncok mellett egy szűk sikátoron mentek végig, két puszta háztelek közt, aztán bementek valami nagy udvarra s ott egy kis házikó felé tartottak.
- Hiszen ez a Mjudorov háza, ugy-e? - kérdé Lajevszkij.
- Igen.
- De minek megyünk mindenféle udvarokon keresztül, hiszen az utca felől is bejuthattunk volna.
- Nem baj, nem baj.
Az is feltünt Lajevszkijnek, hogy Acsmijanov a hátsó bejárathoz vezette őt s intett neki a kezével, hogy lassan járjon és ne beszéljen.
- Ide, ide, - mondá Acsmijanov, vigyázattal nyitva ki egy ajtót s lábujjhegyen lépve be az előszobába. - Lassan, kérem, lassan... Meghallhatják.
Aztán hallgatózott, mély lélekzetet vett és suttogva szólt:
- Nyissa ki ezt az ajtót és menjen be... ne féljen.
Lajevszkij nem tudván mire vélni a dolgot, kinyitotta az ajtót s belépett egy alacsony, befüggönyözött szobába. Az asztalon gyertya állt.
- Mi kell! - kérdezte valaki a szomszédszobából; te vagy, Mjudorov?
Lajevszkij benézett abba a szobába s meglátta ott Kirilint, mellette pedig Fjodorovna Nadezsdát.
Nem hallotta, amit mondtak, csak visszadöbbent és azt sem tudta: hogy jutott ki az utcára. A Fon-Koren iránt érzett gyűlölet és a nyugtalanság - mind egyszerre eltünt szívéből. Hazafelé menve, ügyetlenül hadonázott jobb kezével és figyelmesen nézett a lába alá, hogy lehetőleg sima úton menjen. Otthon a dolgozószobájában kezeit összefonta, szögletesen huzgálta vállát és nyakát, mintha szűknek érezte volna kabátját és ingét, járt-kelt föl s alá, aztán gyertyát gyujtott és leült az asztalhoz.
- XVI.
- A humanitárius tudományok, amelyekről ön beszél, csak akkor fogják az emberi szellemet kielégíteni, ha majd előrehaladásukban összetalálkoznak a tételes tudományokkal s azokkal karöltve mennek tovább. Hogy hol fognak találkozni: a mikroszkóp alatt-e, egy új Hamlet monológjában-e, vagy egy új vallásban: én nem tudom, de azt hiszem, hogy hamarább fogja a földet jégkéreg borítani, mintsem ez bekövetkeznék. Az összes humanitárius tudományok közt a legállandóbb és legéletrevalóbb természetesen a krisztusi tan, de nézzen csak széjjel, hogy még azt is hányféleképpen fogják fel. Némelyek azt tanítják, hogy szeressük felebarátainkat, de kivételt tesznek a katonákkal, bünösökkel és őrültekkel: az elsőket odaküldik a háboru mészárszékére, a második sorban emlitetteket elkülönítik, vagy fölakasztják, a harmadik sorban emlitetteknek pedig megtiltják a házasságot. Mások azt tanítják, hogy minden felebarátunkat szeretni kell, kivétel nélkül, a pluszokra és minuszokra való tekintet nélkül. Ezek szerint ha önhöz bejön egy nyomorék, vagy egy rablógyilkos, vagy egy nyavalyatörős és megkéri a leányát - hát oda kell adni; ha a kretének hadat indítanak a fizikailag és szellemileg egészségesek ellen - tessék odatartani a nyakunkat. Ez a szeretet a szeretetért, mint a művészet a művészetért, ha erőre vergődnék, az emberiséget végre teljes elpusztulásra vezetné s ilyen módon a nagy bűntények legnagyobbika állana elő. A tanok száma rengeteg, s ha rengeteg, akkor a komoly értelmet egyikőjük sem elégítheti ki s a tanok rengetegét mindenki igyekszik a magáéval megtoldani. Ugyanezért sohase támaszkodjunk kérdéseinkkel a filozófiai vagy az úgynevezett keresztényi alapra, mert ezzel csak messzebb jutunk a kérdés megoldásától.
A diakónus figyelemmel hallgatta a zoológust, elgondolkozott és azt kérdezte:
- Az erkölcsi törvényt, amely mindenkivel közös, a filozófusok találták-e ki, vagy az Isten teremtette-e a világgal?
- Nem tudom. Hanem az a törvény annyira közös minden néppel és minden korral, hogy szerintem azt olyannak kell elismerni, mint amely organikus, összeköttetésben áll az emberrel. Azt nem találták ki, hanem úgy van és úgy lesz. - Én nem mondom önnek, hogy azt valamikor majd megláthatják a mikroszkop alatt, de organikus voltát kézzel foghatóan mutatja az, hogy a komoly agybeli bántalmak és mind az úgynevezett elmebajok mindenekelőtt az erkölcsi törvények fölforgatásában nyilvánulnak.
- Jól van. Tehát ha a gyomor éhes, az erkölcsi törvény azt parancsolja, hogy szeressük felebarátainkat. Igaz-e? De természetünk ösztönszerüleg ellentmond a lelkiismeret és ész szavának s éppen ezért támad a nehéz kérdések halmaza. Kihez forduljunk e kérdések megfejtéséért, ha ön nem akarja őket filozófiai alapra állítani?
- Forduljon ön ahhoz a kevés, de alapos tudáshoz, amelylyel önmaga rendelkezik. Higyjen a tények kézzelfoghatóságában. Igaz, hogy ez csekély támaszték, de aztán nem is oly híg és illanó, mint a filozófia. Vegyük, hogy az erkölcsi törvény azt parancsolja, hogy szeressük az embereket. Nos? A szeretetnek abban kell állnia, hogy eltávolítsuk mindazt, ami így vagy amúgy árthat az embereknek s veszélylyel fenyegeti őket a jelenben és a jövőben. Tudásunk és a jelenségek azt mondják nekünk, hogy az embereket veszély fenyegeti a fizikailag és erkölcsileg nem normális emberek részéről. Ha nem képes ön ezeket normálisakká tenni, akkor még mindig lesz önnek arra való ereje és tudása, hogy az ilyeneket ártalmatlanokká tegye, más szóval megsemmisítse.
- Tehát az volna a szeretet, hogy az erősebb diadalmaskodjék a gyöngébb fölött?
- Kétségtelenül!
- Hiszen az erősek feszítették meg Urunk Jézus Krisztust! - mondá fölindulva a diakónus.
- Hiszen éppen az az érdekes a dologban, hogy nem az erősek, hanem a gyengék feszítették meg. Az emberi kultura meggyengítette és semmivé igyekszik tenni a létért, és a megtakarításért való küzdelmet: innen van, hogy a gyöngék gyorsan szaporodnak, és hogy az erősek uralkodnak fölöttünk. A vadembereknél, akiket kultura még nem érintett, csak a legerősebb, legokosabb, legjobb halad előre, az a vezér, király. Mi kulturnépek pedig megfeszítettük a Krisztust és folytatjuk most is tovább a megfeszítést. Vagyis: nálunk valami hiba van... S ezt a "valamit" kell fölfedeznünk, máskülönben a félreértések soha véget nem érnek.
- De milyen kritériuma van önnek a gyöngék és erősek megkülönböztetésére?
- A tudás és a jelenségek. A tüdővészeseket és cukorbetegeket fölismerik betegségeik után, az erkölcsteleneket és őrülteket tetteikről.
- De lehetnek tévedések is.
- Az igaz; de akkor nem fél az ember a lába fölázásától, mikor vizözön fenyeget.
- Ez a filozófia, - nevetett a diakónus.
- Világért sem. Önt annyira elrontotta a szemináriumi filozófia, hogy mindenben csak homályt akar látni. Az elvont tudományokat, amelyekkel tele van az ön feje, éppen azért is nevezik elvontaknak, mert azok elvonják az ön értelmét a tényekről. Nézzen ön bátran az ördög szemébe s ha az csakugyan ördög, hát mondja rá, hogy ördög és ne mászszék Kanthoz vagy Hegelhez magyarázatért.
A zoológus szünetet tartott, majd így folytatta:
- Kétszer kettő négy, s a kő - kő. Holnap nekünk párbajunk lesz. Én és ön azt fogjuk mondani, hogy az ostobaság, hogy a párbajt már túlélte az idő, hogy az arisztokratikus párbaj lényegileg semmiben sem különbözik a részeg parasztok korcsmai verekedésétől, azért még sem maradunk itthon, hanem kihajtatunk és verekedni fogunk. Amiből az következik, hogy van egy bizonyos erő, amely hatalmasabb a mi érzelmünknél. Lyeszkovnál[24] van egy Dániel, aki fölszed a városon kivül egy nyomorékot s ellátja azt étellel, itallal és meleggel a szeretet és Krisztus nevében. Ha az a Dániel tényleg szeretné az emberiséget, akkor ő azt a nyomorékot mentől tovább vitte volna a várostól s bedobta volna ott egy gödörbe, maga pedig elment volna az egészségeseknek szolgálni. Én azt hiszem, hogy a Krisztus észszerü, meggondolt és hasznos szeretetet prédikált.
- Ej, beh furcsa ön! - nevetett a diakónus; - hiszen ön nem hisz a Krisztusban, hát minek emlegeti annyiszor.
- Dehogy nem hiszek. Csakhogy persze a magam és nem az önök módja szerint. Ah, kedves diakónusom! - nevetett a zoológus átölelve a diakónust; - nos? hogy leszünk: eljön velem holnap a párbajra?
- Nem engedi az állásom; máskülönben elmennék.
- Mit akar az állással mondani?
- Föl vagyok szentelve.
- Ah, kedves diakónusom, kedves diakónusom! - nevetett tovább Fon-Koren, - nagyon szeretek magával beszélgetni.
- Ön azt mondja, hogy ön hisz. Miféle hit lehet az? De nekem van egy pap bátyám, aki annyira hisz, hogy mikor szárazság idején kimegy a mezőre esőért imádkozni, hát esernyőt és kaucsuk-köpönyeget visz magával, hogy hazajövet meg ne ázzék. Ez aztán hit! Ha ő a Krisztusról beszél, hát akkor egészen fény és sugár s szavaira férfi és asszony sírva fakad. Ő megállítaná ezt a felleget is és az ön felsőbb erőit is mind megszalajtaná. Igen... A hit hegyeket mozdit ki helyükből.
A zoológus elnevette magát és megveregette a diakónus vállát.
- Úgy van az, - folytatta; - ime: ön folytonosan tanul, lehatol a tenger fenekéig, külön választja a gyengéket az erősektől, könyveket ír, párbajokat vív, azért mégis minden megmarad a maga helyén, s ha vagy egy gyenge öreg a szent lélektől megszállva csak egy szót szól, vagy ha Arábiából lóháton, oldalán karddal ide vágtat egy új Mahomed,[25] minden fenekestől fölfordul itt s Európában kő kövön nem marad. Kedves diakónusom, ez csak afféle szénagyüjtő-villával van az égre írva.
- A hit tények nélkül holt s a tények hit nélkül még rosszabbak; - csak idővesztegetés, egyéb semmi.
A tengerparton föltünt a doktor alakja. Meglátva a zoológust és a diakónust, hozzájuk jött.
- Úgy látszik, minden rendben van, - szólt lihegve. - Govoroszkij és Bujkov lesznek a szekundánsok. Reggeli öt órakor talpon lesznek. Nagyon beborult, - mondá aztán fölnézve az égre, - alig látni. Mindjárt leszakad az eső.
- Reménylem, hogy te is kijösz velünk? - kérdé Fon-Koren.
- Isten őrizzen, anélkül is eleget szenvedek. Kimegy helyettem Usztimovics. Már beszéltem is vele.
Messze a tengeren villám hasította át a sötétséget s hallani lehetett a mennydörgés tompa zaját.
- Mily nyomasztó a levegő vihar előtt, - mondá Fon-Koren. - Fogadni mernék, hogy te már azóta voltál Lajevszkijnél és nyakába borulva jól kisírtad magadat.
- Minek mennék én hozzá? - felelt a doktor zavarodottan; - furcsa!
Naplemente előtt Szamojlenko néhányszor végigment a főutcán, abban a reményben, hogy Lajevszkijjal fog találkozni. Szégyenlette magát fölindulása és kifakadása, valamint a kifakadás után hirtelen bekövetkezett ellágyulása miatt.
- Minek mennék én hozzá? - ismételte Szamojlenko; - nem én sértettem meg őt, hanem ő engemet. Ugyan mondd meg, kérlek: miért rohant ő úgy meg engemet? Mit vétettem én neki? Bemegyek a vendéglátó szobába, semmi rosszat sem gyanítok s ő egyszerre: spion! Ne neked! Mondd csak: mivel kezdődött a dolog? mit mondtál te neki?
- Azt, hogy az ő helyzete reménytelen. S nekem igazam volt. Csak a becsületes emberek, vagy a csalók képesek minden helyzetből kievickélni, de aki egyszerre akar lenni becsületes is, csaló is, az olyan ki nem evickél. No de, uraim, már tizenegy óra s holnap korán kell kelnünk.
Hirtelen szél támadt, nagy port vert a tengerparton, fölkavarta a port a levegőbe, hangos búgást kezdett s elnyomta a tenger mormogását.
- Forgószél! - mondá a diakónus; - siessünk, mert tele hordja a szemünket.
Amikor elindultak, Szamojlenko a sapkáját fogva így szólt:
- Úgylátszik, az éjjel nem fogok aludni.
- Sohse nyugtalankodjál, - nevetett a zoológus; - a párbaj simán fog lefolyni, nem lesz semmi következménye. Lajevszkij nagylelküleg a levegőbe lő, másképp nem is tud, én pedig - azt hiszem - egyáltalában nem is lövök. Hogy én egy Lajevszkij miatt a bíróság elé kerüljek, időt veszítsek - az ostobaság volna tőlem. Apropos: mivel büntetik a párbajt?
- Börtönnel s ha az ellenfél meghal, három évi fegyházzal.
- A petropavlovszki erődben?
- Nem, hadifogságban, ha jól tudom.
- Pedig megérdemelné ez a fickó, hogy megtanítsam.
A tengeren újra villámlott s az egy pillanatra megvilágította a házak és hegyek tetejét. A főutcánál elváltak egymástól. Amikor a doktor a sötétben eltünt s lépései már-már alig hallatszottak, Fon-Koren utána kiáltott:
- Csak az időjárás meg ne zavarna bennünket holnap.
- Hát aztán? adná Isten!
- Jó éjszakát.
- Micsoda éjszaka? Mit beszélsz?
A szél és tenger zaja s a mennydörgés miatt nem lehetett jól hallani.
- Semmit! - kiáltott a zoológus és elsietett.