A párbaj
| A párbaj szerző: Thury Zoltán |
Magas, barna asszony tudakozódott a minisztériumban a portásnál Gáll Farkas számtiszt után. - Harmadik emelet, kétszázhetven. - Fölment a harmadik emeletre s a kétszázhetvenedik számú szobában nagy csomó embert talált. Csupa számtisztet. Föl se néztek a nagy könyvekből s a mikor az asszony megszólalt, akkor is csak egy kapta föl a fejét. Ez volt Gáll Farkas. Még fiatal ember, - bár csak két oldalon, a fülei mögött, meg hátul egy tenyérnyi karikában volt egy kis haja. Annál dusabb volt a fölkefélt, fekete bajusza. Hatalmas mellét még nem horpasztotta be a hivataloskodás. Általában valami lovassági kaszárnyában sokkal inkább otthon találta volna az ember, mint itt, a minthogy, mint az asszony később megtudta az urától, csakugyan katona is volt s csak azért hagyta ott a katonaságot, hogy feleségül vehessen egy kis czukrászleányt. A polgári életben szerényen meghuzta magát s éppen csak párbajok rendezésében vállalt szerepet. Ha kishivatalnokok összezördültek, hozzászaladtak s Gáll Farkas mosolyogva, peczkesen állott mellettük a meztelen karddal a vivóterem parkettjén. Bizonyos fölénynyel hagyta ügyetlenkedni őket s aztán olyan jegyzőkönyveket diktált, a mikben az ő felének morális előnyöket biztosított a másik verekedő rovására. Vele persze nem mertek kikezdeni. - Az asszonyt végigmustrálta s nehézkesen indult meg feléje.
- Mi tetszik?
Az asszony halkan beszélt:
- Valamit mondani szeretnék Gáll urnák, de négy szem között. Ha sziveskednék talán egy pillanatra kijönni.
- Kihez van szerencsém?
- Azt is künn mondom meg.
Kimentek az előszobába. Ott is volt azonban ember, pár szolga s egyéb népek is körül a padokon. Az asszony előre ment a folyosóra, a hivatalnok követte. Az asszony rákönyökölt a vasrácsra, a férfi pedig elővette a bajuszkeféjét s némi rendet igyekezett csinálni vele a bozontos szőrpászmákban, a mikben minden szál más csapáson haladt, mint a másik.
- Kővári Imréné vagyok. Az uram ma önnek levelet küldött. Egy hordárral. A hordár után futottam s láttam a levelet. Hát ne is próbálja meg letagadni.
A számtiszt meg se próbálta ezt, hanem nagyot mosolygott és csóválta a fejét.
- Hát persze, hogy küldött. Miért ne küldött volna?
- Csak ne legyen olyan ártatlan. Abban a levélben rettenetes dologról van szó. Kérem, nekünk három gyermekünk van s az én rokonságom is szegény, meg az uramé is. Az ugyan el nem tartja őket, egyik se. Hát az ilyen embernek nem szabad könnyelmüen bánni az életével. Az ilyen ember menjen a törvényre, ha valami baja van s ne párbajozzék. Reszketek, tisztelt Gáll ur, láthatja, hogy reszketek. Iszonyuan féltem az uram életét s szemrehányásokat teszek magamnak, hogy ha minden rossz szándék nélkül is, de miért vagyok ennek a kellemetlenségnek én az oka? Tetszik tudni, egy kicsit, valamicskét minden asszony kaczér, mig fiatal. Talán akkor is, ha már vén. S nevetgéltünk s társas játékot játsztunk s az ember ilyenkor többet enged meg magának. Hát az a bárgyú Salamon, Salamon István, a ki különben az urammal egy hivatalban dolgozik, azt hitte ebből, hogy most már másképpen viselheti magát és illetlenkedett és én elég bolond voltam ahhoz, hogy elmondjam az uramnak. Ennyi az egész. Ez csak nem ok arra, hogy két családfenntartó ember egymásra rohanjon éles karddal. Sokkal egyszerübb volna, ha az egészet tudtára adná az ember Salamonnénak, hogy vigyázzon az urára. Majd adna az neki.
Gáll ur vállat vont s nagyot bámult.
- Kérem, én mindenről nem tudok semmit.
Az asszony fölegyenesedett a korlát mellett s a szemébe nézett a férfinak.
- Nem illik öntől az, hogy engem félre akar vezetni. Ha én idejövök s elmondom önnek ezeket a dolgokat, hogy egy ember illetlenkedett velem szemben s én, a ki először látom most önt, mindjárt be is vallom azt, hogy én se viselkedtem ugy, a hogy kötelessége viselkedni egy háromgyerekes asszonynak, hát akkor önnek se volna szabad egyszerüen csak egy hazugsággal utrabocsátani engem. Ez nem lovagias. S ezek között az urak között ön a mustrája a lovagias embernek. Hát öntől nem vártam ezt...
A férfi elkényszeredetten vonta föl a vállait. Egy perczig olyan volt, mintha pupos lenne.
- De hát mit csináljak!?
- Lássa be, hogy nekem nagyobb elhatározásra volt szükségem ahhoz; hogy idejöjjek, mint a menynyibe önnek egy kis őszinteség kerül. Tessék igazat mondani.
- De kérem engem nem hatalmazott föl az ura arra, hogy levele tartalmáról önnek is referáljak. Én azt nem tehetem. Az nem volna uri dolog.
- S kétségbeesésbe kergetni egy asszonyt, az uri dolog?!
- Az asszonynak nincs beleszólása az efélébe.
- Nekem? Nekem nincs beleszólásom abba, hogy van-e holnap uram vagy nincs? Hogy a gyermekeimnek lesz-e apjuk vagy pedig árván maradnak? Nekem ebbe nincs beleszólásom? Hát akkor mibe szólhatok bele?
- Ebbe nem. A férfiak maguk között intézik el az efélét. S rólam azt mondják, hogy értek kissé a párbajügyekhez, hát hozzám fordulnak. S mindjárt kisülne, hogy fogalmam sincs a lovagiasságról, ha egy még el nem intézett ügyről beszélgetnénk. Ne is tessék tőlem ilyesmit kivánni.
- Én pedig kivánom.
- Én pedig nem beszélek. Ha holnap kérdezősködik a dologról, szivesen elmondom mindazt, a mi érdekli. Akkor már megtörtént...
- Holnapra? Hát már ma meglesz a párbaj?
A férfi észrevette, hogy elszólta magát s most már menekülni igyekezett.
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom...
Az asszony megmarkolta a korlátot s határozott eltökéltséggel szólott:
- Én pedig keresztülvetem magam ezen a korláton, ha csak igy itthagy. Nem szabad neki párbajozni, jöjjön haza, vágjon pofon engem, szidjon össze, mert én voltam mindennek az oka, s azzal vége. Az ő élete a mienk is, azt nem szabad kitenni a veszedelemnek. Értse meg. Ha ő bolond, hát nekem kell a bolondságának utját vágni. Ha erre nincs mód, hát én nem akarom megélni azt, hogy holtan hozzák haza.
A hivatalnok már az előszoba ajtajában állott s elképedve látta, hogy mire készül az asszony. Az arczáról leolvasta azt is, hogy nem puszta fenyegetődzés az, a mit mond. Visszament hozzá s halkan beszélt neki.
- Kérem, itt nem beszélhetünk már. Figyelnek is reánk. Fölveszem a másik kabátomat s lekisérem. A sarkon van egy kis korcsma, oda beülünk egy pohár sörre s mondok önnek valamit, a mi megvigasztalja.
- Miért a korcsmában?
- Hogy ne lássanak kettesben sétálni az utczán. Nekem is van feleségem s odahaza én se vagyok olyan vitéz, mint a mikor a párbajokat vezetem.
Az asszony gyöngén elmosolyodott s lassan megindult a lépcső felé. A kapu alatt már utolérte a férfi s mig a vörösterítékes asztal mellett nem ültek a kis korcsmaszobában, pelargoniás ablak mögött, nem is szóltak egymáshoz.
- Kérem - kezdte a hivatalnok s megint a bajuszkefével babrált - engem nagyon mulattatnak ezek a párbajok. Ez a gyöngém. S jól mulattam azon is, a mit kegyed az elébb mondott, hogy: két férfi egymásra rohan, meg hogy az ura élete az önöké, meg a kedves kicsikéké... Hárman vannak, a mint mondani tetszett. - Én tudniillik katona vagyok, kérem. Még most is az vagyok s hogy itt a minisztériumban számfejtéssel foglalkozom, az csak azt jelenti nálam, hogy másik abtheilungba osztottak be. Elvégzem a dolgomat tisztességesen, a lelkem azonban nincs a mai munkámban. A minthogy ezt nem is kivánja tőlem senki. Az ma is katona s a mint ezt már belenevelik nálunk a katonába, magamban, a hivatalomtól különélő lelkemben, megvetem, utálom a czivilt. Az ő kabátját hordom, mert egy leányt még a pályámnál is jobban szerettem, de mértföldes lépésekkel távolodtam tőlük, a mióta köztük élek. Tessék megérteni, még messzebb állok tőlük ma, mint akkor, a mikor még katona voltam. Több alapja van a megvetésemnek, a melylyel irányukban viseltetem. S ezekkel a párbajokkal, a melyeket előttem két lépésnyire haloványan, remegő inakkal megvivnak, - folyton és folyton gyül bennem a jogosultság ahhoz, hogy külömb embernek tartsam magamat, mint a milyenek ők és - tessék megbocsátani az illetlen kifejezésért - jusst érezzék magamban arra, hogy egy nagy köpéssel adjak kifejezést az irántuk érzett érzelmeimnek. - Ha komolyan kellene, hogy vegyem egy feleségnek és anyának aggodalmát, hogy: egymásra rontanak a férfiak, hogy: nem kimélik az életüket, - jobb czivil válnék belőlem. Meg tudnám becsülni a mostani állapotomat. Azonban, kérem, ez mind csak mese.
- Miért?
- Azért, kérem, mert ez az én népem gyáva.
- Az én uram?
- Egytől-egyig mind. A párbajok után rendesen megesik egy kis iszogatás s ott nekem végig kell hallgatni, a hogy elbeszélik a verekedésen szerencsésen tulesett urak, hogy ki a másiknak milyen terczet adott s hogy hogyan parirozta ki a vágást és a többi s én csak a virzsiniám füstjének mondom el azt, a mit láttam. Hogy néha össze kell lökdösni őket, mert semmiképpen sem akarnak - a mint ön mondja - egymásra rontani, hogy egyiknek sincs fogalma se arról, hogy mit csinál, a vak véletlen intézi a sorsukat s remegnek, mint a nyárfalevél és ha vitás a sebesülés, hát könyörögve pislognak az orvosra, hogy nevezze sulyos sebnek a karczolást... Nem ismerem az előkelőbb czivil társadalmat. Ott bizonyára akad igazi bátor ember is. De itt még nem fordult elő a praxisomban egy se. Talán a folytonos függés teszi ezt, talán a szegénység, de mondhatom önnek, hogy ezek a párbajok csöppet se veszedelmesek. Néha szeretnék végigverni a kardlappal a két nyavalyáson, a ki ott előttem ügyetlenkedik. Hanem jól mulatok a mellett. Nagyszerü nép ez a czivilbagázs...
Az asszony föl a hajáig elpirult s megbántottan szólott az emberhez:
- No hát akkor nem ismeri az uramat. Az nem aféle ember. Ilyennek én nem is lettem volna a felesége. Ön elfogult, maga mondja, hogy elfogult...
- Nem tagadom.
- Az uramat nem ismeri. Igaz, hogy egy kicsit kényelmes ember, már a termete miatt is, hanem nem ismeri a tréfát. Láthatja, hogy most is hogy fölpattant.
- Mind fölpattan. Mind lármáz, mind legénykedik, mert tudja, hogy nem érheti valami különösebb veszedelem. A kedves férje jól megtermett ember, kissé kövérkésnek is mondható, hanem ma olyan lesz, mint egy gyapjaszsák. A hasára még egy hasat kötünk, valahogy hozzá ne férkőzhessen a másik ur. Vattát, sok vattát kap a hóna alá is, meg az ütőereire, bepólyázzuk. Ez már igy szokás - itt. S még egy emberem sem akadt, a ki letépte volna magáról a kötést s azt mondta volna, hogy: ne csináljanak belőlem komédiát az urak. Nagyon szépen eltürik magukon a kötést, sőt olyan is akadt, a ki még egy kicsit kért az orrára is, hogy annak se legyen bántódása. S én nagyon jól mulatok emellett. Én tudniillik magam is nagyon szeretem a küzdelmet s nem sok, de egy kis részem volt is benne. Végigcsináltam a bosznia okkupacziót s ott párbajoztunk egy keveset magunk is. Egy-egy bosnyákkal, de ugy, hogy egyikünknek a melle a másik melléhez tapadt s nem az volt a kérdés, hogy kinek hány öltéssel varrják össze a bőrét az orvosok. Hát ezekben a rettenetes párbajokban mindig azokra a másik párbajokra gondolok s nem mulasztom el megmosni a kezeimet, ha már kezet fogtam a lovagokkal. Hát csak hagyja, kérem, nyugodalmasan párbajozni az urát. Nem esik benne semmi kár.
Az asszony fölállott s hátraszegezve a nyakát, indulatosan, büszkén szólt a férfihoz:
- Hagyom is. Majd megmutatja, hogy miféle ember!
A katona vállat vont és mosolygott.
- Mutassa meg.