A nyugalom édes kenyerén
szerző: Gárdonyi Géza
Vén színészpár egy isten-eldugta falucskában. A ház nádas, mint ott valamennyi, és disznóól és tyúkól is épp úgy éktelenkedik benne. Csak az udvaron a nyírfaágakból összerótt lugas vall arra, hogy ott úrféle lakik, no meg a lugas körül a nyolc-tíz rózsafa, amelynek a feje most még a földbe van beásva.
Még ugyanis március elején vagyunk. Hó is fehérlik még itt-ott. A föld fagya híg sárral olvadoz.
A vén színész bent pipázik a szobában. Pipázik egy félig megfeketült bagolyfej-tajtékpipából. Térdígérő keshedt és foltos meggyszín plüss slafrokk van rajta, és a lábán fekete botos. A slafrokk valamikor női köntös lehetett.
Az asszonyon is a kopott könyökű kék bársonykabát valamikor Esszeksz grófot lelkesítette, de a Mikádóban, Ripben is pompázott, merthiszen az asszony egyik nap énekes donna volt, másik nap tragika, vagy naiva, - ahogy a szereposztás rendelte. Most pedig három krumplit tesz be a kis pléhkályhába, hogy uzsonnájok legyen. Egy krumpli neki: Csetkey Juliának. Kettő a férjének: Erdőtelky Jánosnak.
Már nincs rajtok semmi színészi. Erdőtelky szakált és bajuszt eresztett. Fejének dús Rómeó fürtjeit rég elvitte az idő. Két vastag füle szinte flkonyul a koponyájától. A keze már reszket. Csetkey Júlia is töpörödött vénasszonyka. Csak ha valakivel beszél, akkor a mosolygása színészies.
- Valaki jön, Julis!
Júlia kipillant az udvari ablakon. Megrezzen.
- Egy úr.
És a sublóthoz ugrik. Pitypangszín selyem nagykendőt kap elő, s magára borítja. Az arcát ijedelem nyújtja meg.
Ur a falúban! Oly ritka valami. Csak a boltos jár kabátban. Pap, tanító abban a falúban nincs is. A hívek a szomszédfalú templomába járnak. A gyermekek is oda, iskolába.
Hallatszik ahogy az úr benyit a pitarba.
A vén színész is széjjelpillant: Szent Fregoli: hogyan lehetne egy perc alatt átváltani a foltos rongy slafrokot?
Az ő arca is megnyúlik.
- János, fogadd!
János fölkel. Méltóságosan fölegyenesül. Az ajtón kopogás.
- Tessék! - brúgozza reszkető hangon János.
És szaporán pislog.
Télikabátos és szemüveges ösztövér fiatalember nyit be.
- Az új körorvos vagyok: Lengyel Jenő. Először járom be a kerületemet, és nem mulaszthattam el, hogy be ne mutatkozzak itt a tisztelt nevű művész úr hajlékában.
A két vén arcon nyájas vonalakba kanyarodnak a ráncok.
- Igen örülünk, - mondja fejedelmi kéznyújtással János. Tessék leülni doktor úr. Igen megtisztelő az ön szíves látogatása.
- Tessék a kabátot levetni, - szíveskedik gyöngéd mozdulattal a szinészné.
Az orvos leveti a kabátot. Közben körülpillant. Micsoda szegénység! Földes szoba, bár itt-ott szőnyeg takarja: gyékényszőnyeg, két kopott lábszőnyeg. Az almáriumon gitár lóg, a falon három hervadt és poros koszorú. Néhány fakó fénykép. Az ablakban egy özvegy kanári ropogtatja a kendermagot.
- Hallottam, - folytatja az orvos, - hogy itt méltóztatnak a nyugalom éveit tölteni. Őnagysága is bizonyára művészi multra tekinthet vissza...
Az asszony szemérmes-finomkán bólint. A színész büszkén emeli a fejét:
- Oh igen. Melindát játszotta és Oféliát és Juliát.
- És az én uram Bánk bánt, és Hamletet és Esszeksz grófot.
- Amiket Jászai játszott a Nemzetiben, a feleségem mind játszotta.
- A Nagy Imre szerepei voltak az uramé, de a Szigeti, Feleki szerepeit is játszotta. A Szacsvayét is.
Az orvos tisztelettel bólint.
Az asszony boldogan mosolyog.
A színész sóhajt:
- Azok szép idők voltak. De Melinda nézd meg, van-e még szivarunk a fiókban?
Bizonyosan tudják, hogy nincs. De azért az asszony kivonja a sublótnak a felső fiókját:
- Mínd elszívtad Bánk. Tetszik tudni így faluhelyen... Mármost mivel kiváljuk meg a kedves vendégünket?
- Talán paprikás teával? - brúgozza János. Jó ilyen hidegben.
A doktor szabadkozik. Teát most ivott boltoséknál. Dohányozni pedig nem szokott. Csak bemutatkozni jött. Erre volt útja. A szomszédfaluban járt, betegnél. Megyen is mingyárt, mert a patak úgy megáradt, hogy a hidat éri. Félő, hogy az a rozoga híd...
A szeme az ágy alá téved, s meglepődve látja, hogy ott egy cilinder-kalapban tyúk ül.
Aztán ismét a művészetre tér a beszéd. Az asszony az urát dicséri, hogy milyen Molier-színész volt. Az ember az asszonyt, hogy micsoda szépség volt fiatal korában.
Pedighát se János nem volt nagy színész, se Julia nem volt nagy szépség. Csak vidéki apró bandákban művészkedtek ők: Kőmíves Imrénél, Erszényes Pistánál. Ott persze mindent játszottak. Néha csak négyen voltak és mégis eljátszották a Két pisztolyt, a Cigányt, a Csikóst, a Falurosszát, Tévedt nőt, a Fösvényt, Hamletet, vagy Lírt. Az operákat és operetteket persze zongorakísérettel, a Sekszpir-drámákat meg igazi Sekszpir-díszletekkel: vagyis felírásokkal. A szereplők hiánya sohse zavarta őket. Lírnek a leányait például három alkalmi iskolásfiú szokta játszani néma megjelenéssel és ijedt birka-arccal. A mondanivalójukat maga Lír mondta el, hogy ugye te ezt feleled? S azoknak csak bólintaniok kellett.
Tizedjére rövidítve elforgatva játszottak mindent, s magyar nótákat toldottak be a Nórába és a Velencei kalmárba is. Dehát a falusi publikumnak mindegy: akár pántlikát huzgál valaki az orrából akár Sekszpir-jambusokat.
Ott ismerkedtek ők meg mingyárt a pályájuk elején, a devecseri vendéglő kocsiszínjében. És csak akkor-akkor voltak házastársak, mikor egy-társulatnál színészkedtek. Persze a szükséges formákra nem gondolhattak eleinte. (Költséges valami az!)
Később meg mikor már végleg összekerültek, bizony megfeledkeztek róla.
A Pannónia előtt kerültek össze végleg, az utolsó színészvásáron. Már akkor húsz éve nem látták egymást, - mert az asszony közben egy járásbíróhoz is ment férjhez. Dehát az ilyesmi csak epizód: a színész holtáig színész marad.
János mingyárt megismerte a feleségét. Huj, hogy megvénült! Hüledezve pislogott rá a sarokból, s gondolkodott: haraggal váltak-e el, vagy szépen? Nem emlékezett rá, mert neki is volt közben más felesége, és a színészemlékezetben gyakorta összetévesztődnek a színpadi és életbeli epizódok.
Julis is megrezzent, mikor meglátta a hajdani első férjét, az elsőt, tehát az igazit. De ő azonnal fölkelt és hozzábillegett.
- János!
János csakúgy félvállról kezet nyújtott neki.
- Hogy vagy Julis?
- Látod.
- Látom.
- Van már szerződésed?
- Nincs.
- Nekem sincs.
- Mindenki apaszínész ma már.
- Anyaszerepekre is annyian vénültek.... Visszatérek János a falumba.
- Van valakid?
- Nincs. De örököltem.
János szeme lobbot vetett.
- Örököltél? Ülj le hát Juliskám.
És feljebb taszította a homlokán a cilindert.
Julis leült. Kávét rendelt. "Sok habbal!" És elmondta, hogy az anyjától örökölt egy falusi házat.
Együttmaradtak.
János kijárt magának Bényeinél százhúsz forint nyugdíjat, s elvonultak a falusi házba.
Tizenöt éve élnek már ott, és semmivel se nagyobb szűkölködésben, mint mikor még Kőmivessel és Erszényessel járták a világot. János nem borotválkozik többé, pipázik, kertészkedik, régi kalendáriumokat olvas. Az asszony főz, aszal, baromfiakat nevel. Olykor danolnak, olykor civakodnak. Megélnek.
- Igazán szép öregség, - mondotta tisztelettel az orvos, - a játékok és dicsőségek emlékezetében a nyugalom édes kenyerén... De most már megyek, mert a patak árad. És nekem holnap megint erre kell jönnöm, azon a rossz hídon.
- Legyen szerencsénk ebédre, - brúgozta melegen és méltóságosan Bánk bán.
Igen megkedvelte a fiatalembert.
Mikor visszatért, Melinda a kályha előtt guggolt, és csípővassal szedegette ki a krumplit. Bizony szénné égett az mind a három.
Boszus arccal kelt föl. A szeme eltágult, mint a falandóra néző baziliszkusz-kígyóé.
- Megőrültél János?
János elhőkölt.
- Hát mért?
- Ebédre hittad, te...
S látszott rajt', hogy nehéz visszatartania a nyelvén a végszót, amely harag nélkül mondva egy szép igavonó állatnak a neve. Csak összecsapta a kezét, s leült mint Volumnia, mikor jelentették, hogy a fia Róma ellen indult.
János pislog:
- Hát a kappan?
- A kappan, az egyetlen kappanunk!? Mintha nem tudnád, hogy husvétra tartogatom.
- Kérsz valahonnan...
- Csirkét ugye? Mikor még ki se bújt a tojásból.
- Tyúkot.
- Tyúkot? Márciusban?! mikor minden tyúk ül, és amelyik nem ül is, piros a hasa, vagy vedlik! No te érted!
János áll, mint Negyedik Béla a pusztulás mezején.
- Ha a disznót nem az Isten ölte volna meg, - mondja sohajtva.
- Vagy legalább pénzünk volna.
- Te hátha...
- Azt a két forintot nem engedem! Semmi pénz a háznál elsejéig, és se zsidó, se tejes nem hitelez! Te kötözetlen bolond!
-Te Julis, hát ne őrjöngj, mint Médea. Furcsa, hát ugyis böjt van: csinálsz paradicsomlevest, meg sütsz krumplit. És én majd anekdotákat mondok...
- Sült krumplit? Még ha nem is volna fagyos, Mit gondol rólunk?! De ilyen őrültség, ilyen piramidális szamárság! Ebédre hívni, mikor bizonyos, hogy elfogadja!
- Elég volt szipirtyó! Megsütöd a kappant! Punktum!
- Szipirtyó?
- Megsütöd! Parancsolom!
- Ebnek parancsolsz! A magam házában vagyok, rrripacs!
Ez a szó ropogó mennykőként sujtott a vén színészre. Sokszor pörlekedtek, patvarkodtak, de egymásnak a művészi érzékenységét kímélték.
Az ember elsápadt. Még a füle is elsárgult.
Elképedve nézett maga elé, mintha azt várná, hogy megüti-e a guta, vagy nem?
Végre megszólalt, mellből hörgő hangon, mint a haldokló Lír király:
- Egy Matyó... mondja nekem, hogy: "ripacs!" Egy Osztrigás Mici!
Az asszony elzöldült:
- Osztrigás Mici? Az én házamban mer-e valaki engem Osztrigás Micinek nevezni? Engem, aki esküdt felesége voltam egy járásbírónak!...
A zivatar elviselhetetlenné vált. János fölemelte a pipáját, hogy földhöz vágja. Az asszony félreértette a mozdulatot: sikoltva menekült.
- Még megöl a ripacs.
És elfutott valahova a szomszédba. A ripacsnak nevezett nem követte. Kábult-keserün állt a szoba közepén. A lába reszketett.
"Ripacs?!"
Nem, ő valóban nem volt ripacs. Ha a kénytelenség rá is vitte, hogy a fővárosi népmulattató üzletek műsorából vállaljon szerepet, lelkében a Sekszpir-sugarai ragyogtak. A pusztuló nemes erdők utolsó bölényeiből való volt. Nyomorgásában is megvetőn nézett az uj színésznemzedékre, amely segédigékkel beszéli a magyart, és orrot fintorit, ha pitykésch lajbit lát a színpadon.
"Ripacs" Hogy épp a felesége mondja őt ripacsnak! A felesége, aki akkor is csodálta az ő művészetét, mikor egyetlen tenyér se tapsolt neki. Akkor hazudott-e? Vagy most? A tűzhányó a legbelső köveket löki ki magából. A haragvó ember is tűzhányó. Tehát ez a kő benne volt az asszony lelkében! Benne volt talán kezdet óta...
- Szerelmem add át trónodat a gygygyűlöletnek, - mormogta keserün Otellóból.
Elborult szemmel nézett körül.
- Jágó itt nincs világod többé!
Letépte magáról a slafrokkot, és a sifonérból kiszórt minden ruhát. Vegyesen függött ott az asszonyi mindenféle az övével. Remegő kézzel válogatta el a maga téli és nyári ruháját. A télit fölvette. A nyárit átkötötte madzaggal. Közéje dugta a botját, pipáját, - mint hajdan.
Gondolkodott, mit vigyen még el?
Egy szalag piroslott a ruhák között, arasznyi széles, félig lehámlott aranybetük rajta. Az utolsó jutalomjátékának az emléke, mikor Konstantin abbét játszotta, és nem vélte, hogy valóban utolsó. Fölvette és azt is begyűrte a motyójába.
Aztán kalapot keresett.
A szeme az ágy alatt a tyúkon állt meg. Nem a cilinder már viselhetetlen. Föltette a szalma kalapot.
Az öreg paraszt postás akkor lépett be. A Színészek Lapját nyujtotta az ajtóból. Az arca piros volt az erős tavaszi széltől.
- Kocsit nekem, Mihály! - dörögte a színész. - Kocsit a vasuti állomásra!
- Éppen indulna a Pesta, tekintetes uram, a bótos elé. De nem tudja hogy menjen-e?
- Menjen! és én is vele!
- Nagy a víz, tekintetes uram.
- Akármilyen.
- Mán a hidat mossa. Ne tessen, ha nem muszáj.
- Muszaj, Mihály, ha úszunk is.
Már akkor leszállt a nap. A szél növekvő erővel rázta a leveletlen fákat. Az úton mindenütt hólé és habaréksár.
Mikorra Júlia visszatért, a szobában gyertya égett, de János már nem volt benne.
Bizonyára felöltözött, - vélekedett az asszony - és átment boltosékhoz vagy biróékhoz és majd későn tér haza.
Halvány volt még a haragtól és a szeme kisírt.
Összeszedte a szerteszórt ruhákat. Leveregette, beaggatta a szekrénybe. Megigazította a kályhában a szunnyadó tüzet, és megnézte a teát: mennyi van még? A vas-szilkében vizet tett föl, két csészére valót. Majd később, ha ismét jól parazslik a tűz, megforr a parázs mellett.
A szél rezegtette az egyik ablakot.
Bánta már, hogy ripacsnak nevezte az urát. Hogy a manóba is került a nyelvére az a szó? Csapni akart vele, mint az ura az Osztrigás Mici szóval, meg a pipájával.
Mi a manó is az az Osztrigás Mici? Nem ismerte, csak hírből, hogy valami irodalmi korpa. Az ura sem ismerhette. De hogy a lapok megszólták érte a színházakat, az ura bizonyára valami piroskalapos dámának gondolja.
Ujra elfűtötte a méreg.
Eltökélte, hogy megfőzi a teát, és odateszi az asztalra, de nem szól semmit, nem addig, míg az ura meg nem kérleli.
- Kordélia mit tegyen? Hallgat és szeret. De a kappan mégis megmarad husvétra!
Öt tojást szerzett a szomszédasszonytól - "kölcsön" - és szárított gombát. Paradicsomleves lesz az ebéd meg tojásos gomba, meg mákos metélt. És az ura anekdotákat fog mondani.
A szél rezegtette az egyik ablakot.
Az asztal alatt egy sál maradt, női sál, az asztal földre terülő árnyékában.
Fölvette. Összehajtogatta. Nem is a szekrénybe való, hanem a sublótba.
Ni, a sublótfiók egy ujjnyira ki van húzva! Julis betapintott a fehérnemű alá, és elképedt.
- A pénzt is elvitte? Bújában, megissza! Jaj! Micsoda nap ez!
Kendőt kapott magára. A kapu előtt egy aszszony sietett el. A szél előre-lobogtatta a szoknyáját.
- Te vagy, Rozi?
- Én, tekintetes asszony.
- Nem tudod hol az uram?
- De. Elment a Pista kocsiján.
A szél becsapta a kapuajtót. Julia sápadtan tért visza a szobába.
Tehát elment! Elment!! Elment!!! S maga elé bámult.
A kályha mellett a földön még ott hevert a három sült krumpli, mint három gyászos nagy pont. A szél bőgött odakünn.
Egy óra mulva kocsi állt meg a ház előtt. Lámpásos emberek emelték le Jánost.
Az egyik bement előre:
- Az urat hozzuk. Majdnem hogy belevesztek a vízbe.
- Hálistennek! - rebegte ijedten az asszony. Két ember cepelte be a minden tagjában reszkető csuromvíz embert. Se kalap, se köpönyeg rajta, csak egy ázott vörös szalag a kezében.
Levetkőztették, ágybafektették. Az asszony sírva ült melléje.
- Hogyan parancsolod a kappant Jánoskám? Megsüssem? vagy levesnek?
Jánosnak még a szemepillája is reszketett. Hörögve válaszolt:
- Brhabrikás teát, Juliskám...