A nyaralóban
szerző: Vajda János
1
Tehát igen: minden bizonnyal;
Ez elhatározott dolog.
Nősülni fog. Mátkája angyal;
És mind a ketten boldogok.
Oh, boldog, édes házas élet!
Tisztesség útja, áldott végzet...
Hogy sorsa ezt így rendelé,
Örömmel néz most már elé.
2
Mi van becsesb a jó otthonnál?
Mindent, mi kell, föllelve itt,
Felebarátja ablakánál
Az ember nem gyalázkodik.
S eszébe jut önsorsa, átka:
Rideg, kinos apátlansága...
Szakadjon magva annak itt,
Hol ő családot alapít.
3
Elég volt úgyis a kalandból!
Tán sok is a tiltott gyümölcs.
A föld terített asztaláról
Mitsem felejt ki, aki bölcs.
Ha még a savanyú is ízlett,
Kihagytad épen a szinmézet?
S hiába! a mézeshetet
Csak feleséggel élvezed.
4
Hát még ha olyan feleséggel,
Majd aminő Etelke lesz?
E méz-oáz majd este, reggel
Mi végtelen gyönyört szerez!
Már látja édes képzeletben,
Mi jól fog állni neki minden:
Kötény és konyha-marechal-
Pálcája, a - főzőkanál.
5
"Kötény, kanál? Fi donc!" kiált föl
A most divó szokás fia,
Kinek mindjárt az esküvőtől
Külföldre kell utaznia.
S követve e bomfordi bon-tont,
Befutja Svájcot, Párist, Londont.
Megtérve aztán, némelyik
Előkelően kérkedik:
6
Hogy egy körút, külön, magában
Nem megvetendő élvezet;
A mézes éj, csöndes magányban
Még istenibb gyönyör lehet.
De ezt a kettőt egybe venni
S egymással őket tönkre tenni,
Igaz, hogy sokba is került -
De nagyszerűen sikerült.
7
Minő sivár természetlenség!
- Vándormadárnak szárnya van,
Röpködhet a látképdús kék ég
Mérhetlen távolságiban;
De hogyha párját megtalálja,
Vonul sötét, csöndes magányba,
S elhallgat árnyas ág bogán,
Fészkén a boldog csalogány.
8
Ernőnek is, ha szép estennen
Nős életéről képzeleg,
Ülvén Etelkéjével szemben,
Lelkén ily ábrándkép lebeg.
Mit csússza-mássza e világot,
Ki meglelé a boldogságot,
S egy kedves lényben föltalált
Mindent, mi földön üdvöt ád?
9
Szivében ostromállapot van;
Szerelem ott az egyedúr,
E hatalmas diktátor onnan
Minden más érzelmet kitúr.
Mit a világ s bohó divatja,
Hívság s ezernyi indulatja!
Ő majd csak önmagának él,
Ez most az egyedüli cél.
10
Majd elmegy ő, el messze, messze
Itt hagyva e vásári zajt,
Hol víg madár szól zengedezve,
Az erdő illatot sohajt.
Hol pázsitos berek homálya
Álommal a vándort kinálja,
Mely hetedik eget igér;
Súg-búg, cseveg a hegyi ér.
11
Hol kis lak áll domb oldalában,
És oly vidáman mosolyog,
Hogy azt hivé, gyerekkorában,
A tündérek lakhatnak ott...
Ott, ama távol kék hegyekbe
Épít magának, mint a fecske,
Egy kicsi fészket, házikót,
S örökre ott fog élni, ott...
12
Képzelt jövőjét rajzolgatva,
Ily szép szinekkel festi ki.
Etelke bajjal titkolhatja,
Hogy mily nagyon tetszik neki.
Pedig titkolni kell okvetlen,
Maradni szigorún egy kedvben,
Sőt épen kinevetni azt,
Mi örömkönnyeket fakaszt.
13
Hja, Ernő úrral nem megy máskép;
Ő csakhamar rosszat mivel.
Ismerni kell ám ezt a kópét,
És vele akként bánni el.
Mutatni, hogy hévvel csügg rajta,
Vagy épen el van ragadtatva,
Hogy él-hal érte már - ohó!
Ez semmikép se volna jó.
14
Többé ugyan nem lopja őt meg.
Majd megmutatja ő neki.
Kérlelhetlen szigort erőtet;
A csínyt azonnal bünteti.
Vetemedik illetlenségre?
Egy, kettő - marche! három lépésre.
Amott a szék, a negyedik.
Úgy hát; minek legyeskedik?
15
Szoktatja Ernőt kurta fékre;
S jól menne a dolog, de haj!
Hisz így még bájolóbb Etelke!
S most már meg épen ez a baj.
Mi haszna? Ernő úgy találja,
Hogy már igy épen ki nem állja,
S most még "maradhatatlanabb",
Amint nyilást lel, csíp, harap.
16
Már maga Ernő is belátja,
Hogy ez tarthatlan állapot.
S ha tőle függ, percet se várva,
Hivatná rögtön a papot.
De hasztalan minden beszédje;
Mig el nem készül a kelengye
Hat-hat párnája, paplana,
Addig nem enged a mama.
17
Hiába emlegette volna
A régi jó szokásokat?
Hogy most, midőn kijött a sorja,
Ő hagyja cserbe azokat?
Mit tudja, hogy mi a tisztesség,
Ez a mai szédelgő népség?
Tanulja ez meg, hogy minő
Egy régi minta házinő!
18
Aztán meg - és ez tán a legfőbb -
Etelke is még csak gyerek;
Várhatna még akár esztendőt;
Ám csak hadd epekedjenek.
Ismeretségük is rövid még,
Hadd nőjön az, hadd növekedjék.
Nem tart soká a szerelem,
Sem semmi, ami hirtelen.
19
Megmondta. Punktum. És ez ellen
Ernő mit is tehetne mást?
Megnyugszik a kemény végzetben,
S folytat heves ábrándozást.
És ebben ő kifogyhatatlan.
Most egy vadonban él nyugodtan,
Már készen a kicsinyke ház,
Etelke főz, ő meg vadász.
20
Majd a mérhetlen oceánnak
Beljén, lakatlan szigeten,
Árnyas, füves parton halászgat,
Holott szélcsöndes éjeken
Holdfényes tengeren oly néma
Körültük minden, néha-néha
Csupán az ő és a habok
Csókolkozása hallhatók...
21
Ő most szeret, nagyon, valóban,
Mérhetlenül, kétségtelen.
A szenvedély, ha lángra lobban,
Ő benne mindig féktelen,
Sokáig alszik az, de aztán
Rettentő, mint az éh oroszlán.
Hogy jó-e vagy rossz végzete? -
Ez már az ő természete.
22
Ő most szeret, és lánggal égő
Szerelme tárgya nem csupán
Etelke, a gyöngéden érző
Gyöngyharmat keblü kis leány.
Ő még szerelmes egy eszmébe:
A házas élet édenébe.
Ez eszményképbe olvad át
Előtte a kerek világ.
23
S ő a valódi boldogságot
Csak a magányban képzeli.
A vadon erdőt, pusztaságot
Elragadón ecseteli.
A nagy világban, sokaságban
Hej, ott ezernyi vész, sok csáb van.
Hol csak az isten van jelen,
Csak ott örök a szerelem.
24
"Ah!" szóla olykor, dús képzelme
Ragadván őt, miként az ár: -
"Volnék egy ország fejedelme,
A királyok királya bár;
El-elvonulnék hébe-hóba -
Legteljesebb inkognitóba -
Magamra öltve pór-ruhát,
Keresni egy csöndes tanyát.
25
És itten élnénk, éldegélnénk
Kettecskén egy-két jó napot:
Boltozatos fák rejtegetnék
Világ elől a kis lakot.
A királyné - azaz kérem
Itt csak az én kis feleségem
Készítené a bablevest,
Lángost, pogácsát, izletest.
26
Oh, mennyi kéj van a természet
Kifogyhatatlan kebelén!
Összalkotása emberkéznek
Azokhoz képest mily szegény!
A paloták arany fénymáza
Tehetlenségünket álcázza.
A legtökélyesb műalak
Hiú, erőtlen másolat."
27
És így tovább. Igy űzve-fűzve
Ábrándja kedvenc képeit,
Tervezgetés, merengés közben
Egy gondolatja születik.
Mit is csapong itt epekedve,
Hisz hogyha épen tartja kedve,
- Úgy van - király vagy nem király -,
Megtenni azt módjában áll?
28
Ha "kis lakot domb oldalában,
Mely oly vidáman mosolyog",
Ha ezt keres, csöndes magányban -
Sz' ez igen egyszerű dolog.
Hát mit vétett az ő tanyája,
Hogy ne gondolna egybe rája -
Az allaghi hegyoldalon,
E földi menny, paradicsom?
29
Van ottan is hegy, völgy, erdőség;
Szól abba vígan a madár.
Elől vidám, habos mezőség,
Sok rajt a lepke, csapodár...
Kövér buzában pitypalatty szól
Mondhatlan ízü pillanatról...
Patak fölött, fűzlomb alatt
Nyögi szerelmét a galamb.
30
- E sok csodát, szépséget látni
Etelke is kiváncsi már.
Miért ne rándulnának hát ki
Most, mig diszében áll a nyár?
Egy szép nap odakünn a villán -
E gondolat gyujt, mint a villám.
Etelke tapsol - "ez dicső!"
S a mama? - még tünődik ő.
31
De majd előrobbantja Ernő
Huszonnégyfontos érveit.
Egy régi jobb kor tisztelendő
Szokásait, erkölcseit!
Nos hát a "háztűznéző" semmi?
Csak nem fogunk úgy ott csöppenni
Vaktába tartva násznapot -
Előbb csak szét kell nézni ott?
32
Az istenért! ha meggondolja,
Hisz ott tömérdek a dolog.
Ő már nem látta évek óta,
Tán a vidék kissé kiholt.
Előtte kedves a csöndélet,
De nem ohajt remeteséget.
Mindent, mi jó, úgy véli, itt
E kicsi ponton egyesít.
33
Legyen körülte egy kis élet,
A ház körül egy kis moraj.
Nem is valódi föcskefészek,
Ha nincs belül egy kis zsibaj.
Ha már lesz egy kis gazdasága,
Legyen meg annak minden ága.
És ami van, ám hát legyen
Jó karban és kellő helyen.
34
Úgy szép a ház, ha udvarából
Jár a mezőre fürge nyáj.
A legelőn csikó ficánkol,
A garmadán baromfi váj.
A macska a padkán dorombol;
Vendég elé fut a komondor.
A tyúk kodál az asztagon,
Ökör, bivaly bőg vastagon...
35
E házias, családias kép
Megszéditette a mamát.
Ez maga a szent egyszerűség!
Ám teljék benne kedve hát.
Mily nagy a lánya szerencséje!
Ha ez sem a jó férj eszménye,
No akkor aztán nem hihet
Már e világon senkinek.
36
Tehát kimennek. Mindjárt. Holnap.
Szép hűvös hajnalon; korán.
Nagy örömükben úgyse tudnak
Alunni már ez éjszakán.
Egy próbanap a házasságból,
A lét e szép vígjátékából,
A nyár fényébe öltözött
Méltó diszitmények között...
37
Egy óra a paradicsomból,
Midőn az még el nem veszett;
Abból a boldog ártatlanból,
Hol még kigyó nem szerepelt...
Ah isteni, fölséges tréfa!
Ádám lesz ő, Etelka Éva...
- Ej, ej a mama fenyeget:
"Tűzzel ne játsszék a gyerek!"
38
No's hát a nap, az áldott jó nap
(Holott már Ernő kételye
Nagy volt, hogy mostan elkésik majd)
Elvégre mégis fölkele.
Sőt oly kegyes volt, úgy sugárzott:
A föld egy óriás gyémánt volt.
Fénylett a fű, erdőn, mezőn
Örömtől harmat-könyezőn.
39
Oh, ez egy szép, egy ritka nap lesz!
Örömteli, minőt talán
A halandó csak egyszer élvez
E föld szinén egyátalán...
Ez a teljes boldogság napja,
Szerencse ittas pillanatja,
Midőn a jó mind egyesül.
Minden kivánság teljesül.
40
Minden kivánság? - Bár csak annyi...
És vajha semmivel se több!
De hátha majd ki fog csorranni
Az a pohár, mely teli tölt?
Ej! gyáva gond! S ha úgy is; aztán
Patvarba! hát baj lenne az tán?
Övé Etelke, kell-e több?
Isten s ha kell a pap előtt!
41
A tréfa, jó kedv szakadatlan.
A vasderes négyes fogat
A fót-csomádi nyárasokban
Csillogva nagy vígan halad.
Majd egy félig nyilt völgybe érnek;
Ott, hársöves partján az érnek,
A napsugárban nevető
Szép úri lak tünik elő.
42
A hölgyek halk ah-ot hallatnak.
Oly kedves a hely, meghivó.
A sűrüből, csalogatólag,
Füttyent eléjök a rigó.
A kémények vigan füstölnek;
Sorfákon a szarkák csörögnek
S a bennlevőket fölverik,
Hogy íme vendég érkezik.
43
Az Ernő ecsetelte képet
Tetézi dúsan a való
A "pásztorosdihoz" keretnek
Ugyancsak úri nyaraló.
"Ez hát a kunyhó? - hisz ez ékszer;
Ah ez aztán »arany« középszer."
Körültekintve odabenn,
Ugymond Etelke élcesen.
44
De mindamellett, tréfa nélkül -
Hisz ő is csak nő, bár ha jobb, -
Büvölten áll a csintul, fénytül,
S így tetszik épen a dolog.
Sőt már nem is palástolhatja,
El van fölöttébb ragadtatva.
S csak fél, hogy álom mindez és
Majd szörnyü lesz az ébredés.
45
Bejárja, nézi Ernő karján
A selyembársony termeket.
A kertet, majd az erdő alján
Egy vadregényesb részletet.
Im itt egy csöndes hűvös barlang,
Alatta csacska csermely ballag;
Kőpadja lágy moh-bársonyán
A legpompásabb ottomán.
46
Előtte minden, amit most lát,
Oly épen kedv szerint való.
Nem mese hát a tündérország,
Lehetne ennyi jó - való?
Van pillanat s hely e világon,
Melyben valósul minden álom?
A dajkadal, pásztorrege
Mind-mind beteljesülnek-e?
47
És maga Ernő, vőlegénye
(Az ő szemében) oly nemes;
Lehet-e férfi s minden ténye
Eszményileg tökéletes?
Hát nem hazudnak a regények?
Volnának még e földön lények,
Minőkről, úgy hivé, hogy itt
Leányi szív csak álmodik?
48
S ha veszi önmagát, szerényen,
Ő egy szegény polgárleány.
Ő csak szeretni tudna véglen,
Forróan, híven, igazán...
Mi több? ő érzi s ez borzasztja,
Bár elhagyatva, megcsalatva,
Már mást szeretni képtelen,
Szerelme egy és végtelen.
49
És hátha mégis... megcsalódik?
Ó, szívrepesztő gondolat!
S remegni kezd tetőtül talpig
Mint szél ha rázza, patyolat.
Ah, hogy ha mindez csak káprázat?
S valóban mintha erdőt, házat
Forogni látna hirtelen...
Ó, kínos ádáz sejtelem!
50
S egyszerre arca haloványul,
Sötétül, csuklik a szeme.
Talán e gondolat nyilátul,
Mely úgy szivébe lövele?
Vagy tán az uti fáradalmak,
A hegyi lég, erős izgalmak,
Vagy mindezek s rossz szelleme
Esküdtek össze ellene?
51
Én nem tudom. Elég az ahhoz:
Meglátva a színváltozást,
Mint ahogy illik jó lovaghoz,
Ernő mit is tehetne mást?
Föllépve, mint egy házi orvos,
(Egyébiránt is, - oh, fondor sors!
A mama is, én istenem!
Ép itt e percben nincs jelen...)
52
Szegény Etelkét kapja ölbe.
Ej, édes könnyü volt neki;
Akár csak a gáz a léggömbbe,
Mely azt egekbe emeli.
És viszi, mint a szél a hangot,
Mint kesely a fehér galambot,
Haladva tüskön-bokron át,
Hogy majd beéri a tanyát.
53
És vajha úgy! - Azonban mégse.
Már sorsuk ezt így rendelé.
Szándék-e vagy véletlenség-e?
Elérnek a barlang elé.
A hűs patak valódi gyógytár,
S holott a jó mohágy is ott vár,
Honn a mamát ijessze meg?
Hogy lenne egyből két beteg!
54
Majd meggyógyítja ő Etelkét;
És ezzel késni nem szabad.
Kár volna mostan minden percért,
Sürgős ez ilyen pillanat.
Ereszti a füzőt derékon,
Föcskendi vízzel halántékon,
Csókkal borítja mindenütt,
Hogy így majd minden bajt elüt.
55
Füröszti ebbe a gyógyszerbe.
Van nála ebből jó adag;
Hogy attól már utóbb Etelke
Szüz ajka szinte földagad.
S arcára visszatér a hajnal,
Majd föltekint halk ámulattal,
S szeme arkangyal fényitül
Egy percre Ernő megkövül.
56
Igen bizony s egy pillanatra
Változnak im a szerepek.
Akár a márvány Ernő arca,
S most már meg ő a nagy beteg.
Nagy, szörnyü nagy, halálos a baj,
S ez nem szeszély, nem tréfa, ajjaj,
Szörnyet hal ő egyszerre itt,
Ha rajt Etelke nem segít.
57
A baj elég komolynak tetsző,
Ernőnek hangja halk s remeg;
Azonba mégis csak incselg ő, -
Etelke meg már mit tehet?
Haragja harcol a kacajjal,
De mind hiába, nem bir azzal.
Nagy baj biz ez, de hasztalan,
Igy a tekintély oda van.
58
Kisül ugyan, hogy voltaképen
S egyáltalán nincs semmi baj;
Sőt már Etelke kérné szépen,
Ha el nem fojtaná kacaj,
De Ernő tart "recidivátul",
Ki nem vergődik a tréfábul,
Az alkalom jó, jobb se kell;
Ily ürügyöt eresszen el?
59
Denique Ernő egyre "golyhóbb":
De hát ily állapot s eset,
Én istenem, hát ennyi s ily csók
Vajh kit nem részegítne meg?
Egyébiránt biz ő nem is szent;
S hiába, amit ezután tett -
Hja, már ha erre gondolok,
Én magam is dühös vagyok.
60
De én megmondtam, hogy szivében
Megannyi szörny az indulat.
Hogy izzó láva ég erében
És szenvedélye - fenevad,
Amely nagylelkü, olykor, mondják;
De hogyha egyszer vért szagolt, hát
Jöhet az isten angyala,
Bizony hamar fölfalja a.
61
És most e fenevad fölébredt...
S Etelke kelté föl, mi több:
Tüzes vasával szépségének
- Kérem - még sütögette őt!
Igaz, hogy tette akaratlan,
És ebben ő szegény, ártatlan.
Hanem, hogy szép volt, szép nagyon,
E bűnét nem tagadhatom.
62
És szép, kivált egy pillanatban...
S ez, kérem, lényeges dolog;
Mert hát, mit is csűrjem, csavarjam?
Már jobb, ha mitsem titkolok...
Midőn, mit gyógymütét kivánt itt,
Az öltözéki fesz korlátit
Tágítni kelle itt-amott,
Ernő egyet-mást láthatott.
63
Jóságos ég! örök hatalmak!
Mily szemfényvesztő látomány!
Minő tökélye idomoknak!
Minő csodák a mell haván...
Hát még odább... de hopp! ne többet.
Hah! mint irigylem a festőket!
Hogy mindezekről szólanom
Nekem megtiltja a szalón!
64
Egyébiránt... bizony sokkal jobb;
Mit is beszélek, hencegek?
Mikor tudom, hogy vannak dolgok,
Miket leírni nem lehet.
Miket sem én magam, belátom,
De te se, mázoló barátom,
Még meg se közelithetünk,
Jobb hát, ha rá fátyolt vetünk.
65
De végre már időnk sincs erre;
Mert ime jön már a mama,
És hangzik messziről: "Etelke,
Hol vagy?" rettentő szózata
Háromszoros egymásutánban;
Ah, épen mint a bibliában...
Etelke is pirul, ijed.
Furdalja lelkiismeret?
66
A mese a paradicsomrul
Teljesüléssel fenyeget.
Ah, hogyha mindvégig valósul,
S örökre itt is elveszett...?
De voltakép mi is az éden?
És hol van az? - Ernő szivében.
S tán onnan csak nem űzi el
Az a kegyetlen Gábriel?
67
Nevetve fojtogatja csókba
Ernő e bal sejtelmeket.
"Hisz nem is éden az" suttogja,
"Mit elveszítnünk nem lehet."
De mind hiába, tagadhatlan,
Föladva, szegve már a programm...
Valami abba csúszhatott,
Mi elrontotta a napot.
68
Immár a pásztorhangulatnak,
Játék-szeszélynek vége van.
Szebb része eltölt már a napnak,
Etelke méla, hangtalan.
Elég is a magányból, csendből!
Ernő is zajt kiván; közelből
Hozat vendégeket, cigányt,
S tölt zene közt víg délutánt.
69
Igy tölt a nagy nap. És az este?
A nyári éj, a méla hold
Maradjanak kétségbeesve,
Hogy itt mi szerepük se volt?
Nos hát a hold - hogy is felejtem! -
Hazafelé, ünneplő fényben,
Mint tőle várni lehetett,
Kisérte a vendégeket.
70
Előzékeny galant barátként
Viselte mindvégig magát.
Elő-előrántott időnként
Egy felhőt, s onnan kandikált,
Mig Ernő a bakon használva
Az eltünő borút, futtába
Még egy-egy édes zálogot
Etelke ajakára lop...