A nyílvessző dala
szerző: Kosztolányi Dezső
Én könnyü, metsző
íjj-lőtte vessző
a barna éjt áthasítom,
füttyel, sivítva
futok a sírba
a réten, a völgyön, a síkon.
Miért, miért nem?
Hiába kérdem,
köröttem éjsötét lepel,
szavamra száz kérdés felel.
Szállok, kilőttek,
s már soha többet
nem apad el e bősz futam.
Hiába késem,
kudarc merésem,
vadul sodor tovább utam.
Vágyom sietni,
de les a semmi,
ha állok - elkap a hurok,
ha szállok - a sírhoz futok.
Az Ismeretlen
lökött ki engem,
s az Ismeretlen méhe vár.
Röptöm kavarja
a perc viharja,
számomra nincsen béke már.
Akár a csúcsra
visz a magasba,
akár a tűz, az ón-golyó
futok, s a pályám szétfolyó.
Ragad az élet
és élek, élek,
mert a halálba törtetek.
Bölcsőm koporsó,
mely kivet olcsó
gyönyör-csatára engemet.
Érc öklű végzet
repülni késztet,
s csak kérdezem az éjtől én,
mért nem vagyok puzdrám ölén?
De most köd-ülten
sziszeg körültem
a vak, napfényes éjszaka.
És este-reggel
a bús szelekkel
süvölt a pengém érc-zaja.
Szállok serényen,
míg egy rút éjen
síromhoz érve csendesen
az éjszakába leesem.