A novaji asszony
szerző: Gárdonyi Géza
Régen hallogatom már hirét a novaji asszonynak. Azt beszélik róla, hogy látja az elköltözöttek lelkét s lelát a föld mélyébe, a koporsóba.
Először arra gondoltam, hogy együgyü ámitás ez: az asszony bizonyosan összezagyvál szénát szalmát homályos általánosságokban s az elérzékenyülő ember szivét csak azok a szavak inditják meg, amelyek véletlenül eltalálják az igazat. De kabátos emberek is fordultak meg az asszonynál s a fejöket rázva, vállokat eltünődéssel vonogatva tértek vissza: mindegyik kész volt arra, hogy ráüsse a pecsétjét a novaji asszony hitelesitésére.
Akkor azt gondoltam, hogy az asszony nem csaló, de tudtán kivül olvas az ember agyának képtárában, az emlékezésben; látja megnagyitva a mikroszkopikus agyi képeket valamely egyéni, különös képességből. Hiszen iparilag is csinálnak olyan tollszárakat, amelyek szárában kásaszemnyi üveg van s az üvegben meg tenyérnyi nagy fénykép. Ennek az asszonynak a lelkében valami ilyen üveg lehet.
De megint hallottam róla.
Egy vidékünkbeli úri embernek azt mondta az asszony, hogy a halottai között egy bús fiatal embert lát, akinek a mellén seb van. Az úri ember nem emlékezett ilyen halottjára. Otthon aztán a felesége mondta neki, hogy az ő egyik rokona volt öngyilkos és hogy a novaji asszony jól irta le az alakját.
Nemrégiben meg egy folyóiratban olvasom, hogy egy kecskeméti gyógyszerésznek (a neve bizony nem maradt meg az eszemben) szintén ilyenféle története volt a novaji aszonnyal. Az asszony ugyanis a gyógyszerésznek a keresztanyját látta, akinek az alakja nem maradt meg a gyógyszerész emlékezetében, és csak otthon, Kecskeméten nyomozhatta ki, hogy az asszony igazat beszélt.
Itt tehát nem lehet arról szó, hogy az asszony agybeli képeket lát.
Én hivő ember vagyok: nincs szükségem novaji asszonyokra, hogy a lelkem fanmaradását bizonyosnak tartsam, mégis beszélnem kell vele - gondoltam: hátha ez az asszony csakugyan erős médium? Akkor elég, ha leteszi a kezét az asztalra: a ceruza fölemelkedik és ir a papiroson; felel arra a láthatatlan iró, amit kérdezek.
Ez a gondolat inditott útnak. Novaj kis falu Borsodmegyében; Mezőkövesdtől kocsin nem egészen egy óra járás, Andornaktól meg alig egy negyedóra.
Hát elmentem.
Az uton mindenről gondolkoztam, csak a halottaimról nem. Inkább arra gondoltam, hogy valószinüleg hiába vesztegetem az időmet: az ilyen asszonyok csupán az emberek hiszékenységéből és együgyüségéből kapnak hirre.
Az asszony lakását a falu északi felén találtam meg. Alacsony, kis fehérre meszelt ház. Csupán az utca felől van egy kis pirosra festett keritése.
Az asszony a konyha küszöbén ült és babot pirgált. Szép tulipán menyecske leánya bölcsőt ringatott mellette: meg valami öreg szomszédasszony trécselt ottan.
- Itt lakik-e az a hires novaji asszony? - kérdeztem előttük megállva.
S hogy erre a kérdésemre csak mosolyogva, szótlanul néztek reám, folytattam:
- Aki olyat is lát, amit mi nem látunk?
Az öregasszony ráintett a küszöbön ülőre, de az csak lesütötte a szemét és mosolygott.
No nem ilyennek véltem. Ez sokkal egészségesebb és fiatalabb nő, hogysem látónak gondolhassam. Az arca se bizalmat keltő. Kerüli az ember tekintetét s nincs benne semmi a szellemlátók idegességéből, mélaságából. A mozgása is élénk, a beszéde tréfálkozó.
Bevezetett a szobába, amely kicsi, alacsony és tiszta. A fala csupa rózsástányér meg szentkép. Az asztal fehér abroszán egy olvasó hevert.
Hogy leültünk az asszony világosságnak volt fordulva, láttam az arcán, hogy mégiscsak hiszterika. A soványsága miatt látszott az előbb fiatalnak. Első kérdésem az volt hozzá, hogy mióta látja a lelkeket?
Erre elmondta, hogy tizenhárom éves korában egy napon hirtelen megvakult s akkor öt napig egyfolytában aludt. Ezen öt nap alatta másvilágon járt és sok mindent látott. Hogy mi az a minden, nem részletezte. A felébredés után folyton körül volt véve lelkekkel s bizony rettegett tőlük. Végre egyszer éjjel öregasszonylélek jelent meg nála: kivezette őt a temetőbe, s ő akkor a sirhalmokon általlátott: látta az ott nyugvó holttesteket. Ekkor aztán elmult a félelme.
Második kérdésem ez volt:
- Csak akkor látja-e a lelkeket, mikor nyitva van a szeme, vagy pedig látja őket hunyt szemmel is?
- Mindegy, - felelte, - akár nyitva a szemem, akár hunyva, mert én csak ugy látom hallom őket, mint aki álmodik.
Aztán elmondta, hogy ő irni olvasni nem tud és hogy neki a halottakkal való foglalkozás nem mulatsága, hanem csak kénytelensége. Lelkeket csak különben akkor lát, ha valaki evvégett hozzámegyen.
Mig igy beszélgettünk, én asztalnál ültem, szándékosan háttal a világosságnak. Ő az asztaltól elnyuló padon ült tőlem jó két méternyi távolságban.
Egyszer oldalt pillant a szoba közepe felé a földre és azt mondja:
- Ejnye de nehezen gyülekeznek össze! Persze, nem tudták, hogy most tetszik jönni. Ők tegnapelőttre várták.
Nem feleltem. Láttam, hogy a munkája megkezdődött, s már előbb föltettem magamban, hogy kérdéseire se szólva, se fejbólintással nem felelek, még pillantani se fogok többet, mint szoktam. Bevezetés különben nem volt rossz: csakugyan két nappal előbb jöttem volna, de Egerből indultam, az egri bérkocsi-állomáson csak egy kocsit találtam, az pedig éppen aznap akart meggazdagodni és éppen én rajtam, hát elhalasztottam a látogatást.
Az asszony babot pirgálva folytatta:
- Nem mostani halottak. Régiek. Mind régi.
Csodálkozva néztem az asszonyra. Való igaz, hogy a legutóbbi halottamat 1893-ban temettem el.
Az asszony ismét a szoba földjére nézett, aztán közönséges beszélgetés hangján, de mégis némi meglepődéssel szólott:
- Az egyik közülök szerencsétlen halállal mult ki, hirtelen, váratlanul. Mutatja a mellét meg a fejét.
És az asszony az egyik kezét a mellére tette, másik kezét a homlokára, jelezve, hogy a halott is igy mutat.
E szavakra és mozdulatokra ugy éreztem magamat, mintha ököllel sziven csaptak volna.
Az asszony rám nézett, mintegy kérdezve, igy van-e? De az én szememet elöntötte a könny. Ha akartam volna, se birtam volna felelni.
Mert valóban volt egy öcsém, egy tizenhét éves szép fiu, akit én neveltem, akit én nagyon szerettem s aki szinészszé lett. De egy nyári napon, fürdés közben belefulladt egy patakba.
- Ez nem volt jó köztük, - folytatta az asszony, - szenvedett is sokat, még most is szenved valamit, de már türhetően. De ugy kell neki, mért nem hallgatott a jó szóra!
E szavakra elmult a megindulásom, mert az asszony itt már nem mondott igazat. Az öcsém oly kiválóan jó szivü, becsületes, egyenes lélek volt, s annyit szenvedett már ezen a világon, hogy még ott is szenvednie, nyilvánvaló képtelenség.
Az asszony folytatta:
- De hirtelen természetü volt, olyan hirtelenkedő. Magát nagyon szereti. Most összeteszi a kezét és úgy köszöni magának, ami jókat érte tett. Különös: milyen mosolygószáju! Mindig nevet, mikor beszél. A járása meg olyan hegyes, olyan büszke!
Az asszonynak e szavaira megint megrendültem. Az öcsém valóban egy kissé szeleburdi volt, azért is történt vele az a szerencsétlenség: engem valóban legjobban szeretett, és én valóban őróla emlékeztem meg legtöbbször. Az is igaz, hogy a járása legénykedős, hegyes volt, ha nem is büszke; az meg szinte feltünő tulajdonsága volt, hogy mindig mosolyogva beszélt. A Rákosi-Solymosi iskola egykori növendékei, akik tanulótársai voltak, emlékezhetnek reá. Mert hiszen ezer ember között legfeljebb egy akad ilyen kedvesen mosolygós ajku. S az asszony ezt a fő jellemvonását legalább is ötször emlitette a későbbi látásai alatt:
- Különös, hogy mindig mosolyog, mikor beszél!
Hát ez megint mély bizalmat keltett bennem az asszony iránt.
- Látok itt egy fiatal vékony-arcu nőt is, - folytatta. Szőke: vastag haja van. A karján kisgyermeket tart.
E szavakra megint lehültem. Nem emlékeztem ilyen halottamra.
- Látok itt több kisgyereket is. Az egyik leányka. A többi fiu. Összesen öten vannak. A leányka valami belső kelevény miatt halt meg.
Nekem négy gyermek testvérem halt meg. Az egyik csakugyan lány volt, a többi fiu. A leányka, az orvos állitása szerint fejtiphusban halt meg.
- Aztán látok itt egy öreges embert, testes, köpcös, inkább kis ember, mint nagy, szinte kövérforma, de azért az arca nem telt.
Ez az apám volna, gondoltam, de a leirás nem pontos. Testes ember volt, de nem kövér, s inkább nagy, mint kicsiny; az arcát lehet teltnek is mondani, nem-teltnek is.
- Szeretném, ha az alakjáröl többet mondana, - szólaltam meg.
- Vastag szemöldöke van, - felelte az asszony, - és sürü fekete bajusza.
- A szakála milyen?
- Az is sürü fekete, de már ősz szálak is vannak közte.
Ez megint nem volt igaz. Apám sötétbarna volt fiatalkorában, de se bajusza, se szakála nem sürü, sem a szemöldöke nem vastag. A haja már tiszta fehér volt, mikor meghalt és a szakála is inkább fehér, mint barna. A szakálát azért kérdeztem, mert francia szakált viselt. Hogy itthon elmondtam az asszony látásait, anyám elgondolkodva szólott:
- Az asszony mégis igazat mondott, mert apád nem engedett borbélyt magához: úgy temettük el.
Apám két hónapig feküdt, tehát az asszony nem is láthatta a sirban, csak körszakálasan.
- Mondjon még valamit róla, - kértem az asszonyt.
Különös erős beszédü, - felelte az asszony. - Az orra vastag és magas. Ez megint igaz. Apám egyik jelentő tulajdonsága volt az erős hangu beszéd. S az orra sasorr volt, öregségében elvesztette a finom vonalait.
- Mondja, - kérdeztem, - mit látott apámnál?
- A kezében tart valami fehéret. Annak igen örül.
- Mellette nem lát semmit?
- Látok, az oldala mellett van.
S az asszony a tomporát jelezte. És azt mondja:
- De az már neki nem kell, csak azt szereti, ami a kezében van. Mi az az oldala mellett?
- Biblia, - feleltem.
- Csakugyan, egy vastag könyv. De le van csúszva. Feljebb kellett volna tenni.
Ez megint bizonytalan értékü rész volt. Apám kezére az asszonyok olvasót csavartak s engem nem egyszer nyugtalanitott az a kérdés, hogy nem boszankodik-e ezen az apám? Hogy az olvasónak milyen volt a szine? - arra anyám nem emlékezik. A bibliát, őmaga kérte, hogy tegyék a koporsójába. Csakugyan vaskos, majdnem ötujjnyi vastag könyv volt.
Kérdeztem, hogy, van-e valami mondanivalójuk a lelkeknek?
- Nem kell nekik semmi, jól vannak már. Azt mondják, hogy nagyon megijedtek, mikor maga egyszer öngyilkos akart lenni, mert aki öngyilkos, az szenved legtöbbet a másvilágon. Ez megint megdöbbentett. Huszonhárom éves koromban egyszer revolvert fogtam magamra, de csütörtököt mondott. Azt meg spiritisztáktól is hallottam, hogy a lelkek között az öngyilkosok szenvednek legtöbbet.
- Hát még mit mondanak?
Az öregur kéri magát, hogy bocsásson meg neki, amit maga ellen vétett.
Apám nem vétett ellenem soha.
- Mit mondanak még?
- Ne eméssze magát a nagy gondolkodással, mert lássa, a nagy bánkódás ugy se ér semmit, csak rontja vele az életét. Maga már ugy se lesz boldog ezen a világon.
Ez a válasz megint kevés rezgést okozott bennem; én, ha elmélkedő ember vagyok is, nem sorvasztom vele magamat; valami különös bánatom nincsen; a boldogság kérdése pedig mint törekvés sohase forog a fejemben.
- Mind jó halott, - folytatta az asszony. - Egy se volt köztük rossz ember.
Ez megint igaz.
- Mondja, - szólt az asszony, mikor fölkeltem, hogy távozzam, - ki volt az a szerencsétlenül járt?
- Az öcsém, - feleltem a kalapomért nyulva.
- Nem itt van eltemetve, - szólt az asszony, - távol innen.
Ez a befejezés megint megdöbbentett. Az öcsém Torontálmegyében van eltemetve.
Zajgó lélekkel hagytam el az asszonyt. Igaz, hogy mondott sok valótlanságot, de mondott pozitivumokat is:
1. A mi legjobban gyászolt halottunkat, az öcsémet emlitette először.
2. Jelezte, hogy ő szeretett engem legjobban s hogy én is róla emlékeztem meg leginkább.
3. Megmondta, hogy szerencsétlenül halt meg, sőt még körülbelül azt is hogy vizbe fulladt.
4. Egy olyan sajátságát emlitette többszörösen, amely az élőknek is fettünő volt.
5. Megmondta, hogy csak egy leánytestvérem van, az is kicsi.
Ezek a teljes bizonyosságok, amelyek ötletszerüen fel nem vethetők. Merthiszen azt is mondhatta volna, hogy három felnőtt leányt lát, vagy egy papot, vagy egy akasztott embert, vagy máseffélét.
Arra is gondoltam, hogy hátha ez a nő gondolat-olvasó? De határozottan állithatom, hogy mikor az asszonyhoz mentem, sem az úton, sem nála nem gondoltam az öcsémre s az ő halálára. Azt meg csak észreveszi tán az ember, ha valaki a gondolatát mondja el? Ő nem mondta ki egy gondolatomat se. Én különben mindig csak az apámra gondoltam, akinek haldoklásakor s a temetésén se lehettem jelen. Azóta mindig bolygat az a kérdés, hogy nem mondott volna-e valamit az utolsó órájában?
A novaji asszony e tekintetben nem elégitett ki. De a rejtelmes, szőke fiatal nő kivolta később eszembe jutott. Husz éves koromban szerettem volna feleségül venni egy szőke leányt, akinek csakugyan feltünően dús haja volt, csaknem szalmasárga. De nem jött hozzám. Kicsinylette a társadalmi állásomat. Valami erdészhez ment nőül, s talán egy év mulva meghalt, amint hallottam, szülésben.
Ami a médiumi irást illeti, arra az asszony nem vállalkozott. Mindezeket összevetve azt kell gondolnom, hogy ez a novaji asszony csakugyan látja a halottakat. Látja lélekben és mig el nem enyésztek, látja testben is. Csupán a velök való beszélgetés (nézetem szerint) a saját fantáziájának munkája. Dehiszen ezt megbocsáthatjuk neki. Elvégre őt csupán parasztok látogatják, s azoknak prédikáció kell, meg izenet. Az asszony nem pénzért dolgozik ugyan, de nem is tiltakozik az ellen, ha a látogató ott felejt valamit az asztalán. Hiába: sokféle az adó, amig e földön élünk.
Az asszony neve: Hegyi Józsefné, Nagy Katalin. Akinek nincs hite, csak gyásza, bizonyára jól teszi, ha elmegyen hozzá. Talán több eredménynyel is jár, mint én.
Az asszony a temetés után hat hétre már látja az elköltözöttet.
Hogy e közleményt kiadom, azért cselekszem, mivel arra gondolok, hogy némelyek lelkében száz kérdés is támad reá. Mert a Földön élő emberiség nagyrésze el van foglalva az élelem keresés gondjaival, s a másvilág rejtelmeiről csak annyit tud, amennyit a különféle szerkezetü hiszekegyek mondanak. Dehát ez kevés. Az emberhusnak ujra való életre kelése vigasztalás lehet a mezei népnek, de nem vigasztalás annak, akiben már annyira fejlődött a lélek, hogy lelki valóságát érzi is.
Ezeknek röviden ennyit mondok: Az elhunytak lelkeivel már az ókorban érintkeztek, az utóbbi évtizedekben meg szorgalmasan összeirják a megfigyeléseket. Mert ha az optika terén akadnak Röntgenek, akadnak ám más téren is! Külföldön akkora irodalom van már e megfigyelésekből, hogy akármelyik kártyaszobát meg lehetne tölteni padlótól menyezetig a kiadott könyvekkel.
Ezen feljegyzések után irom ide, hogy az elköltözött lelkek azért jelentkeznek testi alakban és a földi ruhájokban, mert mindaddig a földön vagy a föld közelében tartózkodnak, ameddig itt a szeretetteink élnek: s valamint a tükörben a való alakunk látható, de tükörbeli alakunk meg nem tapintható, meg nem fogható, ők is ilyenféle alakot öltenek, csakhogy még finomabbat, testi szemünknek láthatatlant.
Igy érthető aztán, hogy a haldokló - (akinek lelke már félig levetette a tojáshéjat) megismeri azokat, akik a másvilágról érette jöttek, valamint az is igy érthető még, hogy az olyan látók, mint a novaji asszony, el tudják nekünk mondani, hogy melyik szerettünk milyen volt.