A napraforgó
| A napraforgó szerző: Gárdonyi Géza |
Virágországból való szeretteim között van a napraforgó is. Mindig kedves volt szememnek, lelkemnek, mióta csak ismerem. Gyermekkoromban sokszor megálltam előtte, és fölnéztem rája:
- Milyen szép vagy, te nagy, sárga virág! Fordítsd énfelém is az arcodat, mert én is szeretlek téged!
Szerelmes legénykoromban meg, emlékszem rá, hogy rászőttem egy versemet is. A vers egy Vilma nevű, szőke kedvességről szólott, és ez volt az eleje:
Akár így fordulsz, akár úgy fordulsz,
szeretlek nézni, nézni,
mint napraforgó fényes szerelmét
napestig nézi, nézi.
Szó volt aztán a versben arról is, hogy a napraforgó elhervad végre a sóvárgásban, de mégis boldogabb, mint én, mert akit szeret, mindennap látja.
Mindez kegyetlen, zökögős sorokba volt foglalva, de Vilmának tetszett, és én is jó versnek tartottam.
Most aztán, hogy nagy idő multával megint visszakerültem a virágok országába, régi szép ismerősként üdvözöltem azt az öt-hat napraforgót, amelyik a kertünkben vendégképpen termett.
Nem engedtem őket kigyomlálni. Hadd nőjenek, hadd forgassák szép aranytányérjaikat a nap felé.
Hát nőttek is. Augusztusban mindegyik kinyitotta a maga tányérját és nézték a napot.
Azaz dehogyis nézték. Éppen ezen ütköztem meg, hogy nem nézték.
Mi lelte ezeket az én napraforgóimat?
Vagy hazugság volna, hogy ezek annyira szeretik a napot?
Hiszen akkor nem hívnák őket napraforgó néven. A görög nevük is heliotrop-napraforgó, s a boldogtalan szerelmek költője, Ovidius is megénekelte, hogyan változott a nap-istenbe szerelmes, szép nimfa (Klicie) napraforgóvá:
Ott ül éjjel-nappal sápadt epedéssel
künn a kopár földön, a szabad ég alatt;
nem törődik semmit ivással, evéssel,
csak nézi a napot nehéz könnyezéssel,
fordítván orcáját, amerre az halad.
Végtére tagjai odagyökereznek,
levelekké zöldül patyolat ruhája,
szőke hajfürtjei szétlevelesednek,
s aranysárga színt ölt bús haloványsága.
Virággá változott. De szíve megmaradt:
ma is arra fordul, merre a nap halad.
Mi adott volna okot a névre, meg erre a versre, ha nem az, hogy a napraforgó a nap után forog?
Gondoltam, talán hogy az idő borongós, azért állnak szanaszéjjel hajoltan a virágok, s el is felejtettem egy-két napra az észrevételemet.
Hanem aztán a mérges kánikula napjai következtek, s nekem megint csak föltűnt, hogy a napraforgó nem hajol mind a nap felé. Sőt, nemcsak hogy arra nem hajolnak, hanem némelyike egyenesen hátat is fordít neki.
Mi történt, uramisten! Megzavarodott-e a természet rendje, vagy hogy nem is forgott soha a napraforgó a nap után?
Felhányom az én kis könyves szekrényemet, és előszedek belőle minden botanikát Matthiolusztól Gönczy Pálig. Hát benne is van mindegyikben a napraforgó, s az egyik megjegyzi, hogy ez a név Pliniusnál olvasható legelőször. Persze hogy Pliniusnál, hiszen előtte nem írtak botanikát. Megtaláltam aztán, hogy a világ minden nyelvén ez a neve a virágnak; németül: Sonnenblume, Sonnenwende, franciául: tournesol, angolul: turnsole, olaszul és spanyolul: girasole; girasol - szóval minden országban fordul a napraforgó a nap után.
Belekeresek a Pierer-féle mindentudó könyvbe. A heliantus szónál az is azt mondja: A napraforgó igen nagyon napra forgó. (Die Sonnenblume ist sehr heliotropisch.)
Megnézem a kis Larousse-t, az így szól: Napraforgó a neve minden olyan növénynek, amelyiknek a virága a nap felé fordul, mint a heliotrop és helianthus, vagyis nagy napvirág. (Tournesol. Nom de diverses plantes, dont les fleurs se tournent vers le soleil, comme l'heliotrope et l'heliante ou grand soleil.)
A Haupt-féle Ovidius-kiadásnál, hogy "A napraforgó olyan virág, amelyik a nap után fordul." (Die Sonnenblume, das Heliotropium, mit lateinischem Name solago, ist eine Blume, die sich nach der Sonne kehrt.)
Hát itt vége van minden kételkedésnek. A tudomány Plinius óta az egész világon azt mondja, hogy a napraforgó napra forgó.
Megnyugodtam abban, hogy az én napraforgóim meg vannak bolondulva.
Hanem az idén három szép szál napraforgó termett a kert belső kerítése mellett, szemben az ablakommal.
Mindennap lestem, vártam a kinyílásukat. Nem mintha a tavalyi kételkedésem jutott volna az eszembe, hanem csak mert amint mondám: szeretem ezt a virágot.
A három napraforgó másfél embermagasságra nőtt, szép sudár mind a három, királyi kertbe is beillenének gyönyörűségnek.
Egyszer csak fölsárgul a keletről szélsőnek a virága, s tartja a tányérját észak felé.
Különös - gondoltam -, hogy ez északra néz. Talán csak nem követi a napot még éjjel is?
Déltájban megint megpillantom, hát a virág meg sem moccant reggel óta: áll északnak csökönyös nyugalommal.
Aztán nyílik a középső virág. Ennek keletre áll a tányérja. Ez sem változik egész nap.
És nyílik a nyugatra szélső virág, hajlik kezdettől mindmáig arrafelé, amerről a bimbója megjelent.
Hát ezek meghazudtolják Pliniust, meghazudtolják Ovidiust, Pierer-t, Larousse-t, Hauptot s minden botanikust, minden poétát.
Szinte rosszulesett ez a csalódás. Ha talán azt tudtam volna meg, hogy a föld nem forog, annak örültem volna, de hogy a napraforgó nem forog, ez olyan, mint mikor az ember hűtlenségen kapja a hűségeset.
Hova is tegyük mármost azt a sok címert meg pecsétnyomót, amelyeken a meleg hűség jelzéséül napraforgót viseltek a kitüntetett ősök? Hova tegyük Ovidiust, a tudományt és a közhitet?
De most már el sem tudom gondolni, hogy honnan származhatott ez a napraforgónak tulajdonított sajátság. Hiszen csak meg kell nézni ennek a virágnak a szárát, olyan fás majdnem, mint a bodza fája, amelyikből tilinkót csinálnak. Ez a fás szövet nem is fordulhat sem a hideg, sem a meleg változásaira; amelyik oldalán megjelenik a bimbója, azon is marad; ott virul és ott hervad el.
Vége a legendának, vége! A tudomány rovására egy csalódással többet jegyezhetünk fel. De azért szép és kedves virágom marad nekem ez az óriási napra nem forgó. És hát mégiscsak szereti ő a napot, mert hiszen csakis ott él és ott pompázik ő, ahova a napnak egész nap hull a fénye és melege.