A nap lovagja

A nap lovagja szerző: Bródy Sándor

1902

Egy herceg reggelizett a villája kertjében. Csak kávét ivott, csak mézet evett és közönséges tehénvajat.

- Milyen egyszerű! - mondá a közönség, amely a villa előtt föl s le sétálva, rendszerint végig szokta nézni őfensége früstökölését.

Néhány öreg kereskedőnének ez volt az összes gasteini szórakozása: korán kelni, és diszkrét módon, de pontosan végignézni, amint a herceg eszik. Susogva - mint ahogy a templomban szokás - séta közben mind csak őt tárgyalták:

- Hogy tud enni. Még minden foga megvan. Csakhogy sárga.

- Nézd azt a kenyeret. Az más kenyér!

- Tessék elhinni, ő is jobban tenné, ha egy kis hideg roastbeef-et[85] enne teával; az könnyebb!

Nagyon öreg, a család és saját fegyelmük alól kiszabadult, kissé paralitikus tőkepénzesek nem tudtak ellentállni, hogy lojális érzelmeiknek kifejezést ne adjanak, és a vasrács előtt mélyen meghajolva, hangtalan szóval jó étvágyat kívántak a magas uraságnak, aki nem haragudott, sőt, mosolyogva biccentett a fejével. Nem volt ellenére a tiszteletteljes kíváncsiság és szeretet, különben elfüggönyöztette volna a teraszát, vagy egyszerűen megparancsolja a városnak, a fürdőigazgatóságnak, hogy a háza előtt az út véget ér. De a fenség úgynevezett liberális férfiú volt, és a villában nem is a feleségével lakott. Sőt, ellenkezőleg: a szeretőjével, a jószívű és nevezetes Julival, aki neki már korán reggel betöltötte a kávét. Aki a publikumból igyekezett, az láthatta ezt a házias, de mégis szép és ünnepies pillanatot. A fenség a katonaköpenyeget levetette, a szalmakalapot fölvette, a vörös szalvétát álla alá kötötte, és hármat tapsolt. Mire Juli kijött lila vagy piros slafrokban, amelynek a szabása kissé gyermekes volt, határozottan rokokószerű. A nő friss volt, látszott rajta, hogy jól aludt, sőt, már a sárga paróka is a fején, behajporozva, fölvirágozva, rendben. Soványodó nyakánál azonban kissé kilátszott eredeti hajzata, amely fénytelen barna volt, mint annyi közönséges, jó nőé. Bizonyára ő vetette meg legjobban ezt a rövid, szinte férfias hajat, aminthogy esztétikai gyötrelme lehetett mindaddig, amíg reggelente magát rendbe nem hozta, és magas, kerek homlokát röviddé és junóivá nem alakította át; fejének józan, golyószerű rajzát át nem fejlesztette arra a csecse formára, amelyet osztrák tollal rajzolók hoztak divatba, azok a művészek, akik nem a friss életből, hanem francia élc- és divatlapokból merítették inspirációjukat.

Juli kijött, jó reggelt kívánt, és a herceg kezet csókolt neki. Mire a nő ugyanezzel a kézzel az Alt-Wien csészébe töltötte először a tejet, aztán a kávét. Hogy mi értelme van e sorrendváltozásnak, a közönség nem értette, és éppen azért valami titkos szimbólumot keresett benne. Egyébként is, a reggeli némi titokzatossággal járt; a herceg a kávé után és a méz előtt rendesen igen elmélyedt, fölöttébb komoly lett, sőt, néhány percre el is távozott. Ezalatt Juli aggodalmas gonddal kente föl a vajat őfensége császárzsemlyéjére. De nem történt semmi baj, az úr mosolyogva tért vissza, és jelt adott az újságolvasásra. Juli olvasott fel meleg, de olyan hangon, mint amilyen a rendes katonáké az első évi szolgálat végén, amikor már megszokták a meghűlést. Csak a mindenféle és az újdonságok rovatát olvasták, politikát semmit. A nő - egykori pályája kedvéért - érdeklődött a színházi rovat iránt is, de a fenség rendszerint nem kért belőle, ellenben olykor-olykor megnézette, hogy állanak a papirosok, és mint mutatkozik a termés.

A reggeli kilencig tartott. A nap ekkor elparancsolta helyéről az idillt. A herceg és párja letelepedtek a kert valamely rejtettebb és árnyékos helyére, ahol a nő szakajtókosárral az ölében - az idill és az élet kedvéért - valamely főzeléket, babot vagy krumplit hámozott. Őfensége egy könnyebb fajtájú német regénnyel vagy pasziánszvetéssel mulatta magát, bárha aligha volt kíváncsi arra, hogy mit mond a kártya, kibe lesz szerelmes, kit fog elvenni. Kétszer házasodott, második felesége élt és virágzott, a leányai és fiai is mind házasságban éltek, gyermekeik voltak. A fenség biztosan tájékozva lehetett minden őt illető földi dolgokról. Biztos lehetett abban, hogy mint igen sokszoros milliomos fog meghalni, ugyanabban a betegségben, mint az apja. Sőt, halála után való állapotjának a pontos helyrajza is ismerős volt előtte. Állandó tartózkodása Cecília nénje és egy kis öccse között lesz egy jezsuita templom sírboltjában, amely elég szellős, de egy kis nap is szokott benne tartózkodni. Mindenesetre jól ki van száradva.

Tizenegy óra felé a fenséges úr és barátnője útra keltek, hogy gyönyörködjenek a természetben, és hogy meghallgassák a térzenét - messziről. A közönség közé, bár az viszonyukat tisztelte, mégsem mehettek. Talán úgyis leereszkedőbbek és bizalmasabbak voltak a kelleténél. De itt nem volt szegény, alpári vagy fiatal egy sem. A magukat megszedett és egyszersmind megrokkant, mindenesetre megöregedett emberek gyűltek itt össze. A hegy tetején azok jártak, akik az életben lefelé haladtak, a völgybe le. Nagyobbára kéz a kézben, mint a jó Anderson-pár,[86] meghízva, megőszülve és - életkedvvel teli.

Július vége felé járt, és Baden-Gastein, a világnak a legkomolyabb fürdőhelye, nyüzsgött a vendégtől. Mégis az egész hely olyan elhagyatottnak, olyan mélának tetszett. Talán azért, mert aki csak itt volt, az mind lassan járt, mint akit a halálért küldenek. Ez a késlekedés azonban nem szimbólum: azok járnak ide, akiknek rossz a lábuk, ámde a fejüktől fogvást. A korán kiélt gerincek, a nagyon is kihasznált élet e jelenségei között szintén apró, de igen gyors lépésekkel töretett keresztül egy-egy önző aggastyán, aki életerejével úgy tudott takarékoskodni, hogy itt évről évre fiatalodott. A kiszáradt, megkövéredett, fehér szőrűvé és pergamenbőrűvé változott, erősen megcsúnyult emberi társaságban nagynéha végiggurítottak egy-egy tolókocsit, amelyben hetvenéves Ninon de l'Enclos-k[87] ültek, asszonyok, kiknek az arca még szép és üde, de nyakuktól kezdve nem élnek többé.

A sziklákról egy-egy zerge nézett le a különös szocietásra, amely életének ravasz és erőszakos meghosszabbításán buzgólkodott. A zergék alighanem belenyugodtak már, hogy az aggastyánok ide tolakodtak az ő világukba, és szikláik tövébe óriási hotel-fészkeket vertek. A havas hegyekből kibuzogó meleg források azonban tiltakoztak, bepermetezték az arcukat és egész nap szüntelenül zúgták a carmen lugubrét:[88] Mindhiába, a gazdag is meghal, a gazdag is meghal!

Az egyforma és méla zúgással nem bírt a zeneszó és a madárdal, aminthogy a hely hidegségét nem bírta fölmelegíteni a júliusi nap. Az árnyékban felsőkabátban jártak, és a nagy hotel előtt, a napon csak egy úr sütkérezett: egy fiatalember, lawn-tennis[89] ruhában. Az öregek aggodalmaskodva és gyanakodóan nézték; nem jó ember, fiatalember! Biztosan veszedelmes lump.

A fiatalúr, úgy látszik, érezte ezt az ellenszenvet, különvált a tömegtől, és magában gubbasztott. Fázott, és az élet igen kicsiny hullámokat vert benne. Legintenzívebben még arról gondolkodott, hogy mennyi ideig tarthat a pénze, és mit csinál, ha előbb fogy el, mintsem meggyógyulna? Törte a fejét, de ezt sem tette valami erőteljesen, újságíró volt, és öt hónapi erős publicisztikai munka és szerelmi kaland után. A feje kimerült, a lába elzsibbadt, a szíve elfásult, és még csak meg sem dobogtatta az a gondolat, hogy mielőtt igazában belekezdett volna az életbe, máris fújják számára a takarodót. A szerkesztője - hogy eljött - fölöttébb gyengéd volt hozzá, és a könyvkiadója legelőször tagadott meg tőle egy kis előleget.

A nap mégiscsak átjárta és fölmelegítette vézna testét. Az író föltápászkodott, és otthagyta a sokadalmat. Magányos sétákra vetemedett, és ott találkozott a fenséges úrral és párjával. A herceg rosszkedvűen fordult el tőle, Juli azonban szép kis szürke szemének szögletéből enyhe, helyesebben elnéző tekintetet vetett reá. A fiatalember némiképpen fölvillanyozódott, és másnap reggel megjelent az egyoldalú cercle-en, a nevezetes villa előtt, ahol őfensége reggelizett. Kétszer-háromszor elsétált a ház előtt, és amíg tisztességtudóan nézte az idillt, valami eszébe jutott, de olyan erősen, hogy csaknem kimondotta:

- Ha ezzel a nővel megismerkednék, barátságba juthatnék a herceggel.


Az újságíró nem ismert Gasteinban egy lelket sem, magára volt hagyatva, és kiszolgáltatva bármely mániának, amelynek méltóztatik beléje esni. Egyedül sétált, egyedül étkezett, és amíg az egyes fogásokat a pincér elhozta, az az öt perc számára egy örökkévalóság. Halálosan, félelmesen unta magát, most, hogy olyan rosszul ment a sora, még a saját különösen nagyrabecsült énjéből is kiszeretett.

"Mit vergődöm én ezért az unalmas, rideg, rosszképű fráterért, mit etetem, mit ápolom!" - így szólította meg bensejében önmagát. - "Legjobb volna »ezt« ledobni a nagy vízesésbe, legcélirányosabb, ha »ezt« egyszerűen lelövöd!" Az »ez«, akivel ily kíméletlenül akart elbánni, a saját egyénisége volt, az egyik. Szerencsére nem állt helyt a másik énje, az, amelyen még nem hatalmasodott el ideges kimerültsége. Az kapaszkodott bele a herceg alakjába is, és az foglalta el, mulattatta ilyenformán:

"Eddig bolond voltam, mindig csak pozitív munkát végeztem. Azért fizettek, de hogy?! Huszonkét éves koromban már politikáról tárgyaltak velem aktív miniszterek, és nem egy arra méltatott, hogy kifejtse előttem, milyen szamár a másik. Titokba avattak, bizalmi küldetésekkel tiszteltek meg, sugalmazott cikkeket írtam, és abban az időben hatvan forint volt a fizetésem. Tíz év alatt, a vasárnapokat kivéve, mindennap meg kellett tanulnom egy kérdést, a szeszmonopóliumtól a nemzetiségi problémáig. A rossz zsurnalisztikai viszonyok, a változó kormányok és a kiadótulajdonosok miatt a leggyorsabb tempóban kellett megrögzött és erős meggyőződéseket változtatnom. Kedvező vallási viszonyaim képessé tettek arra, hogy egy legyek az igazi közvéleménnyel; de a kedvezőtlen viszonyok arra kényszerítettek, hogy az úgynevezett liberalizmust szolgáljam, helyesebben azt a kisebbséget, amely a lapok többségét hazámban a kezében tartja!"

(Az újságíró ez utóbbi floskulust[90] valamivel rövidebben és radikálisabban fejezte ki. Káromkodott, két szót mondott.)

"Mint egy vak ló az olajmalomban: jársz körbe-körbe, be a végtelenségbe! Írtál három nagy politikai röpiratot, két kötet lírát, három kötet verses drámát, kaptál akadémiai jutalmat, fordítottál »Pol. Corr.«-t[91] és egyéb kőnyomatost éjszakákon át, meginterjúvoltad az összes balkán minisztereket, te s tu vagy a nagy színészekkel, voltál kedvese a második heroinának,[92] sőt, egyszer képviselőjelölt is. Elöl vagy a fórumon, a neved ismeri egész Magyarország, szegény rokonaid nagyságos úrnak szólítanak, s kisebb kereskedők, akiknél adósságod nincs, ha beszélnek veled, kezdetben reszket a szájuk, és úgy válogatják a szót, mintha idegen nyelven beszélnének. Több - de jórészt kisebb rendű - igaztalan ügyet sikerrel befolyásoltál a hatóságoknál, voltak párbajaid, sőt egynél, amely halállal végződött, te voltál az első segéd. Becsülettel dolgoztál, sőt ésszel és tehetséggel, és - mondd - mi vagy, ki vagy? A semminek is egy utálatos, apró törtje!

Most nem tudsz írni, és nem tudsz olvasni, úgy megzabáltál. A bajod épp ott tört ki, hogy délutántól hajnalig nem tudtál három kishasábnyi frázist összeírni a szerb királyság súlyos bajairól. Iszonyú nap, rettenetes éjjel! Negyven kutyanyelvet rontottál el és nem tudtál lábra állítani, csak négy szót: A vég kezdete ez! Hajnal lett, és nem volt vezércikk. A dühtől és a kétségbeeséstől sírva jelentetted a szerkesztőnek. »Úgy!« - mondá fagyos mosollyal. De szerencsére akadt a fiókodban egy úgynevezett örökbecsű munkálat. Azt beadtad, és engedékeny, sőt résztvevő lett. Tréfálkozott: "Barátom, ez a paralízis. Előbb-utóbb mindnyájan megkapjuk, csak némelyikünk tovább titkolja. Menj Abbáziába, irigyellek. Vagy Kaltenleutgebenbe. Két hétre, akár két hónapra!« És ha két hónap után sem tudod kifejteni a szerb királyság válságát? Minden nevezetességed, ismeretséged, a miniszterekkel való purparléid, több érdekes és tekintélyes szerelmi kalandod és a rólad kinyomatott tárcák mellett sem marad részedre más hátra, mint hogy szülőfalud községi pénztárának terhére, közkórházakban töltsed el életed még hátralevő részét. Közben - mondjunk sokat - csinálhatsz még több helyen, mindent egybevéve kétszáz forint adósságot, de annak egy negyedrészét anyádnak kell adnod, mert az sem élhet végképp két lump és vagyontalan szobaúrból és a vidéki rokonok kicsiny, de szabálytalan küldeményeiből. Az írói segélyegyletnél van nyolcvan forintod, annyit két részletben kaphatsz, ha a főfaktor nincs a délvidéken, és ha elfeledte kárhoztató kritikáidat, amelyet verses regényéről írtál. Váltóról, erről a szép és misztikus okmányról szó sem lehet a jövendőben. A múltban elkövetetteket fizethetik a barátaid, azok a jó és szegény fiúk, akiket könnyelmű cigányoknak, utolsó embereknek neveznek a bankdirektorok, bár tudják, hogy minden kölcsönt duplán fizetnek vissza: perköltségük rendszerint annyi, mint a tőke. Szegény fiúk, szegény jó fiúk, hogy nem viszonozzák majd a köszönésemet, hogy nem! És ezek az én reménységeim, és még az, hogy Rusi, a kóristánék dísze és doyenje,[93] meg fog látogatni a kórházban, és narancsot fog hozni!

Ezzel a kis, kövér, hamis hajú nővel kell megismerkedni, azzal kell magamat megkedveltetni. Ha ő megvan, megvan a herceg. És ha a herceg megvan...!"

Az újságírónak, bár erősen szárnyalt, még nem volt fegyelmezve a fantáziája. Volt egy határozott szándéka, egy homályos, részletek nélkül való terve. Készpénzt - annyi bizonyos - nem kívánt, és azt sem célozta, hogy őfensége tábornoknak vagy főtörzsorvosnak neveztesse ki a hadseregbe. A képzelőereje voltaképpen csak egy pontban tapadt meg erőteljesen, azon, hogy őfensége fiatal barátnőjének nagymérvű érdeklődését kívánta megnyerni. És nemcsak mint eszközt kívánta. Már tetszett is neki. Két hét óta nem beszélt nővel. Valami keveset kokettírozott egy igen magas és roppant erőteljes, inkább negyven-, mint harmincéves hölggyel. De hamarosan kitűnt, hogy ez masszőz, és inkább a beteganyagot részesítette benne figyelemben, semmint a férfit.

A második hercegi reggelit hogy végignézte, őfensége barátnője határozottan tetszett neki.

- Közelébe kell jutnom, meg kell vele ismerkednem! - mondá hangosan.

A nyugalom - majdnem az örök nyugalom - e tanyáján rendkívül izgatott napokat élt az ifjú ember. Pedig ugyancsak idegnyugtató idő következett: egész napon finom, meleg eső szitált, a hóhegyeken lomha párák vonszolták végig iromba testüket. Álmosság és fáradtság ült mindenen, az úgynevezett ülőbálon is, amelyen az újságíró volt az egyetlen frakkos vendég. (A bál azért volt ülő, mert bár vagy kétszázan voltak jelen, csak hat pár táncolt, a többi ülvén, nézte, milyen különös is, hogy némely ember akarata szerint, sőt ritmusra mozgathatja a lábát.)

Az újságíró a herceg barátnéjának kedvéért öltözködött ki, bárha biztosra vette, hogy az nem jön el. De hátha kérdezősködik - végre is asszony -, hogy kik voltak a bálon, és valaki azt feleli neki:

- Csak egy úr volt frakkban, egy jólábú fiatalember. Bár halvány, de nem beteg. Egy magyar. Csinos fiatalember, sőt érdekes.

Az újságíró, aki nem volt az analitikus irodalmi irány híve, elmosolyogta magát: - Bolond, úgy látszik, már erősen bolondulsz megfele! (Monológjait is Szatmár megyei dialektusban mondotta.)

A következő pillanatban pedig mind csekélyebb bírálattal folytatta képzelődéseit: "Rendes munkával megélni lehetetlen. Az alkalmazott, belátom, sohasem viheti semmire. A boldogulás ott kezdődik, ahol mással dolgoztatunk, és mi csak felügyelünk. Tehetségem, belátom, nem eléggé mely és nem eléggé gazdag, talán nincs is. A történelembe aligha fogom beírni a nevemet, de mindennél fontosabb az, hogy az ember szépen éljen. Mennél dúsabban, mennél többet. És minderre más kilátásom nincs, csak a herceg őfensége."

Az újságíró imperialista és lojális hitet vallott, és nem tartozott a faj ama nagyhajú türelmetlenjei közé, akik megvetnek és maguk társaságában lehurrognak valakit, csak azért, mert magasan születik. A rangot elismerő tiszteletből volt benne sok; az apja negyven esztendőn keresztül a káptalan szabója, az ő előadásában kasznárja. Azért ő sem esett térdre a születés előtt. Mint újságíró, megszerezte azt a bölcsességet, hogy ezek az ötszáz esztendős, számtalan ágú koronás, külön lények is szeretik a reklámot, mint bármely civil ember.

"Ha egy tárcát írnék róla?"

Írni azonban nem tudott, hozzá sem mert ülni. Más közlekedési módot keresett tehát. Össze akart barátkozni a söntést járó másodkomornyikkal. A tervet elvetette. Vakmerő lesz, amikor a herceg ebéd után alszik, és barátnéja a kutyákat akarja etetni, egyet - az apróbbak közül - lecsal és fölviszi:

- Hoztam egy kedves kisleányt. Ösztönszerűen hozzám csatlakozott...

"Fuj!" Megundorodott magától, bárha ízlés dolgában nem volt valami előkelőség. Igyekezett kiverni fejéből az egész dolgot, amelyről fölismerte, hogy a mánia felé fejlődik. Igyekezett magát mindenféle optimisztikus ügyekkel elkábítani. Belekergette magát, hogy újra szerelmes legyen valakibe, akiből évekkel ezelőtt kiábrándult. Rajongó és heves leveleket írt a hölgynek, gyopárt szedett, és elküldte neki expressz. Izgatottan várta a választ, egész nap a postát leste. Elment a fürdő egyik orvosához, nem azért, hogy megvizsgáltassa magát, de hogy ismeretséget kössön. Az orvos eltette az öt forintot, egy fél grádussal[94] hidegebb fürdőt rendelt, de az ismerkedésbe nem ment bele, nem ért rá. Noha gőgös természetű volt, már-már a pincérekkel is beszélgetett volna. De azoknak is kevés idejük volt. Egy, a maga betegségétől szörnyen megijedt magyar nagykereskedő volt az egyetlen társasága, a jóakaratú fürdőszolga ismertette meg őket egymással. Csakhogy ez az úr egyike volt a legnehezebb társaságoknak, mindig izgatott, örökké tirolinak öltözködve sétált, alig vánszorgott, és folyton hegyeket akart mászni, kirándulni. Talán érezte, hogy kicsiny az idő, amíg a földön jár, amit még lehet, sietve kell megismernie.

A kereskedő valósággal elcipelte egy kirándulásra.

Gyalog izzadtak, majd öszvérháton rettegtek, amíg négy vagy öt óra múlván, elérkeztek egy turistakunyhóhoz, amelyet júliusban is jégmező vett körül. Egy kövér gráci leány mért benne tejet, szolgált vajas kenyérrel és szalámival. A kunyhó előtt két kőasztal, és egyiknél ült: a herceg és barátnéja. Az újságíró a váratlan örömtől, a hirtelen kínálkozó szerencsétől úgy megijedt, hogy őfenségéék elmosolyodtak.

"Úgy látszik, komikus vagyok!" - gondolta a fiatalember, és barátjával együtt bemenekült a kunyhóba. Lassan sompolygott elé, és magával hozott rajztékájával kiült a ház elé, alig tízlépésnyire a magas vendégektől. A szíve hangosan dobogott, folyton őfenségére gondolt, de látszólag legodaadóbb figyelemmel rajzolta a szemben levő tájat. Lassanként nekibátorodott, a kövér leánytól szenet kért, hogy az ő alakját is fölvázolhassa. A rajz - nagy izgatottságában, és mert nem gondolt komolyan arra, hogy művészetet űz - jobban sikerült, mint rendesen. A tej-kocsmárosné nagyokat nevetett, meg volt elégedve, a rajzot elkérte ajándékba. Amíg az ügylet folyt, a herceg és barátnéja halkan beszélgettek, de az abszolút tiszta levegőben minden szavukat hallotta az újságíró.

Őfensége szólott:

- A festőket szeretem. Tisztességes nép, soká élnek, a legtovább. Kissé sokat kérnek aránylag kis képekért, de csak újabban. Ez a fiatalember talán fotográfus is.

Az asszony megjegyezte:

- Ez művész. Nagy haja van.

- A hajukat, azt rövidebbre vágathatnák.

- Ez magyar, a másik, aki bent alszik, az is az?

- Szeretem a magyarokat, aránylag tisztességes nép. Rendes emberek, ha egyszerre meg nem bolondulnak.

- Én szeretném, ha ez engem lerajzolna ebben a tiroli ruhában, amint a sziklán ülök, a gleccserrel a hátam mögött.

- Mért ne, kint vagyunk a természetben. Ha magának, Juli, ez élcet szerez!

Előbb elkérték a gráci leánytól az újságíró rajzát, és miután őfensége megállapította, hogy a fiatalember jó művész, csak még fiatal, megkérdeztették tőle, hogy mennyiért csinálna egy szabadkézi rajzot itt, a szabadban, most mindjárt.

Asztalos Aurél - mert az újságírót így hívták - legelsőbben is felállt, és mélyen meghajtotta magát a hölgy, majd pedig őfensége előtt.

- Bocsánatot, nem vagyok festő! - mondá a fiatalember kedves szomorúsággal.

- Talán csak nem akadémiai festő? Nem baj.

- Író vagyok! - szólt az újságíró szinte megtörten.

- Veszedelmes emberek! - jegyezte meg Juli.

Őfensége némileg elkomorodott:

- Azoktól félni kell!

Az újságíró torka kiszáradt ez izgalomban, csaknem belerekedt, amíg kimondta:

- Őfelsége hadnagya vagyok a tartalékban. És igen boldog leszek, ha csekély művészetem fenséged szolgálatára lehet.

A fiatalember katonai karaktere a herceget kiengesztelte, és miután a vallási kérdés tekintetében is tisztán látott, meginvitálta:

- Tessék közelebb lépni!

Asztalos Aurél ismét meghajolt, és a neki kimutatott kövön helyet foglalt.

- A munka tehát elkezdhető! - indított a herceg. Juli pózba helyezkedett, mintha görögtűz venné körül. Szentimentálisan és édesen nézett a kunyhó falára, és csak hellyel-közzel kacsintott a herceg felé, aki munka közben szóval tartotta a társaságot.

- Fiatal hadnagy koromban én is tudtam akvarellel festeni, ha a színt a tanárom előbb megjelölte. Ennek harminc éve. (Őfensége tízet elfeledett, de ez a háborúban múlt el.) Szabad a művésznek beszélni munka közben? Aki gyakorlott, annak, azt hiszem, igen. Én szeretném bírni e vidék minden fontosabb pontját kisebb-nagyobb, de csak kétszínű rajzokban. Az ég kék és a föld barna.

- Az író úr fenségednek megcsinálhatja! - jegyezte meg Juli.

- Boldog volnék! - szólt a tényleges boldogságtól elvörösödve a fiatalember. - Nekem az mulatság, dolgom úgy sincs, az írást az orvosok megtiltották.

- Ön nem látszik betegnek! - jegyezte meg az asszony reá sem tekintve.

- Azt maga érzi az ember! - mondá a nagyúr igazi részvéttel.

- A mi orvosunk önt meggyógyítaná. Az mindenkit meggyógyít, ha még fiatalon kapta! - mondotta Juli, majd minden átmenet nélkül megkérdezte:

- Lehet-e fehérrel festeni? Szeretném, ha a kutyácskáimat mind lerajzolná, mind fehérek.

- Kutyákat igen nehéz rajzolni, nem állanak meg. Tájakat könnyebb.

- Tehát a tájakat lesz szíves. Mit kér? - mondá a herceg becsületes őszinteséggel.

- Egy kis arcképet, fotográfiát ajándékba fenségedtől!

A hercegi pár összenézett; ez nóbel ember, nemhiába, hogy magyar ember! Ezt fejezte ki a nézésük. Az asszony azonban nyomban megérezte, hogy ez a nagylelkűség, ez a gavallér ajándék neki szól. A grand-seigneur[95] ellenben az iránta való hódolat szép jelét látta, azonfelül a jó és előnyös üzletet. A jó üzletet mindenki szereti, bármily gazdag és előkelő legyen is. Ramszesztől kezdve egész a hercegig ebben senki sem kivétel. Viszonozni, visszautasítani, el nem fogadni, vagy kárpótolni aztán - az más. Az élv, a gyönyör azonban marad.

- Bízza csak rám! - mondá a herceg.

Az alkalmi művész újra bókolt a fejével, és hogy fölszabadult az elfogultságtól, ugyancsak szenvedélyesen rajzolt. Látván, hogy őfensége igen jó, egyszerű férfiú, amint modelljét nézte, tekintete bókot bókra halmozott. A festők különös kézmozdulatával már azt is merte jelezni, hogy a hölgy néhány művészi vonala őt elragadja, és egyszersmind elbúsítja, mert nem bír vele. Egyébként a fiatalember ismerte művészete határait, és tudta, hogy nem szabad experimentálnia, sietve fejezte be a krétarajzot, amelyben volt némi hasonlatosság és formai csinosság. Nem volt ugyan Juli, hanem egy szép, fiatal hölgy, az, amelyet kapott minta után már sokszor lerajzolt. Asztalos mester, mint a legtöbb dilettáns, voltaképpen csak egy női fejet tudott rajzolni, ama bizonyos akadémikus fejet.

A nő fölsikoltott örömében, a herceg is igen meg volt elégedve.


Az újságíró másnap két arany inggombot és briliántos melltűt kapott, sőt egy arcképet is férfirészről. Aláírás még nem volt alatta, ellenben az emlékezetes kirándulási hely neve.

Jelentkeznie kellett audienciára,[96] hogy megköszönhesse. A kertben fogadták; megmutatták neki a lakás régi képeit. A herceg kiosztotta neki a munkát, sőt, pár nap múlván, magán a telepen nyilvános nappal végigment vele, és kijelölte, hogy melyik részlet az, amely neki tetszik.

Az újságíró szinte egyszerre egészséges lett, nem is fürdött többé. A feje nem zsibbadt, a lába nem csetlett-botlott. A nagykereskedőt, aki azon melegiben megkérte, hogy az udvari szállítóságot szerezné meg neki, lerázta a nyakáról. Maga sem tudta, hogy - egyszerre az egész fürdőteleppel ismeretségben állott. A magyar társaság úgyszólván veszkődött érte. Agg politikusok érkeztek a hazából - leöcsémezték. Egy jelentékeny részvénytársaság elnöke minden átmenet nélkül lapalapításról kezdett vele tárgyalni.

Kis mágnáslányok jöttek a nagyszülőikkel. Hogy, hogy nem, az újságíró azon vette észre magát, hogy mindennap teniszezik velük. Sőt azon, hogy az egyik, a középső, kurizál is neki. A kicsi bűbájos teremtés volt, rózsa- és aranyszín, gyöngéd, mégis teli, verekedett, mint egy fiú, és holdas éjeken francia verseket írt. Egyike azoknak a mágnáslányoknak, akik bár sajnálják, de helyeslik a Marie Antoinette[97] kivégeztetését. Az arisztokrácia hölgyei között vannak ilyen kis forradalmárok, akik ideálnak egy csupahaj költőt, festőt vagy muzsikust választanak; de rendszerint egy kopasz mágnáshoz mennek nőül. Az újságíró ismerte ezt az esetet, és lovagias tartózkodással viselte magát, nem látta meg a legnyilvánvalóbb agit,[98] a legvaskosabb bókot sem hallotta meg. Egyébként is a herceggel volt tele.

A herceg pedig véle. A fiatalember határozottan tetszett neki. Legelsőbben is tiszta, rendkívül tiszta volt. Mindkettő ama pedáns fajtából való, mely nem tűr ruháján egy türemlést, a cipőjén egy porszemet. És ezt kívánja embertársaitól is; eszerint ítéli meg őket. A nagy elvekben is tökéletesen megegyeztek:

- Valláserkölcsi alap a fő, ha nem volna isten, akkor is hinni kellene benne. Vallás nélkül az emberiség folyton Káint és Ábelt játszana.

- Úriembernek kell lenni, mindenkinek úriembernek. Amit kimondunk, annak úgy kell lenni. A következetesség a fő. Az ember egyenesen tartsa magát.

- A szegények jórészt tolakodók és hazudnak, de azért nem kell velük rosszul bánni. A cseléddel azonban fraternizálni[99] nem szabad. Ha nem fogják őket szigorúan, akkor csalnak és lopnak.

- Mindenkinek szabad akarata van, tehát mindig a jót és tisztességeset kell akarni.

- A politika voltaképpen a császár dolga és a hadseregé, övék a felelősség. Azt nem lehet kívánni, hogy a más ostobaságaiért esetleg a felség szenvedjen területe épségében, amitől isten ments. A haszon - esetleg - legyen a másé, a kár pedig az övé? Ez nem megy!

- Nem kell reformálni. A reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó újságírók mindenféle bolondokat akarnak, amit ők mindenféle szép neveken neveznek el. Nem kell más, mint mérsékelt előrehaladás.

Aurél nem tettette magát, nem szolgai hajlandóságból, de őszintén osztotta őfensége meggyőződéseit. A gazdag burzsoá, az eladósodott úri osztály, a herceg erkölcstana és világnézete: voltaképpen ugyanegy. Hogy egy, sőt több, esetleg nagyon sok magyar újságíróban rezonál, ez csudálatos, és még a regényíró fantáziája előtt is fölöttébb szövevényes. Nincs is mit bontogatni. Elég az hozzá, hogy Aurél nem értette, hogyan élhetett, amíg a herceget nem ismerte, és boldogságát csak az rontotta meg, hogy folyton rettegett: - Egyszer csak kitesznek! Otthonról megírják, ki vagyok, kinek tartozom. Csaknem az összes belvárosi szabóknak. Egyik gorombáskodott is velem. Miket mondott! Esetleg azt is megtudják, hogy az apám papszabó volt, és predikátumom,[100] sőt pecsétgyűrűm is inkább anyai ágamat illeti egy papbácsi révén!

Aki azonban egy valóságos herceg közelébe jut, azt még a gondviselés is kedveli. Azok a magyarországi nagyurak, akiknek némi - hihetetlenül alázatos - érintkezésük volt a herceggel, dicsekedtek az újságíró ismeretségével, jókat beszéltek róla a háta mögött, nehogy az viszont róluk beszéljen rosszat. Nem tudták, mennyire ül benne a nyeregben. Talán egészen?!

Ő maga nem tudta, hogy áll. Julit mulattatta, felüdítette, az bizonyos. De a férfi nem tudja, hogy áll egy asszonnyal, amíg az neki meg nem mondja. Ostobák és gyávák vagyunk jórészt, és nem hódítunk úgyszólván soha. Csak behódolunk!

A fiatalember próbálta kémlelni a helyzetet. De két álló hétig semmi pozitívum, kivévén két igen jelentéktelen szimptómát. Az egyik az, hogy Juli az újságíró keskeny és kövér, asszonyos kezét nézte, ráütött:

- Hogy tarthat egy férfi ilyen kezet. Ez csúf. Keményíteni kell, vívni!

A másik jelenség valamivel súlyosabb, négyszemközt történt. Az asszony meglehetősen ridegen kérdezte:

- Van önnek készpénze? Nem szűkölködik?

A fiatalember elvörösödött, a pénzkérdés váratlan és brüszk[101] fölvetése megalázta. Ám a következő pillanatban már tudta, hogy e sértés reá nézve értékes, ha ki tudja használni. Felugrott, vette a kalapját, és az ajtónál mondá: - Ezt a kérdést senkinek sincs joga hozzám intézni.

Juli megsajnálta, amit mondott, de igen okos nő volt. A fiatalember után ment, megfogta a kezét:

- Na, na, csak nem kell heveskedni, megsértődni. Én tudom, maguk írók kik. Én színésznő voltam, egy menázson éltem magukkal. Önök között még a legjelesebbek is megszorulnak tíz forint erejéig - olykor. Ismertem egy akadémikust, minden évben éhezett egy-két napot. Nem tudják a jövedelmüket beosztani. És ahogy a színészek mindent elköltenek a hasukra, maguk meg kidobálják a pénzt, hogy úrnak látszassanak. Maguk olyanok, mint egy-egy rossz asszony. Na, na, haragudni azért nem kell! Aztán maga még nagyon is fiatal. Hány esztendős?

- Huszonhét.

- Én is annyi. De én sokkal többet láttam, éltem. Éntőlem semmit rossz néven nem szabad venni. Én vagyok a jó Juli. Azt hiszi, hogy a herceg, azért szeret engem, mert csinos vagyok? Azért, mert jó vagyok. Hozzám bizalommal lehet. Tudom én, hogy mit jelent az, amikor nincs készpénz; eleget nem volt nekem is. Akkor dobálóztam a banknótával, most élére rakom a nikkelpénzt is. Tudja-e, Asztalos, mennyi van a könyvecskében? Megmondom magának: egy félmillió. Ha egy kis pénz állandóan együtt van, nagyszerűen fiadzik, azt mondhatom magának. A herceg nekem születésnapomra is pénzt ad, csakhogy őfenségének fogalma sincs az értékről. Múltkor egy százast kaptam tőle születésnapomra, és nagyra volt vele, hogy ő milyen nobilis. Máskor meg kisebb fehérneműre tízezer forintot ad. A fenség nem jár miközöttünk, emberek között, a földön; ő egy katona és egy angyal. Egy angyal a katonában!

Juli roppant jóízűen nevetett, boldog volt, hogy közönséges és régi dolgokról beszélhetett. Elvette Auréltól a kalapját, leültette, kérlelte, mulattatta:

- Tudja-e, hogy magát a herceg nagyon megszerette, és tudja-e, miért? Mert látta, hogy irántam nagyon figyelmes és lovagias. Szereti, ha tisztelnek. Már többször férjhez akart adni. Folytak is ez iránt tárgyalások, de a vőlegényektől azt kívánta, hogy az esküvő után nála hagyjanak. Csak egy báró akadt, aki ebbe beleegyezett. A fenségnek egyszerre eszébe jutott, hogy aki erre képes, nem tisztességes férfiú, nem úriember. Kiutasította.

Ezen már az újságíró is elnevette magát. De még mindig megmaradt sértődött álláspontjánál, sőt, elvi kijelentéseket is tett:

- Az a férfi, aki nőtől pénzt fogad el, gazember.

- Akkor az a nő, aki pénzt vállal el férfitól, szintén az? És én is az vagyok? Akinek van, az ad a másiknak, ha akar. Kell? Adjak? Majd megadja, ha miniszter lesz. Ojjé, láttam már én sokkal tökkelütöttebb minisztereket, mint maga. Előszobázott nálunk Bécsben nem egy. Különben nem erőltetem, maga egy affektáns. Vagy egy ravasz. Mit akar maga itt? A hercegtől akar valamit. Mondja, mit?

Az újságíró elhalványodott; most mindjárt megtörténik a leleplezés! De az asszony inkább jóakaratának mutatkozott:

- Mondja meg, én keresztülviszem.

A fiatalembert kezdetben zavarba hozta a Juli elfogulatlansága, de a tiszta helyzetben visszanyerte nyugodtságát, és jó svádájára méltó határozottsággal szólott:

- Nem akarok semmit. Szeretem a pályámat, és azon sem őfensége, sem ön nem használhatnak semmit. Az önök társaságába jutottam, tudom, mint pótművész, és nem mint férfi. De nekem tetszik a társaságuk. Ez fürdői ismeretség, és tudom, vége, ha vége a fürdőzésnek. Őfensége bölcs ember, és nekem igen tanulságos, hogy közelében lehetek. Ez élvezetes nekem. Ha valaha drámát írok egy hercegről, legalább tudom, milyen. Pénzem, amennyi nekem kell, van. Ami pedig a főokot illeti, hogy itt settenkedem, azt nem mondom meg.

Ez utolsó mondatot remegő hangon mondotta. Nem tettetésből, hanem mert érezte, hogy ebben van a kockázat, a merészség, ami miatt esetleg nyomban kidobják. Ámde Juli egyike volt a legegyszerűbb asszonyoknak, egyenes, csaknem katonás, a temperamentumában a legőszintébb. A férfi két halvány arcát az erős kezei közé fogta, és kedveskedve szólt: - Maga szerelmes belém. Ezt értem. Erről lehet beszélni, de nem most!


A pillanat, amelyben a herceg délutáni álmából - immár harminc éve rendesen - fel szokott ébredni, közeledett. Az ifjú embert az asszony ezúttal elküldte. Ám az a tekintet, amellyel utána nézett, jóakaratú, sőt gyengéd volt, ha nem is szerelmes. Viszont az újságíró, amint kikerült a palotából, úgy érezte, hogy a kelleténél jobban kedveli ezt az asszonyt.

"Csak most, csak most ne csináljak valami bolondot!" - gondolta magában. Pedig csaknem rá volt szorulva, hogy az ügyhöz, magához méltatlan dolgot cselekedjék: az utolsó forintját előlegkérő sürgönyre költötte el, és ha estefelé nem jön meg a kért, nem nagy összeg: ma nem vacsorál. És ha nem jön meg holnap reggel, sőt délben sem, azután sem? A hoteljában étkezni nem lehetett, a vendéglőben adós nem maradhatott. Hogy magas rangú ismerőseitől kérjen kölcsön, erre olyan ijedten gondolt, mint valami perverzitásra, amelybe iszonyatos volna beleesnie. Ha a portástól, pincértől kér, mindenki megtudja, és vége mindennek. Iszonyú elképzelései voltak: a lap, ahol dolgozott, hirtelen megbukott, vagy elcsapták a távollétében. Valami pletyka támadt. Egyszerűen nem adnak előleget, mint ahogy odahaza már akárhányszor megcselekedték. Igen, de az otthon volt. A távolban csak nem hagyják el? Éppen a távollevőket szokták elhagyni.

Nem volt Budapesten senkije sem, akitől ötven forintot kérhetett volna kölcsön. Csak hogy ezt az ügyet tisztességgel megússza, rabolni tudott volna. És erkölcsi megaláztatása mellett fizikai gyötrelmei is voltak: éhezett a szó szoros értelmében. És délfelé frissen vasalt lawn-tennis ruhában teniszeznie kellett a kis mágnásleányokkal. Ügyetlen volt, szórakozott volt. Az öregebb komtesz leszidta, a kisebb kicsúfolta, a középső megkérdezte: - Mi baja magának?

- Egy álló napja nem ettem egy falatot.

- Miért?

- Nem volt.

- Nem volt mit ennie? Hogyan érti? - kérdezte a lány.

- Egyszerűen. Nem volt pénzem. Nincs egy krajcárom sem. És talán nem lesz holnap sem. Úgy, hogy én egy koldus vagyok. Én nem vagyok egy comme il faut[102] ember, én egy koldus vagyok. És maga egy koldussal teniszezik. Egy csavargóval, aki talán már holnap kérni fog, kérnie kell, mert éhen nem halhat. A komtesz azt hiszi, tréfálok vagy megbolondultam. Nem, csak annyira elgyengültem, hogy nem bírom többé fenntartani a tisztes látszatot, a konvenciót. Nem tudok hazudni, valakinek meg kell mondanom az igazat. Hogy beloptam magamat a társaságukba. Nincs rá jogom. És ezt mondja meg a papának és a nagypapának. Az angol kisasszonyuknak is, aki méltán gyanakodott rám...

A lányok a beszélgetőkre kiáltottak, angol játékszavakkal hívták őket, de látva, hogy mennyire el vannak merülve a diskurzusban,[103] mindkettőt kihagyták a játékból. Egyébként is fürdőn voltak, ahol nem jelent semmit egy kis jóleső vagy zseniális társasági szabálytalanság. És azt sem vették észre, hogy a komtesz kiejti kezéből a labdaverőt, a fiatalember halotthalványan, kék ajkakkal, mindegyre lázasabban beszél:

- Szélhámos azért nem vagyok, csak éhes. Semmit, ami nem fair,[104] nem tettem, de még tehetek. Talán gyalog fogok innen hazamenni.

A táplálkozás hiánya, ez a kis, hirtelen támadt vérszegénység, az emberi testnek ki tudja micsoda romantikája kergette bele ez oktalan és céltalan vallomásba? Rezon szerint mindenkinek vallhatott volna, csak ennek a leánynak nem, akiről tudta, hogy lassan, de biztosan kezd beléje szeretni. De az élet ideális jelenségei és azok felfogása ellen valami brutális düh fogta el, és éppen azért, mert az éhezésben erkölcsi megaláztatást is érzett, még egy nagyobb megaláztatásra törekedett. Lehet különben, hogy tudtán kívül a számítás ösztöne is benne volt az őrület e megnyilatkozásában. Az valószínű, hogy biztosra nem vehette a leány megundorodását. Egyelőre az nem is érzett iránta mást, mint heves, fájdalmas szánalmat; a benső sírástól elfulladó hangon kérdezte:

- Nincs pénze? Elköltötte? Miért nem kér újat? Az apjától, a bankárától - nagypapától. Ilyen könnyelműséget! Mért nem hozott magával eleget!?

Az újságíró fölnevetett, és a nevetésben fölfrissült, magához tért:

- Nuszika, el ne áruljon, nem volt igaz az egész. Az igaz annyi, hogy én nagyon szegény ember vagyok, nem tudok annyi pénzt keresni, amennyi nekem kell, mégis az urat adom, maguk közé járok, és meg merem fogni a maga kezét. A maga szép, fehér szent kezét. Sosem teszem többé, csak ma utoljára.

A leány fölállott, és rajongás nélkül, szinte szárazon mondá:

- Én pedig ma, reggeli imádságom előtt megesküdtem, hogy az én kezem senki másé nem lesz, csak a magáé! Akarja?

Nem nézett a férfiúra. Úgyis aligha azt látta volna, aki előtte áll. Akinek esküdött, akihez kívánkozott, az úgyis benne élt, mint képzeletének alkotása, vagy előtte úszott, mint látomás, a kék hegyekben hömpölygő ezüst felhőkön járó. Ő maga sem látszott földi lénynek, arcából - amelyre rásütött a teljes nap - mintha valamely tüzes, de enyhe világossága áradna szét. Szeme szikrázott, szőke haja szálanként égett. Rendes körülmények között a szemben ülő szerencsés fiatalember valamely égi csudát látott volna, de most csak egy excentrikus[105] mágnáskisasszonyt látott sárga tónusban.

- Mind a ketten elvesztettük az eszünket. Ilyent nem szabad beszélni, Nuszika! - mondá igen halkan, aztán fölkelt. Az ajkán volt, alig tudta visszafojtani, majd kimondta:

- Kedves kis rajongó komteszem! Azonfelül nem vagyok én egy szegény nemes. A kornak egy piszkos kis hőse vagyok, egy rosszlábú ember, aki futni akar a gyors futókkal. Az apám pedig papszabó volt!

Önuralma visszatért, szó nélkül elfordult a leánytól, és odament a társasághoz:

- Szégyellem magamat, de a fejem nagyon megfájdult. Nuszi komtesz is rosszul bánt velem, épp most fejtette ki, hogy az ülő életmód miatt tulajdonképpen minden író szamár!


Az újságíró, aki helyén volt, mert már szépen hazudni is tudott, köszönt, és a leányok vidám kacagása között megindult a telep felé, egyenesen egy ismerős kávéházba, ahol egy nagy csokoládét rendelt. Hősiessége ilyen módon elhagyta, és nem bánta már, lesz, ami lesz! Biztatta ugyan magát, hogy a pénzespostás már útban van, és megkeresi itt, éppen itten. Ez a bizodalom éppen csak addig tartott, amíg felüdült a kisebbrendű evésben. A szivar azonban már semmimód nem ízlett, félig elszítta, és aztán letette, hogy egy pillanatra kimenjen az utcára, és ha lehet - fizetés nélkül - elmenjen haza, a hotelbe. Amikor pénze volt, bátran és vidáman tett meg ilyesmit, másnap aztán ő figyelmeztette a fizetőpincért, hogy tartozik neki. Most azonban oly ügyetlen, oly gyanús volt, hogy szinte megállították, amint elrohant, csak annyit mondva egy pincérnek:

- Ha keresnek, mindjárt jövök!

Hazaszaladt, hogy levághassa magát az ágyára, sírhasson kedve szerint. A pénze azonban a portásnál várta már, rossz címen küldték, azért késett. De többet küldtek, mint amennyit várt. Megfogta a rongyos, haszontalan papirost - az utalványt - és megcsókolta. Aztán elordította magát dühösen:

- A pénz, a büdös, a nyomorult pénz!

Nem bírt magával, annyira elöntötte a harag és a boldogság. Amint meghiggadt, végképpen meghiggadt benne az ítélet: a pénz minden. És ebben a pillanatban rossz ember lett. Két pillanat megcsinálta életének egész programját.

"Az asszony a kedvesem lesz; a lány a feleségem lesz!"

Ez volt az újságíró életprogramjának végső következtetése. Most már vacsorázott, most már pénze volt, erősnek és határozottnak érezte magát. Sőt, az életkedvnek olyan bősége támadt föl benne, hogy rendes időben, tíz órakor, le sem tudott feküdni. Különben egyébkor is, ha több pénze volt, mint amennyi néhány napra elég, ügy fölizgatódott, hogy nem aludt fél éjszakán át.

A hotelek és minden nyilvános helyiség csukva; tíz órakor itt már minden meghalt egy éjszakára.

Egyedül járt az óriási gasteini völgyben, melyet a természet éjszakának idején mindég visszapörölt a kultúrától. A sziklák, a fák, a rengeteg volt az úr megint, és az óriási, öt-hat emeletes emberi lakások is valami fantasztikus természeti alakulásoknak látszottak.

Az újságíró kénytelen volt némiképpen átalakulni költővé. A rejtelmes és nagyszerű hangulat hatása alatt elment a Nusziék külön kis villája elé, és ott föl és alá járt. Az egyik ablak zsalugátere között fénysávok, a kicsike bizonyosan még ébren van, talán sír és gyötrődik miatta:

"Szegény jó leány, megérdemelné, hogy nagyon szeressem!" - gondolta Asztalos Aurél, és csókot hintett az ablak szárnyában. Aztán szépen elgyalogolt a herceg palotája elé. Ott sötét volt minden, annak ablakaira nem hányt föl eszményi csókokat. Ellenkezőleg, még az járt az eszében, hogy mennyire nyugtalankodhatik miatta Nuszi. Úgy vélte, hangos zokogását hallja az éjszakában, és szíve emiatt izgatott boldogsággal telt el.

"Vagyok valaki, leszek valaki! És mától fogva újrakezdeni az életet. Testileg gyenge vagyok, a munka, a nyomorult, piszkos munka kipumpolt, tőkém nincs - nem vagyok arra kötelezve, hogy bárki iránt is elnéző legyek. Semmi erkölcs, semmi gyengeség, semmi buta jóság és kényeskedő lelkiismeret! Ha élni akarok, ezekkel nem szabad törődnöm. Márpedig élni akarok. Öreg ember akarok lenni, mint akik itt sétálnak, az öregség nem is olyan csúnya. Aztán addig még szédítően és kiszámíthatatlanul sok idő telik, millió meg millió perc. Mind öntudatosan akarom kiélni, és mind boldogan. Szenvedni, megaláztatni nem akarok többé. Sőt, ami a meghalást illeti..."

Elkacagta magát. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában, amikor az első nagy halálfélelem rájött, azzal vigasztalta magát, hogy amikorra ő öreg lesz, már más természeti rend lesz, a halált meg tudják gyógyítani, vagy az egyszerűen magától beszűnik!

Véletlenül - bizonyára akaratán kívül - a szerény gasteini temető mellett vitt el az útja. Félelemmel és undorral fordította el a fejét. Hanem ahogy a szerpentin fordult, megint csak a cinteremre[106] esett a tekintete. A márványkeresztek, mint mindmegannyi immenzus[107] ujjak, hívták, invitálták.

"Ezek engemet marasztalnak. Érdekes volna, ha ide vinnének, ha itt halnék meg!"

Adta önmaga előtt a bátrat; de menekült föl a telepre, hátha emberi, helyesebben asszonyi lényre akadna. Ez utóbbira hihetetlenül vágyott, ha csak egy golyvás parasztnő akadna, akár csak egy kis közömbös beszélgetésre. Senki sehol, a hegyről lefelé törő vízerek csacsogtak, és a nagy vízesés bömbölt mindenféle bolondságot összevissza. A rejtelmes gasteini víz, amelynek gyógyító tartalmát nem bírja kimutatni senki. A tudomány azt mondja, nincs benne semmi, és közömbös melegvíznek nevezi, és mégis bizonyos, hogy a kifáradt szervezetet fölizgatja, sőt, némely mértékig, föl is újítja. Az újságíró melléje állott egy ilyen meleg érnek, nézte, majd lehajolt hozzá, és arcát - szinte szimbolikusan - megmosta benne:

"Ezzel lemostam magamról a régi életet, és ezennel új életet kezdek!" - mondá, és csakugyan meg is kezdte az új életet, hogy letiltotta magát arról a heves vágyakozásról, amely egy bármilyen asszonyember felkutatására űzte. Alkudozott a vérével, látott is valami macskajárású szobaleányt tovasurranni egy hotel előtt, de nem nézett utána.

"Fegyelmeznem kell magamat, ez az első!"

Most nem került ez még nagy erejébe. Azért nehezen ment haza. Legalább ha egy pohár konyakot ihatott volna valahol. Csak egy kevés pénzt költhetne el bármire. Elment a cukrászda ajtaja előtt, és tréfából megkopogtatta.


- Azt ugyan verheti! - szólalt meg valaki a háta mögött magyarul. Egy rongyos, de igen nagy télikabátba burkolt, nagy fekete kalap alól szólalt meg egy árnyék, akiben a fiatalember egy félismerősére, valami ötödrangú újságíróra talált. Ízetlen, összeférhetetlen, mord fiúra, akivel otthon nemigen barátkozott. A holtbeteg emberke olyan volt mindég, mint a megfagyott epe: mart, keserített mindenkit. Keresetének javát patikára és párbajozásra költötte. Most azért volt itt, hogy halálos betegségeiből kigyógyítsa magát alaposan, mert szintén új életbe akart kezdeni: meg akart menteni az erkölcsnek egy erkölcstelen leányt. Ha meggyógyult, erős lett, magához akarta venni.

Kezet fogtak, Asztalos Aurél nagyon örvendett, friss híreket hall otthonról. Azonban erősen barátkozni nem akart vele még a fürdőhelyen sem. Megveregette a vállát:

- Maga az igazi lump. Itt, a bezárt cukrászda és kávéház előtt ül egyedül, csak hogy része legyen valamely éjszakai kávéházazásban.

- Jó, jó! - felelt a rongyos kartárs és felszedelőzött.

- Hová megy, énmiattam megy el? Mikor jött? Semmi újság?

- Jó éjszakát. Semmi.

Visszafordult, és hogy egy kis distancia volt közöttük, jó hangosan szólott:

- A herceg birtokai után három képviselőt küld a Házba. Ez a magyar alkotmány. Ez a magyar parlamentarizmus. Az egyik meghalt. Még a halál is kedvébe jár annak, aki egy herceghez tudott dörgölőzni! Ha kegyed szemes! Miért ne kegyed? Belevaló! - Még valamit morgott, aztán eltűnt az éjszakában.

Tüzes taplóval a fülében - a rendes magyar karrierre, a képviselőségre gondolva - hajnalban aludt el. Korán reggel felköltötték: a komtesz angol misse lehívatta a társalgóba. A rendes körülmények között végképpen citromszínű hölgy vérvörösre változva előadta, hogy a Nuszi küldetésében jön. Előadta továbbá, hogy az ideális szerelemnek nagyobb pártfogója nála nincsen, és szívesen meghal az eszményi érzések szolgálatában és érdekében. Ő boldog, hogy bizalmasuk lehet, hallgatni fog, mint a sír, de egyszersmind vigyázni fog. Igen sokat beszélt magáról - akárha Dickensből mondana föl néhány levelet. Végre csakugyan rátért Nuszira, aki az éjjel részint sírt, részint a spirituszmasinán egy önkészítette tortát sütött.

A masina csak reggelifőzésre volt predesztinálva,[108] következésképpen a csokoládétorta részint nyers, részint cseppfolyós lett. Ámde virágokkal teli dobozba volt pakolva, és melléje téve a következő tartalmú kis levél:

    Küzdjön, én vele vagyok, Annie.

A fiatalember nem nevette el magát, ellenkezőleg, könnyezett.

- Mondja meg - mondá a missnek -, Annie komtesznek, hogy ön sírni látott. És mondja meg neki, hogy a küldeménye hatott meg. És súgja meg neki, hogy egyébként már minden rendben van.

- Minden rendben van! - ismételte az angol hölgy fontoskodva és titokzatosan.

- Mondja meg Nuszikának - ha jó akar lenni, ha megteszi -, hogy a szárnyaim újra megnőttek, és nincs olyan boldog ember a világon, mint én. És talán szerencsés és erős is leszek.

- Erős, az a fő! Az erő, csak ez az egy, ami tény! - prédikálta a miss, és olyan erősen megrázta az Aurél kezét, mint egy férfi. Egyéb szónoklatot is tartott volna még, de a fiatalembert a herceghez hívták sürgősen.

"Valami baj lesz!" - gondolta az újságíró babonából, éppen azért, hogy baj ne legyen. Nem is volt, sőt inkább öröm, a lehető legnagyobb, amit a nyomorék újságíró, mint kikaparásra érdemest, kitűzött neki, ott állt előtte készen. A mandátum úgyszólván ott feküdt a kerti asztalon, a Juli főzelékes tála mellett. A herceg rendkívül jókedvű volt, még szóvicceket is akart csinálni ez alkalomból, hogy megkérdezte tőle, volna-e kedve képviselő lenni.

- Képfestő és képviselő, mindegy! - mondá érthető, de hiányos magyarsággal. Őfensége nevetett az élcen, Juli is, Aurél is. De a herceg komoly férfiú volt, és komolyan fogta föl a dolgot:

- A maga tisztességes gondolkodása tetszik nekem. A kormányzóm kérdezi, kit akarok, mivel az öreg Majeczky Pesten ellumpolta magát és meghalt. (Mindössze hatvankilenc esztendős volt. A korától még élhetett volna!) Négy jelöltet is ajánl, válasszak közüle. Ki tudja, miféle tűzfejek, én nem mehetek oda, hogy megvizsgáztassam őket. A barátném kérdezősködött önre magyarországi ismerőseinknél, és onnan a legkitűnőbb konduitlista[109] érkezett.

Juli, a barátné, oda se figyelt a beszélgetésre, mint akit az ügy nem illet. Az újságíró glédában állott, mint a katona, a herceg pedig jókedvűen kommandírozott tovább:

- Oda maga le fog menni. Ott néhány igazán szép gobelin van a kastélyban. Húsz éve nem voltam ott. A jószágkormányzó egy nagy zsivány, de tisztességes, rendes ember. Mindent rendbe fog hozni. Azazhogy, ott magának beszélni kell. Az szép, aki beszélni tud. A hadsereget ne említse, tegye meg nekem azt a szívességet. Maguk mindjárt az adóval kezdenek, és hanyagságra ösztökélik a szegény népet. A papoknál jó koszt van, ott enni kell. A korcsmába a népet a tisztek összehívják és ott maga szavalatot mond. Persze: Rákóczi. Kossuth, Petőfi...

A főmagasságú herceg tréfálni méltóztatott e komoly nevekkel, amelyek az ő számára sem voltak komolyság nélkül valók. De atyai és valóban őszinte jóindulatában ugratta a fiatalembert:

- Maga persze szeretne ellenzéki lenni, kellene, mi?!

- Én meggyőződésből kormánypárti vagyok. Az édesatyám is az volt - mondá a fiatalember.

- Elég baj! - mókázott tovább őfensége. Majd igen komolyan hozzátette. - A kormányok mind rosszabbak, és rosszabbak. Igen hiúk. Nagyon szeretik magukat megerősíteni. Ha ez így folyik, önöknek még olyan kormányuk lesz, amely mindazt megcsinálja, amit az ellenzék akar. De én katona vagyok, nem törődöm a politikával. Egy szívességre azonban kérem önt, ha jónak látja, megteheti: hirdesse, ha már képviselő lesz, hogy fő a férfias jellem, az engedelmesség, és izgágáskodni nem kell, nem szabad, nem lehet.

- A hirtelen haladásnak, polgári dolgokban a gyors attaknak[110] én is ellensége vagyok! - mondá az újságíró némileg elfogódva, mert nem tudta biztosan, vajon ez a pont tökéletesen beleillik-e a herceg kissé egyenetlen politikai programjába. De beleillett, rendben volt ez is, a többi is. Sőt, Juli a jószágkormányzónak a levelet máris írta, és délebédre az újságírót ottmarasztották. A herceg nem az egyedül evő főmagasságok fajtájához tartozott, sőt, ebben rendkívül polgárias hajlandóságai voltak: szerette, ha volt valaki az asztalnál, aki az úgynevezett "előevés" művészetét értette, és az ételeket dicsérte. Mindkettőt könnyű volt bárkinek is megtenni, mert amilyen rossz, száraz és erőtlen volt a herceg konyhája Bécsben, olyan jó, ízes és erős itt. Délután háromig is eleddegélték a második reggelit. A herceg szolid katonatörténeteket beszélt el, barátnéja pedig némileg vastag bécsi anekdotákat adott elő. Egész családiasan voltak, amikor vendéget jelentettek.

Karlsbadból átjött alázatos vizitre egy valódi, cselekvő magyar miniszter. Egy hangos szavú mágnás, akinek szemei úgy hatottak, mintha be volnának téve, mégpedig nem valami előkelő optikus műtermében. Ám az egymástól divergáló[111] kék üvegek ugyancsak jól láttak, és a báró - bárha a lábai is vékony vendéglábaknak látszottak - ugyancsak elevenen mozgott. A haja, mintha bádogból lenne, a hangjából mintha károgó mikrofon szólana, és mintha mindég leckét mondana föl, valamint egy férfiúra változott Alesia, Coppelius mester legszebb műve. Csupa valószínűtlenség volt ez az ember, akinek látszólag közömbös volt, hogy e világon él. És ehhez képest kora sem haladt előre; ifjúságától kezdve aggastyánkoráig megmaradt állandóan ötvenévesnek. Különben a politikát legfőképpen a benne rejlő ravasz elementumért űzte - csökönyösen, kiirthatatlan előszeretettel.

A herceghez Karlsbadból rendszeresen el szokott látogatni. Nyíltan azért, hogy tőle - mint praktikus és nagytapasztalatú férfiútól - tanácsokat kérjen igen komplikált dolgokban. Tényleg azért, hogy a fenségen át kontaktust tartson fönn a legmagasabb körökkel, és hogy egy-egy - a távolban elsülő - pletykabombát röpíthessen fel valamelyik kollégája ellen. A herceg rendszerint nem unta, pletykát hordott neki a másik világfürdőből. De most nem volt kedve fogadni. Juli beszélte rá.

Asztalos Aurél készülődött, hogy szerényen visszavonuljon.

- Maradjon csak. Ettől lehet huncutságot tanulni - mondá a herceg.

A miniszter kezdetben nem vette észre az újságírót, egyszerűen körösztülnézett rajta. De amikor látta, hogy itt kitüntető melegséggel bánnak vele, neki is udvarolt, őt is "alázatosan kéremszépen"-ezte. És gépbeszédét nemegyszer megállította, hogy megkérdezze:

- Nos, mit mondasz hozzá te, aki a magyar viszonyokat ismered?

Az újságíró nem mondott semmit, lesett, kéjjel figyelt, és élvezte a helyzetet. És közben-közben lopva szerelmesen nézett Julira, aki őt e szituációba beállította. Az asszony hasonlóképpen nem nézett rá haragosan. A fiatalember finom rajzú, teljesen beretvált képe, sűrű és kemény, szőke haja, keskeny, kissé állatias, ám teljesen fiatalos homloka, szóval az egész ember rendkívül sokat nyert a két öreg ember mellett. Ha nem tetszett volna Julinak, még akkor is kellett, hogy hozzá tartson, mert bármit beszéljen a tudomány, a tekintély, sőt maga az asszony is - ami az asszonynak legjobban imponál, az a fiatalság. A férfi, az nincs így, és korunknak szóban forgó küszködő hőse, kinek, íme, sült galambok szállnak a szájába, igazában szerelmesebb volt itt e magas uraságokba, bárha azok kisebbrendű földi teremtmények, mint a hercegi kedvesbe, akinek humora, józansága, jósága és kétségkívül csókra berendezett szája van. Ez érzületekben a fiatalember ezúttal megkülönböztetéseket nem tett, mohón szívta be azt a beszélgetést, amelyet a herceg, a miniszter és Juli, a nép leánya rendeztek különféle tárgyakról, férjhezmenendő hercegnőkről, megveendő ellenzéki férfiakról, intriguáns[112] udvarhölgyekről, freskókról, kutyákról, valláserkölcsi alapról, magas állású rossz asszonyokról, lóversenyekről és a házassági törvények reformjáról.

Az újságírónak feltűnt, hogy a miniszter sohasem mond semmit, amiről nem biztos, hogy kellemes a hercegnek. És bármit mond, abból az alattvalói devóció[113] érzik ki. Valami katonai alárendeltség, mintha az államférfiú a herceget magánál többcsillagos miniszternek tartaná, bárha annak a magyar államhoz, rengeteg nagy magyarországi birtokain kívül, csak igen csekély alkotmányjogi köze van. A rang teszi ezt, vagy a tapasztalatok következése, sokszázados erőpróbák tanulsága és eredménye. Oly óriási fensőbbsége van egy nem-magyar hercegnek egy magyar mágnás fölött? Miért? Talán azért, hogy a múltban, valahányszor akarta, ez a fensőbbség elismertette magát, és sokszor a maga lakájszíneibe öltöztette az urakat?

Az újságíró jó, sőt nemzeti hazafi volt, mégis a disztingválás[114] közben a herceg pártjára állott:

"Ezek férfiak, ezek konzekvensek,[115] akarnak valamit, és amit akarnak, amellett megállanak hatszáz esztendeig! Ezek meg puhák, mint a viasz, századról századra, sőt évtizedenként más figurát lehet belőlük és rajtok kinyomkodni!" - így gondolkodott magában, és ha csak lehetett, kissé gunyoros volt a miniszterrel szemben. Szerényen, mert hősünk a fehér papoknál tanult, és bizonyos alázatosság nem hiányzott a beszédéből soha.

Egyszer azonban kitört. Arról volt szó, hogy milyen most a hadsereg és polgárság viszonya odahaza.

- Na, na! - monda az excellenciás mikrofon. Majd - mintha rosszul volna beigazítva, hozzáberregte ezt a félmondatot: - A hadsereg természetesen nem hibás, de mégis a büntetőtörvénykönyv reformja...

A fiatalember alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy egyetlen politikai gondolatát, melyet kiírnia sohasem lehetett, kezdetben csendesen, de mind nagyobb hévvel előadja.

- Ugyan, kegyelmes uram, ne tessék rossz néven venni, de odahaza még a miniszterek is felülnek az oktalan sovinségnek, az évszázados és ostoba félreértéseknek. Magyarországon a civil társadalom összevissza, hiányos, részben rossz törvények alatt él. Ott nincs meg még semminek a végső formája. Félkemény minden, mint a félig megfagyott kocsonya. Ha hellyel-közzel erős is, nem megbízható az egész. Az egész monarchiában csak egy van, ami megbízható, szilárd és egységes, és ez a hadsereg. Ennek a szervezete nagyszerű, és minden ízében ép. Vannak tradíciói, van erkölcse, van célja, kijelölt útja, igazsága és becsülete. Abszolút igazságot én sehol sem találtam, csak a hadseregben. Ha életem, becsületem kockán van, a hadsereg akármelyik két tisztjére könnyű szívvel rábízom mind a kettőt. Ott van egy konstant[116] közérzés. Konstant. Még a kultúra érdekében is többet tesz, mint az egész polgári kultúra. Ott nevelik a népet, és nem a népiskolában. Ott marad meg az egészséges emberanyag, és pusztul el a gyenge. Akinek egyenlőség kell, a hadseregben azt is megtalálja. Egy kárpitoslegény, ha tiszt lesz, bejuthat a király báljába. És a polgári elem, az egész ország még mindig nem áll el ostoba antipátiájától. Ha a hadsereget nem szereti, magát nem szereti, ami benne jó és kiváló.

Fuj, micsoda állapotok!

Az az ország, amely a hadseregét nem imádja, veszedelmes trotli,[117] és megérdemli az ostromállapotot. De az ország, maga a nép jó, csak félre van vezetve. Önök, kegyelmes uram, bocsánatot - önök, az államférfiak a hibásak. Önök nem dolgoznak amellett, hogy a nemzet megértse a nagy ügyet. Önök - a kegyelmes úr bizonyára nem - azon munkálkodnak, hogy örökké megmaradjon valami feszültség, legyen mit tagadni, mit kiegyenlíteni, elmérgesíteni, komplikálni és kiegyenlíteni. Önök az íróikat arra használják fel, hogy önöket dicsőítsék és megerősítsék. Ahelyett, hogy megnyernék őket a hadsereg népszerűsítése nemzeti nagy feladatának. Hogy erre nem kaphatók? Parancsszóra, jó szóért, pénzért mind, még a koszorúsok is. Én tudom. Amennyi pénzért palotát építenek valamely segédhivatalnak, nyélbe lehet ütni az egész dolgot. És ez az ország életének kérdése. A hadsereg, az úgyis megél! Az megél!

Juli nem bírta magát türtőztetni, tapsolt! A herceg nyitott ajkakkal, mintha kéjgázt szívott volna be, úgy hallgatott. A betett szemű államférfiú olyan lett, mint a főtt rák.

A miniszter géplelkében soha még nem támadt egy politikai koncepció. Incidensekből élt, amit ő - mint sok más társa - így nevezett: úrnak lenni a viszonyok fölött és a viszonyok által. És íme, egy ismeretlen fiatalember kipattant előtte egy nagyszabású koncepciót, amelynek még az a pikantériája is megvan, hogy igen közel evez a hazaárulás partja mellett. De neki épp az ilyenek tetszettek, benne megvolt a nagyurak sportösztöne: olyasmit erőszakolni a sokaságra, ami annak sehogy sem kell. Ő is a "csakazértis!" magyar államférfiak csoportjába tartozott, azok közé, akik úgy fogják föl a mesterségüket, mint a közérzéssel való birkózást. Szerették és szeretik ezek azért a hazát, hanem úgy gondolkodnak róla, mint a paraszt az asszonyról: verve jó, kínozva boldog, lenyűgözve virágzik!

Fölizgatva és elvörösödve gratulált a miniszter.

- Arany igazságok. Gratulálok. Erről nemegyszer tanácskoztunk a minisztertanácsban, én előterjesztettem, hanem...

A herceg gúnyosan nézett a miniszterre, és mint egy katonabajtárs a másiknak, a kezével üdvözletet intett a fiatalember felé.

- Ez már beszéd! - mondá. - Ennek a legmagasabb helyen is örvendenének. Én csak utálom a sok beszédet, de ezt szívesen hallottam. Körner,[118] aki meghalt, így beszélt. Egy könyvet kellene erről írni.

- Íratok.

- Fogok írni!

- Latinul, hogy mindenki olvashassa, mint régen. A régi embereknek több eszük volt!

Az ötlet meglepte a két magyart, de honorálták. A fenség azonban nem állott velük többé szóba, a délutáni alvás perce elkövetkezett, elvonult. Az ajtóban azonban visszafordult, és megint üdvözletet intett a kezével, egyenest és kizárólag az újságírónak:

- Ez férfias volt! Ez csinos volt! Önre szép pálya vár. Egy szívességet azonban megtehetne nekem. A haját - hosszú -, a haját levágathatná. Rövidre, az férfias. Nyílt homlok, határozott koponya...

Az újságíró meghajtotta magát, a miniszter is, de mélyebben. Egymásra néztek, és nem mosolyogtak.

A fenség ásított, szalutált és elment.

A két férfi tele volt tisztelettel, de nem egymás iránt. Juli azonban okos asszony volt, és nem engedte, hogy összekülönbözzenek, vagy ami még rosszabb - összebarátkozzanak. Kitessékelte az államférfiút, aki különben is belátta, hogy a mandátum, amiért valaki számára idefáradt, máris biztos kezekben van. Még egy végsőt "kéremszépen"-ezett az újságíróval - miközben arra gondolt, hogy a budapesti állami rendőrfőtől megtudja, ki ez -, és sietve elberregett.

Egyedül maradtak. Juli olyant nevetett, hogy a parókája is megmozdult belé:

- Na, de maga egy nagy ravasz! - mondá, és csaknem megölelte.

- Én? - szólt a fiatalember, és elvörösödött, mint aki rosszhiszeműségen kapta magát.

Az asszony a vállára ütött:

- Maga mindjobban tetszik nekem, maga ravaszabb még, mint én. Ha a herceg meghal - isten ments -, magához megyek feleségül! És hogy állunk azzal a szerelemmel?

A fiatalember nem felelt, lehajtotta a fejét, amelyben az a bizonyos erkölcsi motosz egyszerre - talán utoljára - megmozdult. Most kövesse el a herceg ellen a legnagyobb bűnt, amelyet egy férfi elkövethet a másik ellen! Most, amikor még a fenségnek hozzávaló jósága meleg, amikor hozzájuttatja egy kincshez, a nép bizalmához. Amikor egy kerületet kap tőle ajándékba, valóra váltva életének legszebb és legvalószínűtlenebb álmát! A szerelmi nyilatkozat a torkán akadt egy pillanatig. Az asszony lehajolt, úgy nézett - és nevetett - a szemébe:

- Te félsz, barátom! Nekem úgy tetszik, hogy maga fél. Én meg attól tartok, hogy maga buta, és a herceget szereti és nem engem! Fuj, ilyen egy magyar gavallér! Kedvesem, itt olyan biztonságban vagyunk, hogy no! A cselédség jól van nevelve, a hercegnek pedig végképpen nincs tehetsége a féltékenységre. (Olyan jó és becsületes ember nem volt még a világon.) Őfensége úgy képzeli, hogy más férfi nincs is a világon, mint ő. És ez bizonyos mértékig igaz is. Amikor először csókolt meg, így szólt: "Gondold meg, hogy én adom neked csókomat!" Már a barátnéja voltam, és még otthagyott a külvárosi színházban. Ha a más karjaiban látna, azt mondaná: "Ez nem igaz, ez álom, sok stájer-tésztát ettem vacsorára, rosszat álmodom!"

Juli nem nevetett többé. Komoly volt és nyílt, de nem kihívó.

- Nem tagadom, a fenség mellett nekem már tetszettek férfiak. A fenség mindegyikből embert csinált. Neki megvan az isteni szenvedélye, hogy semmiből valami igen nagyot csináljon. Egy orvost, aki igen egyszerű kúrával engem hat kilóval lefogyasztott, kineveztetett egyetemi tanárnak, éppen magukhoz, Magyarországba. A kis Bonifácból ő csinált püspököt. Őfensége képes volna - ha én alkalmat adnék rá - az összes hivatalokat megtölteni a monarchiában. A szíve gyémántból is van, vajból is van. A külseje szigorú, de a jóság úgy sugárzik belőle. Már ma estve, meglássa, saját kezűleg fog írni a jószágkormányzójának a maga érdekében. Ezt fogja írni: Kedves Birhala: Aurél Asztalos az én emberem. Nyílt jellem. Férfiszív!

- Ha maga akarja... - vetette közbe az újságíró, és mindenféle érzelmektől eltelve, a szeme megtelt könnyel.

Juli fogta a hercegi koronával kistikkelt zsebkendőt - ezt a koronát csakugyan nem tagadhatta meg magától -, megtörülte a fiatalember szemét:

- Ne legyen bolond. Mi mind a ketten a nép emberei vagyunk! Mi? A nép emberei, és szeretjük egymást! Mi?

Ez az asszony nem sok teketóriát csinált, kicsiny volt a fantáziája, hazudni nem szeretett.

- Nagyon szerelmes nem vagyok én magába - mondá -, hanem igen tetszik nekem. Aztán nekem kell valaki... (Olyan valaki, akinek - nem kell színházat játszania. Aki előtt vállfűző és paróka nélkül is mutatkozhatik.) Egy férfi, akivel bizalmas lehetek, akivel sétálhat az ember, mert barátnőket a herceg miatt nem tarthatok, azt nem tűri. "Az rosszra vezet!" - mondja. Jó, hát nem barátkozom velük, valamirevaló úgysem barátkoznék velem. Már gondoltam, hogy pénzért vállalok egy grófnét, mint ahogy a zsidók szokták. De utálom a nyafkákat; aki közöttük szegény, az folyton sír. Maradok én maga mellett. Mi? Eljön velem sétálni, ha a herceg nem jöhet? Nagyon gyakran nem jöhet, például, amikor katonásdit játszik. Néha, ha Bécsben van is, nem mer velem az utcán mutatkozni. Nem tudom, ki tiltja le? A felesége nem. Az szeret engem. Valóban előkelő asszony; másoknak mindig dicsér: Juli jó lélek, konzerválja a herceget, az ő helyén más többet "tenne"! Eljön-e velem maga a színházakba? Nem szeretek egyedül lenni a páholyban. Olykor csendesen elvacsorázgatunk. Én imádom az írókat, bárha könnyelmű fráterek! Maga ne legyen, én magát rendbe hozom.

Amíg Juli előadta - kissé ugráló - programbeszédét, az ebédlőben lakájok, inasok jártak-keltek, leszedték az asztalt nesztelenül, mintha valakit temettek volna. Az újságíró többször figyelmeztette az asszonyt:

- Pszt, csendesebben!

A herceg barátnőjének azonban nem volt sugdosó hangja, és az erőteljes althangját inkább a természet az értelmes szókimondásra rendezte be.

- Nekem kell valaki, aki olyan nekem, mint én a hercegnek! - mondá a rendesnél is emeltebb és értelmesebb hangon.

Az újságíró nem veresedett el többé és nem utálta meg magát, sőt a szembenálló hölgyet sem. A helyzet izgatta, csakhogy nem értette eléggé, az irodalom neki is elrontotta - mint annyi más társának - a világos, korrekt látását. Nem látta tisztán az asszonyt, aki a józan nők ama fajtájához tartozott, amelyekhez képest a legridegebb üzletember is poétikus hajlandóságokkal teli. A számító férfinak fogalma sem volt arról, hogy vannak asszonyok, akik a legszövevényesebb helyzetekkel is oly egyszerűen számolnak, mint a vásárcsarnokból hazatérő szakácsnéval: hús, zöldség, főzelék, krumpli, fél velő, champignon, tejfel és virág...

A virágot nem hagyta ki Juli a számításból.

- Különben - mondá hirtelen -, ne beszélgessünk itt tovább. A maflák - az üvegajtón át látható inasokra mutatott - úgy látom, zavarják. Menjen maga csak haza; egy negyedóra múlva magánál leszek! Ne féljen, nem fogom kompromittálni, nem fogja megtudni senki. Művésznő vagyok, vagy mi?!

Az újságíró vágyott e vizitre, de egyszersmind szerette volna, ha elmarad. Félt, de bátornak kellett mutatkoznia, különben mindent elveszthet. Látta, hogy ennek az asszonynak a kezében van, és ez voltaképpen tetszett is neki.

Hazament, hogy várja. A Nuszika levele, virágja és valamivel jobban sütött mogyorótortája ott volt az asztalon. A levél csak ez egy sor:

    Hősiessége aggaszt, kétségbeesve várom a teniszpályán!

"Kétségbeesve várom a teniszpályán!" Asztalos Aurél megcsókolta a kis levelet, és - mivel mégsem volt végképp elvetemedett fiú - egy csipetnyit evett a mogyorótortából. Azonban otthon maradt, és arra a nőre várt, aki - maga mondta - nem szerelmes belé, és nem ártatlan. És elábrándozva az eszményi leányon, szerelmesen várta a nőt, átengedve magát mind meztelenebb és őszintébb gondolatainak:

"Hogy ezt várom és nem mehetek ahhoz, ez erősíteni fogja annak az érzéseit! Ez jó véletlen. Az ilyen levélre nem kell mindjárt menni. De nem tudnék itthon maradni, ha ezt nem várnám!"

A fiatalember éhes szívének - csak hagyjuk meg a jó öreg szívet a maga régi jogaiban - olyan hosszú volt e negyedóra, mint egy negyedév. "Jön, nem jön? Milyen jó lesz, ha itt lesz!" Kiszépítette, maga elé varázsolta alakját, máris csókolta. Belehalványodott az idegéletbe, hogy az élettani helyes kifejezést meg ne mondjuk, és attól félvén, hogy nem jön, már arra is gondolt: "Mit a herceg és mindaz, amit értem tehet, mit pályám és karrierem, a szép és ragyogó élet? Az a fő, hogy eljön!"

Haragudott, mert egy nem is először próbált helyzetben mindjárt eltér a magának tett ígéretétől, hogy az első a fegyelem. De az vessen rá követ, aki fiatal volt, és asszonyra várt, azért hogy az eljöjjön, nem ígérte el magát az ördögnek, sőt az angyalnak is!

Már nem is várta, amikor egy fekete ruhás, fekete főkötős, bécsi szobaleány toppant a szobájába. A leány csitri haja a szemébe lógott, a kezében egy levél.

Őt kereste és - Juli volt!

- A színházat abbahagyni csak nem lehet. Ugye, fess vagyok!? Elgyöttem hozzád, de a szemed kikaparom, ha hozzám nyúlsz, itthagylak, ha egy csókot is kérsz. Én egy becsületes lány vagyok, és a nevem Pepi, vagy ha szebb, Jozefin!

Felült az asztalra, és onnan tartotta a kis beszédet. Közben a magas sarkú cúgoscipőjével kirúgta az ablak egyik zsalugáterét:

- Barátom - mondá komolyan -, én a világosságot szeretem. Több világosságot! Mint ahogy Laube[119] mondta.

- Ha így viseli magát, miért jött ide? Hogy mert eljönni egy veszedelmes legénylakásba? - ezt kellett volna kérdeni a fiatalembernek, ha a férfiak tudnának az asszonnyal őszintén beszélni egészen addig. De gyengéd és ügyetlen bújósdit játszik velök a legerőszakosabb is, egészen ama pontig, amikor véletlenül megfogja. És a legtöbb okos nőcske erénye azon múlik, hogy a mulatságos és megtisztelő bújósdi játékot ki akarja húzni a végtelenségbe, és mert mulattatja a férfi, amíg küszködik, ameddig ostoba - ha különben Spinoza[120] is!

A herceg barátnője mindezekről a rég aranyba, sőt ónba öntött igazságokról aligha tudott, mindenesetre keveset törődött velük. Amennyire a kis szoba engedte, jó messzire ült az újságírótól, aki - a grémium[121] bocsásson meg a hasonlatért - olyan volt e pillanatban, mint egy borzeb, ha éhes, és édeskés alázattal, türelmetlen hízelgéssel szimatolva les. Ám Juli nem volt finomkodó lény, kedvelte a közönséges komikumot, jóízűen nevetett - a politúros asztal nyikorgott alatta -, és szólott:

- Mért tetteted magad olyan ostobának? Különben ilyenkor vagy a legkedvesebb. Olyan vagy, mint egy iskolásfiú. Nesze, hoztam neked egy órát. Megbecsüljed; el ne adjad; a herceg előtt ki ne vedd. Tőle kaptam tíz évvel ezelőtt, amikor marokszámra mind csak órákat hozott nekem ajándékba. Nem énmiattam, hanem mert neki szerzett örömet a vásárlása, a megfogása, a felhúzása és az elrontása. A családjában van ez az óramánia. De valahogy ő meg ne lássa nálad, mert őfensége, tudod, a személyekre nem emlékszik, hanem a tárgyakra igen.

Egy golyó alakú, kék emailú[122] régi aranyórát dobott az újságíró felé, az elkapta, szertartásosan, de hanyagul megcsókolta.

- Jó, jó - folytatta Juli jókedvűen -, a csókodra fújok. Az aranyat megcsókoljátok, ha sárból való is. (Én is.) Meglehetősen ismerlek és meglehetősen utállak benneteket. A férfiak olyanok, mint a füstölt és pácolt hering, füstösek és olajszagúak, iszonyú sokan vannak és olcsók. A legcsúnyább nő is annyit vesz belőletek, amennyi neki tetszik!

Az újságíró egy kissé megsértődött, felállott.

- Csak közel ne gyere - védekezett az asszony -, elismerem, hogy te különb vagy. Nem járt úgy át a füst és a piszok. Tiszta vagy, rendes vagy, jószagú és gusztusos. Nem vagy szép, de kellemes, én meg a többi asszonyok is az ilyeneket szeretjük. A herceg - öregben - ilyen. A fenség különben nem öregember, elhiheted!

A fiatalembernek az volt az érzése és vágyakozása, hogy a cselédnek öltözött úrnőt jól megverje, aztán jól megcsókolja. Talán ez is lett volna a helyes és célirányos cselekedet. Ehelyett azonban esküdözött, szerelmet vallott, és asszonyhódító plánumát[123] eszményi alapra fektette, amivel végképp eltávolodott céljától. Juli, ha azon volt a sor, szívesen elábrándozott, és gyönyörűséggel hallgatta, amint a fiatalember imádkozott hozzá. Még csak az hiányzott, hogy verset szavaljon, azt nem tette, de sírni - sírt.

És ez meghatotta Julit, az ő kerek szemei is könnybe lábadtak, elérzékenyült. Miért? Azt nem lehetett tudni. És azt sem lehetett megállapítani, hogy mért ment el anélkül, hogy meg engedte volna csókolni csak a kezét is.

Férfiak az ilyen esetekben annyit tépelődnek, de a titok egyszerű kulcsára oly ritkán találnak. Keresik a komplikált magyarázatot, pedig az a legtöbbször végképpen egyszerű. Megrázott, kigúnyolt és otthagyott hősünk is, ruhástól feküdvén az ágyon, a padmalyra nézve, szinte a levegőben kereste a szövevényes szálakat. Ámde hiába kapkodott, megfogni nem tudott egyet is. Közben gondolt okosra, bolondra:

"Az asszonyok sokkal erkölcsösebbek, mint ahogy mi, férfiak hisszük."

"Nem bízik a diszkréciómban."

"Nem szeret eléggé!"

...A nyitott ablakon keresztül többrendbeli havasi szitakötőféle, keskeny és hosszúkás testű szárnyas barmok özönlöttek be, és bolond táncokat, vad zümmögést vittek véghez a homályos szobában. Ezekre az ügy nem tartozott, de ezek biztosan tudták, és bizonyosan arról beszéltek, hogy:

"Hit, hiit, Juli csókot nem adott, mert péntek van, Juli babonás, és pénteken nem kezd semmit. Hit, hiit!"

Az állattudósok fontoskodó megnevezése mellett is hihető, hogy ezek a vékony testű, nagy bajuszú állatocskák félbenmaradt faunok voltak, akik, az embertől lenézetve és félreismertetve, sokszor kinevetnek és lenéznek bennünket:

"Hit, hiit! mily ostoba és elbizakodott az ember!" Az újságíró szétvert közöttük, felugrott, jéghideg vízben megmosakodott, a haját beotkolonozta,[124] az órát a zsebébe tette, és elment Nuszit megkeresni. Most érzett szívében forró, csaknem patetikus szerelmi vágyat. A karjába ölelni - valakit - és megcsókolni, de úgy, hogy beléhaljon. A szerelem rejtelmes ereje száz piros szárnnyal vert a szűk és pozitív lélekben. A szíve is akadozva vert tőle, a lélegzete is elfogyott, amíg odaért a teniszgrundhoz.

A kisleány és a hosszú miss ott várták, elküldve a család többi tagját valami hallatlan ravaszkodással. Késő délután volt, a domb mögött a pályára zöldes homályosság borult. Ez erős és bájos hangulatban - a misst hátraküldték - egyedül állott a legtisztább és legillatosabb ártatlanság, amely valaha rajongással tört a romlottság felé. A leány mindkét kezével megfogta a férfi vállát, és ajkát, amely szűzibb volt, mint fölöttük a nagy hegy csúcsán a hó, és forróbb, mint a nap, amely most ment le a zöld domb felett, ajkát, a pirosat, a nyitottat, az üdvösségeset, nyújtá neki, és reszketve mondá:

- Szájamat, amelyet nem adtam soha senkinek, nyújtom neked!

Az első csók fölajánlásában volt sok kedves és megható ünnepiesség. A szerelemnek spontán megnyilatkozásán túl - és még talán ennél is több - része volt benne bizonyos rajongó szertartásnak, valami áldozásfélének, amelynek külön liturgiája él a finom és nemes női szívekben... Sőt, a csók sem volt a rendes első, tehát fejletlen, reszkető, ügyetlen, a polgári, sőt úri osztályban szokásos puha csók. Fejlett volt, kemény volt, olyan ajak adta, amelynek elődjei néhány száz tavaszon át, ha kinyíltak, nem azért nyíltak ki mohósággal, hogy testi táplálékot szedjenek magukba. Az előadók és ez a merész, rajzos, csak a közepén erős szájacska nyilván el is unta a táplálkozásnak plebejusi foglalkozását, nem jelentett az a számára többé semmit, mert mindig megvolt. Hanem a szerelem és annak édes liturgiája...

A fiatalember meglepődve, de a legnagyobb áhítattal fogadta az isteni ajándékot. Gyengéden magához ölelte a leányt, és polgári tisztelettel megcsókolta a mágnásleány homlokát. Az nem sütötte le a szemeit, fölnézett a férfiúra bátran, az elkövetett gyönyörű bűn önérzetével:

- Miért a homlokomon? - kérdé.

A férfi most lecsúsztatta száját a fiatal leány ajkához, amely most - nyilván a havasi levegőtől - hideg volt, sőt remegett is.

- Fázik? - kérdezte a férfi. - Nem volna jó, ha hazamennénk? Elkísérném. A miss, attól tartok, nyugtalankodik...

- Félsz?

- Én, mitől? Félni? Ki fél?

- Tudd meg, hogy nem utálok semmit, csak a férfit, aki fél. Mondok neked egy titkot, én szimpatizálok az anarchistákkal. Te szocialista vagy?

- Bizonyos mértékig igen. Az elveknek mégiscsak egy részét vallhatom, mert a születésnek vannak a természetben rejlő, kifejezett előjogai.

A lány nem értette, némileg elkedvetlenedett. Az újságírót egyetlen igazi tehetsége, svádája[125] nem akarta szolgálni. Alig tudta kinyögni:

- A szocializmus megölné a művészetet, a poézist!

- Akkor én sem szeretem! - mondá a leány egyszerűen, és nyakát nyújtotta a férfiúnak, hogy megcsókolja. Az megcselekedte, mégpedig most már oly hévvel, hogy a lány fölsikoltott. De nem haragudott. Sőt, rajongása még csak most tört ki igazán:

- Azt akarom, hogy maga valaki legyen, erős, bátor, első. Valami nagy dolgot vigyen végbe!

- Azt, azt akarom! - mondá a férfi az izgalomtól rekedten. A kis komtesz csinálta számára a programot tovább.

- Kitűnjön valamiben. Ha államférfiú lenne, azt szeretném. Ha tenne valamit a szabadságért. A mi körünk oly zárkózott, unalmas és buta. A férfiak este frakkot öltenek, a nők délben felkelnek, kimennek kocsikázni, ez az egész. Magának reformálni kellene valamit.

- Reformálni fogok.

Annie mégis meggondolta magát, megfogta a férfi fejét, mélyen a szemébe nézett, és szólt:

- Ha pedig semmi se leszel, szerencsétlen leszel, akkor még jobban szeretlek. Akkor is a feleséged leszek. Éhezel még?

A fiatalember most sorsának nagyszerű megváltozását adta elő. Rajzolta jövendőjét, a ragyogót, a biztosat. Előadta a hercegnek a hozzá való nagy ragaszkodását, természetesen a mellékes körülményekből nem mondott el semmit. Annie mindezt nem hallgatta nagy figyelemmel, mindezek tényeknek látszottak, közeli dolgok, tehát kicsinyek voltak. Kedvesen mosolygott, de ezalatt a szívében a jövendőre való készülődések óriási hullámokat vertek, ismeretlen partok felé törekedtek. Egy tizennyolc éves leány előtt mily végtelen is az előtte elterülő élet, még a gondolatától is elfárad, a kéjben, a repülésben elzsibbad a lelke. Mennyi világ, szépséges, új stáció.

Valójában pedig lehet, hogy törött szárnnyal már az elsőnél lehull. Jön egy férfi, jön egy szopós kisgyerek, és mindennek vége!

...Annie megfogta a férfi kezét:

- Az esküt nem szeretem. Kézfogással mondja: más leányt meg nem csókol soha, inkább meghal, ha engem feleségévé nem tehet!

A fiatalember utána mondta. A leány a maga részéről nem ismételte a fogadást.

- Én már megmondtam! - szólt, s a férfi karjába öltötte a karját.

- Jó lesz vigyázni!

Annie megvető mozdulatot tett a vállával, de ő is belátta, hogy bár fürdőn minden szabad - jó lesz hazamennie. Hívták a misst, aki ezerszerte izgatottabb volt, mint ők. Mintha a közelében, közvetlenül a háta mögött lefolyt szerelem hirtelen lefogyasztotta volna. A szó szoros értelmében lelte a hideg. Sietni kellett vele haza. A kapuban a leány egy papirosdarabba jó erősen bepakolt tárgyat adott át Aurélnak:

- Csak otthon szabad felbontani!

Az újságíró azonban azonnal felbontotta, amint elváltak: egy Napóleon d'or volt a papirosban. Fölnevetett és becsúsztatta az aranyat az óra mellé. "Tehát kitartott férfi vagyok!" - mondá magának, nem gúnyosan, hanem inkább kedveskedve. És - a sajátságos délután mellett is - meg volt elégedve a saját személyével, amellyel ma oly sok és előkelő dolog történt. Fáradt is volt, a feje bizony zsibbadt egy kissé. Lemondott hát arról a szándékáról, hogy a kis újságírót felkeresse, és hazament lefeküdni. Az asztalon már ott várta az anyja levele. Egyszerre kényelmetlenül érezte magát.

A levél jó vaskos és bélyeg sincsen rajta. Képzelhető, milyen állapotok lehetnek otthon.

Föl nem bontotta, úgy nézegette az anyja írását, és elhatározta, hogy reggel olvassa el; mért rontaná a mai nap finom ízét, az egész éjszakáját!

"Milyen furcsa is, hogy az embernek anyja van!" - gondolta, nem egészen önzetlenül, de nem rosszakaratúan. Volt benne valami gyengédség az öregasszony iránt, aki - csak hogy őt fölnevelhesse - természetével teljesen ellentétes, heroikus életpályára adta magát. Nem lehet tagadni, mert így igaz, a hősnek édesanyja élte delén megtanulta azt a mesterséget, amelynek fő fogása: az újszülötteket előresegíteni első útjokban. Szűzmáriás kis bádog címtáblája azonban nem volt soha a hervatag, az erőtlen és ehhez képest igen silány keresetű nőnek. Ha nem lett volna egy családja, a szorgalmas, tevékeny és jómódú Polla-família, ha ezeknél nem számíthatott volna minden esztendőben legalább egy jövevényre, a kis fekete cekkert és hozzátartozandó - fia által úgy gyűlölt - szerszámokat akár a Dunába is dobhatja. Polláék azonban fenntartották a fonalat, és még előleget is adtak néha.

"Ha Nuszi tudná, hogy az anyám bá..." - Még magában sem merte kimondani a szót. - "Valamikor mégiscsak meg fogja tudni, és ezt nem bocsátja meg nekem soha. Ismerem a leányokat, mindent, csak ezt nem! Majd teszünk róla, hogy megbocsássa. Hogy késő legyen haragudnia érte!" - Így fűzte tovább félénk, majd elbizakodott gondolatait a fiatalember, aki másnap reggel akarta elolvasni az anyja levelét. Meggondolta mégis, hátha előérzete csal, a levél üdvös, kellemes dolgokat tartalmaz? Fölszakította borítékát és olvasta, ami bent foglaltatott:

    Tisztelt fiam! Itt Pesten nagy a meleg, ajtót, ablakot ki kell nyitni éjszakára, mégsem tudunk aludni. Csak annak örülök - és azzal hűtőzök -, hogy te jó friss és híves helyen vagy, és hogy a lábaid már nem fájnak. Tisztelt fiam, kedvesem, ha én neked volnék, abba is hagynám azt az egész újságírást, mert mit ér, ha csak a fejedet erőlteted meg vele. Könnyelmű és tisztátlan embereknek való ez, neked inkább valami szolid hivatal, ahol csak délelőtt kell dolgozni, délután magadnak sétálhatnál. Lehetnél vasúti vagy pénztárnok akárhol, valami finom és nagy üzletben.

    Ami engem illet, én csak megvolnék, ha a lakással nem volna annyi bajom. Elsején, tudod, innen már menni kell, az egész bajt a házmesterné csinálta, attól hogy mindég rendetlenül fizettünk, ellehettünk volna. Ki fizet itt rendesen ebben az ordináré[126] házban. Örülök, hogy megszabadulhatok tőle, csak tudnám már, hogy hová megyünk.

    Most valamiért megfogsz haragudni rám, drága Aurélom. Voltam benn a szerkesztőségben, és éppen amiatt, hogy a fizetésedre valami kis előpénzt kapnék, hogy aztán lakásra én is adhatnék. Lakni kell. Sok urak voltak bent a szobában, javarészt fiatal gyerekek, mind nagyon elrongyolódott kábátokban, szegények. Egy sincs közöttük olyan, mint Asztalos Aurél. Vissza nem köszöntek, csak amikor a nevedet kimondtam, egy borotvált fejű visszafordult és azt mondta: meghalt! Hogy abban a pillanatban meg nem haltam, azért van, mert a mesterségem engem a halál ellen megerősített. Csak a szemembe szökött a könnyű, mire vigasztalni kezdtek, hogy ez tréfa, szokásmondás a hitelezők ellen. "Rossz tréfa, mert én vagyok az anyja!" Akkor egyik-másik kezet is csókolt, bevezettek egy vikszes szobába, de előpénzt nem kaphattam, mivel Te - úgy mondták - sürgönnyel mindent kivettél. Azonfelül nyár van, a lapnak se igen van ilyenkor pénze.

    Baj azért nincs, mert nekem csak az kell, hogy az én tisztelt fiamnak minden meglegyen. A szobaurakkal azonban sok a kínlódásom, nekik sincs ebben a forróságban, és ha mégis követelem tőlük, némelyik haza nem jön napokig, künn éjjelez, ellumpolja magát. Csak már megszabadulnék ezektől a fiataluraktól, akik különben is egész napon át ölik egymást. Hitelbe kártyáznak, és aztán közben mindig verekszenek. Mind az öt - tudod - egymásnak földije, de kettő izraelita. Mindég emiatt verekednek. Mondom nekik, mért laknak akkor együtt. A békesség közöttük ezentúl még kevesebb lett, mert én, amíg te távol vagy, azért is hogy el ne unjam magam, egy kisasszonyt vettem szállásra magam mellé. Ruhatárosnő a színházban, de a színház most zárva van. Hogy mit visznek véghez e leánnyal, szegénnyel!

    Most pedig, tisztelt fiam, meg ne ijedjen, ezt a két cédulát hozták, amiket idezárok. Az egyik az adó miatt van, és a szolga, aki hozta, szóval is elmondta, hogy ha hamar nem fizetünk, az én kis rongy bútoraimat elviszik egy nagy raktárba, úgynevezett város-depóba, ahonnan vagy visszakerül, vagy sem. Az a zsivány szabó - az isten süllyessze el - megint árverési cédulát küldött, holott te, amivel neki tartoztál, régen kifizetted. Csak amit én tudok, abból kétszer is kitelt. Ezt a két cédulát ha elintéznéd. Szégyelleném - miattad - ha a házban valamit is megmozgatnának. Amivel csókol, ölel boldog anyád!

Baj tehát volt szépen. És a mellékelt cédulák mind olyan természetűek, hogy azokat csakis személyes kunyorálással lehet elintézni. Mennie kell hajnalban, hacsak azt nem akarja, hogy öreg anyját a száraz, puszta pallóra tegye ki a törvény!

Sírt dühében, az államot szidta, a nemzetállamot, akit annyi körmondatos cikkben dicsőített. Mit adott az neki? Semmit. És most fogja magát, hátul kerül, beleavatkozik a dolgaiba, gáncsot vet neki, elkívánja a svábbogaras bútorait! Felugrott az ágyból, felöltözködött.

A postakocsi hajnali négykor indult, nem mert tehát aludni sem, nehogy lekéssék. Kiszámította, hogy csak abban az esetben mentheti meg anyját az "utolsótól" - az öregasszony nevezi így az árverést -, ha akkor indul, és sehol sem késlekedik. Elhatározta, hogy mennie kell, csak amikor elálmosodott, kezdett alkudozni:

"Eh, hát vigyék el azokat az utálatos rongyokat, majd veszek én helyettük mást!

A politúros, rozoga ágyat, amelyben apám meghalt! Az egyetlent, ami megmaradt mamának, hagynám? Pfuj, én vagyok a világon a legnagyobb gazember!

Ellenkezőleg. Csak okos és előrelátó. El a szégyenletes, alacsony múlttal. A városi depóba vele. Ne maradjon belőle egy fonott és hajlított - utálatos - szék sem!

Az udvar összegyűl, a házmester rendőrt hívat a házbér miatt. Mama ott sír az üres, a kiüresített szoba közepén. Nem tud mást mondani: »A fiam nincs itthon!« Igen, a híres ember fia Gasteinban van, a királyok fürdőjében, mágnáslányoknak udvarol, és egy hercegnél mindennapos! A híres ember fia.

Tartozom én neki valamivel? Amiért szült?! Miért szült!

Különben, ha én most csak magammal törődöm, és vele nem, végeredményben csak neki szerzek örömet. Ő ugyanis tisztára személytelen életet él, nem magáért, hanem értem valót. Ha reggel jövök haza, ébren van reggelig, vár, pedig egy szót sem szólok hozzá. Csak azt várja, hogy meghallhassa, mint rúgom le a cipőimet. Ha elrontom a gyomrom - ő sem eszik. Amióta élek, hajnaltól napestig értem dolgozik, és egyedüli szórakozása, ha jön az este, leül foldozni, stoppolni a fehérneműimet!

És mégis terhére volt a pályámnak, miért nem választotta meg jobban - az apámat?"

Szívtelenség és szentimentalizmus úgy felezett-birkózott, mart és játszott a félálomba borult fiatalember szívén, aki, mint mindig, ha rosszra fordult a sora, igen megalázkodott. Mivel azok közé a kisemberek közé tartozott ő is, akikben nincsen se pogány keménység, se keresztényi alázat. Nem született könyörtelen, nagy és teli vereséggel, és nem járta ki a szenvedések iskoláját, amelynek isteni tanulsága a keresztényi alázat, a hittel teljes önmegtagadás vagy az a nagy filozófia: nem bánom, és jöjjön, aminek jönnie kell. Úgynevezett aktív emberi lény volt szegényke; elbizakodott és felfuvalkodott, ha jól ment a sora, gőgös, bátor és könyörtelen; de ha egyszerre rossz irányból fordult rá a szél, még a foga is vacogott a fázástól és a félelemtől, és kit előbb könnyű vérrel letiport volna, annak most a lábát érinti beborult homloka!

A szabónak - és az államnak is - szeretett volna valami élénk, testi kínt szerezni. A bosszúvágy dolgozott is benne, de előbb mégiscsak ki kellett velük egyezkedni. Vagy száz te és tu barátja volt odahaza, ezek közül ha egy is akadna, aki végezhetne helyette. Távolról szemlét tartott felettük, és arra a megállapodásra jutott, hogy a barátkozó életmód mellett sincs egy embere sem odahaza, akire egy valamennyire is komoly ügyet rábízhatna. Legföljebb tán a szerkesztőségi szolga, vagy egy pincér.

Menni kell, és itthagyni mindent - megkezdetten, félig. Vajon visszajöhet-e ide? Lehet, hogy nem lesz költsége, és szabadsága is letelik ezalatt. Föllázadt, elhatározta, hogy nem megy, és reggeli négykor mégis ott ült a postakocsiban, amely a hegy tetejéről rohant vele le, le. Fizikailag érezte a zuhanást ebből a mennyei légkörből a svábbogaras nagyvárosba. A lovak vágtattak, a vasút vágtatott, mindjobban zuhant, zuhant.

Bécsbe érve szűnt egy kissé a keserves szédület érzése, és jött meg az esze. Levelezőlapokat rajzolt, egyet Julinak, egyet Nuszinak. Az egyikre - az elsőre - ezt írta: Az anyám haldoklik. A másikra: Megyek küzdeni, de visszatérek.


Maga sem hitte, hogy visszatérhessen még egyszer, főképpen, ahogy Pestre ért, és egyszerre benne találta magát e város közönséges viszonyaiban, holott minden ragaszt, marasztal, puhít s elzülleszt. A pállott, az unott és megszokott levegőben egyszeriben visszatért fáradtsága, és elmúlt minden vállalkozó szelleme. Úgy látta, hogy itt nem folynak, hanem nyúlnak a dolgok, itt nincs "svung".[127] Tormába esett féreg mindenki; vagy édes vagy keserű tormába, csak az a különbség.

Jött anyjának csókja, ölelése és ijedelme, mert fiát komornak látta. Jött a szerkesztőség, mosdatlan szájú vicceivel, amelyek a hercegre vonatkoztak és reprodukálni nem lehet. (Juli ki volt hagyva a kombinációból.) Következett az uzsorás szabó és még uzsorásabb fiskálisa,[128] aki mind azt hangsúlyozta, hogy az írókkal szemben ő mily méltányos, és mennyire tiszteli a szellemi élet bajnokait; azoknál csak a legvégső esetben árverez. Akkor is csak inkább azért, hogy rendre szoktassa őket. Ennek pénzt kellett adni, és egy hódolattal dedikált példányt a verses drámáiból. Jött az adó, a tízféle ajánlólevél az adófelügyelőhöz, várni annak előszobájában a felséges - de nem illatos - néppel, akit valóban árvereznek a példa okáért, és hogy az államot respektálja a szegény, akit ha nem sanyargatnak, szintén elbizakodott, gőgös és szemtelen! És ez az adófelügyelő, aki ötször is megkérdezte: "Mi az üzlete önnek?!" A nevéről nem akart tudomást venni, a mesterségére nézve pedig megjegyezte - talán nem is minden ok nélkül: - Maguk, újságírók, maguk azt hiszik, hogy önöknek minden szabad! Ha a susztert árvereljük, akkor kegyeteket is árvereljük. Mivel különbek kegyetek? Mert megteszik magukat ítélőbírónak, közvéleménynek. A hely- és idegen neveket csaknem mindig rosszul írják ki. Engem akarnak tanítani? Földrajzot sem tudnak. Bírálják a pénzügyminisztert! Tessék, bírálják! És aztán idejönnek könyörögni. Én nem félek a zsurnalisztikától!

Meg kellett alázkodni, könyörögnie kellett, a szeme könnybe lábadt, a hangja reszketett:

- Nem magamért, az öreg anyám...

- No, utoljára...

Megkönnyebbült, fölfrissült, újra övé volt a világ. Már konflison ment be a szerkesztőségbe, már a vasúti útmutatót nézte, hogy juthat a "kerületbe", vissza Gasteinba. Fölemelte a fejét, fontoskodott, "sürgönyöket várt". Nem is várt igazában sehonnan, mégis kapott egyet, amelyet diadalittasan szeretett volna megmutatni mindenkinek. A telegramot kétségtelenül Juli küldte, és ez volt benne:

    Anyjáról hírt, rögtön. Bécsbe vigye professzorhoz, azok segítenek. Tegnapiért ne haragudjon. Levelek elmentek. Visszajönni! Válasz (fizetve) bureau-restant Gastein falu, nem fürdő. Jó legyen!

Az újságíró - amint az talán máris kitűnt - rendes ember volt, sőt, eléggé rendszeres elme is. Természetéhez - és szokásához - híven, másnap reggel finom papirosra igen apró betűkkel leírta legközelebbi teendőit. Az írás így hangzott:

    Program:

    Csináltatni két nyári ruhát. Mosó és ír (háziszövés). Úgyszintén szürke angol felöltőt. (Kutyabőr kesztyűk és lawn-tenisz cipők.)

    Néhány tánclecke sürgősen. (Erre esetleg szükség lehet.)

    Naponta négyórai francia olvasmány. (Kis angol szótár elalvás előtt.)

    Selyemharisnyák és minden efféle más! Minden a lehető legelegánsabb. Ha lehet Bécsből.

    Néhány cikk rólam lapokban, okvetetlen, aktuális. B. G., H. S. Ha lehet, megkérni a V. U.-t. Aznap audiencián a miniszterelnöknél. Levél Nuszinak. Éjjel politikai beszéd készítése. Másnap tárca a hercegről, esetleg sport- és vadászképekkel. Vizit a kerületben inkognitó.[129] Cikk a kerületbeli vezető férfiakról. (Ha szükséges.) Távirat Julinak mindennap. Anyám elutazása vidékre, állandóan. Új lakásom Angol Királynőben. Egy inas. Anyámnak ruhák. Valamelyik kaszinóban jobb összeköttetés.

    Utazás Gasteinba, esetleg még a választás határnapja előtt. Virágok Julinak, és a missen át, talán Nuszinak is. Komtesznek verseim, külön kötésben. Kicsinyes adósságok sürgős kifizetése. Szövetkezetek, szabók, pincérek. János. Beszerzendő egy pár pisztoly, rendes. (Jó, ha van.) Egy-két fegyver, vadászatra, angol. (A vele való bánás megtanulandó.)

    Egészségem kérdése. Semmi excesszus.[130] Asszonnyal, idegennel való szóbaállás tiltva. Hideg fürdők, masszázs. Egy teljes angol toilette service.[131] Néhány doboz gyenge havanna. A sok szivarozásról lemondás. Angol húsok, óborok. Lefekvés esti tízkor.

    Legelsősorban: pénzszerzés. Látogatás bankdirektoroknál. Sürgős. Ma!

A program pontjai, amint látható, inkább természetük szerint voltak csoportosítva. De később megszámoztattak, az időrendre való tekintettel. A "Pénz" pont kapta a római egyest. Amíg ez a kérdés nem tisztázódik, nem lehetett tovább mennie. És alapja mindössze annyi volt, hogy négy napig nem kellett kisebb kölcsönt vagy előleget vennie. Ez időn belül kellett hát cselekednie. Minden fináncötlete a nyers és közönséges váltóleszámítolásban kulminált. De sem bankja, sem értékes kezesei, még csak valamirevaló tanácsadója sem volt. Elhatározta, hogy egy idegen lap ismerős közgazdászánál kérdezősködik. Ettől ugyanis egyszer azt hallotta, hogy az egész zsurnalisztikát néhány bankdirektor tartja markában. Soha még kínálni sem próbáltak érte egy garast is. Kisebb bankoknál uzsorakamatra és őrületes utánjárás után kapott - régebben - néhány száz forintot. Naivnak látszó, de ravasz vidéki hitelintézeteknél volt néhány kisebb váltója, amelyeket kínosan, de törlesztett. Semmi ügyességet még nem fejtett ki ebben az irányban, és csak képzelődött - semmi bizonyosat nem tudott - abban a tekintetben, hogy az ő cikkeivel mások, akik inspirálták, nem csekély anyagi hasznot szereztek. A mások lehető erkölcstelensége föllázította az ő szépen fejlődő erkölcstelenségét:

- Gyalázat, ahogy kihasználtak! Csak rájönnék a kulcsra, a forrásra!

Most magában egy vallásfelekezetet - vagy ha úgy tetszik, egy fajtát - szidott. Nem komoly gyűlöletből, hanem mert gyerekkora óta megszokta az idiómát.[132]

Kereste azt a magányos embert, betéti, vagy részvénytársaságot, amely őt valamire megvesztegesse vagy megvegye. (Később majd visszaváltja magát.) De hogy, de hogyan kezdje? Elment a közgazdásszal vacsorázni a "zöld"-be, és ott a poétikus és meleg hangulat megcsinálása, a te és tu fölajánlása után, csinált, de nem durva átmenettel, hamarosan a tárgyra tért:

- Néhány ezer forintra volna szükségem. Bármilyen kamatra, bármi áron. Hat hónap alatt visszafizetem. Váltó és azonkívül becsületszó.

A közgazdasági író behúzta kis fejét a szögletes vállai közé, nem nevetett, csak megrémült. Nem is akart az ügyről beszélni, csak amikor az újságíró előadta a herceggel való összeköttetését, biztos képviselőségét, gyanakodva és tamáskodva ugyan, inkább a friss per te kedvéért szolgált némi tanáccsal.

- Sorra kell járni a nagy bankdirektorokat. Azok között akad finom orrú ember, aki megérzi rajtad a jövendőt, és - a részvényeseinek a pénzén - megvesz belőled, nem drágán, egy jó nagy darabot. Ez egy üzlet. Csak röviden beszélni velük; ezek nem álmodozók, és a Jóistenen, a Mindenhatón kívül csak ők látnak bele a vesékbe. Azt hiszed, ingyen, érdemtelenül lettek ezek az ország urai?! Ezek emberismerők. Ha egyik belenéz a szemedbe, megmondja, mit ettél ebédre. Van közöttük állat is, hód, vagy nem tudom én mi, aki csak gyűjt, gyűjt, nagy szatócsok, krajcárrágók, szerencsés fickók, vakok, akik a pénz fiadzását még nem is látták, csak ostobán tűrik, amint az elárasztja őket, a fejük fölé kerül, úgy, hogy szinte agyonnyomatnak általa. Úgy éljek, becsületemre! Vigécek,[133] fuj, akik a közgyűléseken csak velünk mernek gorombáskodni!

A közgazdász - aki egy szerkesztőségnek nem általa megállapított, de testületileg elfogadott színes nyelvén beszélt - fölírta a szükséges és érdemesebb címeket.

Rövid tájékoztatással is szolgált.

Az újságíró másnap útra kelt a pénz irányában.


A latin míveltségű magyar - a Budapesten élő - ha torkán a kés, avagy ő akarja embertársával ezt a míveletet megcselekedni, mindjárt fiákerbe ül. Ha becsületet bogarazni megy, ha megy elcsábítani a rokona vagy a barátja feleségét, ha megy kölcsönkérni: elé, fiáker! Az újságíró is beleült, és amint vágtatott, reszkettek a gipszpanorámák - az új, tornyos bérházak - falai. A város szinte érzi, hogy végigszáguld rajta egy ilyen számozott ekvipázs. Sőt, a házaknak túl életnagyságú, stilizált emberfejei mind mosolyognak rá. Azok a nagy, kívülről klasszikus, belülről üres emberi fejek, melyek akaratlan és öntudatlan szimbólumai annak, ami e városban fölfuvalkodottság, hetykeség, család, utánzás és egyéb tréfa -, szerencsére csak főszből[134] öntve, máról holnapra valók.

Tehát rezegtek a poloskás privát-templomok falai, hogy végigvágtatott közöttük az újságíró, és e drága város, egyébként kedvesünk, a homokon és a szeméten épült Jövendő: mintha büszkélkedett volna benne. Hőse és teremtménye oly szép volt, ahogy a bankdirektorok elé járult. Nem csinosította ki így magát akkor sem, mikor asszonyához találkára ment. És a szolid szegénység, mely gyalog ődöng - és szintén fiákerre vágyik -, a tekintetével úgyszólván lehúzta a fekete színben ragyogó járműről. Férfiak irigységgel, asszonyok vágyakozással, a lányok többel nézték, mint amit megokolt kíváncsiságnak neveznek. A romlottság nyaratszaka, délelőtt szinte fölkéredzik, úgyszólván fölcsap a kétlovas alkalmatosságokba, és a megsántult, agyara-hullott Belzebub, ha bonne fortune-ra[135] vágyik, jöjjön, üljön be nyáron egy gumikerekes fiákerbe. Egy félóra, és - felül van!

Az újságíró kiélvezte a város tiszteletét és szeretetét, ám a szíve mégis zavartan dobogott, amint meg kellett állania a takarékpénztári igazgató előtt. Mindjárt bebocsátották, kezet is kapott, le azonban nem ültették. Igaz, hogy a hosszú, keszeg, érezhetőleg heptikás nagyúr is állt az ablaknál:

- Ön jött fiákeren? Szép fiáker. Talán sok betétet tetszett hozni?

- Ó, igazgató úr!

- Bocsánat, csak ebben a míveletlen városban járnak még kétfogatún. Mért nem mindjárt négyesben? Egy ötven-nyolcvan kilós emberért két lovat zabáltatnak. A tulajdonost, a kocsist, az itatót. Miért nem jár minden ember külön diadalmenetben az utcán? Elöl két bivaly. Aztán egy hordár huszárnak öltözve. Magyarországnak tönkre kell menni ezért!

- Sok és sürgős dolog, a kerület...

Az igazgató nemigen figyelt arra, amit a fiatalember beszélt. Nagyon nehezen beszélt, de beszélt. Tüdejének talán csak egy karaja volt még ép, de nem volt az a fenyőillat, amelyért fölcserélte volna azt a dohos szagot, amelyből nagy, vékony orra a pénzt - a maga pénzét - szagolta ki. Nem mozdult el nyáron se. Lehet, attól félt, hogy idegenben hal meg, és az idegen vasutak sokat számítanak holttestének hazaszállításáért.

Talán udvariasságból, az újságíró is köhécselni kezdett.

- Talán ön tüdőbajos? - kérdé az igazgató.

- Én? - szólt a fiatalember, és fölfútta különben is elég széles mellét, és fölhasználta az alkalmat, hogy szóhoz juthatott:

- Pihenni voltam Gasteinban. Szerencsés voltam ott megnyerni őfensége jóakaratát. Észak-magyarországi birtokain egy kerület megüresedett, halál miatt. (Az illető igen öreg volt.) Pénzbe sem fog kerülni, hanem...

- Van valamely ajánlólevele őfenségétől? - kérdé az igazgató tiszteletteljesen, sőt izgatottan. - Valami írása, saját kezű, hozzám.

- Sajnálatomra nincs. Őfensége nem is tud erről a lépésemről. A hercegnek meg sem lehetne magyarázni, hogy Magyarországon a legtisztább választáshoz is kell néhány ezer forint. És én épp azért jöttem méltóságodhoz...

- Csak nagyságos vagyok.

- ...méltóztatnék engem ebben az irányban jóakarata és sürgős pártfogásába venni. Méltóságod egy életet nyit meg, egy pályát teremt és köt le magának. Hálát, szolgálatot, önfeláldozást, ha kell. A tollam és minden fegyverem a jövendőben talán érni fog valamit az igazgató úr számára is. Azonfelül biztos kilátásom van arra, hogy az összeget egyszerre és hamarosan kifizethetem. De nem kérek üzleti alapon egy krajcárt sem, az ember jött az emberhez, és felajánlja magát.

A kehes pénzember gyönyörködött a vérroffertben,[136] holott egy elég neves férfiú csak úgy átnyújtotta magát. Szegény rosszleányok, éhezve, fázva, hófúvásos téli éjszakákon így szokták kínálni magukat. Vannak, akiket ez kegyetlen gyönyörrel tölt el. A direktor - a tüdeje miatt félve és vigyázva - nevetett:

- Nem veszek írókat. (Mint némely kartársam.) Nem szoktam. Ez a bolt itt szolid. Ha dicsérik, gyanút kelt, árt neki. Ha szidják, mindenki nevet.

- Nem a bank, nem a részvénytársaság, az nekem közömbös!

- Ami engem illet, én öregember vagyok. Nekem nincsenek céljaim, se ki-, sem fölfelé. Még ha őfenségétől hozott volna valamely írást hozzám! A nyilvános élet nekem nem kell. Sem a lapok, sem a parlament. Ha ősz lesz, legyen egyszer szerencsém, a fél parlamentet láthatja a nagyobbik előszobában várni. Ön fiatalember, ön író. A színdarabok ma sokat hoznak; inkább azt próbálja meg. Ha nekem időm volna, nem mondom, hogy még én is meg nem kísérteném. Egyszer mondok magának egy jó tárgyat...

A bankdirektor kezdte az újságírót kifelé kísérni. Az ajtóban kétszer is kezet fogott a leforrázott fiatalemberrel:

- Isten önnel. Tartozom azonban önnek egy vallomással. Ha ön nem jön fiákeren, ha nem látom, hogy egy könnyelmű emberrel van dolgom, belemegyek a kölcsönbe. Bizonyisten bele.

Asztalos Aurél még beszélni, korrigálni akart, de máris belépett egy másik kölcsönkérő, már kész és tekintélyes képviselő. Ott kellett hagynia megaláztatásának helyét, anélkül, hogy egy gorombaságot is tudott volna mondani ennek az impertinens[137] aggastyánnak, aki ingyen gorombáskodott.

- Nem hitte el a herceget. Nem látta vagy egyszer is velem, a hír meg nem jött ide, nem érezte meg rajtam! Különben az első csak nem sikerülhet mindjárt. Tovább! Tovább!

A fiákeros a lovak közé csapott, és az újságíró robogott előre, a pénz irányában.

Szerencséje volt, a következő helyen is mindjárt fogadták. Az igazgató, egy rendkívül értelmes, moszlimarcú ember, a szemébe nevetett, amikor belépett, és nevetett, amíg csak el nem bocsátotta:

- Csak azt az egyet mondja meg, hogy jut önnek az eszébe hozzánk jönni? Ki mondta, hogy jöjjön, ki ültette föl? Amikor mi csak kereskedőkkel és iparosokkal foglalkozunk, belletrisztikával[138] nem!

Az újságírót mégsem akarta megharagítani, dicsérte a munkáit, és kényszerítette, hogy az ajtóban rágyújtson egy olcsó német szivarra. Aztán kikísérte csaknem az utcára, és kérte, hogy máskor is legyen szerencséje.

Be a fiákerbe. Ez az eset le sem verte, gyű, gyerünk tovább! Most a nehéz helyre ment, ám a valószínű helyre. Ahhoz az úrhoz, akinek valóban élénk összeköttetése van a közéletben, jelentős szerepet játszik a társaságban, a keze benne mindenben, főképp a más vagyonában, ha ez a vagyon nincs rendben. Az újságíró tudta, hogy ennek a nagy pénzcsiszárnak primadonna-allűrjei vannak: azt akarja, hogy mindenki szeresse. Úgynevezett kokett[139] férfi, akinek arra is gondja van, hogy még a praktikánsa[140] is azt higgye róla: "és hercegnők szerelmesek a főnökbe, és ingyen!" A félelmetes hatalmú ember külsejében is örökké egy előkelő divatárusbolt első segédje maradt, és férfiasságának hódító ereje foglalta le személyes hiúságának legnagyobb részét. És e költői - vagy gyerekes - gyengeség dacára, vagy emellett: józanságában oly biztos tudott maradni, akár egy csirkéskofa. Kicsi esze a legakkurátusabban működött, és aki olyan sokat törődött azzal, hogy nagy nőhódítónak tartsák, mit sem törődött azzal, ha az, akivel szemben állott, azt ítélte róla: ez gazember! Nem élt még magyarul beszélő - és úgy is érző - polgár, akinek kevesebb diszpozíciója[141] lett volna bármire, amihez az erkölcsnek köze van. És ez az egy ember többet korrumpált a kis hazában, mint amennyire egy nagy rezsim volna képes. Friss ember volt, szűz ember volt abban az értelemben, hogy elődjeit nem gyengítette semmiféle műveltség, sőt, őneki is csak úgynevezett felső műveltsége volt; az alsó, az elemi hiányzott. Mindent kipótolt azonban fizikai ereje. Ez az egyén nem lábakon járt, hanem két tömör, rövid, de elég formás oszlopon.

Nők jöttek ki a bankártól csalódott arccal, mérgesen, de mosolyogva. Amikor az újságíró belépett, a direktor éppen a parfümöket szellőztette ki.

- Ez a nyár, Pesten! - mondá igen vidáman. - Ezért maradok itthon, és ezért kellene elmennem. Nem hagyják az embert békén. Üzleti ügyek kifogása alatt elárasztanak e rideg helyen. Tíz, húsz, száz naponta, szebbnél szebbek. Semmiféle külföldi városban ez nem tapasztalható. Ide jöjjön, ebbe az irodába jöjjön Faublas lovag,[142] tanulni. Különben mit Faublas? Sade gróf[143] is! Az újabb ilyen írókat, például Maupassant-t, nem szeretem. Ügyes, ügyes, de száraz!

- Száraz, az bizonyos!

- Szellemes, de kissé kellemetlen!

- Nagyon kellemetlen!

- A magyar íróknak is az a bajuk - kevés történik a munkáikban.

- Édeskevés!

- Az asszonyokat nem ismerik, az úri társaság asszonyait!

- Az igazgató úr, ha egyszer írni kezdene...

Az újságíró nem undorodott meg magától. Sőt, meg volt elégedve, mert társalogtak vele. Érezte a megtiszteltetést, és táplálta a reményt. Képes lett volna arra, hogy itt mindjárt egy szonettet írjon a nagy pénzkereskedő meredt, kék szemeinek a dicséretére. Talán valóban nagy embernek tartotta ezt a szerencsés és eszes commis-t,[144] aki egyszerre rideg, sőt kíméletlen lett, amikor meghallotta, hogy az újságíró mit és mennyit akar.

- Lássa! - mondá unottan. - Ön itt van az egyik kezemben, a mérlegen. A másik kezemen kellene mutatkoznia a súlynak. És azon meg kellene látnom, ön mennyit nyom. Jelenleg: semmit. És ez a mérleg biztosabb, mint a patikai. Házasember ön?

- Meg fogok nősülni! Épp...

- Ne tegye! - mondá az igazgató kesernyés mosollyal. Aztán elbocsátotta. A második előszobából azonban visszahívatta. Az újságíró szíve hangosan vert, amikor visszatért: gondolta, hogy a jó ember mégis valami megoldást talált.

- Hol lehet az ön munkáira előfizetni? Azért kérettem, elő akarok fizetni!

- Köszönöm, ezzel nem foglalkozom! - hebegte a fiatalember, és a csalódástól - meg a hirtelen feltámadó gyűlölségtől - halotthalványan eltávozott.

A fiákerben - amíg a por ellen elegánsan betakarta magát - megint magához tért, és vágtatott tovább a pénz irányában.

"Nehezen ülnek ezek rajta, igen nehéz lesz!" - konstatálta. El is kedvetlenedett, de nem adta meg magát. A mérlegről való titokzatos parabola izgatta fantáziáját, el is hitte a tekintélynek a mesét, és épp abban bizakodott, hogy lesz valaki, aki megérzi a súlyát. Csak beszélhetett volna a hercegről és barátnőjéről, csak megmutathatta volna a sürgönyét, és a komtesznek legutolsó rajongó francia levelét. De nem lehetett indiszkrét, és pusztán személyes föllépésével kellett bizalmat keltenie. Elhatározta, hogy kihívó, kemény, prepotens;[145] sőt követelő lesz.

"Puha voltam, kértem. Rájuk kell ijeszteni!" Úgy gondolta, hogy ezeknek az uraknak - a kedvezőtlen vallási viszonyaik miatt - nincs elég személyes bátorságuk.

Az újságíró szigorúan lépett föl, még handabandázott is:

- Végre is a hitelnek kötelességei vannak, hazafias kötelességei! Külföldön ez nem történhetik... Ezek egészségtelen viszonyok... Mi történnék, ha a publicisztika egyszerre nem szolgálná többé a bankokat? Énnekem, mint magyar írónak, jogom van...

Éppen, hogy azt nem jelezte: lovagias ügyet csinál, ha nem kap. Ámde az intézet vezére erre is be volt rendezve, és abból az időből, amikor az országban még minden szövevényes vagy súlyos ügyet lovagias térre játszották át: beültetett maga mellé egy elszánt, vakmerő és virtuóz vasgyúrót. És annak a nevét említette - csak úgy apropóra - a nevezetes pénzember, aki egyébként behúzódott egy nagy angol klubfotelbe:

- Majd szólok neki, ha ő is úgy találja... Nem hiszem!

Nem ijedtek meg tőle. Némely helyen nem is fogadták, egyhelyütt meg majdnem egy óráig várnia kellett. De itt legalább nagystílusú emberre talált, az igazgató itt mindenáron üzletet akart kötni, és meg akarta tőle venni a mandátumot. Ez az egy megismerte a fiatalember előadásában az igazságot, sőt, elárulta azt is, hogy a herceghez való viszonyát is érti:

- Azok - a kartársait értette - csak pénzt tudnak venni, eladni, akármint adják is a bankot: egyszerű pénzváltók, a legegyszerűbb uzsorások. Mért nem jött mindjárt ide? A dolog igen egyszerű, ön megválasztatja magát. Ön lemond. Engem bemutat, megválasztat. És a pénze megmarad. Amilyen ügyes ember ön, kap hamarosan egy más, ingyen, előkelőbb kerületet!

Az újságíró haragosan utasította vissza ezt a méltatlan ajánlatot, és alig köszönve távozott. Az utcán megnézte a listáját: még csak két cím volt rajta följegyezve. Az egyiket nem találta otthon, a másik meg röviden végzett vele:

- Nem tudom, hogy van-e önnek hitele? Tudakozódunk. Méltányosan fogunk eljárni. Mi azért vagyunk itt, hogy üzletet csináljunk. Tessék csak a váltót a rendszerűen kiállítani, és holnap benyújtani a cenzúrába.

- Szabad lesz? Remélhetek?

- Én nem tudom. Én csak közeg vagyok. Vannak kollégák, akik a bank pénzén maguknak befolyást, tekintélyt és állásokat szereznek. Nálunk ez másképpen van. A jó kezes a fő. Teszem föl...

A város egyik patrícius kereskedőjének nevét említette.

- Tessék megpróbálni, megkérni, talán megteszi! Bocsánat, az időm.

Ez egyszerűen kitette. Ennek nem imponált a biztos fellépése. Maga is gyönyörű szál öregember volt, semmi nyugtalanság, semmi gesztus, talán azért, mert már az állam hivatalos vallásában született. Az újságírónak valamennyi alak között ez volt a legvisszatetszőbb, és amíg meghajolt előtte, az járt eszében, hogy jó volna rárohanni, kihozni a sodrából egy tőrszúrással, egy golyóval. A kimerültség tette, a nagy meleg, a sikertelenség vagy az éhség - délutáni kettőre járt az idő -, a fiatalember elvesztette lelkének harmóniáját és vérének azt a szelídségét, amelyet ő is főképp a civilizációnak - vagy amint mások nevezik: a domesztikációnak[146] köszönhetett.

Megállt a palota előtt, ahonnan az imént szelíden, de határozottan kidobták, és égő gyűlölettel nézett rajta végig:

- Fölgyújtani, csak fölgyújtani, kipörkölni ezeket a gazembereket! Ülnek a pénzen, amely nem is az övék. És nem adnak annak, akinek joga van hozzá. Megállítják az embert a karrierjében. Butaságból, gonoszságból nem adnak. Gyűjtik halomra, hogy végül ellopják vagy szerteosszák a maguk fajzatja között. És ne legyen az ember anarchista?! Ha egyet megfoghatnék közülök. Ha azt a tompaorrút foghatnám, és a rongyos bankócsomóba addig verhetném az orrát, amíg...!


Ilyen gondolatai és vágyakozásai voltak az újságírónak, akinek ezúttal nem volt többé egészen tiszta az eszmélete. A rendkívüli hőségben belül fázott, sőt didergett is. És amikor - a fiákerben - az ölő düh elmúlt volna, akkor meg szinte alázatos érzés fogta el a hatalmas emberekkel szemben, akik oly rosszul bántak vele. Vértezett, vasalt, acélozott kasszáik között úgy látta őket, mint roppant félelmes várgrófokat, akik hatalmasabbak a királyoknál; még pallosjoguk is van. És milyen rendkívül okosak; hogy belelátnak mindenbe!

A kín, hogy nem tudott és nem tud velük elbánni, még nagyobb volt benne, mint a vágy arra, hogy programját beválthassa. És önbizalma nem tudott többé sehonnan sem táplálkozni, összelapult, mint egy hólyag, amelyből elmúlt - a pátosz. Még a fiáker, a lovak büszke energikus trappja sem indította föl többé, a kíváncsi és vággyal teli női személyek - irodába igyekező kisasszonyok, szép szemek - hiába húzták le a kocsiból; szinte elaléltan ült a sarokban, most már a bal sarokban. A kocsis pedig, mintha csak érezte volna, hogy ideiglenes gazdáját mulattatni kell valamivel; közéjük vágott a lovaknak, szállt vele a lágy aszfalt fölött. Ráordított a menekülő járókelőkre, végigvágott egy-egy behunyott szemmel hajtó igáskocsison, inasgyereken. Éppen, hogy nem mondta:

"Uracskám, nagyságos uracskám, ne hagyjuk magunkat. Menjünk az asszonyokhoz, ott magának nagyobb szerencséje lesz!"

- Hová megyünk? - kérdé a fiákeros.

A fiatalember fölrezzent, és törte a fejét, hova. Egyszerre eszébe jutott Samu. A jó, buta, a kiállhatatlan Barna Samu.

Leszállt a búoszlató járműről, és egy idegen kiskocsmában hamarosan egy kis étellel megerősítette magát. Aztán gyalog indult Samu fölkeresésére. Ez a Samu padtársa volt odahaza a kisiskolában, vele egy időben került föl Pestre, de útjaik itt hamarosan elváltak. Samu - az újságíró véleménye szerint - elzüllött, és méltatlan lett hozzá, úri iskolatársához. Tizenkét év alatt a legkülönfélébb alakban és hivatalban jelentkezett előtte: most perecet árult a színház előtt, kisvártatva már plakátot ragasztott, és egyszersmind egy nyomdában működött a nyomtatványok hazaszállítása körül. Az újságíró akárhányszor meglepte barátját, amint az az utcán a kiskocsit kezelte. Elpirulva, szégyenkezve, de megállt vele beszélgetni, hogy könyvekből merített jóságát gyakorolhassa rajta. Samu olykor meg is jelent nála, egy inget kért, egy keményített és vasalt úri inget, semmi többet. A kínálkozó úri állás miatt volt erre szüksége, ígérte, hogy visszahozza. Meg is cselekedte egy-két esztendő múltán, amikor egyszerre nagy lázasan lépett be hozzá Samu - már a szerkesztőségbe -, és tudomására hozta, hogy adhat neki ötven forintot kölcsön, ha kell. A pénz eredete nem a legvilágosabb, de a fiatalembernek à tempó[147] jött, mintha csak az ég meghallgatta volna az imáját. Átvette a pénzt, és vidáman volt egészen másnap reggelig, amikor Samu vacogó foggal jelent meg, és visszakérte a pénzt, egyszersmind megmagyarázta eredetét: a gazdájánál, egy búzakereskedőnél, elkezelt egy nagyobb összeget. Délig meg kell lenni, különben!... Összeszedte nagy kínosan, csak az ötven forint hiányzik. Az újságíró haragra lobbant, hogy jósága és demokratasága miatt csaknem bajba juttatták, megszerezte a már elköltött pénzt, Samunak erkölcsi prédikációt tartott, összeszidta, kidobta, de előbb felkérte, ne köszönjön neki többet.

Mégis köszönt az, bárha az üdvözletét nem fogadta. Feltűnt, mint komfortáblis kocsis, jelentkezett mint pincér, sőt egyszer mint kapus, mégpedig egy igen szükséges, de zsenáns[148] helyen. Elébe került egyszer mint koldus is, köszönt, nem kért, csak állott. Zörgött szegényen a bőr, és oly sárga volt, mint a földevő. Az újságíró megundorodott tőle, de meg nem állhatta, hogy egy húszkrajcárost ne csúsztasson a kezébe. Samu ekkor meg akarta csókolni a vállát, és szinte megkergette, hogy az Aurél akarata ellenére ezt megtehesse.

Aztán sokáig nem találkoztak. Egyszer - talán egy esztendeje - üzleti jelentést kapott az újságíró. Csemegeüzlet. Tejelde. Uradalmi vaj, őméltósága stb., stb. A jelentés alá a Samu neve volt írva, mégpedig predikátumos. (Mert mindez abban az időben történik, amikor sem valamirevaló életet, sem valamirevaló halált nem lehetett kezdeni predikátum nélkül.)

"Szemtelen zsidó, előnevet vesz föl!" - gondolta magában az úri fiatalember, elfelejtve, hogy hasonló manipulációban neki is van némi része. És igen sokáig szigorúan ítélte meg Samut, egészen máig, amikor egyszerre belekapaszkodott, mint a remény utolsó horgonyába. Végre is ez az egyetlen ember, akihez egész életén át jó volt, és összes barátjai között ez az egyetlenegy, aki most már reális téren mozog. Ki tudja, mi történt vele. Talán elvette egy kiskereskedő leányát, és kapott néhány ezer forint hozományt. Ebből ki lehetne szakítani egy-két ezret. És Samu meg is teszi, ha teheti. Az újságíróra egyszerre úgy hatott ez a kölcsönügy, mint egy reveláció. Lázasan, mohón kutatott Samu után.

Nem volt nehéz megtalálni. A "tejelde" a városnak egy újonnan csinált, nagy vérerén és igen exponált ponton állott. Igen elegáns. A címtáblája fekete üveg, arra aranybetűkkel kiírva, hogy az üzlet mikor alapíttatott. Az évszám a Samu születési évét jelezte. Ezen mosolyogva, nyitott be a boltba Asztalos Aurél, akit a gazda a tüntető figyelem minden jelével fogadott. Kaviáros hordót bontatott, szardíniás skatulyákat nyittatott, kikergette az aludttejért jövő cselédeket, a segédszemélyzetet - egy varas állú, szép kis fiatal lányt meg egy nagy, mafla, fehér ruhás szolgát - csaknem megőrjítette az ellentétes parancsaival. A nagy örömtől alig tudott meghiggadni maga is. Az Aurél ajánlatára végre is bementek a bolt melletti szobába, amely raktárnak és egyszersmind magánlakásul szolgált. A vörösképű, gyöngyöző homlokú Samu itt is alig engedte szóhoz jutni barátját: - Tudok, mindent tudok. Megveszek minden újságot, amibe írsz, vagy amiben rólad van szó. Hogy annyit tudsz írni a magad fejéből! Az iskolában is szabadkézből nagyon szépen rajzoltál. Ha te akarnád, lehetnél festő is. Te vagy a mi büszkeségünk; én csak kínlódom. Ma hajnalban már kint voltam a vásárcsarnokban, kötöttem: ezer forint ára tojást! Ki is fizettem. Én mindent készpénzzel veszek. Ez az üzleti titkom.

- És van készpénzed?

- Van. Honnan, azt kérded?

Egy roppant valószínűtlen történetet adott elő, amibe csakhamar belezavarodott. Abba is hagyta, a következő rövid kijelentéssel:

- Elég az hozzá, hogy van. Kell? Ha meg nem sértenélek...

- Nem azért jöttem éppen - mond' az újságíró boldogan -, nem annyira ezért, hanem látni akartalak, és hogy bizalmasan közöljek veled egyet-mást. Valakinek el kell mondani a titkaimat, és akiben biztos vagyok, hogy el nem árul, az te vagy. Legegyszerűbb, de legbecsületesebb barátom!

Az újságíró most - kissé népiesen -, de elmondott mindent, szerencséjét, terveit, céljait. Igen csekély, habozás után megmutatta a Nuszi leveleit, a Juli sürgönyét. Mit sem hallgatott el, sőt, talán mert belejött a beszédbe - valamivel többet mondott. A Samu kis szeme könnyezett; kifeszített, a sok tejivástól csaknem kicsattanó arca ragyogott. A szája is nyitva maradt, amint hallgatta. Nem kedvetlenedett el akkor sem, amikor az újságíró kijelentette, hogy már most neki pénz kell, sok pénz kell.

- Adom, mind adom. Többet adok, mint amennyi van. Ha kell - itt van a sarkon egy vén, de gazdag trafikosné -, elveszem. Az estve átmegyek hozzá, várj, mindjárt. Eladom ezt a boltot, ma sokat ér. Az a baj nálatok, íróknál, hogy pénz nélkül hagyjátok magatokat. Nincs forgótőkétek, csak ami az eszetekben van, az mindennél többet ér. Ha nekem olyan eszem volna, mint neked! Te - mondá a boltos susogóra változott hangon -, nem lehetne a hercegtől mindjárt valami készpénzt kérni kis kamatra? Azon megvennénk mind a tojást, ami csak van Magyarországon...

A "tejeldés" fantáziája kezdett a maga útjára kikalandozni, ámde az újságíró nem engedte.

- Mennyit adhatsz most?

A wertheimkasszát - az is volt - kikotorták, úgyszintén a fafiókot. Egy cselédkönyvben úgynevezett "letett" pénzek voltak, azt is kiszedték. Ezer és néhány forintot adott át Samu - minden írás nélkül - a barátjának, akit ölelgetések között kísért el egy fiákerállomásig.

Föl, föl a gumitalpú alkalmatosságra, újra föl. Ezek a lovak vágtattak csak büszkén és vidáman. Gorombáskodva menekült előle a nép, majd, a Belvárosba érve, hódolattal nyitott előtte utat. Megálltak egy új szabó előtt, egy új divatárusbolt előtt, a havanna-szivaros boltja előtt. És a fiatalember nem is emlékezett többé a délelőtti megaláztatásra. Úgy tetszett neki, hogy nincs könnyebb valami, mint pénzt szerezni. Csak egyszer találjon az ember a nyitjára.

- Ez a Samu, ez nagyszerű evangéliumi szív, és milyen szeme van!

Elhatározta, hogy később nagy vállalatokhoz fogja segíteni. Addig is nem neheztel többé arra a vallásfelekezetre, amelyhez Samu tartozik. "Kitűnő emberek vannak közöttük, annyi bizonyos!" - így állapította meg, és megtevén nagy bevásárlásait, kimentette magát a szerkesztőségben, amelynek tagjai azonnal megérezték rajta a jómód szagát, és bizonyos tisztelettel bántak vele. Ő szórakozott volt, gőgös volt, táviratot várt és kapott is. Sőt, váratlanul levelet is. Annie írt.

    Gyere vissza, szerelmem! - ezt írta Annie franciául. Majd magyarul folytatta: Én azóta mindig rosszat "álmodok" terólad. Az éjjel angol katona voltál, Zsiga - bátyám nekem - volt a tiszted, és egy hétágú macskával az arcodra, neked az arcodba vágott! - drága véred mind a fehér pikészoknyámra folyt, és erre nem panaszkodtál, csak azt mondtad: "Bocsánat, komtesz, hogy ilyen rendetlenséget csináltam, de az én vérem az nem fog." Én a Zsigát - nagyon szeretem őt - nagyon megróttam: hogyan meri ezt, nem látja, ez a katona nekem vőlegényem? Mire Zsiga így: "Mért nem tett akkor maga rá piros selyemből egy kis jelet!" Aztán reggel megint volt egy kicsiny álmom. Nagy, csúnya, lompos, nem fajkutyák között te álltál, és lehajoltál a földre a kavics miatt, hogy őket elkergetnéd. De a föld olyan volt, mint a parketta...

"Ó, bűbájos leányszív, előre megálmodta a mai kálváriajárásomat" - gondolta magában Asztalos Aurél, és némi hideg futott át a hátgerincén: "Ez a leány engem a kelleténél jobban szeret; nem volna-e jobb abbahagyni, magamba utáltatni? A rossz álmokat - amelyek rám vonatkoznak - nem szeretem. És ez a Zsiga kellemetlen alak. Nem ismerem, de az ösztönöm nem mond róla jót. Ezek az emberek iszonyúan exkluzívek; sok bajom lesz a családdal... Telhetetlenség tőlem, nem elég nekem a herceg barátnője?!"

Már-már meghátrált a tiszta, nagy szerelem elől. "Koncentrálnom kell magamat egyre!" - javítgatta a programját, de csak egypár percig, amíg a rossz álmoknak friss volt a hatásuk. Hamar fölbátorodott, látta, hogy minden csaknem úgy megy, mint akarja és kipécézte. A Juli sürgönye csupa jót jelentett, már csókot is küldött a villamoson és a sürgős parancsot: Siess!

És a fiatalember sietett, ahogy csak tőle tellett. Még este fölment a Klubba, hogy a kormányzat fejének távollétében jelentkezzék annál a politikai személyiségnél, akinek az volt a kötelessége, hogy a kezét folyton rajta tartsa az ország érzületén. A jámbor aggastyán kedves mosollyal - és félálomban - hallgatta a fiatalembert, akit felületesen személyesen is ismert. Nyár volt, a klub elhagyatva, senki sem informálta másképp, a szeretetreméltó öreg elhitt mindent. Különben is ő volt az, aki, bár körülötte mindig és mindenki hazudott, mégis mindig elszörnyűködött és meglepődött a hazugságon. Tettette-e magát, vagy csakugyan gyermek és tiszta maradt közepette azoknak a politikai machinációknak,[149] amelyek csupa csatak, iszap és összekuszáltság, mint a mocsár flórája? Kesztyűt tartott a lelkén, fehér kesztyűt a kezén, amelyben az egész rothadt és büdös flóra meg fauna összefutott? Álomban járt, így tett és vett, valaki elaltatta vagy fanatizálta? De huszonöt évig egyfolytában aludni, és egyszersmind helyettes feje lenni egy céljaiban talán tiszteletreméltó, de eszközeiben nem szemérmes maffiának, mert minek másnak lehet nevezni...

Nem tettette magát; valóban felnőtt és megőszült baba volt. Elárulta a hangja is, amint naivul és siránkozva mondta:

- Pénzem nincs, azt nem adok!

Az újságíró felfútta mellét:

- Pénz! - mondá mélységes megvetéssel. - Nekem nem kell pénz!

- Nohát, akkor menj isten hírével!


Ment is, még az éjjel, és ahogy az uradalom székhelyére érkezett, látta rögtön, hogy itthon, elemében van itt. Volt diadalkapu - ó, jogászkori álom -, egy fiatal fenyőerdőt ledöntöttek miatta. És voltak - bár a hirtelen jövetel okán csak rögtönzötten - fehér ruhás lányok, és volt különösen sok nép a munka mellől elhajtva és beterelve a jószágigazgatói kastély udvarába, amelyet egy részük ismert, főképpen az onnan kirohanó idegen kutyák harapása után...

A forró napban levetett kalappal állott a nép, és az ünnepi, tehát téli ruhában szinte párolgott. Bután, alázatosan, de nem titkolható rosszakarattal néztek az idegen szájára, akinek csak egy-egy szavát ha érthették. Azt, amely az ő nyelvükbe is átment, és aminek megörültek mindig, egy-egy csoportjuk az ilyen szóra éljenzett is. Tetszésüknek különben kifejezést - szegények - nemigen adhattak, bárha látták, hogy az uradalom ezt így akarja. Egyáltalán, hirtelen jött az egész; nem adták ki nekik, hogyan viselkedjenek, és ha egy-egy katonaviselt béres, csizmás boltos nem tartja őket össze, el is szélednek mindannyiszor, amikor a szónok nyugovót tart vagy iszik. Meglátszott rajtok, hogy nem jól érzik itt magukat, félnek. És ennek a csúf érzésnek a rút moraja töltötte be az udvart, amelynek állattá aljasított, boldogtalanná tett néhány száz emberét egyetlen hercegi szó emberré és boldoggá tehette volna. És nem is a nagylelkűség szavára, csakis az okosság egy mondására lett volna szükség. Csak arra, hogy aki kis földet akar bérelni drága pénzért, az jöjjön! Az újságíró pedig a "nemzeti állam kiépítéséről" beszélt nekik, mindazonáltal - ami a nemzeti minőséget illeti - mérséklettel, de oly hosszasan, hogy az uradalmi tisztnek arcán a rizspor megindult a forróságban. Az idegen ajkú jószágigazgató, aki mint nyugalmazott törzstiszt nem rokonszenvezett a politikával, már-már a száját húzogatta, de nem a megvetés érzelmeivel, hanem határozottan gutaütésesen. Az újságíró azonban még egy jó fertályóráig tovább szerette a hazát, és erre felszólította a népet is, amely jóakaratú morajjal, majd kieszközölt és közvetített éljenekkel felelt. Végül imádkoztak a hercegért, mert ez minden választási kampány minden nagyobb mozzanatában így volt kiadva. Néhány öreg paraszt le is térdelt, a pópa közben jajgatott, a csizmás boltosok lekapták fövegeiket, hátukat meggörbesztették. Mintha valami különös epidémia[150] szállta volna meg az egész udvart.

Az újságíró fent, nagyon is felül érezte magát. És ebben a pillanatban talán szerette is a hazát, mely igen felséges jogok gyakorlásához segítette őt. Lázas, élénk és boldog volt egész napon át. Látta, hogy itt minden biztos; sunyin, de babonás tisztelettel néznek itt reá. A főtiszt talán tudja is, hogy mit jelent ő a fenségre nézve. Már nagyságolja, a kastélyba, a hercegi szobákba kvártélyozza be. Ott van, amíg le nem vetkezik, és amikor elbúcsúzik tőle, súgva mondja:

- Őfensége a fenséges asszonyhoz utazott. Őfensége barátnője, ha éjjel meg nem jön, reggelre megjön.

Sokkal jobban meg volt elégedve magával, mintsem hogy lemondjon öntudatáról és elaludjék. Rendkívül élvezte a módot, azt, hogy a barokk, fodros párnákon tenyérnyi nagyságú címerállatok vannak kihímezve, és ő a képét épp arra fektetheti. Horgolt, sárga selyemtakarója is címeres, és "az anciennitás[151] illata van rajta" - gondolta magában az újságíró egész komolyan. Ám, hogy a régi jómódnak különösen jó illata van, az közismert dolog, valamint az is, hogy a szegények, ha hozzájutnak ehhez az illathoz, rendszerint megszédülnek. Korunknak most kéjesen nyújtózkodó hőse is ezúttal egyszerre megértette és átérezte azt, amit a történelemből - főképp a magyarból - eddig nem jól értett, és nem érzett semmiképp. Azt, hogy luxuskedvelő állatok vagyunk vagy leszünk csakhamar. A hazaárulás technikáját az újságíró ezúttal látta, mégpedig nem is mint valami nehéz, természetellenes és szövevényes, hanem mint egészen egyszerű és plauzibilis[152] dolgot. Azonban nem a nagy hazaárulást, csak a kicsinyt és alkalmit kell itt érteni...

A vendég szivarozgatott és hallgatózott. A régi bútorok bizony nyikkantak egyet. A fenséges család házi kísértetei is neszeltek az újságíró tiszteletére. Vagy púderezett hajú ősök, és vékony, hosszú szájú, lapos mellű ősnők restellték, hogy egy papszabó fia fekszik a koronás vendégágyban. Az újságírónak talán még sohasem volt ily kellemetlen az eredete, és igen erősen képzelődött, hogy emiatt itt még bajba keveredhetik. Félálomba merülvén, egyszer föl is rettent arra a képzelődésre, hogy egy tubákos orrú komornyik megérinti a vállát és szól:

- Micsoda szemtelenség, idetolakodni ebbe az ágyba! Mars ki, az alsó cselédekhez, a pecsenyeforgatókhoz!

Azonban nem a komornyik állott előtte, hanem Juli. És ah, most nem cselédruhában, hanem hercegnői csipkepongyolában, és ehhez képest púderezett hajjal. Ha a fiatalember ebben a pillanatban és ily viszonyok között látni tudott volna részleteket is, okvetetlen megfigyeli, hogy az asszony öltözetének, ami a harmóniát illeti, nem használt a gyorsaság.

Juli ki is nevette magát.

- Komikus vagyok, mi, de szép vagyok, jó vagyok, he? A hercegnő nagy hozzám képest, és nem hoztam hálóréklit. Aztán nekem ez juxot[153] csinál. Beszélj hát. Örülsz, hogy eljöttem?

A fiatalember kissé készületlen volt mindenféle szónoklatra, és most már csakugyan tartott attól, hogy nem hagyja el a hercegi kastélyt a maga lábán. Zavartan speechelt,[154] és engedelmet kért, hogy ágyban fogadja, mire Juli dühbe jött:

- Ti írók, mind affektánsok vagytok. Én egy napra lejövök. A herceg mondja: "Juli, menj és lássad, nehogy annak a fiatalembernek baja legyen. Ha belefogtunk, emeljük föl, ezt követeli a becsület." És te, te gyáva!

Az asszony befogta a férfi száját, nehogy az szónokolhasson, ő beszélt:

- Tudod-e, hogy féltem: megszököl. Azt hittem, hogy te is olyan férfi vagy, akinek nincs kitartása. Kezdenek, kezdenek, aztán elfáradnak mindjárt, és tovább mennek. Mi csak nem szaladhatunk utánatok?

Erős alt hangja, teli kacagása fölverte a bolthajtásos termek csendjét. A férfi intette, hogy "csendesebben"!

- Eh - mondá a nép lánya -, ez nem olyan hely, amelyet tisztelni kell; itt nem születtek hercegi gyermekek. Ide őfenségeik nem hozták el híres családi erkölcseiket. Itt vannak a hitbizományban a legjobb ágyak és a legjobb borok! Te - fújj a szemembe -, ha a te apád is nem volt mesterember. Látom arról, hogy a kezedet minden ok nélkül a szájadhoz viszed. Az én apám kőmíves volt!

Juliban egyszerre kitört a színésznő. Belékezdett egy utcai dalba, amelynek a hőse tíz mesterlegény és egy malterhordó leány volt. És a régi, belga csipkékkel csinálta hozzá a dekoratív elemet.

Óriási kedve támadt; mindenen nevetett, mindent kicsúfolt, főképp a fiatalembert, akinek nehéz - és alapjában sivár - kedélye nem tudott fölemelkedni a helyzet szokatlanságához. A férfinak még imponált a magas uraságok e kicifrázott, kivattázott óriási vacka. A színésznőnek azonban nem volt egyéb, mint díszlet.

Megparancsolta a fiatalembernek, hogy öltözzön föl - a fönségnek egy katonaköpenyege épp kéznél volt -, aztán karonfogva mutatta meg neki a díszlet jeles helyeit.

- Ez az otromba, nagy hálóterem, ezt nézzed meg. A herceg atyja itt végezé be életét, és nem a családi házban. Az öreg, tudni kell, nagy ravasz volt, vidáman élt nyolcvanéves koráig; de akkor leesett a lábáról, mindég feküdnie kellett. Nem volt beteg, csak elgyengült. Ennek okáért, hogy a gyöngeség erőt ne vegyen rajta, hat pár tizenhat éves rutén leányt hozatott föl a faluból. Azok éjjel-nappal itt tartózkodtak e szobában az öreg körül, fiatal lélegzetüket hogy beszívja, és ezzel ő maga is fiatalodjék. Keskeny ágyaiknak a helye itt van a pallón... Csak én éltem volna akkor, csak én lettem volna az egyik rutén leány...!

A családhistória orgiáinak rövid, de alapos ismertetése felgyújtotta a fiatalembernek rendszerint nem könnyen szárnyaló fantáziáját.

Fölkiáltott:

- Nagyszerű ember volt! Éljen! Ezek mind nagyszerű férfiak!

- Gyalázatosak! - mondá Juli harag nélkül.

- Miért?

- Mert a hat pár rutén leányt aztán néhány ezüsttallérral fizették ki. Azokból hat pár úri dámának kellett volna lennie. Azért a förtelmes néhány hónapért legalábbis nyugdíj járt volna nekik. Fuj, az öreg - az isten nyugtassa - nem volt korrekt ember, csak mindig mondta - alighanem ő is mondta -, hogy az. Hej, az enyém is, ha én nem volnék én...!

Juli népies mozdulatot tett kezével, és leülvén az óriási ágy szélére, ennek a káváját verte, úgy harsogott:

- Ezek mind azt hiszik, hogy az isten pusztán az ő kedvükért teremtette a földet, és minden csak értük van. Ha egy gyerek ürgét fog a mezőn, az az ürge az övék. Amikor a herceg engem "magának elvett", egy fél évig kölcsönpénzből kellett élnem. Gránát ékszereket és inggombokat hozott; mind odaadtam barátomnak, a baritonistának. Nyilván azt akarta ez az öreg férfi, hogy önmagáért szeressem. Amikor el akart hagyni, negyedrész értékükre leszállott részvényeket hozott az udvarmestere. Kidobtam, még a lábammal is segítettem rajta, hogy gyorsabban haladjon. Arra a fenség visszajött, és azt mondta: "Te egy fess lány vagy, csak próbára akartalak tenni!" Kapott egy jó nagy gorombaságot. De úgy látszik, ez kell nekik. Néha föl kell ezeket világosítani, hogy nem istenek. Csakhogy ez nagyon bajos. Az okos embereket nemigen tűrik a maguk közelében. Én kivétel vagyok. Azért van, mert én nagyon kedves vagyok!

Komolyat, tréfát így vegyített össze az asszony, aki ezúttal nyilván haragudott a hercegre. Minden esztendőben megtörtént ez egyszer-kétszer, amikor a fenség felnőtt leányai apjukat el akarták mellőle intrikálni, és az egy kissé bele is ment a tervükbe. Rendesen nyáron és karácsony táján szokott ez megtörténni, de eddig nem volt baj, őfensége kiélvezte a családi boldogságot, és egy hét múlván visszatért.

A fiatalember szívében kissé elhidegedett az asszony iránt, amikor meghallotta, hogy ilyen válság köszöntött be hozzá. Azonban nem volt hozzá kevésbé szíves, alázatos és szerelmes. Az idegen, a regényes, sőt történelmi hely ugyan elfogódottá tette a hangját, mégis tőle telhetőleg udvarolt. Ám a nő megismerte hangjának hamisságát, megérezte érzelmeinek csináltságát, és megvetőleg hárította el magától:

- Menj - mondá -, ostoba vagy; nem tudsz velem bánni.

- Hát hogy kell?

- Sehogy. Megfogni a kezemet. Nem szólni egy szót sem. Csak nem szavalni. Néha sóhajtani egy nagyot. Mindig a szoknyám szélén ülni. Ha alszom, aludni, ha ébren vagyok, ébren lenni. Ha eszem, enni. Mindent úgy tenni, ahogy én akarom. Én csak azt a férfit szerethetem, aki nekem engedelmeskedik.

- Jól van, engedelmeskedem!

Egymásba fonták az ujjaikat, és így lóbálták a kezüket, mint vasárnap este a sétányon egy altiszti pár. Mint egy posztócsillagos katona és bekötött fejű cseléd. És olyanformán beszéltek is, mert a herceg barátnője így akarta. Beszéltek a köztük megtörténendő egybekelésről, pedig éppoly biztosan tudták, hogy ebből nem lesz semmi, mint ahogy biztosan tudja ezt az egymást bolondító asszonyi pár. Közben egy-egy puha csók is esett.

Nem volt péntek...

A szolgai eredet erőt vett mind a kettőn, és a nagyszerű enteriőrök[155] immár nem voltak kedvökre valók. Elindultak keresni valami egyszerűbb szobát, miközben Juli megéhezett.

A nagy ebédlőben terítve volt a számára, óborok, pezsgő az asztalon. Leültek lakmározni, és az asszony ugyancsak rendesen evett és ivott. Belé is szédült a mámorba mind a kettő, az egyik, a férfi, életében először. Ám nem lett vidám, inkább fölötte szomorú. Az anyját siratta, a hazát siratta, és oly erősen érezte a lelkiismeretét, mint gyomrában a tüzes folyadékot.

- A jó herceg... Kitűnő és nemes őfensége, ezt nem érdemli tőlem... Hogy én a családi otthonában... Amikor ő jót tesz velem és nem védekezhetik, bűnt kövessek el ellene!

A szó szoros értelmében sírt. Az asszony méltányolta fájdalmát, törülte könnyeit, de szintén könnyezett, mert alapjában jószívű volt, amint az már eddig is kitűnt. De egyszerű természete és jókedve mégis győzött. Elismerte a férfi előtt, hogy nála becsületesebb embert még nem ismert, és hogy ezt alkalomadtán meg fogja mondani a hercegnek. Megnyugodtak valahogy, és miután a hajnal közelléte a befüggönyözött és bespalettázott termekben is érezhető lett, még egy sétát tettek, mielőtt elpihennének.

Útjok közben egy kedves, kis fehér szobára bukkantak. Juli itt tréfásan szalutált: - Itt volt a herceg fiatal, ide hozta az első feleségét. Jó estét!

A fiatalember szintén szalutált, de nem tréfásan, hanem némileg meghatva.

...A szegény emberek rongyos paraszt kakasai odakint rekedten üdvözölték a hajnalt. Vagy hívták vissza a fiatal tyúkokat, amelyeket mind az uradalmi asztalon fogyasztottak el? Nem lehet tudni. A legegyszerűbb dolgok is olyan rejtelmesek.

Szerda volt.

...Délfelé a kasztellánus,[156] sőt maga a jószágigazgató is jelentette, hogy őméltósága - ez volt a Juli címe itt - az éjjel megérkezett, és szívesen látja a jelölt urat magánál.

Asztalos Aurél frakkot is hozott magával, és mert eszébe jutott - egy francia regényből -, hogy az előkelő és hálás szerelem, ha csak lehet, frakkot ölt - noha dél volt, mégis gálának öltözködött, és úgy jelent meg Julinál. Az igazgató is jelen volt, tehát szép szertartással folyt le a vizit, amely alatt az újságíró úgy tisztelte a meghódított kedvest, mint egy hercegnőt, akinél először van audiencián. Formás volt, alázatos és úri volt - legalább ő úgy érezte. És amikor egyedül maradtak, akkor sem lépett az asszonyhoz közelebb, tettette, mintha az agyából kiesett volna a kis intermezzo, a méltóságos asszony útjáról és Gasteinról tudakozódott. Juli, a becsületes és egyszerű lény, nem állhatta soká, megtapintotta az orrát, és szólt:

- Maga a legnagyobb hazug. Ki nem állhatom a jezsuitákat polgári ruhában!

Aurél még mindig udvariaskodott és hajlongott, míglen az asszony megcsípte a karját: - Ugyan kinek színészkedel? Kinek? Nekem? Magadnak? És ez ostoba frakk?! Ti, férfiak, mindig csaltok. Már nem is kezdhet veletek egy becsületes nő!

A kis vitába és a morálprédikációba - amelyet más viszonylatban a herceg szokott ebéd előtt tartani, és nem Juli - nem vegyült üröm egy cseppnyi se. Az asszony vidám volt, mint a harci kanárimadár, amikor friss tyúkhúrt, új eledelt tesznek be a kalitkájába, a férfi pedig méltóságos, elégedett és tisztesen - sőt kedvesen - szomorú. Egyébként úgy érezte magát, mint egy igazi úriember, amely elnevezéssel az ifjú publicista és társai - kik vele konzseniálisak[157] - annyit veszkődnek a legújabb időkben. Asztalos Aurél most is példálózgatott vele, hogy ő úriember, és bizonyára jóhiszeműen ejtette ki ezt a jellegző szót, nem gondolván arra, hogy mily felfuvalkodott és oktalan majomkodás ez, és hogy igazi úr ő meg a fajtája sohasem lehet. Ahhoz legelsőbben anciennitás kell, az, hogy már a nagyapjának az apját is annak nevelték legyen, vagy ha ez nem történt meg, akkor egy kemény és puritán karakter, aki minden pillanatban halni kész e szóért, és bizonyára meg is hal e fogalomért. Úriember! Nyavalyás jelző, melyet újra kitalált a magyar társadalom számára valami munkátlan alak, hogy magának hivatást, pozíciót és jogkört találjon. Ám amikor megállapította a fogalomnak kriterionját,[158] már eleve el volt telve uratlansággal és azzal az elhatározással, hogy noblesse-t[159] fog követelni a szobapincértől is; de neki, ha úgy tetszik, előre meg vannak bocsátva a szobapincéri hangulatok, sőt - ha nem nyíltak - a cselekedetek is. Úriember!

A mi kis hősünk valóban érezte most, hogy ő az, és az emberi lények túlnyomó részét - rosszszívűség és öntudatosság nélkül - a szolga szerepére kárhoztatta. A kiválás korszakában így készülnek az új meghatározások, amelyekről Széchenyi még nem tudott, pedig megvolt benne az úrnak egyetlen igazi kvalitása:[160] a nagylelkűség és az önfeláldozás!

Az újságíró azonban nem mélyedt el ezúttal sem a társadalmi tudományba, sem a politikába. Csak úgy ösztönszerűen érezte, hogy az utolsó tizenkét óra alatt, ha nagyon közvetett úton is, de sokkal előkelőbb lett. Valami grand-seigneuri vonást fedezett föl magában, mintha valami - merőben ismeretlen cselekedet révén a kiválasztottak közé jutott volna fel. Mint írónak - sok társával egyetemben - az volt a végcélja, hogy két orosz trapperrel,[161] a maga fogatával vágtathasson ki majdan a tavaszi lóversenyre. A divatos nagy munkának megírása és az irodalomnak más térre való hasznos átjátszása után - természetesen. Most már inast - mégpedig borotváltat - képzelt az osztrák kocsis mellé. (Csak azok tudnak hajtani!) Édes álmai, kedves és könnyed fantáziái amint fejében jártak, és ott ült Juli előtt szótlanul, az meghúzta a haját:

- Föl, föl! Menj a dolgodra. Az után járjunk, ami után élünk. El kell menni a főispánhoz (morfinista). A szolgabíróhoz, aki mindig a nyulakat zavarja és kutyáit csókolja vagy veri (mint a feleségét). Különben el se menj, egyszer végigkucsírozunk a sandlauferen[162] - a jószágigazgató is velünk jön: megtudják vagy látják, és minden rendben van.

Végigkocsikáztak, minden rendben volt.

- Most el innen! - szólt az okos Juli. - Én visszamegyek Gasteinba, a fenség már visszaszökőben - te is odajössz, és ott várod meg az eredményt. Ezekre többé rá se fújsz! Ezekkel pedig - nekem - gőgösebben bánj, különben az ujjadra néznek, és látják, hogy tintás.

Bár nehezére esett, megfogadta, gőgösebb volt, a füstölő szivar mellől beszélt velük. Kezet sem adott mindig és mindenkinek, ellenben a főbírótól elfogadott ajándékba egy kölyök agarat. Alig várta azonban, hogy négy-öt állomásnyira lehessen, egy ismeretlen község határában kieresztette a szegény tájékozatlan ebet. Csak a hozzávaló korbácsot tartotta meg a kezében; ezzel jelent meg a szerkesztőségben.

Ám ott többé nem nevettek rajta.

Egykettőre Gasteinban volt újra. Csak ez, csakis ez hiányzott, hogy egy kis forgó, vagy amint a nemes Samu mondotta: üzleti tőkéje legyen. Nem mosolyogtak többé rajta a kartársai, és mivel a jólét illata terjedt el körülötte, megbocsátották neki, hogy parfümírozta magát, és otkolonnal meg teával mosta a haját, hogy szőkébb legyen. "Ez valaki, mégiscsak valaki" - mondta ki reá az ítéletet egy igen elmés, régi és intim ellenfele azon az estén, amelyen először érzett meg rajta a szolid üzleti alap. Mert, hajh, az így van, hogy kinek mije nincs - annak az imponál. És ha tagadja, ha csúfolja, annál jobban! És e társaságban - a fiatalember virágzó és terjedő céhjében - egyszerre felszökött az értéke Asztalos Aurélnak, és azok, akiknek - különösen az anyagi - szoliditás[163] nem sajátosságuk, szívesen csinálták neki a jóhírt, mert rendezett férfiú és szolid. És ebben aligha vezette őket anyagi érdek, hanem alkalmasint a realizmusra törő eszményiség, mint ahogy Asztalos Aurél, a publicista írná, akinek - mint annyi társának - e két szó s a vele való játék ott volt mindig a tolla alatt.

Kivonatban ugyan, de kiadták a programbeszédjét, és bár csak telefonon, nem személyesen kérte, jó sorokat is írtak hozzá. A saját lapja természetesen hasábokat; mert ki becsülje meg az embert, ha nem saját maga!... Különben ez estén nemcsak ellenfelei, de barátai is azt mondták reá: "Ez valaki!" Előleget nem kért, csak jelentette, hogy néhány hétre elmegy külföldre, majd visszajön. A lapot ő azért szereti, és mihelyt ráér... Hogy repült volna ki, ha nem érzik meg rajta, hogy létének van anyagi alapja, és ha ma kiejtenék a lap kötelékéből, holnap, sőt holnapután sem szorulna a pincérek jóakaratára, nem lenne szerencsétlenebb, mint a facér boltossegéd, aki legalább részt vehet tüntető körmenetekben, kirakatokat zúzhat, és ha ma letör, holnap visszatörhet.

Egyszerre mintha a munkája is becsesebb lett volna. És az újságíró - dicséretére legyen mondva - mosolygott az orra alatt, és megismerte, hogy ez az úgynevezett "pozíció". "Ezt ugyan eddig szépen megcsináltam" - gondolta magában, sőt, a nemes Samunak, aki Gasteinba menet a vasúthoz kikísérte, el is mondta:

- Samu, a helyzetem oly jó, hogy már jobb nem is lehet. Fölül vagyok, egészen fölül. Pozícióm van, mégpedig ritka pozíció!

A felhúzott ernyőjű kocsiban ölelgette ifjú pajtását, bárha kissé idegenkedett tőle, mert ez testét és külsejét nem részesítette a kellő ápolásban. De most ezt is elnézte neki:

- Ha nem lennék veled régen te, most mindjárt "te s tut" innék veled. Pedig ha tudnád...!

A fiatalember valószínűleg a jövőre célzott; vagy a közeli múltra utalt? Samu nagyon szeretett volna tudni valamit, de azért nem volt tolakodó. Szeretett volna ugyan némely praktikus kérdésekbe belemenni; de látván, hogy Aurél erre gőgös lesz és hideg - hagyta.

- Csak csináld. Úgy csináljad, amint te akarod!

A tervszerűség, hogy valamit akar, kissé zavarta a fiatalembert. Még mindig szeretett volna biztosítani magának egy kis becsületességet is, főképpen Nuszi miatt, kinek ajkára és elismerésére olyannyira vágyott, amennyire ő már vágyakozni tudott. És a szerelemnek néhány ismérvét fedezvén fel szívében: szinte boldog volt, szinte hitt magában. "Ejh, majd leszek én még becsületes ember is, csak módom legyen hozzá! Ebben és így bizakodott, de amíg Gasteinba ért, nem erre vonatkozó terveken törte az eszét. Azt komponálgatta ki, hogyan kell Annie-val bánnia, és mit kell cselekednie, hogy Juli idő előtt meg ne tudjon semmit. Valami összeütközésfélét szimatolt a levegőben, és ezért mint nagy elővigyázó elhatározta, hogy nem fognak levelezni, és a találkozások tekintetében minél óvatosabbak lesznek.

Mégis, amint megérkezett, volt annyi emberi érzése, hogy legelsőbben is a missnek írt; megérkezését tudatta vele. Egy fél óra múlva már megvolt a találka, egy szinte nyílt és fölöttébb veszedelmes helyen. A leány már várta; fehéren, a boldogságtól szinte betegen.

- Idejönni, ilyen vakmerőség. Menjen haza! - mondá a férfi, és ezúttal csakugyan nem tettette magát.

- Miért? - kérdé a leány szomorúan.

- Mert nem engedem, hogy kompromittálja magát.

- Jól van, szerelmem - mondá a leány, mert okos volt -, elmegyek. Csak egy csókot kapok. És még meg kell mondanom valamit: a kis bátyám megjött, és engedd meg, hogy azt is szeressem!

- A testvérét? Hogyne!

A leány könnyes szemmel nézett föl reá. És ő megengedte, hogy a testvérét is szerethesse.


Egy elaggott, úgyszólván összesorvadt erdő tisztásán - egy helyecskén, ahol fa és fű valamely ismeretlen okból kikopott - leültek mind a hárman. A miss, amint illik, elfordult tőlük, és az avarral játszott. A háta azonban, mintha látta, érezte és élvezte volna a mögötte lefolyt tilos és titkos idillt: meg-megrezzent, sőt amikor a csók megtörtént, már meg is rándult.

- Ugye, nem haragszol? A kis bátyám nekem mindjárt a Jóisten után következett, eddig. Perfid nem lehetek hozzá.

- Hol volt eddig?

- Berlinben. Két éve nem láttam; de mindennap írtunk egymásnak.

- Nem szimpatikusak nekem azok, akik Berlinben tanulnak. A protestantizmus rideg dolog. Nincs benne költészet. Osztozni szíven nem szeretek! - mondá a férfi komolyan, csaknem rosszkedvűen.

- Meg fogok neki mondani mindent. Meglásd, ő velünk lesz. Beavatjuk!

- Ezt pedig megtiltom - mondá a fiatalember, és elhalványodott.

- Nekem nem lehet megtiltani semmit! - szólt a leány harag nélkül, de elvörösödve.

Elhallgattak. Némán, de valósággal összepöröltek. A meghasonlás azonban nem tarthatott itt sokáig; kevés idejük volt, és mindketten hetek óta készültek és szomjúhoztak erre a találkára. A férfi megcsókolta a leány szemét:

- Szépen megkérem magát... Nem mondhatom még el mind a titkomat... Kell, hogy még egy darabig senki se tudjon semmiről. Másokat döntenénk szerencsétlenségbe.

Ez az érv, amelyet nem értett, meggyőzte Annie-t. Megfogadta, hogy nem szól, ellenben kitervelte, mint fogja bátyját és szerelmesét összebarátkoztatni.

- Milyen ember? - kérdé az újságíró.

- Az első, maga után! - felelte a leány.

- Komoly?

- Nagyon is. Semmi sem jár az eszében, csak a kötelesség. Még minden iskolában az első volt. Berlinben technikát és jogot tanult. Minden reggel imádkozik. Aztán egy óráig célba lő.

- Gondoltam. Persze, nagy vadász.

- Nem annyira, mint mások. Szeret olvasni régi könyveket, és amit olvas, mindenhez jegyzeteket csinál. Gyönyörű gondolatai vannak. Nekem egy egész tékát teleírt. Este az evangéliumból olvas föl nagymamának. Olyan szelíd, mint egy bébi.

- Talán beteges volt, elmaradt?

- Engem a tenyerébe állít, úgy emel föl a magasba.

- Nem szeretem az ilyen tökéletes férfiakat, rendszerint rossz szívűek - mondá a fiatalember kissé elfogódottan. - Különben, meglássuk. Azt hiszem, össze fogok vele barátkozni! - tette hozzá békítő szándékkal. De valahogy, mintha szívét elvesztette volna, ideges lett, siettette a hazatérést. Felszólította a misst, hogy menjenek, és máskor legyenek óvatosabbak. És egyedül engedte őket haza, azzal válván el, hogy majd találkoznak a tenisznél.

Napokig nem mutatkozott; egész napon a hercegeknél ült. Őfenségének valóban kitűnő memóriája volt, nagyon jól emlékezett reá, és tüntető szeretettel fogadta, bárha természete ellen volt minden tüntetés. Csak a vezetéknevét cserélte föl olykor Kovácsra, aminél mi sem lehet természetesebb. Egyébként elhalmozta - a maga módja szerint - szeretete minden jelével:

- Sok minden jót hallottam önről. A konduitlistája a legjobb. Az igazgató el fogja intézni az ön képviselőségét. Remélem, ön meg fogja azoknak mondani az igazat. Ideje, hogy vége legyen annak a bizonyos zsidó vircsaftnak.

A vallásügyi vita - mely nélkül nem múlhat el e komisz, hitetlen korszakban egy jóravaló szellemi dialógus sem - Julit is érdekelte, és a magas körökkel való sűrű érintkezése és néhány nem sikerült bevásárlása miatt ő is ellensége volt ama ideges fajtának, amely állandó nyugtalanságra izgatja a világot. Közöttük az újságíró volt a legmérsékeltebb. Nem lehetetlen, hogy ama bizonyos Samu miatt.

- Türelmeseknek kell lennünk, fenség - mondá. - Azon felekezetbeli emberek dolgoznak, mohók, kapzsik, álutakon járók; de ügyesek. Mindenhová befurakodnak; de építenek és gyűjtenek. Csak hadd kaparjanak, vakoljanak, építsenek és gyűjtsenek még egy darabig, amíg nagyon szemtelenek lesznek, és akkor...

Egy kézmozdulattal jelezte, hogy akkor mindent el lehet majd tőlük venni. Hazaszeretetüket, mely nyilván adopció,[164] nemzeti érzületüket, amelynek hevessége nyilván renegát vonás. Kilökni őket az intézményeikből, amelyeknek megalkotásához hozzájárultak, elzárni őket a kultúrától, amelynek erősödésében benne van a vérük, minden törekvésük és tradíciójuk: van-e ennél valami egyszerűbb és igazságosabb? Hogy amit gyűjtöttek, azt kasszálják tőlük, ez pedig egyenesen humor.

A herceg hangosan fölnevetett, úgy tetszett neki a kézmozdulat, és az, amit jelentett.

- Ördöngös fickó ez a politikus. Ennek még Magyarországon szobrot emelnek. És ez lesz az első szobor, amelyhez pénzt adok! - mondá a fenség, miután az újságíró elment. Ami az idő tekintetében való elszámítását illeti, őfensége ebben nem volt hibás; hozzá volt szokva, hogy mindenki előbb haljon meg, mint ő.

Ezentúl, ha ébren volt, lehetőleg minden idejét lefoglalta a fiatalembernek. Egyenruhákat kombinált és rajzoltatott vele. Sőt, arra is méltatta, hogy családjáról, gyermekeiről beszélt vele. És nem ismervén kellőképpen a magyar közjogot, megígérte neki, hogy ha majd egyszer Pestre megy, szól a miniszterelnöknek - vagy a polgármesternek -, hogy a hivatalos lap szerkesztését neki adják át. Ő legalább majd megmutatja abban a lakosságnak a helyes utat.

Juli szinte féltékeny volt - mindkettőjükre. De azért nem tartott semmitől:

- Még kitúrsz engem! - mondá tréfásan a fenség délutáni álma alatt, amikor mindig együtt voltak. Az asszony paróka és fűző nélkül, visszanyerve normális alakját, folytathatta régen megszakított életét, és boldog volt. Kínozhatta titkos barátját, féltékenykedhetett reá, szidhatta és ijesztgethette.

- Tudom, te nem becsülsz engem! - mondá. - Tudom, abban a szép, buta homlokodban micsoda terv jár. Ki akarsz használni, aztán meg akarsz szökni. Amikor már nagyúr lettél - az én segítségemmel -, el akarsz venni valami tejben mosdó komteszt. Barátom, korábban kelj! Meg se moccanj, különben repülsz!

A fiatalember elfordult, méltatlankodott. Az asszony megérintette a vállát, és kérdé:

- Mit csinál Annie?

Ettől fogva Annie-val kínozta fiatal barátját. Hol tiltotta, egyszer s mindenkorra letiltotta tőle, hol meg küldte.

- Menj, tudod, az összeköttetések miatt. De jól viseld magad!

A fiatalember meg is jelent a tenisznél, ahol megismerkedett az Annie bátyjával. Amikor megpillantotta a nagy, nyurga, leányos tekintetű, de mészároskezű, nála egy-két évvel fiatalabb férfiút, nem egészen jól érezte magát. Az ösztöne azt súgta neki, hogy ez az ember még kellemetlenséget fog neki okozni. Mit? Hogy? Ennek a keresésére sem ideje, sem módja nem volt; a fiatal gróf jó erősen kezet fogott vele, és mindjárt bevonta a játékba. Nem szertartásoskodott vele, de nem is tegezte le mindjárt, mint ahogy szokás egy úri társaságban, mely tudja egymásról, hogy már az apja sem volt szolga. Ez a tegeződés azonban aligha az egymáshoz való szoros összetartozandóságot jelenti, mint inkább azt, hogy mások, akik a te-re nem születtek, külön veendők, megbélyegzendők, vagy ha nem, legalábbis meg kell éreztetni velük, hogy ők más fajtájúak. Tudatos összetartás és öntudatos ellenségeskedés nincs e viszonyban. A "te"-k, ha okuk, módjuk, alkalmuk van rá, mind született és kifejezett intimitásuk mellett is megfojtják, lelövik, megcsalják, elejtik és semmibe sem veszik egymást. Egy reakciós szabadkőművesség - ha ugyan lehetséges az ilyen - jele az egész, inkább csak egy ártatlan tüntetés amellett, hogy mégsem mozog a föld. Különösen pedig nem ez a drága, ez a mienk, ez a magyar, amely néhanap ugyan nagyot lendül, aztán pedig mintha megbánná...

Az újságíró hideg volt, és ott helyben csaknem megríkatta Nuszit, aki a játék angol jelszavai mellé vakmerően - de ügyesen - hozzá-hozzátett az ő számára egy-egy francia szót; szeretlek, várlak holnap az erdőben! A fiatalember nem reagált, erősen vigyázott magára, és valóságos detektívszemmel nézte a fiatal mágnást, hogy annak mely oldala hozzáférhető. Azt hamarosan megkülönböztette, hogy valamint a lónak, ennek is elejbe kell kerülni, különben gyanakszik és védekezik, a közeledőt elrúgja magától. Különben semmi mód nem komplikált ember. Az úgynevezett első eminensek közül való, azok közül, akik mindig és mindenben korrektek, de ez nem esik nehezükre, mert szopós koruktól a kötelességre vannak trenírozva, és rendszerint sohasem állíttatnak nehéz föladatok elé. Ők megtartják ígéreteiket, de sohasem ígérnek semmit, ami reájuk nézve terhes; ők nyíltak, mert nincs fantáziájuk, és mert magukon - és családjukon - kívül nem becsülnek meg élő lényt senkit is, és ezért nem tartják érdemesnek alakoskodni. Azonfelül elméjük, mely úgy szolgálja őket, mint egy kitűnően fizetett és pompásan diszciplinált[165] huszár; bizonyos mindenben, de legfőképpen bizonyos magában. Az emberi méltóságnak e kemény kőből faragott, kissé esetlen és mindig művészietlen oszlopai nem ritkák a protestáns mágnások között, és ha van közöttük olyan, aki gránit szívében némi érzelmességet, hideg fejében a predesztináció elszántságát is hordja, az ilyen - mint az Annie bátyja is - megmarad örök első eminensnek.

Mindezekből az újságíró inkább csak érzett egyet-mást. A politikánál fogva igyekezett hozzája közelférkőzni:

- Mikor jön a gróf haza politizálni? Várják!

- Nem vagyok készen a tanulmányaimmal. Egy évre Amerikába megyek!

- Értékes gondolat. Mikor?

- Egy hónap múlva.

Az újságíró - belül - elmosolyodott. "Íme, minden véletlen őt szolgálja. Ez az amerikai út főképp!" Elhatározta nyomban, hogy egy hónapig nyugton lesz. Csakis arra szorítkozik, hogy Annie-val a viszony végképp meg ne szakadjon. És ezentúl alig jelent meg a délutáni játékokon. Igaz, ideje is alig volt rá; Bécsbe kellett mennie. Állítólag azért, hogy az udvari levéltárban valamely munkájához adat után kutasson, tényleg pedig azért, hogy lakást vegyen, mert Julival elhatározták, hogy Bécsben is kell laknia, másképpen nem lehet.

Juli a kezébe számlálta a lakásért és a berendezésért járó pénzt, és valóban megbocsáthatatlanul kicsinyes volt e pillanatban, s végképp elfeledkezett arról, hogy egy férfiúra nem mindig megtisztelő az, ha egy nőtől pénzt kap.

- Csupa új pénz. Vigyázz rá, el ne lumpold. Nem muszáj neked sem a "Sacher"-ba, sem a "Bristol"-ba szállnod. Jó a "Krausz" is. Ez a pénz itt, külön, lakásra. Tudod, milyen lakás kell. A konyhát nézzed meg, kaparj le egy kis falat, nincs-e...? A bútorokat nem a belvárosban veszed, arra nincs semmi szükség. Haszontalanságokat se magadnak, se nekem ne vegyél. Meglephetsz engem egy varrógéppel, ha egy jót és olcsót találsz. Ott varrni fogunk. (Végre varrhatok.) Ez a szép új százas itt a tied. Meglátom, mennyit hozol belőle haza.

A férfi tartotta a markát, mosolygott. Belül sem sírt. Mégis valami igen keveset alterálta a helyzet szokatlansága: először kapott életében pénzt nőtől. Tudta, hogy a megtanult erkölcsi fogalmak szerint ez szégyen, sőt férfibűn. Sőt, némely auktorok szerint aljasságnak is mondatik. "Végre is egy kis pozitív bűn a sok hamleti kísérletezés után!" - gondolta, és inkább örvendett, mint szomorkodott. Ám ahogy Juli a pénzt kezelte, ahogy megfogta, a kezébe tette meg visszavette: ez a modor mégis bosszantotta egy kissé, és elméjében végképp kialakult egy meghatározás: "Ez a Juli egy közönséges lény!" Amiből azonban a herceg barátnéja nem csinált titkot:

- Tudd meg, barátom, hogy én nem lopom a pénzt. Keserves, véres verejtékem ez nekem. És ne gondoljad, hogy csak rá fogsz járni a kasszámra... Beosztással kell élni. Végre is nekem szegény rokonaim vannak, akiknek életemben nem adok ugyan egy rézgarast sem, de halálom után kell, hogy hálásan emlegessenek és imádkozzanak értem. Vagy eszembe jut, és férjhez megyek... Van aprópénzed vasúti jegyre? Persze nincs. Minden pénzeteket rongy ruhákra és nyakravalókra költitek. Itt van külön.

Perelt, szemrehányásokat tett; de mindenféle címeken tömte pénzzel. Igaz, hogy kis összegekkel. Természetesen a hercegtől is kapott komissziót, titokban. A fenség istállójából egy pár lovat kellett átszállíttatni barátnéja istállójába. Gyors járású, erős, orosz lovakat, mert a Juli lovai lassúak és feltűnően fehérek; ismeri Bécsben minden gyerek, inkognitó nem mehet rajtuk sehova. Azonfelül a fenség egyik fölöttébb tekintélyes rokonához is el kellett mennie. Arról volt szó, hogy annak a legnagyobb fia, egy rendkívül tettrevágyó herceg, magyar közjogot akart tanulni, titokban és titkos célból...

Az újságíró mindent elvégzett. Megegyezett az öreg herceggel, hogy a fiatalt minden héten egy napon át tanítja a magyar jogra és a hazai viszonyokra, amelyekről apának és fiának csak annyi fogalmuk volt, hogy ez kuszáltabb, mint valaha, és az országot nemsokára újra meg kell menteni... A fiatal hercegben különösen nagy jóakarat volt erre nézve. Kár, hogy a "bajusz" és még egy másik magyar szón kívül egyetlenegy honi hangot sem ismert, azonban egyéb nyelveken is csak a legszigorúbb tőmondatokban beszélt. Az újságírót ez is hamar megszerette. Különben sem volt exkluzív lélek: ismeretségük első estéjén elvitte egy fölöttébb zártkörű, éjszakai társaságba, ahol kis karlsbadi cipőkből francia konyakot ittak, mégpedig sokkal több nő, mint amennyi férfi.


A bécsi utazás, a Samu biztosan megérkező pénzküldeményei, a jószágigazgató jelentése, hogy a mandátumért nem is kell - nem érdemes - lejönni, a szerkesztőség, amely könyörögve kért egy ünnepnapra szánt vezércikket, az előkelőség biztos és boldog érzésével töltötték el Asztalos Aurélt.

"A révben vagyok!" - mondta magának. (Csaknem mindig leírásra alkalmatos metaforákban gondolkozott.) Most már csak egy pénzes állásra kellett törekednie. Elégtételére a mesterségéről sem feledkezett meg, és az járt az eszében, hogy egy mérsékelten szabadelvű, nagy napilapot alapíttasson magának. Mindenesetre némileg liberális színű legyen, mert a szabadelvűséggel végképp szakítani zsenáns.[166] Karlsbadból utókúrára nagypénzű kereskedők és nagyiparosok jöttek át Gesteinba, akik hamarosan hozzája tolakodtak. Fezőr[167] is akadt, egy nagyszabású ágens, aki üzlete érdekében képviselőséget is vett magának. Az újságíróval nyomban egymásra ismertek, és a lapalapítás rohamosan ment előre. Az egyik polgár csak azt kívánta, hogy a lapnak biztosítva legyen a herceg jóakarata. A fenség, miután Juli megértette vele, hogy ez a jóakarat pénzbe nem kerül, semmiféle kötelezettséggel nem jár, szóval adta tudtára az egyik alapító úrnak, hogy "bár az újság neki általában nem rokonszenves - mert hazudik -, a tervezett időszaki közlöny legnagyobb jóakaratát bírja, amennyiben megfelel hivatásának"!

Minden rendben volt. A megjelenés napját is meghatározták, és az újságírónak Pestre kellett volna mennie, hogy a szükséges dolgokat elvégezze, a szerződéseket megkösse. Ámde Julin hirtelen kitört a féltékenység, és barátját halálra kínozta Annie miatt:

- Ismerlek benneteket; tudom, te is ki vagy! Én jó vagyok arra, hogy kihasználj. De engem nem tisztelsz. Engem nem tisztel senki! Ővele persze úgy beszélsz, mint egy istennővel!

- Alig látom. Mindig azzal az utálatos bátyjával van! Különben sem ad rám semmit. Ezek gőgösebbek, mint maga a fenség!

A nép leánya elvörösödött a haragtól:

- Talán rosszat beszéltek rólam? No, megállj átok! Megmutatom, hogy ide fognak jönni. A leányok kezet fognak nekem csókolni, Annie is. És együtt foglak látni benneteket. Vigyázz, te meg vigyázz!

A herceg barátnője, bár nem volt protestáns, nem szokott tágítani attól, amit kimondott. Másnap a herceg már üzent az Annie családjának, hogy látni akarja őket, főként a leányokat. A nagyapa felelt írásban, nyilván diktandóra. Alázatos, folyamodványszerű levélben értesítette a herceget, hogy mind betegek.

Valami kellemetlen szövődés kezdetét szimatolta meg az újságíró, és szeretett volna elmenekülni egy kis időre; de immár nem volt a maga ura, nem eresztették. Borús, izgatott, villamossággal terhes napok következtek, és volt egy óra, amikor a fiatalembert a legnagyobb csapás környékezte, az, hogy kedvese otthagyja a herceget. Akár akarta, akár nem, a szomszéd szobából hallotta az erre vonatkozó tárgyalásokat:

- Én megyek el. Bocsásson engem el. Ha nem bocsát, akkor is elmegyek. És ha egy ezredet állít ide elém, azon is keresztülmegyek. Ki vagyok én? Egy rossz nő. Tisztel engem valaki? Véd engem valaki? Azért a kis falásért, pár rossz ruháért komiszabb a helyzetem, mint a legutolsó cselédnek!

A fenség csitította, pénzzel kínálta: Juli még dühösebb lett:

- Vigye innen a rongyos, büdös pénzét! Ha engem a művészetemnél hagy, az nekem többet jövedelmez, mint amennyit a fenség nagy nehezen kiizzad. Tudja meg, hogy engem megkárosított. Engem becsületemben degradált.[168] Velem tisztességes nő szóba nem áll. És mindez azért van, mert nem tud tiszteletet szerezni annak, aki hozzá tartozik. Egy káplár tud a szeretőjének; az altábornagy nem! Mindenki lenéz, mert a herceg szeretője vagyok. Pedig nem is vagyok az. Jó volna, ha az lennék. Egy öregember ápolója vagyok!

Erre az utolsó kijelentésre kínos csönd állott be. A herceg köhögni kezdett, oly hevesen, hogy Juli egy pillanatra békét kötött, vízért futott és megitatta. Midőn a fenség magához tért, szigorúan és emelt hangon szólott:

- Kehrt euch, marrsch![169]

Az újságíró visszafojtotta lélegzetét. Juli azonban csak most eresztette ki a hangját:

- Nekem ugyan kommandírozhat![170] Akkor megyek el, amikor nekem tetszik. Olyan botrányt csinálok, hogy tele lesz vele Bécs, Pest, de Berlin és Párizs is! Úgyse valami nagy már a tekintélyünk. Az utcán kezdenek nem köszöngetni. Az emberek kezdenek okosodni. A legfőbb ideje. A magyar arisztokrácia fúj önökre; a cseh az még nem. Inkább beleavatkozik a családi állapotjukba.

A herceg barátnője valami igen erős szót mondott, de halkan; az újságíró nem hallotta. Mindazonáltal a legnagyobb mértékben a herceg pártján állott, és kedve lett volna a nőt - aki az ő karrierjét itt veszélyezteti - testileg megfenyíteni. Mit akart? Nem értette, mit akar. Társadalmi pozíciót? El akarja választani a herceget a hercegnőtől, ő akar a felesége lenni? Ez lehetetlenség, képtelenség, erre még Juli sem vállalkozhatik. A nem erkölcsös férfi nem értette a szintén nem erkölcsös nőnek társadalmi tisztesség után való vágyát, mert nem voltak ebben az irányban megfigyelései, és nem látta meg soha, hogy a legelvetemedettebb asszony sem tudja kiirtani a szívéből az ideált, hogy hű feleség és jó anya lehessen valaha.

Utóvégre is a fenség engedett. Elismerte az áldozatokat, amelyeket barátnője érte hozott. Megígérte, hogy Bécsben haladéktalanul férjhez adja. De neki - az asszonynak is, utána kell nézni... Valami csendes, csinos embert, valami becsületes, igazi férfit, akit ő - a fenség - nem volna kénytelen utálni. És most, ritka pillanat, a hercegnek ötlete támadt: mint férjjelöltet fölállította az újságírót, aki, nevét hallván, elvörösödött, de aligha szeméremből.

- Egy ilyen semmit, egy ilyen senkit! - méltatlankodott Juli, majd félig haragosan, félig nevetve hozzátette:

- Különben is, az a fenség után fut, a fenségbe szerelmes!

- Igen derék fiatalember - mondá a herceg, mély meggyőződéssel.

A második reggelire csengettek, és a vita abbamaradt, mert a reggelin részt vett Asztalos Aurél is. Egy-egy szó esett azért arról, hogy a komteszek betegek-e, vagy se? Két nap óta tényleg nem lehetett őket látni, és maga az újságíró sem tudta, mi történt velük. Csak este hozta el a miss az Annie levelét, az első valóban forró szerelmeset.

    Életem, hitem, reménységem, szépséges lovagom! Meghalok a vágytól, hogy láthassalak. Szeretném, ha egyszer megölelhetnők egymást, aztán mindketten meghalnánk. Még te maradj csak itt a földön, és élj, hadd haljak meg én magam!

így kezdte, és így végezte:

    Szobafogságban vagyunk. Nem tudom, miért, két napja nem mehetünk ki. A bátyám - egy kicsit orvos is - megvizsgálta torkunkat, és azt mondta, hogy gyulladt. Egész nap velünk van a szobában, kártyázunk és bibliát olvasunk. Ma azonban én lefeküdtem az ágyba, megrémültek, hogy csakugyan beteg vagyok, pedig csak azért tettem, hogy mindig rád gondolhassak. Az orvost elhivatták, az megkopogtatta a mellemet, és meghallgatta a szívemet - megbocsátod-e?... öregúr! - és azt mondta, hogy a szívem valamit alterálva van! Ó, mily boldog vagyok. Szerettem volna ezért megcsókolni. De nem csókolok meg senkit többet, ha nem lehet valakit. A kis bátyám sem kap tőlem többet szájon csókot. Az csak egyé. Azé, akinek a levele a párnám alatt van... Tudod-e, szerelmem, hogy csakugyan beteg vagyok? Mit fogsz tenni, ha csakugyan súlyos beteg leszek? Hogy jössz hozzánk? Én hívatlak, bevallok mindent, és hozzám kell engedniök. De ne késlekedjél, gyer akkor mindjárt. Fogjad meg a kezemet, és én jobban leszek, felülök az ágyban, és...

A fiatalember egy kissé megundorodott magától. A leány úgy állította be, mint Jézust. Az csakugyan nem volt, és érezte, hogy méltatlan a fölséges példára. A leány fantáziájának hirtelen hevessége különben is nyugtalanította, már azért is, mert - meglehetős mértékű önbecsülése mellett - sem tudta megérteni. E fiatalemberben, bár folyton nők körül forgolódott, nem volt meg a képesség arra, hogy a nőket - különösen a leányokat - gyönyörű kórságaikban felismerje és megértse. Sejtelme sem volt arról, hogy a szerelem célját és útját nem ismerve, vakon és tudatlanul akörül tévelyegve; a legelmésebb és legfölvilágosodottabb leány is a hideglelésig belereszket a testi rajongásba. Bűbájos és képzeletgerjesztő fiziológiai romantika, egy szűzies, de már virágzó női testnek buja költészete, amelynek a férfihőshöz, amaz egy bizonyos, gyakorta alig van köze. Legföljebb hozzátapad, mint kifogáshoz, és ezért - de mennyiszer! - méltatlan meg oktalan.

Nem filozofált a fiatalember. A levélnek kellemes, egyéni illata volt; megcsókolta. Felelet helyett virágot küldött, és ami nemes tüzet ébresztett benne, azt beleöntötte abba az udvarlásba, amivel Julinak tartozott. Soha még ennyi szerelemmel nem voltak egymás iránt. Egész nap együtt voltak, bújták az erdőt, járták a hegyeket. A herceg, aki tudta, hogy Julinak napokig eltart a tisztességi rohama, küldte őket. Megengedte, hogy együtt mutatkozzanak nyilvános helyeken, vizitet tegyenek együtt, elmenjenek egy recitátor[171] előadására is. És amikor egy órákra terjedő kirándulásra indultak, a maga turistabotját, sőt az őzbokrétás kalapját is kölcsönadta az újságírónak:

- Julira vigyázni. Nem hagyni, hogy kimelegedve havat egyen!

Egy havasi majorsághoz törekedtek, a fürdőtelephez kétórányira, ahova nemigen jártak vendégek. A majorság két kecskéből állott, és az összes felszerelése egy rozoga asztal, néhány pohár. Ha a majorosnak volt, kenyeret is lehetett kapni. Juliéknak szerencséjük volt, kaptak. Halálosan elfáradva leültek kenyerezni, tejet inni, és úgy elmerültek ebbe a műveletbe, hogy alig vették észre, mikor az asztaluk mellett, a majoros előtt, megállt két férfi. Az Annie nagyapja és bátyja. Az újságíró felállott, üdvözölte őket, és a legnagyobb zavarban bár, az egyetlen asztalnál ülőhellyel kínálta meg mind a kettőt. Apa és unoka összenéztek, nem ültek le. A herceg barátnője szúrós kis szemei elé emelte lornyonját, és szólott:

- Mutassa be az urakat, kérem!

Azok maguk mutatkoztak be, az öreg mélyen meghajolva, a fiatal alig. Nem volt egy udvarias szava az asszonyhoz, úgyszólván észre sem vette. De a herceg barátnője nem volt az az asszony, akit bagatellizálni[172] lehetett. Még mindig megtartva mosolygó álarcát, éppen a szótlan emberhez intézte szavait:

- Betegek még a komteszek?

- Igen! - felelte unokája helyett az öreg gróf.

- Reménylem, csak könnyű baj. Ha felgyógyulnak, lesz szerencsénk?

- Igen! - sietett a felelettel a nagyapa.

Az újságíró, belsejében nem csekély mértékben elfogódva, igyekezett enyhébb medert vágni a kínos és éles diskurzusnak:

- A herceg őfensége ismerte és tisztelte a komteszek anyját, és ezért vágyik, hogy tisztelhesse és láthassa a leányait...

- És én is. Főképpen én óhajtom! - javította ki Juli elvörösödve. Majd, szinte provokáló hangon hozzátette: - Tehát minél hamarabb!

- Igen...

- Nem!

Ez volt az első szó, amit az Annie bátyja kiejtett. Egy határozott, kemény "nem"! Meg kellett hallani, félre nem lehetett magyarázni. Julinak, úgy is mint a nép leányának, ez nem is volt szándékában. Mérkőzésre, pörre, mint minden pillanatban, most is készen, halotti csendben kérdé:

- És ha szabad tudnom, miért nem?

Az Annie bátyja idegesség nélkül, nyugodtan szólott:

- Kérnem kell méltóságodat, hogy ne kényszerítsen feleletre.

- De kényszerítem, de tudni akarom. Mivel különbek az ön testvérei, mint én! Kik ők? Mi vagyok én? És a herceg, nem is szólva a hercegről?

Az öreg gróf megfogta az unokája kezét, hogy elvigye innét.

Juli most már elveszítette nyugalmát, fölugrott, a lornyonját eldobta, a csípőjére tette a kezét, kiabált:

- Tudom, kik maguk. A maguk harmadik őse paraszt volt, közönséges paraszt. Maguk is azok. A komteszek nemkülönben... Innen pedig addig el nem mennek, amíg meg nem mondják, mi kifogásuk van ellenem?

- Ha kényszerít! - mondá a fiatal mágnás rosszkedvűen, és merev állásba vágva magát az újságíró előtt, ahhoz intézte a szavait:

- Mondja meg őméltóságának - szólt halkan, de határozottan -, ön, mint az ő gardéja,[173] mondja meg neki: ő nem az a hölgy, akivel tisztességes lányok érintkezhetnek.

A herceg barátnője szederjes arcát az újságíró felé fordította; szeme, amelyet a düh még összehúzott, kisebbé lett, határozottan követelte tőle a védelmet.

Asztalos Aurél életének legsúlyosabb pillanata most már elkövetkezett. Alig lehetett gondolkodnia, és mégis gondolkodott, ha ugyan annak lehet nevezni elméjének kényszerült működését.

Az újságíró, akinek mestersége, hogy másért exponálja magát, mesterségénél fogva, elvből, szokásból, szeszélyből, cselekvő erejében szélütötten, lelkében megbénulva állt ott. Elméjében kínos villanások.

"Szörnyű helyzet!"

"Minden munkám hiába. Amit akartam, annak vége!"

"Szerencsém, jó éjszakát!"

"Miért kellett idejönni; hagyni, hogy szóba álljanak!"

"És most hagynom nem szabad. Ő és minden követeli, hogy védjem."

"Ha meg nem védem, gyáva vagyok, utált és - kidobott."

"Ha tűrném, mit mondana a herceg? Soha többé maga elé nem bocsátana!"

A gondolatok - szegény, nyavalyás lények! - közé hirtelen belevágódott egy arc: őfensége szigorú, lenéző, sőt megvetéssel teli arca. Nem szólt hozzá, csak intett az ajtó felé. És ez elképzelt fej visszaadta a fiatalember cselekvőerejét, és bárha mint egy miniatűr villám, úgy vágott agyába a tudat, hogy amit most tesz, az végzetes, erőszakot téve vérén, szívén és félelmén, kihúzta magát, és a fiatal mágnás képébe vágta:

- Ez impertinencia.[174] Amit ön mond, impertinencia!

Az első eminens, valamint a fegyelmezetlen férfiak, ökölre szorította két óriási kezét, hogy a jelzőre jelzővel feleljen; de Juli, aki színpadi uralmát a legnagyobb mértékű önkívületben is megtartotta: elsikoltotta magát, mégpedig azzal a hanggal, melynek regiszterét[175] egy hírneves, bécsi tragika állapította meg. Két gyilkosság jelzése foglaltatott e sikolyban, egy éppen megtörténté és egy másiké, amely nyomban meg fog esni. Amikor a kiáltás elhangzott, valami - általánosságban - buta csend állott be; a gróf leeresztette öklét, és karonfogta nagyatyját. Amikor elfordult, az újságíró - bárha torkán alig akarta kiengedni a szót - még egyszer ismételte:

- Ez aljas impertinencia...

Annie bátyja nem fordult többé vissza, ment. És ők is mentek hazafelé szótlanul. Az újságírónak legelső szenzáció az volt, hogy visszakapta idegességét. Egyszerre megfájdult a feje és a lába.

"Még csak ez kellett! Úgy látszik, visszajött a neuraszténiám!" - gondolta magában, és erőlködött, hogy Julira mosolyogni tudjon. Az nem volt szomorú, sőt szívében valami titkos boldogság vergődött: valami történt, körülte, vele, miatta! Sápítozott ugyan, amiért "rossz nő"-nek nyilvánították; de megaláztatása inkább csak elvben égette, és nem igazán.

- No, ennek a rablónak lesz! Ma megtudja a herceg, nem tudom, mit fog csinálni. Az igaz, a fenség ilyesmiben nem mozdulhat. Nem szabad neki. De bezárhatja, ha akarja. Akarni fogja. Elküldheti Kufsteinba, Josefstadtba. Degradáltathatja. Ez a madárijesztő biztosan tiszt. (Meglátszik rajta.) Neki a fenség olyan, mint egy isten. És mégis meg merte ezt tenni ellene!

A heves kitörésekre az újságíró mély rezignációval felelt:

- Nem úgy van, mint régen volt. Őfensége egy ujjal sem bánthatja. Hanem majd én!

- Kiírod? Az, az kell neki. Leszidni, kicsúfolni!

- Azt nem, hanem mást.

A fiatalember némi küzdelem után mégiscsak kitört egy sokszor megszakadt sóhajban. Az asszony megölelte és megcsókolta az út közepén!

- Talán még agyon is szúrnak értem! Soha még énértem nem öltek meg senkit. Nem is akarom. Én nem vagyok olyan, mint a többi művésznő. A férfiak nem arra valók, hogy egy nőért megöljék egymást. Egy parfümírozott szoknya sem - nem egészen így mondta - érdemes arra. Elheveskedted a dolgot. Annak a gazembernek, ha jól meggondoljuk, igaza is volt; én egy rossz nő vagyok, egy rossz nő!

Sírva, a parókáját megtépázva beszélt, de a maga erkölcsi minéműsége felől táplált véleményét, amint a herceg elé értek, nyomban megváltoztatta. Most már elégtételt követelt minden irányban, minden módon. A fenség délutáni álmában megzavartatva, szintén igen dühös volt, és irigyelte az újságírót a bizonyos párbajért:

- Ha én, ha én szembeállhatnék vele!

Nem bizonyos, de nagyon valószínű, hogy őfensége ezt a szembenállást úgy képzelte, hogy ő egy angol expresszel[176] harminc lépésről lő a magyar grófra, akinek igen kevés, csaknem semmi fegyver sincs a kezében, és így nem is lőhet vissza.

Ez a képzet azonban semmi esetre sem volt világos, valamint egy másik sem, amely ezután támadt, és a fiatal mágnás vagyonának elkobzására vonatkozott... A herceg azonban nem ábrándozott, csak egy szempillantásig; azonnal férfi volt ismét, aki keveset, de korrekten látott, és biztosan cselekedett. Megveregette az újságíró vállát, sőt különös kitüntetésképpen az arcát is:

- Ön korrekten cselekedett, így cselekszik egy férfi, aki a tisztességes úrinőt védeni köteles. Nyújtom önnek kezemet, és szívesen szorítom meg. (Megszorította soron kívül.) Válságos időkben az ilyen emberekre nagy szerep vár a hadseregben. Ön elnyerheti a legnagyobb rendjeleket. Csak biztosan kell célba venni, a kéz ne mozogjon. Célozz a láb elé! Ha kardra megy, tiszta vágás a hónaljra. Az alatt van a szív!


Az újságíró mély hódolattal hallgatta a fenség tanításait, de nem a tiszta boldogság érzésével köszönte meg, amikor a herceg jelezte neki, hogy egy szerencsétlenség esetére ő maga - a fenség - saját kezű írással fogja vigasztalni anyját, akinek, mint rendes ember, a címét kérte máris, de nem kapta meg. Egyebekben úgy maradtak, hogy az újságíró jelentést tesz az ügy fejlődéséről, és semmi érdemlegest nem cselekszik, mielőtt ki nem kérné a herceg tanácsát.

- Csak mindent csendesen, nyugodtan, mint igazi gavallérhoz illik. Az ok senkire nem tartozik. Előre is kikérem magamnak, hogy az én nevemet belekeverjék!

- Kívánsága szerint, fenség!

- Sem az enyémet!

- A méltóságos asszony kívánsága szerint!

Miután a szerencsétlenség úgyis megtörtént, a fiatalember - contre-coeurs[177] - igyekezett magát a lehető leggavallérosabban viselni. Ám ebben a pózban egy pillanatra megingott, amint barátnéja utána sompolyogva, a nyakába borult:

- Nem engedem, nem engedem! Én elhívatom azt az embert, magamhoz hívatom, elcsináljuk az egészet. Reszketek érted; rossz előérzetem van.

- Nekem is. És legalább beteg ne volnék! Ha itt lennének a rendes segédeim. Mindegy. Ezen segíteni többé nem lehet; ez így van. És ha megmozdulsz, még nagyobb szerencsétlenséget okozol. Esetleg főbe kell magamat lőnöm...

A fiatalember kifáradt abban, hogy az utolsó néhány órában a más lényét, egy hozzá merőben idegent cselekedett és beszéltetett maga helyett. Talán ennek a fáradtságnak a következménye volt, hogy szemei megteltek könnyel, és odahaza nedves szemmel, félig önkívületben várta az ellenfele segédeit. Hamarosan megjelentek azok: egy tábornok és egy magyar kúriai bíró, aki főképpen grand-seigneur, és csak mellékesen ítélt. Komoly öregúr volt mind a kettő, szervezetét mind a kettő leélte, és lényük, egész viselkedésük nem egyéb, mint emlék, vagy ha úgy tetszik, egy régebbi beidegzésnek a továbbrezgése. A katonát ezenkívül, bár nem heves módon, hatalmába kerítette gerincének csendes sorvadása, amiről ő maga nem tudott semmit, bár rossz jelnek vette, hogy szédült, ha a lóra ült. A tiszteletre méltó, de fölöttébb szokatlan, kevés beszédű alak mintha a halál névjegyét hozta volna meg az újságírónak. Hangja elfogódott, szívverése kimaradt, amint velök beszélt. Szerencsére hamar végeztek. Elégtételt kértek. Segédek gyors kiküldését. Ezenfelül kifejezték privát kívánságukat, hogy az egész ügy negyvennyolc óra alatt elintéztessék.

- Itt idegenben... ha nem találnék arravaló segédeket. Ha haza kellene sürgönyöznöm...

- Itt vannak katonatisztek.

- Köszönöm, majd magam keresek!

A beteg újságíró jutott az eszébe. Még itt volt, reggel is látta. Igaz, hogy kalapját egy ujjával megérintve köszönt neki, és nyilván nem szereti őt. De párbaj, az más. Az újságírók a legjobb segédek. A leggyengébb karakter is azonnal romantikus hős lesz, ha lovagias mandátumot kap a kezébe. És hihetetlenül ügyesek, a legszövevényesebb ügyet is megoldják sokszor - békésen. De vajon az ő esetében ez lehetséges-e?

Hirtelen Annie-ra gondolt.

Ha lelke élvezni tudna még: az újságíró mámorosra gyönyörködheti magát a helyzetben, amely mindenkinek másnak kopott lehet, de neki friss, fordulatos és meglepő. Ki mellé fog állni Annie? A bátyja mellé-e, a kedvese oldalára-e? Lovagok, még a becsületesek és kemények is, boldogan gondolnak arra, ha kedvesük értük dilemmában szenved, vérzik, boldogtalan - természetesen nem nagy időre.

"Ha megtudja, amilyen hirtelen, elszánt, vakmerő és nagylelkű, valami nagy, botor dolgot cselekszik!" - így gondolkodott Annie-ról a fiatalember, és nem aggasztotta az, hogy a leány megveti vagy szakít vele, mert egy asszony védelmére kelt. Igaz, ezt utóbb magyarázni kell; de oly szépen, hatásosan és hasznosan lehet kimagyarázni később. De vajon lesz-e később? Az újságíró a verekedés után való időt nem látta.

Elméjét akárhogy erőltette, mint a fáradt és megsebzett túzok, ott letopott, és semmiféle hajrával nem volt felkergethető.

"Szegény Nuszi, szegény Nuszika, hogyan bírja el ezt a helyzetet?" - így gondolkodott a fiatalember, és amellett attól tartott, hogy a leány nem tud a helyzetről mitsem. Estefelé, hogy a beteg újságírót űzte, látta nagyanyjával és testvéreivel a térzenén; tehát nem beteg többé. Vidám volt, a szemével csókot küldött neki a tömegen át, kezének egy mozdulatával hívta is. De a fiatalember nem ment hozzá. És nem megy többé - talán soha!

A gyötrődés karma közé jutott hősnek fájt a gondolat, hogy a leánynak ne fájjon semmi. Valószínű, hogy emiatt - és még egy maga által sem tudott célért - elhatározta, hogy ír neki, elbúcsúzik tőle. A céh, melyhez Asztalos Aurél tartozott, annak erkölcsei - vagy ha úgy tetszik, erkölcstelensége - nem engedték meg neki, hogy végképp nemtelen legyen. Nem írta meg az igazat, csak sejtette:

    Még egy, vagy legfeljebb két nap, és történik velem valami, nem is nagy dolog, de amely megakadályoz, hogy valaha még láthassam magát. Úgy lehet, ez az utolsó írásom... A jázmint - tudja - mindig a legjobban szerettem: egy szál jázmint kérek, és kinyújtom érte a kezemet... A végzet, a véletlen hozta magával így, és én boldog vagyok, hogy áldozata lehetek, főképp azért, mert ha becsukom a szememet, úgy látom, mintha e végzetnek maga lenne a szép, a jó, a halálosztó angyala... Isten veled, szépséges, jóságos, pusztító angyalom!

A miss kezén át, a szokott módon, másnap délelőtt küldte el a levelet, és a választól valamely ismeretlen jót, vagy legalább valamely kombinációt várt. De válasz nem jött; a miss nem jelentkezett, és az újságíró elhatározta: minden elhagy, minden összedől! Az elsötétített szobában feküdt, helyesebben fetrengett a díványon, és gyakorolta magát kisebb bűneinek egyikében: becsmérelte az asszonyi nemet. "Mind egy! Ha még újra kezdhetném, kihasználnám és elrúgnám őket!" És valami gyűlöletféle érzés lángolt föl benne, amikor az ajtó halkan kinyílt, és belépett rajta Annie, egyedül. Hozzája rohant, letérdelt eléje, úgy ölelte át:

- Eljöttem! - mondá tiszta hangon.

- Ilyen vakmerőséget! Istenem, ha megtudják...!

- Tudják meg. Nem is nagyon titkolóztam. Ha megkérdeztek volna, hová megyek a miss-szel, meg is mondom. Nem kérdezték. Így jöttem.

Fátyol sem volt a leányon. Arcát mindenkinek megmutatva, bizonyára emelt fővel jött be a hotel ajtaján. A misst leültette a foyer-ben, s biztos, gyors lépésekkel fölment szerelmeséhez, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

A fiatalember kibontakozott a leány karjából, felugrott a díványról, nyilván azért, hogy futó - és rejtett - pillantást tegyen a tükörbe: a külseje rendben van-e. Nagy szőke haja homlokára csapzott. Annie máris meglátta, hátrasimította:

- Mi bajod, mi történt? Valami bűnt követtél el, és most meg kell halnod?

- Bűnt, én? Férhet énhozzám bűn? Nem is komoly, föl se vegye, bánom, hogy írtam, ha ezt tudtam volna... menjen haza!

Annie leült a díványra:

- Nem, itt maradok. Tudni akarom, mi történt, és mi fog történni!

- Semmi. Ha erőszakoskodik, meg is mondhatom. Egy kis verekedés - nem az első - holnap.

- Értem! - mondá a leány, és szívére szorította a kezét, amely a boldogságtól és a gyötrelemtől kiszakadni készült.

A fiatalember nem felelt. Csak - meggyőződés nélkül - nemet intett a fejével.

- És kivel? Mondja meg, kivel? - A komtesz egy lengyel mágnásra - ulánus tisztre - gondolt, aki szerelmes volt belé, és aki többször kijelentette, hogy alkalmilag rosszul fog bánni a szapora szavú magyar fiatalemberrel.

Asztalos Aurél - mint gentlemanhez illik - megtagadta a feleletet. A lány pedig, mert veleszületett érzéke volt a gavallérosság iránt, nem kínozta és nem akarta lebeszélni a verekedésről. Inkább tanítgatta:

- Csak nyugodt légy. Tudom, hogy az léssz. Egy igazi férfinak - neked - ez semmi. Csak vedd célba jól, előbb lőj, a szívébe, hogy ne sokat szenvedjen szegény... Akárhová, gyűlölöm, biztosan az az oka, gyűlölöm, gyűlölöm! Csak a kis bátyám veled lehetne, nyugodt lennék. Mért nem ő a segéded? Szólok neki. Egész nap úgysem csinál most egyebet, célba lő lent a katonáknál, a völgyben. Tegnap minket is levitt, hogy lássuk. A porosz papírkatonának már nincs feje, mindig csak arra céloz, és behunyt szemmel is mindig talál... Szóljak neki?

A fiatalember szívverése hallható volt, amint a leány elhallgatott. Szerencsére arcának színe nem volt értékelhető a homályban. Ajkát nyitva kellett tartani, hogy lélegzeni tudjon. Minden erejével küzdött az idegláz ellen, amely környékezte. Égő és nedves szemmel, némán nézett a leányra, aki egy-egy pillanatra egészen olyan volt, mint a bátyja, úgyhogy a fiatalember megrettent tőle, sőt gyűlölte is. És ebben a szívet tépő, elmét zavaró helyzetben valami gyáva bosszúvágy riadt föl benne: e tiszta és büszke virágot letörni, szeretőjévé tenni e félelmes, talán utolsó délutánon. Ám a férfinak ez a vágya is fáradtan, nehezen, alacsonyan szállt, és alighogy felriadt, már el is pihent. Megelégedett azzal, hogy kínos gyönyörűséget szívott a gondolatból: ha most egyszerre mindent megmondana! De nem volt ilyen becstelen, csak kínozta a leányt:

- És mit fog csinálni, ha meghalok?

- Maradok a felesége - lány. A sírját díszítem; az emlékeknek élek!

Hogy a leány el tudta képzelni az ő halálát, és annak egyszerű, becsületes bevallása megint csak fellázította a férfit. Gyanakodva, élesen, pusztítani vágyón, mohón nézett Annie-re, aki kissé megzavarodott, lesütötte szemét és halkan kérdé:

- És neked rossz sejtelmeid vannak?

- Biztos vagyok benne, hogy nem látjuk egymást többet!

- Nekem is azt súgja valami! - mondá a leány száraz szemmel, de elfúló beszéddel.

Elhallgattak. Ám a csendben nem a halál gondolata rejtőzött, bujkált, rezgett és villant, hanem az életé. Forró arcát a nőcske hozzászorította a férfi hideg képéhez, és egészen érthetően szólott:

- Ha neked el kell menned, mielőtt a feleséged lettem volna... Majd megőrültem ebbe a gondolatba, mielőtt idejöttem. És azért jöttem, hogy a feleséged legyek, most, ha akarod...

Hozzábújt, elomlott rajta, bűbájos testének romantikája elérkezett az önfeláldozás forró - és forduló - vágyához. Remegtek mind a ketten, és a leány gondolkodni alig tudott többé. Egész lénye átváltozott egy nyitott szívvé, amely kitárva várja a csudát:

- ...A feleséged akarok lenni, most... azért jöttem... A sötét, kietlen útra vidd el magaddal... Légy boldog, a legboldogabb elébb!

A legpoétikusabb leányok sem gondolkodnak mindig poétikus formában. Földi lények, emberek ők is. Ám aki köztük a legegyszerűbb, az is keleti színpompájú fantáziával látja a nagy csuda elkövetkezését. És ebbe szédült bele Annie is, és ezért nem tudott mást tenni, mint belefúrni arcát a férfi nyakába és elhaló hangon a fülébe súgni:

- Végy el, végy el!

A férfi pedig öntudatosan szorította magához:

"Eh, éljük ki ezt a nyomorúságos világot, a legszebbet, ami benne van. Aztán legyen mindennek vége!" - így kiáltott fel összedúlt lelkében, és feledést meg bódulást remélve a mámorban a leány ajkába forrasztotta ajkát. Megszédült ő is - mert a világot éltető titok mindig újra kezdődik -, ám e szédületben, a csókok viharában és összekeveredésében, a szerelem irtózatos és édes hullámaiban: a szíve mélyén danse macabre[178] járt, a halál lejtette folyton pergő, soha meg nem álló táncát. Mint kísérő ének, valami összekuszált ritmusú vers is hangzott hozzá; a kezdete érthetetlen volt, de a vége szinte kivágódott: "Az életednek ára ez, és nemsokára vége lesz!" Halál és vers ilyenkor! A fiatalember előbb költő volt, szegény!

...A férfi szólalt meg elébb:

- A miss, mit csinálhat lent a miss!?

- Nem bánom én! Aludni akarok egy keveset. Itt.

Valaki kaparász az ajtón!

Nem volt senki. De egypár perc múlva az ajtó mögött csakugyan fölhangzott az angol nő csendes kétségbeesése:

- Annie, Annie!

- Azonnal megy!

Ment. Oly büszkén és bátran, mint ahogy jött. Ám tekintetének tisztaságába mintha valami új, idegen remegett volna meg. A csodálkozás zavara volt ez? Valamit nem értett, valamit kérdett? Ám lelkének e megriadása nem tartott, csak egy pillanatig. Nemes, gőgös és elszánt leány volt, abból a fajtából való, mely oltár előtt, amikor esküszik, oly hangosan mondja ki az "igen"-t, hogy hallja az egész templom...

Kezet szorított - jó erősen - a férfival, és hangosan szólott:

- Isten veled. Az uram lettél!

A fiatalember kezet csókolt, és halkan mondá:

- Nem lettem az. Bátran férjhez mehetsz, ha...

Az ajkán volt a mondat: "Ha a bátyád lelő, mint egy kutyát!" De bátorsága nem volt ehhez a gazsághoz - mint egyébhez sem -, és az ajtó nyitva volt, és előtte téglavörösre sírt ábrázattal a miss. Elmentek, és az újságíró egyedül maradt. És most érezte csak teljes összeomlását, most látta csak tökéletes plaszticitással, mi történt vele. Állt a szoba küszöbén, nem tudta, mihez fogjon. Leülni nem mert, attól való félelmében, hogy teste elveszíti minden akcióképességét. Állt, mereven, téveteg ostobán, és vágya az volt: ha futni lehet innét! El, messze, nyomorúságos, rossz szagú, kicsinyes és földhözragadt viszonyai közé. Egy meleg, füstös, de biztos pesti kávéházra gondolt mint ideálra. Ha még egyszer annak a nagy ablakja mellett ülhetne, és nézhetné, hogy kint az utcán mint söprik az aszfalt porát, és kövér ügyvédnek és más egyéb kövér zsidónak... Ha spanyol vagy ófrancia történelemből vett drámáinak és jellem-vígjátékainak jambusait - mint ahogy szokta - kávészó mellett a márványasztalra irkálhatná, még egyszer!

Estefelé járt. Megjött egyik segédje, az újságíró.

A másik újságíró agyoncigarettázott hangja már a folyosón hallatszott. E különösen rossz- és feltűnően szűkmellű fiatalembernek különben is olyan vastag, erős és rekedt hangja volt, mint egy doboskáplárnak, aki hozzá, van szokva ahhoz, hogy dobpergés közepette vezényeljen. Az újságíró ezen a hangon beszélt, és ehhez képest nem valami gyengéden:

- Gyönyörű verekedés, gyönyörű helyet találtunk, passzió... És lefőztük őket, minden ajánlatukba belementünk! Szó nélkül! Lássák, hogy mi egy újságíró. Vontcsövűt ajánlottak: jó. Kis távolságot: jó. Nagy avanceot:[179] tessék. Meg voltak hatva.

- Köszönöm.

- Nincs mit. A zsandár nagyszerűen viselte magát.

A zsandár volt a másik segéd. Egy csendőrkapitány; látszólag csupa pirosság, egészség, erő. Nemrégen az egyszerű, őszinte jókedv maga, akit egyszer a legcsekélyebb ok nélkül elfogott a melankólia, napokig nem szólt, sírt éjszakákon át. Itt volt a fürdőben, hogy gyógyíttassa magát, összeakadt a beteg újságíróval, és az viccekkel próbálta kezelni. Kevésvártatva az is feljött, hogy Asztalos Aurélnak átadja a jegyzőkönyvet, és inkább szokásból, mint előrelátásból megírassa vele az úgynevezett "önvádló" nyilatkozatot. Ez egy levél volt, amelyben a lovagias térre lépett újságíró elismerte, hogy ügye körül minden az ő akaratával, beleegyezésével történt, és halála esetén sem segédei, sem senki más nem hibás.

Asztalos Aurél gépiesen megírta és aláírta a levelet, és erőltetett mosollyal csak ennyit jegyzett meg:

- Tehát oly biztosnak tartják az urak? Hátha én terítem le az ellenfelemet? Úgy érzem, én lövöm le; most érzem, biztos vagyok benne!

Hit nélkül, izgatottan, szinte sértő élességgel beszélt. Haragudott a segédeire, különösen az újságíróra, akit ellenségének tartott, és most bánta is, hogy a nyakát épp az ő kezébe adta. Gyanakodva nézett rá, nem tör-e az élete ellen irigységből, ki tudja, milyen okból?! Azután ez a búkóros zsandártiszt, akinek ő és minden Hekuba! "Rosszul csináltam ez ügyben mindent, mindent!" Erre a végső eredményre jutott, és tört erélyét valahogy össze akarta foltozni, újra, jobban csinálni. Eldobni a jegyzőkönyvet, az egész eljárást, új embereket szerezni... De csak az akaratnál maradt, és egy kis heveskedésben kiadta minden erejét:

- Úgy látom, engem itt mészárszékre akarnak vinni. Egy sértésért, amit odahaza egy kölcsönös nyilatkozattal elintéztünk. De én nem fogom magamat hagyni. Én nem félek, nem tartok semmitől. Ki fél?

Az ajka fehér volt, szokása ellenére heves mozdulatokat tett, az asztalt verte. Aztán elcsendesedett, megkérlelte az urakat, megadta magát. Ember lett újra; megmosakodott, átöltözködött, átment a herceghez, hogy jelentést tegyen őfenségének. A főmagasságú úr előtt egy kis komédiázásra is volt ereje, mint egy katonatiszt, úgy jelentett. A fenség mindent helyeselt, és csak azt kötötte a fiatalember szívére, hogy tépést, sok tépést, és egy fazékban tiszta vizet vigyenek magukkal. És hogy a kommandóra vigyázzon; az a fő! Még csak Juli előtt kellett raportra jelentkezni, de sem nála - és egyáltalán senkinél - nem volt érzékeny a jelenet. A fiatalember csudálkozva, sőt némileg irritálva tapasztalta, hogy az ő ügye - az ő ügye, és itt senki sem hajlandó magára venni. Maga Juli is feltűnően objektíve viselkedett; igaz, hogy a fenség előtt és ágyban fogadta. A nép e keresetlen leánya a hercegnőktől megtanulta, hogy minden nagyobb emóció után két-három napra ágyba feküdjék. Egy magas - és egy alacsony - társaságbeli babona szerint, a szépség huzamos megtartására ez a legalkalmatosabb mód, ám Juli e babonát némi ténykedéssel is elősegítette. Ezekre az alkalmakra külön kifestette magát, kibontott, loknis parókát vett föl, és abba piros és fehér leandert helyezett. Ellenben a rolettákat nappal is leeresztette, a villamos lámpásokat pedig meggyújtotta. Kissé polichrom[180] ágyában - a paplana nyusztprémes fekete selyem, a párnája halvány violaszín - úgy feküdt, mint egy bálvány, és a fenség sohasem tisztelte oly erősen, mint ez alkalmakkor. Az újságíró is elfogódott egy kissé, midőn belépett a különös szentélybe, holott ezüstkannákban fenyő- meg violaillat gőzölgött. Rejtelmes, sőt tündéri volt itt minden, de a beteg józan - és alkalmasint fejfájása miatt kedvetlen - hangja magához térítette.

- Nos - kérdé -, megvolt már az a szamárság?

- Meg! - hazudott nagylelkűleg az újságíró.

- Nem történt baj? Tudtam, hogy nem lesz. Maguk, mai férfiak, okosak!

Valami kis gúnyolódás volt a Juli hangjában. Az újságíró szívesen elviselte azért a hálás és csudálkozó tekintetért, amit a hercegtől kapott. Általában igen csinosan és méltóságteljesen viselkedett, ami a fenségnek is annyira feltűnt, hogy jutalomképpen karon fogta, és bevitte a dolgozószobájába. Leültette, és ő maga föl és alá járkált, meg-megállva a fiatalember előtt, akire hol igen haragosan, hol nagyon szeretetreméltóan, de mindig igen áthatóan tekintgetett. A hercegnek, úgy látszik, valami ötlete támadt, és azon buzgólkodott, hogy azt formába öntse. Kezdetben csak rövid, fölöttébb rövid mondatokra szorítkozott. Majd egy hosszabba fogott, de azt hirtelen abbahagyta.

Az egész beszéd valami parainézisféle[181] akart lenni; volt benne valami a vallás vigaszából, az erkölcs és a katonai bátorság dicséretéből. Egy ponton már-már beleszövődött egy kis szentimentalizmus is: a fenség kilátásba helyezte, hogy arra az esetre, ha a fiatalember most el nem esik, és ha egyáltalán nem hal el hamarabb, mint ő - ami nem valószínű -, akkor kötelességévé teszi a Julival való foglalkozást. Keresse föl gyakran, beszéljenek róla... A fenség nem volt jó szónok, de hogy jó szív, ezt ezúttal is megmutatta. Végül azonban - midőn a fiatalembert elbocsátá - nem fogott vele kezet. Feledségből vagy babonából vagy mert az újságíró, fölbuzdulva a meleg bánásmódon és elfeledkezve magáról, csaknem előre nyújtotta a magáét, és ezt az eljárást nyomban megróni férfias kötelesség?


A fiatalember, hogy a palotából távozott, megint csak elvesztette ruganyosságát. Megpróbált vacsorázni. A legelőkelőbb helyre ment, és a Samu frissen érkezett pénzéből olyan vacsorát rendelt, amilyent francia nagy kokottok, vagy Balkán-fejedelmek szoktak. Étvágy nélkül tömte magát; de bárha erőltette, hamarosan eltelt. Fölszedelőzött, hazament lefeküdni:

- Úgyis korán kell fölkelnem! - mondá hangosan és - szemben magával - gúnyosan is. Ami nemigen sokszor történt meg vele eddig, most megvetette magát. És szeretett volna elszeparálódni attól az egyik lényétől, amelyet ostobának, ügyetlennek és a pusztulásba rohanónak ismert föl.

- Utálatos vagy, utolsó vagy! Fuj! - Megundorodott magától. Ámde éppily mértékben kitört rajta önimádása is. Heves járkálása közben megállott, és belenézett a szobája nagy toalett-tükrébe:

- Asztalos Aurél! - szólította meg magát, és kissé meghajolt.

Borotvált, puha arcát amint nézte és köszöntötte az újságíró, nem öntudatát kereste. Az fix volt, meg nem rendült. Amiért üdvözölte magát, az volt, hogy a visszatükröződő fejben ráismert a kis szabófiúra, Asztalos Rellire. Arra, aki tíz szem cseresznyét és egy nagy darab kenyeret vacsorált, vagy ehhez hasonló értékűt, idény szerint. Aki tíz évig meztelen lábbal járt odahaza, és így - meg ingujjban - akárhányszor leszaladt a piaci boltba cérnáért, bélésszövetért, daráért. Ugyanaz, aki a katolikus tápintézetben nemegyszer vett tésztát a gyerekektől azon az áron, hogy tízszer engedte megfricskázni rendes és mindig takaros orrát. A nem zajos, de jókedvű, kissé alantas természetű, szűkös viszonyok között élő mesterfiú volt ő most is, és az a gavallér, aki most bajba került, csak egy fölvett figura; alig van köze hozzá. Mért volt az ostoba, mért akart mindent, és mért rontott el mindent? Módja volt hozzá, hogy kikerülje a helyzetet, holott egy rossz nő becsületéért kockáztatnia kell egész életét - és a Relliét is -, és nem vigyázott, elbizakodottságában fejjel rohant a falnak.

A szabófiúnak erős kedve támadt arra, hogy nehéz helyzetében ne kövesse a gentlemant.

"Nincs is jogom reá! Mit csinál akkor anyám?" Ezzel a kitűnő fogással élt, bárha ő is tisztában volt azzal, hogy nagyban és egészben nem ő tartotta édesanyját. "Véletlenül kerültem ebbe a világba - folytatta tovább magánbeszédét -, az ő erkölcseik nem az én erkölcseim. Más társadalom tagja vagyok; ott csak elélek, és ez a fő!"

Az életrevaló kis Relli nem hagyta magát, kézzel-lábbal tiltakozott a fizikai megsemmisülés ellen. "Felvilágosító leveleket írok ide is, oda is; hajnalban útra kelek, és a magam módja szerint élek tovább. Senki sem fog zajt csapni belőle. Az újságírók? Csak meg kell kérni. Jegyzőkönyvet vesznek fel és abban megbélyegeznek? Ki fogja azt valaha prezentálni? Aztán mi közöm hozzá? Jól van, tehát nem való nekem a lovagias eljárás! Beteges ember vagyok, elnyűttem az idegeimet. De okvetlenül szükséges, hogy lovag legyek? Mennyi kollégám él anélkül! Tekintélyünk egymás előtt így sincs. Legfeljebb nem sértek senkit. Óvatosan élek. A természetem úgyis a béke. És ha akármi történnék is, lemészároltatni nem engedem magam!"

Relli nem beszélt magához rossz dialektikával. Ám Asztalos Aurél sem volt ostoba lény; voltak ellenérvei:

"Próba, szerencse! Aki nagyot kockáztat, nagyot nyerhet. Te találsz a szívébe, szerterobbantod! Még csak ez kell a karrieredhez. Magyarországon aki párbajban megöl valakit: »megcsinált ember«. És a többi diadalod ehhez! Egy újfajta sas szállt fel a horizonton: a világ bámul, tapsol és odaenged - ijedtében és csodálatában -, ahová csak el akarsz jutni. Az első fiatalember lehetsz a hazában. Julitól irigyelni fognak a valóságos hercegnők, és ki tudja... Ami pedig Nuszikát illeti, ő egy gyönyörű, de végtelenül könnyelmű kisleány. Köszönjék meg, hogy nem bántam vele úgy, ahogy más az én helyemben. Fáj, hogy fájdalmat kell neki okoznom; de nem én akartam. Belém akadtak erőnek erejével. És talán nem is azért, amiről szó esett. Kifogás volt az egész? Annie mellől, láb alól el akart tenni a bátyja? És egy szót se szólt a húgának. Ezek ilyenek; ezek képesek az ilyesmire. Hidegek és némák, mintha acélból volnának. Mily gyönyörűség lehet őket egyszerre leteríteni. És lehet. A kezem remeg; de a szerencsém azért biztos!"

A mesterember fia fellángolt a haragtól és a türelmetlenségtől: oktalan, ábrándozó, elbizakodott dilettáns. Ez nem vers, ez nem frázis, ez matematika. Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó, hogy süvít, süt, pörköl, egy ütés és - sötétség!

Asztalos Aurél elvágta a dialógust; nem bírta tovább. Elfordult a tükörtől, s arra vágyott, hogy mind a két énjétől megpihenjen egy kissé. Körülnézett a szobában, és tekintete az éjjeli asztalkára esett, ahol az aznap érkezett levelei voltak kikészítve. A levelezése az utóbbi időben rendkívül megnőtt; a levélírók valahogy megérzik, ki van en vogue,[182] és azt elárasztják. Amint az írások között turkált, megint megnőtt és jelentőségteljes lett előtte a mostani alakja. Átfutotta a jószágigazgató és a pártelnök aznapi jelentéseit; kincsért sem lehet fogni ellenjelöltet, még öt nap, és a képviselői megbízatás a kezében. Ott hevert a lapra vonatkozó szerződés is, aláírták az alapítók és vállalkozók. Ebben miniszteri fizetést biztosítottak neki, sok esztendőre. A régi szerkesztőjétől valóságos szerelmeslevelet kapott. Samu írt, hogy ne sajnáljon magától semmit; pénz van bőven. (Az öreg trafikosnővel a dolog rendben, máris ideadta a takarékpénztári könyvét.) Az anyjának még Bécsből küldött egy fekete csipkefejkötőt, azt köszöni meg a szeretetnek annyira erős hangján, amely már fáj. Meghívások, jelöltetések. (Sok egyesület máris megszimatolta.) Julinak egy aznapi, még felbontatlan levele, amely olyan meleg volt, mint amilyen hideg őfensége előtt való aznapi viselkedése. Egy kis tok volt mellette. A herceg barátnéja opálköves arany inggombokat küldött, és a gombokba már bele volt vésve a dátum, amelyen exponálta magát érte. Megint inggomb! Talán a fenség ötlete volt ez; de hogy készült el olyan gyorsan? A vésnököt állandóan magukkal hurcolják ezek?

Az újságíró dühbe borult, megharagudott a szegény, csinos kis tárgyakra, lesöpörte azokat a földre, és később sem szedte föl. Ámde kisebb föllobbanásai nem bírták eltéríteni generális[183] érzésétől, és az nem volt egyéb, mint a - félelem. Menekülni akart a helyzetből, de nem mert. És nem látta többé a módot sem: megcsinált egyénisége úrrá lett eredeti lényén, a szegény kis Relli le volt győzve. "Egy ilyen pozíciót itthagyni oktalan félszből. Ilyen utálatos gyávaságba nem megyek bele!" - határozott Asztalos Aurél, és átengedte magát siralomházi hangulatának.

Levetkőzött, eloltotta a világosságot, megpróbált szerelmes órákra gondolni, de tüzes golyók süvítettek körülötte, az ablak reszketett belé, a nyomukon megpörkölődött, majd lángra lobbant a takarója. Felugrott, felöltözködött, és azzal a kifogással, hogy segédjét, az újságírót még ma éjjel szerződtetnie kell a lapjához, elindult, hogy fölkeresse a kihalt fürdőtelepen. Nem talált reá sehol; kénytelen volt elmenni hozzá a lakására.

Egy alig pár lábnyi padlásszobában lakott a beteg újságíró. Úgynevezett turistaszobában, amelyben egy ember éppen hogy kinyújtózkodhatik, de nem függőlegesen. A szűk ágyban ülni lehetett, de csak óvatosan. Amikor Asztalos Aurél belépett, kartársa egy ilyen ülőhelyzet elfoglalásában buzgólkodott, hevesen cigarettázva hozzá, mintha a füst erejétől is várna segítséget. Az éjjeli vizit nem lepte meg, éppen csak papirosmellét és vézna lábát sietett elrejteni.

- Ne zavartassa magát, mindjárt megyek, csak...

- Valami baj van?

- Nincs.

- Nem tud aludni?

- Őszintén szólva, otthon nem.

- Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.

- Nem akarom elvenni az éjszakáját.

- Nekem ugyan el nem veszi. Éjszaka én úgysem alszom. A szemem a nappalhoz van szokva. Ha künn sötét van, izgatott vagyok. Csak azért fekszem le, mert nem tudok mit csinálni.

- Én sem. Tudja, hogy egy lapom lesz?

- Bánom is én. Megint egy jó üzlet.

A pozíciós újságíró nemigen merte tovább firtatni az ügyet a kis újságíró előtt, aki egy újságnál sem tudott megmelegedni. Azonnal otthagyta, amint valamit "észrevett". Semmi mód nem tudott belenyugodni abba, hogy egy hírlap nem mindig ideális intézmény, hanem gyakorlati vállalkozás is. Azt az elvet, hogy a közönség kegyét kell folyton keresni, gyűlölte, és az íróasztalokat verte a vastag botjával azon való dühében, hogy nem szereti mindenki elég komolyan a hazát.

Hallgattak egypár percig. Aurél - összekuporodva - leült az ágy szélére, és szintén szenvedélyesen fújta a füstöt. A házigazda - alkalmasint kötelességérzetből - mégiscsak megszólalt:

- Aztán hol lopták a pénzt? Különben ne mondja. Ne beszéljünk újságról. Rossz nőkről beszéljünk.

- Az, az!

- De maga nem jól ül. Én majd fölkelek, és maga feküdjék le. Egy kicsinyt mégis pihennie kell!

- Ha zavartatja magát, inkább elmegyek. Tudja mit, ez az ágy szűk ugyan, de ha nem alterálja, elférünk benne ketten is.

A rendes, a tiszta, az illatos ember bebújt a rendetlen, sokszor mosdatlan, betegszagú ember mellé.

- Az újságírónak mégsincs más senkije, csak az újságíró! - mondá bizonytalan hangon. Az ajkait nem tudta rendes módra kormányozni, meleg borzongással jött rá a láz. Az újságíró megérezte:

- Süt a teste. Magát a hideg mindjárt ki fogja lelni. Ne főzzek grogot?

- Ne. Beszélgessünk. Semmi bajom.

- Mit is izgatja magát? Érdemes is! Meglássa, nem lesz baj! És ha lesz is? Van-e szebb vég egy újságíróra, mint ha... Én boldog volnék, ha már ott tartanék: valamiért meghalni. Maga mégiscsak egy elvért, egy ideálért áll ki, és azért múlik el, ha elmúlik. Én ugyan nem hiszem! Magának rossz sejtelmei vannak? Az hiba; az nem csal sokszor. De mindegy. Miről van szó? Arról van szó, hogy szépen, bátran, becsületesen, hozzánk méltóan fejezzük be, amit némelyikünk nem mindig szépen és a mesterségéhez méltóan folytatott. Az életet értem. De maga úgy néz rám, mint aki nem érti az egészet. Túl lenni mindenen, az nagyon jó. A készülődés - úgy látom - nehéz egy kissé. Éppen azért, ha az ember már egyszer elkészült...

Asztalos közbevágott:

- Mondja csak, János, mért haragszik maga rám? Vétettem én magának valaha? A háta mögött mindig a legnagyobb elismeréssel beszéltem magáról!

- Én haragudni? Nem is láttam még külön; én magukat együtt láttam. Maguk az "Aurélok". Nem igazi újságírók. Csak bejönnek hozzánk állandó vendégszerepre. Ezt a fajtát én nem szeretem. De ne beszéljünk róla. Magát, hogy megismertem... Erről se beszéljünk, mi? Ha akarja, elmondom, mit gondolok magáról. Azt, hogy egy csinos, nem jelentékeny, keresztény fiatalember, aki úr szeretne lenni. Egyéb baja nincs!

Mindketten erőltetve nevettek. Az újságíró - akit Jánosnak neveztek - fölült az ágyban, és mintha megbánta volna, amit mondott, szeretettel nézett kartársa elborult arcára, és ellágyult hangon szólott:

- Maga nagyon komolyan veszi ezt a saját ügyét. Ez a maguk baja és bűne. A másokét, a nagy sokaságét kell komolyan, a magunkét tréfásan, könnyelműen, mókával. Így, ni!

A furcsa emberke most egyszerre kirúgott a komoly hangból, és azt mímelte, hogy ő egy fiatal majom, aki társát, az öreg majmot bogarássza, megszabadítja az alkalmatlan férgektől. A figura nem volt esztétikus, mert a kis újságíró még azt is elmímelte, hogy a megcsípett állatkákat a fogai között összeroppantja.

Asztalos Aurélnak nevetnie kellett. János újságíró abbahagyta a tréfát. Lefeküdt ő is; vézna gyermekkarjait bozontos, nagy feje alá helyezte, és beszélni kezdett.

Az egyik újságíró nyilván mulattatni akarta a másikat. Bizarr és bolondos dolgokat beszélt neki:

- Az újságíró céhből addig nem lesz semmi, amíg nem él cölibátusban, mint a római katolikus papság. Nőtlenségi fogadalmat kell tenni. Kötelező mindenkire. A Jóistenről nem szólva, a katolicizmus mindent ennek köszönhet. Az asszony, a gyerek, az egy család iránt való kötelesség útját állja, sőt megellenzi a nagy kötelességeket. A hitvestárstól, a törvényes gyerektől nem lehet írni. A házas újságíró ruhát ír, húst ír, kávét ír, pelenkát ír. Az asszony mondja otthon: "Maga szamár, mért nem vette el. A pénzt el kell venni!" Ha kiadó volnék, mindjárt elkergetném azt a munkatársamat, aki megházasodik. Biztos, hogy gyenge jellem, becsapták, nem tudott ellentállni. És milyen lesz még! Most már kétszeresen félti a bőrét; először nem magáért. És ez kifogásnak is jó. "Én igyam meg a levét?" Mondja, és nem teszi. "Én hagyjam itt a helyemet, a biztosat, a meleget? Ilyen semmiségért?" A semmiség a becsülete. Sőt, nemcsak az övé, a másoké is. Sokszor annál is több: az igazság. A házas újságíró olyan, mint a kutya, amelynek kolonc van a nyakán, kosár a száján. És miattuk megy visszafelé a világ. Hatalomra kaptunk, valamint a papok, úgy is viselkedünk, mintha azok lennénk, és rosszabbak vagyunk náluk. A papok között mégis akadnak olyanok, akik hisznek is. És közöttünk? Ők legalább fanatikusak. Mit teszünk mi? Minden művészetünket összeszedjük, hogy egy dologról az ellenkezőjét mondjuk el annak, amit gondolunk. De a házasság a főbűn. No meg a színésznők. A legszebb, legfrissebb rajongásokat foglalják maguknak. Minden színésznőt kihordatnék a határra...


Az ifjú ember nyilvánvalóan nem volt rendszeres elme. De alkalmasint nem is akart ezúttal rendszeres szónoklatot tartani; inkább az volt a törekvés, hogy vendégét szórakoztassa ezen az éjszakán. Soha ilyen őszinte éjszakát, mint itt a havasok között. Valóban néma volt, és valóban sötét, komoly éjszaka, amelynek - úgy tetszik - sohasem lesz vége. Az idősebb újságíró mégis aggodalommal nézte az ablakot: mikor melegedik, ritkul odakint a feketeség. De most még csak sűrűsödött, és az a fehérség, amelytől megrémült, csak a felhők mozgolódása. Fölsóhajtott:

- Csak aludni tudnék!

Pedig nem is akart, nem is mert, és amikor kartársa - gyöngédségből - a fal felé fordult, ő kérte, hogy beszéljen még. Az szívesen cselekedte, de fogadkozása ellenére mindig csak a mesterségéről volt mondanivalója:

- Az újságírót szereti az isten, és jól bánik vele. Nem vette-e észre? Mi nyavalyásak vagyunk, és egészségesebbek vagyunk, mint a mészárosok. Százszor annyit élünk, mint más, és mégis élünk addig, mint a gyógyszerészek, ügyvédek vagy temetésrendezők. Bejön közénk egy nyaviga,[184] görvélyes,[185] rajta az angolkór nyomai. A lélek csak hálni jár csúf, vézna testébe. Más mesterségen ez ki nem telne; itt kitisztul, még meg is szépül. Egy rossz esőköpenyben és kis színes filckalapban jelentkezik, hogy feljött az egészséges vidékről, az anyja emlője mellől. És prémes kabátja lesz, cilindere lesz Pesten. De furcsa is! Mikor temettek miközülünk? Vagy tíz esztendeje meghalt valaki az újságírók közül, nem volt még harmincéves. Ebből a tragikumból élünk. Az izgalom határozottan jót tesz. Hogy az ember ki ne jöjjön a lázból, a gázzal - robbanó és világító gázokkal - tele levegőből. Külön mikrobáink vannak nekünk, hogy a többi górcsövi vadállat nem bír vérünkhöz férkőzni? Élettani csuda a mi dolgunk, és nyilván külön gondja van rá az istennek. Másképp nem is lehet! Én elhiszem, hogy valamirevaló újságírót a golyó sem fogja!

- Csak vigasztaljon, vigasztaljon!

János némi megvetéssel nézett hálótársára; csak annyival, amennyit a vendégszeretet megenged:

- Maga, barátom, maga más. Csak az eszével van a mi pályánkon. Maga csak olyan talmi lovagja a napnak.

- A nap lovagja?!

- Az, az. Annak kellene lennie. Úgy kellene, hogy azok legyünk. Kíséri a napot, teljes fegyverzetben. Vívni, verekedni, szenvedni, ölni vagy meghalni készen azért az ideálért, amit fölvet. Ki ezért, ki azért, kinek mi áll a kezéhez. Lesni az ügyet, virrasztani fölötte, marakodni, veszekedni miatta. Szép tempóban, urasan, katonásan, mint egy lovaghoz illik.

Siralomházi hangulata mellett is, Aurél valahogyan mégis figyelt. De a definíciót, amely most alakult ki a homályból, nem értette:

- A nap lovagja! - mondá. - Szép szó, de nem értem.

- Érezni kell ezt, és nem érteni. Egészen tisztában magam sem vagyok vele. Valami olyant gondolok, hogyha valakinek nem szabad cinikusnak lenni, nekünk nem szabad. Nekünk papnak, tanítónak és katonának kell lenni egy személyben. Hittel teljesnek, tudósnak, jónak és elszántnak. Valami újkori lovagfélének, aki a naphoz szegődött gardenak. Mindennap újrakezdeni a munkát. És minden nappal úgy végezni, hogy a következendő jobb, tisztább, szebb és barátságosabb legyen. A vezércikkírók ezt jövendőnek nevezik és alaposan kompromittálták. Aminthogy lassanként kezdenek bennünk nem hinni, és kezdenek belőlünk kiábrándulni. "Mivel jobb ez nálunk?" - kérdik, akik kívül vannak. - "Honnan az ahhoz való joga, hogy bennünket felizgasson, irányítson, vezessen, védjen, tanítson? Különb ez nálam? Hol az isteni jel rajta?"

- Isteni jel? Szegény, csúf, éhes és esendő emberek vagyunk. A nemzet pedig szegény.

A kis újságíró dühbe borult:

- Egy csomó - részint felnőtt - ember összekerül egy helyiségben, ahol nagyrészt puhafa íróasztalok vannak. Ír, ír. Állanak - egy közeli helyiségben - mesteremberek, akik ólomdarabokat kapkodnak ki a szekrényből, és amíg ezt cselekszik, papírszeletekre néznek; rossz papirosra, amelynek csak az egyik fele van beírva. Akkor egy nagy, csúf acélalkotmányt befűtenek villámmal vagy gőzzel. Mindjárt, mindjárt meglesz ezeknek az egymásba kapcsolódásából az újság. Az erő. A hatalom. Nem hiába irigykednek rá a császárok: nagyobb, mint a császárságé. De vajon, van-e rá joga, hogy nagyobb legyen? Alkotmányos-e, igazságos-e, ha nem megkülönböztetett emberek írják? Kisebb, nagyobb, komikusabb, komolyabb hősök. Akik az elhivattatást, a mártíriumot keresik ott a fenyőasztaloknál. Félkéz kalmárok, bomlott fantáziájú szépirodalmárok, ne jöjjenek ide! Ezek rontanak el mindent. Maga is. Jönnek élvezni a hatalmat és leszedni a tej fölét. És kibújnak, félnek...

- Engem gondol! - mondá Asztalos Aurél apatikusan.

- Magáról most nincs szó. Maga kutyaszorítóba került, de legalább - a mesterségéhez méltóan - levonja a következéseit. Soha nem tette ki a mellét semmiért, ami értékes, nemes, ami valami. És úgy került, hogy - odaállott - ha kell - meghalni egy nő becsületéért. Ebben van valami végzetes, és van valami eszme is. Ferde helyzet; de érdekes. Büntetésnek látszik; de szép. A más metreszéért[186] elpusztulni - esetleg -, erre is csak újságíró képes.

- Igaza van, ostobaság. De...

- Ne bántsam? Helyes. Hagyjuk ezt. Diszkrét ügyek. Valamivel csak agyon kell ütni az éjszakát! Nincs valami írnivalója, szokásból, babonából? Nem ír az anyjának?

Asztalos Aurél nem felelt. Behunyta szemeit, és az alvás fölfogásával zárkózott el a szegény újságíró bizony némelykor kíméletlen beszédétől. Értelmét egy kissé érdekelte is, amit a furcsa ember beszélt, de szívéhez nem férkőzött egyetlenegy példája és tanítása se. Mindjobban belemerült csökönyös önzésébe, és mély bánattal, fellángoló haraggal gondolt arra, hogy oda engedte magát sodortatni, ahová jutott. A tehetetlen dühtől, hogy mindezt nem lehet jóvátenni, szinte elalélt. Csukott szeme, halotthalovány arca megrémítette éjszakai bajtársát:

- Alszik? - kérdé, és meghallgatta lélegzését és szívverését. Konstatálta, hogy "csak alszik", s a közös paplant egészen ráborította. Sőt, a lábán külön, szépen megigazgatta. Ő maga pedig takaró nélkül meglapult a hideg fal mellett, és onnan nézte társa arcát, amelyet egyszerre hőség vagy pirosság öntött el. Szeme két szögletében egy könnycsepp jelent meg. Az izgága bajtárs asszonyos jósága - úgy látszik, megszégyenítette és meghatotta. Viszont ez is, mintha restellte volna, hogy rajtakapták.

- Maga mégis jó hozzám! - mondá Asztalos Aurél. - Mondja csak, mi annak az oka, hogy maga még ahhoz is jó, akit nem szeret?

- Én nem vagyok jó senkinek. Van néhány elvem, ez az egész. A házi, a lágy jóságra nem adok semmit; fütyülök rá! Inkább legyen valaki rossz, de határozottan! Azzal ütközni lehet. A mazna[187] alkalmi, szánalmi és isten tudja, miféle puha jóság, egyenesen ártalmas. Ezt nem bántom, mert vemhes, beteg, öreg, fiatal, barátom, rokonom, a szeretőm egykori szeretője - nem volna szép, nem tudja védeni magát -, visszabánthat! A bőrét kell lehúzni. Nem leszek hóhér! - mondja az újságíró. - De az legyél, ha arra jelöltettél. Volt egyszer egy szerkesztőm, azt mondta: János úr, az én lapomban dicsérhet megkérdezés nélkül, bántani azonban nem szabad senkit, hacsak előbb nem szól nekem. Jószívű volt, ravasz volt, azt hitte, hogy akkor őt sem bántják? Büntetni az emberek nem mernek a maguk bűne miatt. Ha nekem hatalmam volna, vésztörvényszéket állítanék fel...

- De rossz magának! Maga gyűlöli az embereket.

- Én? Senki jobban nem szereti őket, mint én. Fájdalommal, szerelemmel, elkeseredéssel és hittel. Néhány évvel ezelőtt én is úgy éltem a világon, mint maguk. Én is belekerültem az áramlatba: jól élni, finoman, pénzt szerezni, mutatni, hogy valaki vagyok. Közelébe jutni színésznőknek, befolyásos politikusoknak. Tolni az alapjukat, nekitámasztva fejet, és annak finomabb részleteit. Nem voltam azért olyan ízléstelen, mint maguk. Azért izgágáskodtam. Közben neki is lelkesedtem. A rendőrök néha megvertek, olykor átengedtem magam egy-egy gyönyörű könyv hatásának. (Milyen könyveket írtak már!) Fontoskodónak, összeférhetetlennek és affektánsnak tartottak - hiszen tudja. Egészben mégis rossz voltam, mint maguk. Akkor egyszerre szerencsétlenség ért. Életem egyetlen szenvedése.

Mindkét fiatalember ült az ágyban. Hevesen szivaroztak, úgyhogy a füst szinte láthatatlanná tette őket egymás előtt. Ha valaki bejön, megfúl az atmoszférában. Ők belénevelődtek, megszokták. Jánosnak azonban gyenge szemei voltak, törülgette. És halkan beszélt, úgyhogy barátja egy-egy szót meg is ismételtetett vele. Egyébként pedig - alighanem azért, mert fáztak - lassankint egészen összebújtak. János vendégének a vállán nyugtatta a karját:

- Volt egy kedvesem: mosó és vasaló leány. Ő hordta haza fehérneműimet. Egyszer aztán végleg nálam maradt. Délben a vendéglőbe jártunk, egyébként otthon kotyvasztottunk. A szoba nem volt nagyobb, mint ez. Egy kislányunk lett, köztünk aludt. A kis bolond akárhányszor összetévesztett engem az anyjával, tőlem kért enni. Negyedfél évig volt velünk. Az anyja mindig mondta: ez nem marad meg, olyan okos! Egyszer meg is vertem szegény asszonyt ezért. Neki volt igaza. A kisleány egyszerre, néhány hét alatt, annyit fejlődött lélekben, hogy valósággal nagyleány lett. Gyengéd volt hozzám, kényeztetett. Kefélte a ruhám, kis tiszta rongyocskával súrolta, mosta az arcom. Úgy szólítottam, hogy "anyuska". Az is volt: az édes, jó, szép anyám. A testvérem, a szerelmesem, aki a bút kikacagta a lelkemből. Ha a gond megalázott, a szegénység, betegség vagy fáradtság lenyomta a vállam, ő meglátta, felkúszott az ölembe, és - nem mondta, mert a közönséges beszéd silány eszközére nem volt szüksége - éreztette velem, hogy én vagyok az erős, a tökéletes, a kedves, a jó, a gazdag, az egészséges. Nem is volt fogalmam arról, hogy emberi lény ilyen nagy és bájos, ennyire nagylelkű és tökéletes lehessen. A földön kúszó, gyönyörűségben tomboló, nagy kínokban vergődő földi lényeket azelőtt mindig csak erősen kifejlett, értelmes és ravasz férgeknek néztem, a föld időszaki teremtményeinek, akik csak maguk fontoskodnak azzal, hogy valamik, és istent is azért gyártották maguknak, hogy mesterségesen túlozzák a saját jelentőségüket. De mégis kell valaminek lenni annak a fajtának, amelynek ilyen jelensége van, mint az én anyókám. Így lett értékes és jelentőségteljes előttem az ember. Ám egyszerre a kicsiny beteges lett, érthetetlen okokból, amelyeknek az orvosok gaz és ostoba magyarázatát adták. Hogy vele született halála is, és tökéletessége csakugyan pusztulásának kezdete volt. Ott ültem mellette, amikor elmúlt. Halódva rám nézett, és bánatos tekintete elhamvasztott lelkemben mindent, ami alacsony hitetlenség... Valaminek kell lenni, hogy ilyen nagy szomorúság van, mint amilyen rám borult! És amikor a szemét behunyta, nem volt többé; bensőmben leborultam a jelenség előtt, akit színről színre láthattam, magaménak mondhattam.

Nézvén pedig virágok közé helyezett, szelíd, de fáradt arcát, hogy a belső sírásban kifáradtam, csaknem összerogytam, mégis gyűjtöttem annyi erőt, amivel lebírtam önző fájdalmamat. És mind csak gyermekemet nézve, így szóltam: az ember mégiscsak valami! Szenvedni, küszködni érte érdemes. Egyebet mit is lehet tenni, amíg e földön vándorlunk?!

A gyűlölség pedig megkísértett akkor. Voltak olyan pillanataim is, amelyekben minden élőt szerettem volna halott leányom lábai elé kiteríteni. De az őrület hangulatai elcsitultak. Valami küldött: menj, és légy jó azokhoz, akiknek fajtájához tartozott gyermeked. Tégy, ha tudsz - az egész emberiségért. Amennyit tudsz, parírozz[188] kijövendő szenvedéseidből. És keressed az alkalmat, hogy friss véreddel frissítsed föl a talajt, amelyen házai épülnek...

- De mire képes egy rossz riporter, mint én?!

Az újságíró egyszerre komikumba csapott át. Nyilván megbánta, hogy - egy éjszakára vállalt - barátja előtt kibontotta a mellét, és túltengő szívét, a vérezőt, megmutatta neki. De hiába próbált humorizálni, bizony sírt. És az állásbeli újságíró is könnyezett, és - ha lehet hinni az ilyesmiben - nem a saját baján többé!

- Az én bajom még kicsiny a magáéhoz képest! - mondá, mindazonáltal már nem teljes meggyőződéssel.

- És milyen szívesen verekednék én maga helyett! - szólt a másik.

Elcsendesedtek. Aludtak is egy kicsinyt. A zsandártiszt verte fel őket:

- Föl, föl, hajnal van! Még alusznak. Csak civilekkel ne kezdjen az ember.

Fölugrottak, hamar felöltözködtek. Asztalos Aurél fáradt volt, de nyugodtnak látszott. Kérdezte, van-e még ideje néhány levelet írni.

- Nincs - mondta a túlbuzgó tiszt.

- Nem baj. Így, ilyenkor látja az ember, hogy nincs is kinek írnia. Az anyámnak - esetleg - üzenek valamit. Ráérek, urak? Mit gondolnak?

Ahogy felültek a hotel előtt várakozó landauerre,[189] a bolondos János ismét majmosdit játszott a barátjával. Mímelte, hogy szedi le róla a kellemetlen élősdieket. Valami komikustól láthatta ezt a tréfát. Nevetve indultak neki a völgynek...

A havas hegyek hátán már nyújtózkodott nap, sebbel-lobbal siettek el az éjjeli árnyak: egy pillanat, és eltűnt utolsó sátorfájuk. Az éjszaka hívessége maradt még egy darabon. A konyakosüveg járt szájról szájra.

Hajnali párbajnak kissé fázós, de nagy hangulata leszállt a landauer fölé.

- Van-e valami szebb, mint egy ilyen hajnali út? - mondá az egyik. Igaz, a segéd volt. János folytatta tovább kissé következetlen, csak madártávlatból összefüggő és harmonikus nyilatkozatait:

- Én szeretem a párbajt, főképpen odahaza Magyarországon, ahol az egyetlen fix társadalmi intézmény, az egyetlen őszinte érintkezési pont az egymástól elzárkózott osztályok között. Van nekem alkalmam kezet fogni egy gróffal? Jó, lelövöm, aztán odamegyek hozzá: "Gróf úr, nem úgy akartam, megbocsásson!" "Gentleman kötelesség, ön mást nem tehetett!" - és azzal meghal. Megvan az összeolvadás, mi? Tréfa nélkül, van-e valami nagyszerűbb hangulat, mint ez a mostani? Ennek a kartársnak a foga vacog belül; de leküzdi, mert ez a férfias és szép, és bár erőlteti, mégis megneveti az én buta vicceimet. Az ilyesmi neveli a karaktert!

Nem szólt senki a dologhoz; az emberke folytatta szabadelőadását:

- Hová lennének a jellemek, ha a párbaj intézményét is beszüntetnék odahaza? Minden jellemnevelésünk, összes bátor és férfias igazságunk ez: ha sértenek, vághatsz, lőhetsz; ha sértel: kiteszed a bőröd, otthagyhatod a fogadat. És vannak, akik még ezt is el akarják venni, az egyetlen módot, az egyedüli valamirevaló eszközt. Hogy nagy baj? Ha három ember hal meg benne egy esztendőben? Mi ez? Kedvezőtlen ez? Három áldozata egy nagy társadalmi korrektúrának. Három halál, kevés, semmi.

- Köszönöm szépen!...

- Hogy nem demokratikus társadalmi intézmény. Hosszú lefolyású sorvadások, évekig tartó, ágyhoz kötő, lassú betegségek pusztítsák el azokat a demokratákat, akik legelsőbben is a maguk bőrét akarják megóvni, egy úri baj ellen keresik az óvószert, az ellen harcolnak, kiabálnak, és ellopják az időt ezalatt magának a démosznak megóvásától, szörnyű betegségeinek a fölismerésétől és meggyógyításától. Tíz év alatt nincs annyi áldozata a nemes párbajnak, mint amennyi egy hónap, egy hét alatt az acélköszörülésnek. Mert az acélt köszörülni kell. Saját kezűleg. Igen gyorsan. Mármost az a munkás, akinek ez a kötelessége, folyton és erősen rezeg ebben a műveletben. És akinek - közöttük - nem elég erős a veséje, vesebajt kap. Belehal. Hogy kell gyorsan köszörülni, és mégsem rezegni folyton bele, ezt vizsgálják most külföldön, ezer hasonló célú kísérlet között. Nálunk a párbajt akarják kikezdeni, meggyengíteni, eltörölni, ha lehet. Ez a mi életmentésünk, ez a mi új berendezéskedésünk. Aki kezdi, aki csinálja, ki kellene kergetni az országból, de rőffel!

- Agyonlövetni mind! - nyilatkozott kellő rövidséggel a zsandár.

- És még újságírók is akadnak! - méltatlankodott tovább az ifjú János. - Azt mondják, nem lehet kimondani az igazat a párbaj miatt. Aki fél - annak nem is lehet igaza. Aki nem kész meghalni az igazságért, az menjen és süsse meg. Ha egy igazságnak az a pointe-je, hogy az illető, aki kimondta, meghal érte, az annál erősebb és hatékonyabb. Hogy egy politikai spadassin[190] egymaga feltartóztathat egy jó áramlatot? Tisztelem én azt a jó áramlatot, amely el nem tudja söpörni, vagy a maga részére meg nem hódítja ezt az egyet, kettőt, tízet vagy százat is. A fiatalságot féltitek? Legalább néha egy kis friss levegőt szí. És legalább - ha kis adagokban is - beveszi a halált. Megismeri - kényszerítve bár -, hogy ebben az életben nem maga az élet a legbecsesebb. Hogy megalázva, megbecstelenítve, önérzet nélkül élni nem lehet, és nem szabad. Akik anélkül élnek, azok korrumpálnak a legjobban... Csak egyet utálok igazán: azt az embert, aki ideges a megsemmisülés gondolatától. Butaság! Aki nincs már, azt nem érheti semmi malőr. Nem halhat meg - példának okáért - senkije!

Beszélt tovább, de alkalmasint észrevette, hogy nemigen hallgatják, és így magában gondolta tovább a párbaj dicséretét, amelyet talán dicsőíteni nem szabad, de finom ízlésű embernek nem szeretni - nem lehet. És sajnálni kell előre is a jövendő nemzedéket, a megléniázottat,[191] a csak ököllel verekedőt - mert verekedni verekedünk for ever[192] -, amelynek becsületét ügyvéd viszi utána fekete bőrtáskában. (Hogy ez a hervadó és különben szimpatikus fiskalitás mindent magához ragad!) Szegény jövendő nemzedékek, kik csak messze hírből ismerik azokat a nagy érzéseket, és ha majdan össze-össze akadnak - mert összeakadni kell mindörökkön -, mindhalálig elmarakodnak, ahelyett, hogy kiengesztelődnének egy kis vérbocsátásban, egy-két üres pufogtatásban, néhány jegyzőkönyvben, mert olykor az is elég, az előtt is vannak idegnyugtató, vért tisztító, magába térítő álmatlan éjszakák!

...A friss hangulat azonban mindjobban melegedett a landauerben. A konyakosüvegben alig volt egy csepp, hogy a völgybe egy ismeretlen kis falu - vagy csak nagyobb majorság - határába leértek. Elsők voltak. János ennek örült, és a zsandártiszt is így szerette. Asztalos Aurél - legalább úgy látszott -, nem bánja az egészet. Apatikus[193] volt, nemigen hallotta, amit beszéltek, és mind arról panaszkodott, hogy sajnálja, amiért épp ma beteg, rossz napja van. Alighanem sápadtságát akarta kimenteni segédjei előtt, akik egyszer-egyszer összenéztek, alkalmasint azt kérdezték egymástól - szótlanul -, vajon jól fogja-e ez magát viselni?

A kis újságíró nem ijesztgette többé, inkább biztatta, élénkítette:

- Ezek talán el sem jönnek. Megijedtek tőlünk!

De jöttek. Csendesen, nyugodtan közeledett a három úr. Kettő köszönt. A harmadik is egy kicsinyt, de hamarosan külön állott.

Az újságíró önkéntelenül ránézett ellenfelére, a szó szoros értelmében fizikailag rosszul érezte magát, látván e kis, ormótlan, de elasztikus férfit, aki úgy hatott rá, mint gyermekkorában az első ázsiai vadállat, tigris vagy még inkább hiéna. Ösztöne azt mondta neki, hogy ez egészen más faj. Íme, nyugodtan, biztosan sétál, nem is törődik velük, az arca közömbös, kialudt. Várja, amíg rákerül a sor.

Asztalos Aurél e pillanatban bizonyára nem analizálta sem magát, sem mást. Csak félig volt. Ámde az a lény, aki a nagy lelki nyomás ellenére is virrasztott benne: nem a társaságban kitanult egyéniség, a hosszú éveken át elsajátított, kinevelt és felvett. A mesterember-fiú volt, aki fél az úri fiútól, főképp ha azt nagyobbnak és erősebbnek látja. És ehhez képest ügyetlenül, sőt szabálytalanul viselkedett, beleszólt a segédek tanácskozásába, és a kelleténél nagyobb címeket adott az ellenfél segédeinek. A zsandártiszt elküldte:

- Menjen arrább; magának nincs most itt semmi dolga!

Elment mechanikusan, mind kevesebb öntudatossággal. Szeretett volna leülni, de megelégedett azzal, hogy nekitámaszkodott egy fának, és onnan nézte a készülődéseket. Nagyon is gyorsan folytak. Ez újabb pozitív rossz érzést keltett benne. Homályosan bár, azt gondolta: ez nagyon felületes munka. Most ezüsttallérral sorsot vetettek a helyért. A karjai és lábai egyszerre forróra váltak e látványtól. Egyszer vagy talán kétszer is, vetettek már így sorsot miatta, nem először állott ki pisztoly csöve elé - akkor sem esett jól ez neki -, de mindig csak hasonszőrű emberrel volt dolga, és csaknem biztosra vette, hogy együtt fognak reggelizni egy óra múlván. Most nem tudott mást gondolni, mint ezt: "Megöl, megöl, biztos, hogy megöl!"

Amennyiben eszméletén volt, az állami berendezés némely közegére gondolt: a bíróságra, a rendőrségre. Hogy ezek most nem jönnek, hogy nem lép közbe valaki! Lázas képzeletében megjelent Juli, sőt Annie is. Fehér ruhájuk szélét vélte látni a szénakazalok mögött. Valami - fölriasztott - majorság fehér szőre volt. Majd egy fekete ruhás mesterasszony rohant elő a mindjobban melegedő zöld háttérből: az anyja. Bőrcekkerét lóbálta a levegőben, és rohanvást kiáltott: "Relli, mit akarnak veled? Zsiványok, mit akarnak a fiammal?!" Képzelődés volt ez is. Egy félig elszáradt fára rátűzött a nap, oly hevesen, hogy szinte megmozdította.

- Rosszul vagyok, határozottan beteg vagyok! - mondá az újságíró kartársának. Az ránézett, de úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Nem lehetne ezt elhalasztani, ha csak egy nappal is... És nem akarok kitérni, hanem...

János végignézte egy kevés utálattal és sok szánalommal:

- Menjen haza. Takarodjék, majd én megverekszem maga helyett! - szólt elfojtott hangon.

- Azt nem akarom. Nem lehet, tudom. Én nem vagyok gyáva. Ennek az úrnak igaza volt. Elismerem. Megsértettem, és nem volt hozzá jogom. Elismerem. Akarok verekedni, de előbb el akarom ismerni.

A zsandár, aki a tábornokkal éppen kimérte a distanciát,[194] odakiáltott:

- Mi az?

- Semmi, diszkrét üzenetek!

- Kezdhetjük?

- Kezdhetjük.

Mégis nem kezdték mindjárt, ha felerészt katonák voltak is, de magyarok: erkölcsi tószt, rövid szónoklat nélkül nem múlhatott el ez sem. A bíró tartotta a kibékítő és békülésre felszólító beszédet, amelyet Aurél megfeszített figyelemmel hallgatott végig. A nyitott ajkaival, hangtalanul bár, helyeselt is benne egy pontot. Az Annie bátyja alig hallgatott oda, és a hozzá intézett felszólításra fejének egy tagadó mozdulatával felelt, és elsietett a helyére.

Aurél viszont szónokolni akart:

- Uraim, az tény... - kezdte, de nem folytathatta. Helynélküli János - e csúfnéven is ismerték a kis újságírót - megfogta a kezét, helyére vezette, és meggyőződvén róla, hogy a környezet nem hallhatja, suttogva szólott:

- Szerencsétlen. Húzza, ki magát! Szégyent hoz magára a mesterségre, amit képvisel. Ezek hazamennek, elterjesztik a hírünket. Haragudjon az ellenfelére!

- Én nem haragszom!

- Pedig bátran haragudhatik. A pisztolyok nincsenek megtöltve. Van eszem, hogy engedjem megtölteni. Ki verekszik ma már töltött fegyverrel. Kiloptam a golyót. Ezek az öregek vakok. Talán észre is vették, alkalmasint helyeselték. Nem vagyok én gazember. Azért a pénzért bátor is lehet. Fuj, hogy lehet valakinek ilyen csúf természete? És ha ilyen, minek jön közénk? Mindegy! Most ki a mellel, lássák meg, ki az újságíró!

Asztalos Aurél arca kiszínesedett, föllélegzett:

- Istenem! - mondá sóhajtva. - Tehát nem kell... Különben, ha már itt vagyok, mindegy lett volna!

Mégis hevesen megszorította kartársának kezét, és mosolyogva, az élet örömétől eltelve, a diadalmas jövendőben bizakodva fogott kezet a kissé későn érkezett orvosokkal. Szép svádáját is visszakapta, szép frázisban dicsérte a friss széna illatát, és úgyszólván ő kommandírozott, hogy kezdhetik.

Kezdették. A tábornok számolt... Asztalos Aurél fegyvere dördült el előbb. Az Annie bátyja nem látszott egy pillanatig. A másik pillanatban a kristálytiszta levegőben egy élesen rajzolt fejet látott Asztalos Aurél. Ugyanazt az arcot látta, mint egyszer kisfiú korában: egy közkatonáét, aki az udvarukon agyonlőtt egy kutyát. A gróf fél szemét behunyta, célzásában kegyetlenség és egyszersmind nyugodt bizonyosság volt. Az újságíró kissé fázott, de azért mosolygott, fejét fölemelte... Dördülés, füst, aztán egy lélegzetvételnyi csend. Asztalos Aurél megingott.

- Megvan! - hangzott föl a tábornok minden izgalom nélkül való hangja.

- Találva van? - kiáltott János, és feléje futott.

- Nem, valami kavics fölpattant, megü...

Asztalos Aurél karcsú alakja most felszökkent, megfordult maga körül, és fehérre változott arcát megmutatta az összes résztvevőknek. Aztán arccal előrebukott. Amikor fölemelték, leszaggatták róla a ruhát, hogy sebét megkeressék, az életnek már csak annyi jelensége volt meg benne, amit e földön többé föl nem ismernek, és halálnak mondanak. Az orvosok kivették órájukat, és úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a technikus terminust, a másik, ama rendes, szókimondó pedig szólt: - Biz ez meghalt.

Az urak levették kalapjaikat, a katonák is. Helynélküli János letérdelt mellé, még mindig kellemes tekintetű, nyitott szemét megcsókolta és mondá:

- Szegény, érezte, hogy ez lesz a vége. És mégis. Egy asszonyért, aki senkije, ideállt. Ismerjék el, urak, hogy ez valami. Szépen viselte magát, ugye? Gróf úr - folytatá emeltebb hangon -, nem tiszteli meg magát azzal, hogy kezet fogjon vele?

Az Annie bátyja kezet fogott a halottal. De vajon az volt-e csakugyan? Lehet-e, hogy az életnek ennyi akaratát megállítsa egy piszkos, kis darab ólom? A szőke fürtös jól ápolt fej nyitott szemeivel közömbösen nézett. Lehet, hogy körülötte és benne még viadalok folytak. Ki tudja, hogy amíg friss a halál, amíg a lélek nem szokott hozzá, mint verdes fekete szárnyaival? Milyenek lehetnek a vég első pillanatai? Keserves leszámolás-e, vagy könnyű és boldog átmenet?

- Ezt föl nem élesztjük! - mondá az okosabbik orvos, János felé fordulva, aki a halott mellett térdelt és szólongatta:

- Mégsem hittem, hogy így lesz. Nézzék, milyen fiatal. Nagy ember lett volna belőle. És most fuccs! Nekünk kár, neki nem... Nézzék, olyan, mint egy leány... - Lehajolt hozzá, a fülébe súgta:

- Ha az enyémet látja, a nyakát csókolom!

...Aztán kocsira tették. A zsandártiszt és a bajtárs ölükbe fogták a fejét, hogy ne rázódjék. Vitték be villámgyors diadalainak a színhelyére, abba a sokadalomba, hol a természetes halált is oly szép sikerrel kerülik el. És útjok a herceg palotája előtt vitt el. A kocsis épp az előtt kötött kereket.

A fenség már ébren, hálóköntössé alakított katonaköpönyegben föl és alá sétált, élvezte a kora reggelt; mindig szeretett igen korán felkelni. Koronként ki is tekingetett kertjének aranyozott vasrácsán, mert ilyenkor már jártak-keltek arra tiszteletteljes, de inkább a jómódú polgársághoz tartozó kíváncsiak. Szalutált nekik vissza, és szintén igen szívélyesen köszönt vissza a zsandártisztnek, aki a kocsiban - tőle telhetőleg - kihúzta magát, amint meglátta őfenségét, aki egyszerre rosszat sejtett. Megállította a kocsit, fölintette a katonát:

- Mi az, mi történt, mit csináltak?

- Találták, meghalt.

- A publicista?

- Az.

Őfensége rövidre nyírt haja alatt elvörösödött, úgy meg volt hatva.

- A szentségeket sem lehetett neki feladni?

- Nem.

- Szegény fiatalember!

Őfensége könnyezett, hangtalanul bár, de határozottan könnyezve sírt. És a hangja is el volt fogódva, amint megszólalt:

- A magyar nemzet lovagias nemzet. Ez a fiatalember lovagias tagja volt. Feljogosítom, hogy megmondhassa mindenkinek. És a barátjai, ha akarják, ki is írhatják ezt a salzburgi napi közlönyben!

A herceg szalutált, sarkonfordult, és megindult a Juli szobája felé.

Juli szívből jövő alt hangja fölverte a hercegi palotát, a fürdőt, a havasokat:

- Minek avatkozott bele, miért avatkozott bele? Megmondtam, hogy ne avatkozzék bele! - kiáltotta, és a tulajdon haját kibontva, alig felöltözködve járt-kelt, fuldokolt, zokogott, és könnyei úgy ömlöttek, buzogtak, zuhogtak, annyi zaj közepette és oly bőséggel, valamint a gasteini vizek. Jó volt e nő, de miért lett volna jobb a kelleténél, és nem vette a más szerencsétlenségét magára. Önvádjának s könnyeinek árjában hogy el nem merült, attól megőrizte az egészséges és bátor természete, valamint a fenség ellágyult hangja, bölcs figyelmeztetése:

- Gavallér volt, igazi magyar gavallér, írni fogok az anyjának. Saját kezűleg. Amit megígértem, azt meg is tartom. Kötelesség. De te halálos betegre sírod magad. Sok időre ágyba kell feküdnöd. Szívbajt kaphatsz. Mi lesz akkor velem? Öregember vagyok, és az eset megrázott. Valóban.

Még a fenség kapaszkodott az asszonyba, aki a fájdalomban megpuhulva is erős, kemény és bátor maradt. Kísérő nélkül, egymagában ment el a halotthoz, hogy megnézné, rendesen imádkoznak-e mellette, s ő maga is mondana érte egy miatyánkot. Más szerető ilyen energikus lépésre csak akkor képes, ha visszaveendő és megsemmisítésre váró leveleket keres. De Juli sohasem írt, csak sürgönyzött, s kisebb arany tárgyakat küldvén, azokkal üzent. Nem volt mitől tartania, sőt, szíve belsejében mind azért lázongott, hogy vajha kisült volna reá minden, az, amit a gyilkos - Annie bátyját így nevezte - mondott róla, csak ez a szép és kedves magyar fiatalember maradt volna meg! És amikor a hotelszobában fölállított ravatal mellett végre egyedül volt, gyengéden megölelte a halottat, és ama magyar szavak közül, melyeket tőle tanult, ezeket suttogta a néma fejnek:

- Szeretlek... Te... vagy... enyém!

Aztán behívta az apácát, és azzal együtt kicsinosította az elmúlt kedvest. Fésűt kért, megfésülte, újra megkötötte selyem nyakravalóját. Végül megcsókolta kezét, ámde a maga brilliántos ujjait is hozzáértette a hideg ajkakhoz. Miért cselekedte ezt? Így szokták azelőtt, vagy szimbólum volt ebben is? A kölcsönös kézcsók azt jelentette, hogy kölcsönösen megbocsátanak egymásnak? Senkinek másnak, csak az apácának lett volna joga erről kérdezősködni. Az egyszerű stájer lány azonban csendesen imádkozott, és néha alázatosságát egyformán osztotta meg az ismeretlen halott és ismert kurtizán között.

...Elkövetkezett azonban a temetés. Csakugyan ama rikítóan zöld hantok alá tették, amelyekre nemrégen olyan határozott ellenszenvvel nézett Asztalos Aurél. A temetésre a fenség is majdnem elment, de bizonyos titkos sürgönyváltások után mégis otthon maradt. De ott voltak összes szolgái, és természetesen maga Juli is, balján egy jezsuita atyával, a fenség gyóntatójával, akit külön ez alkalomra idesürgönyöztek. A fiatalabb nemzedékből való atya fehér kezét a fenség barátnőjének fekete kesztyűs kezén nyugtatta, nyilván a vigasztalás szavait intézte az asszonyhoz, aki fájdalmában csaknem vigyázatlan kezdett lenni, hangosan sírt, sőt, a gyűlölet legmagasabb és legkeresetlenebb hangján emlékezett meg a gyilkosról.

És elmondta mindenkinek:

- A fenség gondoskodni fog róla, hogy ezek után ez az ember Magyarországon ne játszhasson szerepet. Karrier kell neki? Kötél!

És ezen a ponton, bárha legkevésbé sem beszéltek össze, tökéletesen egy véleményen voltak egy fiatalemberrel, aki szokatlan szabású szalonkabátjában mindenkinek feltűnt. A halottas kocsit - Helynélküli Jánossal együtt - legelsőnek követte, és lázító szavaknak az intonálása közben hangosan sírt, mint a szegény asszonyok. Samu volt, a becsületes Samu, ki eljött lassan működő barátját siettetni, és amikor megérkezett: barátjából, terveiből, pénzéből, egész életének föláldozásából nem talált semmit. Mind benne volt egy csukott koporsóban. Még halálában is hitt barátjában, de mivel anyagiakban most már abszolúte nem volt tehetős, körülnézett az Aurél szobájában, nem talál-e valami megmenthető értéket? Két nagy doboz, föl sem bontott, finom parfümöt talált, elpakolta, és félig sírva, félig nevetve mondá:

- A tejeldét elvitte. A trafik füstbe ment. Ebből nyitok egy kis parfümüzletet... De minek volt neki ennyi szagosvíz?

...Annie pedig... Igen, Annie! A bátyja bizonyára vasútra tette a családját, amikor ő lehajtatott a völgybe, hogy nagymértékben exponálja magát. A családját e férfi bizonyára szerette, és volt benne annyi gyöngédség, hogy előre is óvja őket mindenféle kellemetlenségtől. És a kis, szeszélyes, bájos és vakmerően kíváncsi komtesz a nagy dolgot bizonyára a messze távolban tudta meg. Oly messziségben, ahol az ilyesmit a legokosabb női fejecske is alig érti meg. Csak megrebben, összerázkódik, belebámul a csúf titkokkal teli világba: mi ez, mi történt, lehet-e igaz, és az ő bátyja éppen!

- Miért tette? Tudni akarom. Mondja meg!

- Egy asszonyt védett.

- Egy asszonyt?

- Aki a szeretője volt. És magához tolakodott.

A bátor leány és a protestáns mágnás lehettek olyan határozott karakterek, hogy ilyen egyenesen beszéltek az egészről. Vagy bujkáltak egymás elől, és két egy húsból való szívet mindörökre elválasztott egy idegen kiontott vére? Minden olyan komplikált, és minden olyan egyszerű, ami emberekkel és azok körül történik. Történhettek kanapén való fekvések hónapokon át, le nem vetkőződések, a végtelenbe való gyásza egy leánynak, akivel bírni nem lehet. A papszabó fiának árnyéka fekete posztóval borít be egy ideig patriarchális boldogságban élő, rendkívül önérzetes mágnáscsaládot. És a folyton lefüggönyözött szobában fölvillannak vad vallomások:

- Maga megölte. Tudja meg, hogy az uramat ölte meg, a felesége voltam egészen.

- A sírból kivenném, újra megölném ezért!

- Megölheti. Én mégis az övé maradok.

És maradt. Kivágott, nagy toalettben látni gyönyörű mágnásleányokat, akik úgy bánnak kérőikkel, miként Porcia. És szépségüket, virágzó életerejüket őrzik mosolyogva és kegyetlenül. Mért, hogy leányok maradnak? A kezüket bírja egy árnyék?

Mindez azonban egy másik regény. És mert nincs minek sem kezdete, és nincs vége sem, habár silány pointerok magukat végnek nevezik és árulják is, íme:

A könnyárban fürdő és a bánattól nem látó szempár fölszárad, és lát egyszerre, amikor nyilvánvaló lesz, hogy más asszony csókját csókolta le egy büszke ajak egy hazug szájról. És a teli, szűziességében megzavart, gyönyörű test egy darabon még utálja és szégyelli magát; de lassan-lassan kifárad a rossz érzésekben, elcsitul a jó, egészséges álmokban, megújhodik az ábrándozásokban, és erőltetnie kell magát, hogy emlékezzen. Aztán jön a férj... Mennyivel, de mennyivel több titok nyugszik a szívekben, alszik el indulataiban, múlik el elmúlásában! Sokkal több, mint amennyit e szívek sejtenek!

...És a föld alá helyezett hősünknek anyja? Az író itt nem tud semmit mondani - a hangja elfogy.