A nap halála
Tengerként zúg a szél, az őszi szózat,
a panasza oly ünnepi, komor,
lombot cibál, búcsúzva bujdokol
s a fát pirosra festi véred, ó Nap!
Levélcsomón kavarognak a vészek;
álmot kínálva lassan jő az est,
az árnyba mindent bíborra fest
s görcsös, kopasz gallyon libeg a fészek.
Húnyj, húnyj, kevély Nap, fáklyafény, pihenj te!
Fényes szőnyegre csorran ki a véred,
mint összetört, véres szívünk szerelme.
Halj meg ─ te felkelsz! Jó reményre fekszel.
De visszatér-e a hang, láng és az élet
ha majd szegény szívünk megpattan egyszer?