A négyéves férfi
| A négyéves férfi szerző: Karinthy Frigyes |
Az „Illustrierte Zeitunge”-ban ismerkedtem meg a nevezetes emberrel, a négyéves férfival, aki csak négy éves, de már, hogy is mondjam csak, szóval, hát igen. Azonnal meginterjúvoltam.
Mély basszus hangon köszönte meg érdeklődésemet, és szívélyesen leültetett a nyolcadik oldal szélére, ahol arcképe talpig megjelent profilban. Szivarral kínált, és barátságosan megveregette a vállamat.
– Csak semmi elfogultság, fiatalember – mondta biztatóan, recsegő hangon. – Velem egész természetes modorban beszélhet, én tudom, mi az, mikor valaki egy nagy emberrel először szembekerül. Én is voltam elfogult és félszeg ifjonc, mint maga, barátom, aki mindjárt zavarba jön, mi?
– Igenis, szerkesztő úr – dadogtam zavartan.
– Na látja, barátom. Nekem nagyon kedves az ilyen kamaszember. Én is voltam kamasz, szép idők voltak. Már hároméves voltam, és ha egyedül hagytak holmi csinos tyúkkal, hát, akár hiszi, akár nem, alig tudtam beszélni vele. Ez a mi rossz szenteskedő és hibás neveltetésünk, higgye el fiatalember: vén professzorok kezei közt, melegházban. Az ifjúságot teletömik mindenféle szamársággal, aminek semmi köze a nagy, gyönyörű, piros élethez: könyvekkel, irodalommal, filozófiával, meg más efféle tejberizzsel. Egy elpocsékolt ifjúság után kellett rájönnöm, amit olyan gyönyörűen ír meg Schiller a „Goethe” című faustjában: „Rövid az élet, örök a sír, bolond aki emlékkönyvbe ír!”
– Igenis, szerkesztő úr.
– Rám hallgathat, fiatalember, én is voltam ilyen szegény, hórihorgas álomveréb, mint maga. Hallom, írogat is, fiatalember. Láttam valami könyvét, valami drámáját vagy mit, amiben a női lélek rejtelmeivel foglalkozik, és a férfi lelkére gyakorolt hatásával a nőnek. Hát ez szamárság, fiatalember.
– Igenis, szerkesztő úr.
– Hát ez szamárság, barátom, de megbocsátható szamárság. Az ilyen fiatal kezdőknek vannak ezek a nehéz problémáik a nővel. Majd ha benőtt a feje lágya magának is, mint nekem; rá fog jönni, hogy a nő nem egy rejtély, hanem a nő egy jó tyúk, tudja barátom, és van jó tyúk és nem jó tyúk, ez az egész. Csakhogy ahhoz élni kell, fiam, az életet kell megismerni, a nagy, piros életet, úgy, ahogy van, arról kell írni, fiacskám, és nem mindenféle fantasztikus elméleteket csinálni, filozofálni, moralizálni; ezek csak olyan éretlen kamaszdolgok, fejletlen kezdők agyrémei. Majd rájön maga is, barátom. Pénz, siker, egy jó tyúk – ez a művészet, barátom, és nem a holdkóros nyavalygás. Látja, én most fejezem be a „Szőke bestia” című háromfelvonásos életképemet, már ötezer korona előleget adott rá a direktor, mert egy olyan igazi, jó meleg, vastag életdolog. Majd maga is idefejlődik, ha van tehetsége hozzá. Persze most még olyan problémái vannak, hogy a tejbegríz sűrűen jobb-e, vagy hígan. Mi? Vallja be, hogy erről írt abba az izébe, abba a könyvbe; aminek láttam a címlapját. Na látja, tudom én, milyen bajaik vannak maguknak. Kétéves koromban én is ilyen matemizikai dolgokkal foglalkoztam, mint maguk, fiatalok.
– Pardon, talán metafizikait tetszett mondani akarni, szerkesztő úr.
– Vagy mefazimikai, bánom is én, szóval az a dolog, ami a tejbegrízzel foglalkozik, hiszen tudom, én is voltam fiatal. Hja, hol vannak azok a szép, naiv idők! Csakhogy higgye el nekem, érett embernek, férfinak, beérkezett írónak, hogy minden elmélet szürke, az élet, fiatalember, az a jó meleg, igazi élet, az lehet csupán célja minden rendes embernek, rendes művészetnek. A többi link dolog, meg smokkság, széplélekség, ilyen fiatal, csak nímandok csinálják, nem életdolog, okos gyerekek nem teszik aztat. Na, isten vele, tata, most dolgom van, örültem, hogy láttam, vár a kiadóm, meg egy macska, akit megfőztem. Szóval, félre a buta könyvekkel, az pepita. Itt van egy jó szivar, pá magának.