A muzsika
szerző: Tömörkény István
Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan egyszerűforma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is könnyebb, mint amaz a vastengelyű üresen. Nem hiába vannak errefelé nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy milyen kocsi való ide.
Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére, sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin; mert sötét van, nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka félrebicsaklik, s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka, pedig a nap nem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy hazaérjen, s hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák közt, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le, mint a holtfáradt; ha nem várják: mérges, ha várják: az a baja, hogy miért várták - nem, ez a mesterség nem ér semmit, napvilággal kell hazaérni, az bizonyos.
Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly könnyű vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját, kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a másik sógor is, és büszkén mutogatják a dohány parazsát:
- Ehol e! Keresi a fináncot.
A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik, nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának hallatára megbúvik a finánc (az effajta dohányok oly különösek lévén, hogy halladszik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött, játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában. Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda be nem mennek. A kútnál pedig megállani! - ki ne állna meg az útszéli kútnál? A lovacskák feje már jóideje arrafelé van fordulva, amerről az ágast látják, a lovacskák szaladás közben szívesen kortyannak egyet, és a hűs vizecske hosszú torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik, amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára, s az ostorfát a dézsa állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyű a dézsa, kávája sincs a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki mármost ehhez nem ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet magára locsolja, s azután ilyen csuromvizesen a magas kútról a homokba ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne tekinteni. (Nem toll ez hé, se nem kalamáris...)
Azután pedig megint csak halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa. Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ott feledte a pipát a kút oldalában, de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki látott ekkora örömet? - a dohány magára hagyatva is még mindig keresi a fináncot.
Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége valóban csodába illő. Ami a földeket illetné, amiken a kocsi átszalad, azokban vannak úgymondott feketeföldek meg homokok. Valójában azonban egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké sárga, míg megint másé oly fehér, mint napon járó apró kis tanyai lánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák meg fehérek, már amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más, sokszínű, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag, azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember, aki el tudná beszélni, s lám, a csendben kocogó kocsi üléséről mégis látható.
Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja, hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar, most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott, és tánc van. Nem valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjon, ez a koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony, zömök, hátul csatra járó csizmában, huszonöt év előtti úri divat volt ez a csizma, ma nem tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta akkor az a csat. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a néphez használtabb csizmák alakjában - tehát így fölöltözve hordozta a furulyások után a dalos koporsót a zömök ember, és igen csak szólaltatta:
Két karikagyűrű van az ujjamon,
Találok szeretőt falun, városon,
Találok én szeretőt,
Minden ujjamra kettőt,
Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat...
Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei edény: barnát, gavallérosat. És lippennek rá egyet a mulatók. A mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika. A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell hozzá, csak a jobb kezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amihez a húrok hozzáérnek, persze, zúgnak is. Huszonkét játéka van a zenei edénynek, idest: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a csatoscsizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma se látszik, födele van, nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogyha leesik, a földre ne essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye hasába éppolyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a húszas. Jó. De a sógor szintén utána óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után, s megint belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri. De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot:
- Ne bántsanak engem - mondja haragosan. - Akkor zavargassanak, ha vége van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik.
Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját illetné, ez nem más, mint a lant; a régi magyarul tekerőlantnak nevezett formája a lírának. Nemigen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon került az Alföldre, s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos lenne elmenni, mert össze-összetévesztik mással.
(Comenius a debreceni janua linguaeben említi, ahol az éneklésnek tudományáról beszél, s tekerőlantnnak mondja, latinul: sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis Pictusban említi a muzsikáló-hangicsáló szerszámok között: "a tekerőlant (kintorna) belül a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak, fogattatnak, illettetnek". Itt lírának meg leiernek is nevezi, de képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a bodzafafurulya: "bozfában alkotott igreckésség"-nek mondja a bécsi kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik: genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a csatoscsizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott Bauernleiernnek tartják; a francia a vielle-ek közé sorozza; az angol neve: hurdygurdy.
Mint látható, elég változatos és körülményes sorsú muzsika, amely most itt szól a csárda udvarán. Hangja úgy zúg, mint a nagybőgőé, s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják, és játszani is értenek rajta, messzebb vidékre is elviszik falusi lakodalmakba muzsikálni.)
Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjra és kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni.
- Meg - mondja az ember -, de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal.
- Hát itt hagyjuk. A korcsmáros majd beküldi alkalomadtán.
Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is adjuk, hogy meg ne bánja az alkut.
- Dehát... dehát... - szól meglepődve -, még oda se adtam...
- Majd ideadja. Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi?
- Hát hiszen - vélte csendesen -, hát persze, hogy persze.
De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a lantot.
- Hát behoztam magam - mondja. - Veszekedés volt ott az éjjel, mondom, még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a csárdásnak, elronthatnák.
Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott, barna födelére égetve van: Én, Csendes István készttettem ezt a muzsikát, Szentes... - az évszámok lekoptak róla.
Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember aki tegnap nem szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csörgését, most ráadásul némi útiköltséget kért, mert - mondta -, hogy behozhassa épségben a muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról, s most vasúti jegybe kerül, hogy hazatérhessen.
Azután leült. A lantot az ölébe vette, s hosszú szíjait átcsatolta a derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára végigjártatta a balkezét, s még egyszer elzúgta az öreg szerszám:
Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat...
Még az ajtóból is visszaszólt:
- Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva... Ha nem hát nekem nagy, magas embernek való ez... Majd csinálok másikat - vigasztalta magát, és csendesen behúzta maga után az ajtót.