A mocsárban
| A mocsárban szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Kecsesen ringatózva a nyeregben, hófehér tiszti köpenyegben egy fiatal ember lovagolt be, „M. E. Rotstein utódai” pálinkagyárának nagy udvarába. A nap derűsen csillant végig a hadnagy vállain, a fehér nyírfatörzseken és az udvaron heverő cseréprakásokon… Mindenen a nyári napnak ragyogó, egészséges szépsége áradt el és semmi sem akadályozta a természet nedves fiatal zöldjét, hogy boldogan megremegjen és hogy a derűs kék éggel kacérkodjék… Még a téglaházak piszkos, kormos külseje és a rossz pálinkának nehéz szaga sem rontotta el az általános jó hangulatot. A hadnagy vidáman ugrott ki a nyeregből, a lovat átadta egy odasiető embernek és finom, fekete bajuszát pödörve, a tornácba lépett. A régi, de világos és puha futószőnyegekkel borított lépcsőfeljárat legfelső fokán egy már nem fiatal, kissé gőgös arcú leány fogadta. A hadnagy szótlanul nyújtotta neki át névjegyét.
Míg a leány a belső szobákba ment, elolvashatta a névjegyet: Alekszandr Grigorjevics Szokolszkij. Egy perc múlva visszatért és jelentette a hadnagynak, hogy a nagyságos kisasszony nem fogadhatja, minthogy nem érzi magát egészen jól. Szokolszkij a mennyezetre nézett és félrehúzta alsó ajkát.
– Bosszantó! – mondotta. – Hallja-e, kedvesem, – folytatta azután élénken, – menjen és mondja meg Szuszanna Moiszejevnának, hogy nagyon sürgősen kell vele beszélnem. Nagyon sürgősen! Csak egy percre fogok alkalmatlankodni. Ne vegye rossz néven.
A leány vállát vonogatta és lassan visszament a kisasszonyhoz.
– Rendben van! – sóhajtotta, mikor nemsokára visszatért. – Kérem!
A hadnagy öt vagy hat nagy, gazdag bútorzatú szobán, majd egy folyosón ment keresztül és végül egy tágas, négyzet alakú szobába jutott, ahol már az első lépésnél feltűnt neki a virágzó növények nagy sokasága és az émelygésig erős jázminillat. A virágok körülhúzódtak a falak mentén, elborították az ablakokat, aláhullottak a mennyezetről, befészkelődtek a szegletekbe, úgy hogy a szoba inkább üvegházhoz hasonlított, mint lakáshoz. Cinegék, kanári madarak, tengelicék csicseregve röpködtek a lombok között és nekiütődtek az ablakoknak.
– Bocsásson meg kérem, hogy itt fogadom! – szólalt meg egy teli női hang, mely nem minden báj nélkül rácsolta az „r”-eket. – Tegnap fejfájásom volt és ma nem akarok mozdulni, nehogy újra visszakapjam. Mit parancsol?
Éppen szemben a bejárattal, nagy, régi formájú karosszékben, bekötött fejét a párnára hajtva vissza, egy drága kínai pongyolába öltözött nő ült. A horgolt pamutkendő mögül csak egy hosszú, hegyes, hajlott orr és két nagy fekete szem látszott ki. A bő ruha elfödte alakját és idomait, de szép, fehér keze, hangja, orra és szeme után ítélve nem tarthatta az ember többnek huszonhat-huszonnyolc évesnél.
– Bocsássa meg makacsságomat… – szólalt meg sarkantyúját megpengetve a hadnagy. – Van szerencsém bemutatkozni, nevem: Szokolszkij! Unokafivéremnek, az ön szomszédjának, Alekszej Ivanovics Krjukovnak megbízásából jöttem, aki…
– Oh, tudom! – szakította félbe Szuszanna Moiszejevna. – Ismerem Krjukovot. Foglaljon helyet, nem szeretem, ha valami nagy áll előttem…
– Rokonom megbízott, hogy egy szívességre kérjem meg önt, – folytatta a hadnagy, újra megpengetve sarkantyúját és azzal a kecsességgel ülve le, mely a katonai egyenruhára annyira jellemző és amely sehogy sem illik a polgári kabáthoz. Az ügy a következő: Az ön megboldogult édesatyja az elmúlt télen zabot vásárolt rokonomtól és egy kisebb összeggel még adós maradt neki. A váltó csak egy hét múlva esedékes, de unokabátyám nagyon kéri, hogy ha csak lehetséges, még ma szíveskedjék neki azt az összeget megfizetni.
Míg a hadnagy beszélt, lopva körülnézett.
– Úgy látszik, hogy hálószobában vagyok, – gondolta.
A szegletek egyikében, ahol a lomb sűrűbb és magasabb volt, rózsaszínű, temetési kocsira emlékeztető baldachin alatt feldúlt, kibontatlan ágy állott. Mellette két széken egy csomó összegyűrt női ruha hevert. A kabátszárnyak és összenyomott csipkéjű és gyűrött fodrú ujjak lelógtak a szőnyegre, amelyen itt-ott szalagok, cigarettavégek és cukorkahüvelyek csillogtak… Az ágy alól a tompa orrú és hegyes cipőknek és papucsoknak egész hosszú sora kandikált elő. És a hadnagynak úgy tetszett, mintha ez édeskés jázminszag nem a virágokból áradna ki, hanem az ágyból és papucsokból.
– Milyen összegről szól a váltó? – kérdezte Szuszanna Moiszejevna.
– Kétezerháromszáz rubelről.
– Ohó! – mondta a zsidó nő, másik nagy szemét is megmutatva. – És ön azt mondja – kisebb összegről van szó. Különben egészen mindegy, hogy ma vagy egy hét múlva kell-e valamely adósságot kiegyenlíteni, de ebben a két hónapban, apám halála óta, annyit kellett fizetnem… annyi ostoba vesződségem volt, hogy a fejem is szédül tőle! Képzelje el, külföldre akarok utazni és arra kényszerítenek, hogy ostobaságokkal foglalkozzam!… Pálinka, zab… – mormogta, miközben szemét félig lehunyta, – zab, váltó, percentek, vagy mint intézőm mondja – perecentek... Borzasztó. Tegnap egyszerűen elkergettem az adóembert… Az ő szeszmérőjével kínoz engem! Meg is mondtam neki: menjen a pokolba a maga szeszmérőjével. Kezet csókolt és ment. Mondja csak, nem tudna-e az ön unokabátyja két-három hónapig várni?
– Kegyetlen kérdés! – felelte a hadnagy nevetve. – Unokabátyám egy évig is várhatna, de én nem várhatok! Meg kell önnek tudniillik mondanom, hogy enmagamért fáradozom. Minden áron pénzre van szükségem és unokabátyámnak éppen most nincs egyetlen felesleges rubelje sem. Így hát ide-oda kell futkosnom, hogy adósságokat hajtsak be. Éppen az imént voltam a bérlőnél, most itt ülök önnél és azután máshová megyek és így tovább, míg nincs együtt ötezer rubelem. A pénzt okvetlenül meg kell szereznem!
– Ugyan? Hát mire kell ilyen fiatal embernek pénz? Mulatság, játék. Eljátszotta, eltivornyázta, vagy meg akar talán házasodni?
– Eltalálta, – mondotta a hadnagy nevetve, miközben felemelkedett kissé és összepengette sarkantyúit. – Valóban, megnősülök…
Szuszanna Moiszejevna élesen vendégére nézett, savanyú arcot vágott és felsóhajtott.
– Nem értem, mért van az embereknek kedvük megnősülni! – mondotta, miközben zsebkendőjét kereste. – Az élet olyan rövid, az embereknek olyan kevés a szabadságuk és még külön lekötik magukat!
– Mindenkinek megvan a maga véleménye...
– Persze, persze, mindenkinek megvan a maga véleménye… De mondja csak, szegény leányt vesz el? Szerelemből? És mért van épen ötezerre szüksége, mért nem négyre, háromra?
– Milyen kíváncsi! – gondolta a hadnagy és így felelt: – Az ügy úgy áll, hogy tiszt nem nősülhet huszonnyolc éves kora előtt. De ha mégis meg akarja tenni, akkor vagy le kell mondania rangjáról, vagy ötezer rubelnyi kauciót kell letennie…
– Oh, most már értem… De ön éppen az imént mondotta, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye… Hiszen lehet, hogy az ön menyasszonya valami egészen különös és kiváló lény, de… valóban nem értem, hogy jóravaló, becsületes ember hogy élhet együtt egy asszonnyal? Nem értem, ha agyonüt sem! Én hála istennek, már huszonhét éve élek, de még sohasem láttam elviselhető asszonyszemélyt. Valamennyi piperebaba, erkölcstelen, hazug… Csak szobalányokat és szakácsnékat tűrök meg, de az úgynevezett „tisztességeseket” még ágyúlövésnyire sem bocsátom közelembe. Szerencsémre ők maguk is gyűlölnek engem és nem tolakodnak. Ha valamelyiknek pénzre van szüksége, férjét küldi hozzám, de maga, a világért sem jön hozzám, nem büszkeségből, hanem egyszerűen gyávaságból, mert fél, hogy jelenetet csinálok neki. Oh, én nagyon jól megértem gyűlöletüket! Persze! Hiszen én nyíltan és őszintén megmutatom, amit ők ember és isten előtt minden erejükkel elrejteni igyekeznek. Hogyne gyűlölnének hát? Bizonyára ön is eleget hallott már rólam…
– Még csak olyan rövid ideje vagyok itt, hogy…
– No, no… már látom a szeméből! De hát unokabátyja felesége nem látta el erre az utra tanácsokkal? Ilyen fiatal embert figyelmeztetés nélkül küldeni ilyen borzasztó asszonyszemélyhez – hisz ez menthetetlen hiba? Hahaha… Különben hogy van unokabátyja? Csinos, helyre legény… Láttam néhányszor a misénél… Mit néz úgy rám? Nagyon gyakran járok templomba. Mindannyiunknak egy istenünk van… Művelt ember szemében nem annyira a külső a fontos, mint az eszme… Ugye?
– Persze… természetesen… – mondotta mosolyogva a hadnagy.
– Igen, az eszme… De ön egyáltalában nem hasonlít unokabátyjához! Ön is szép, de unokabátyja szebb. Csodálatos, hogy milyen kevés hasonlóság!
– Ez nem csoda; hiszen csak unokafivérek vagyunk.
– Persze, persze. Okvetlenül ma van szüksége a pénzre? Miért ma?
– Szabadságom a napokban jár le.
– Akkor persze nincs mit tenni! – sóhajtotta Szuszanna Moiszejevna. – Hát jó, megkapja a pénzt, noha tudom, hogy szidni fog. Ha a lakodalom után összeveszett a feleségével, akkor így fog szólani: Ha az a ronda zsidó asszony nem adott volna pénzt, még most is szabad volnék, mint a madár! Csinos a menyasszonya?
– Az, meglehetősen…
– Hm… Még mindég jobb… legalább valami, legalább a szépség, ez is több mint semmi… A nő különben sem kárpótolhatja a férfit ürességéért szépségével.
– Ez eredeti! – mondotta a hadnagy nevetve. – Ön is asszony és annyira gyűlöli az asszonyokat!
– Asszony… – mondotta Szuszanna nevetve. – Hát tehetek én arról, hogy isten ilyen hüvelybe dugott? Ennek éppen olyan kevéssé vagyok oka, mint ön a bajuszának. A tok megválasztása nem a hegedűtől függ. Nagyon szeretem magamat, de ha arra emlékeztetnek, hogy asszony vagyok, gyűlölni kezdem magamat. No, de most menjen innen, mert fel akarok öltözni. Várjon rám a szalonban.
A hadnagy kiment és azonnal mélyen fellélegzett, hogy megszabaduljon a nehéz jázminszagtól. Már szédülni kezdett. Csodálkozott.
– No ez aztán furcsa valami! – gondolta, míg körülnézett. – Hiszen egészen értelmesen beszél, de… kissé sokat és túlságosan nyíltan. Kissé pszichopatikus valószínűen.
A szalon gazdagon volt berendezve és azzal az igénnyel díszítve, hogy a fényűzés és divatosság benyomását keltse fel. Voltak benne domborműves bronztányérok, az asztalokon nizzai és rajnai képes levelezőlapok hevertek, nem hiányzottak az antik vázák és japán szobrocskák sem, de mindezek a tárgyak, melyeknek a fényűzés és divatszerűség benyomását kellett volna felébreszteniük, csak növelték azt az ízléstelenséget, mely az aranyozott párkányzatban, a virágos kárpitban, a kirívó plüsstakarókban és a rossz, nehéz keretekben foglalt olajnyomatokban szólalt meg. Ezt az ízléstelenséget még csak rikítóbbá tette a bevégzetlenségnek és túltömöttségnek benyomása, amelynél fogva úgy érezte az ember, mintha sok minden hiányoznék és mintha sok más egyebet ki kellene viszont dobni. Látszott, hogy az egész berendezést nem egyszerre szerezték meg, hanem alkalmi vételeken és árveréseken.
Magának a hadnagynak nem volt valami túl finom ízlése, de ő is észrevette, hogy az egész berendezésnek valami olyan jellegzetes sajátossága volt, melyet sem fényűzéssel, sem divattal nem lehet elfedni… és ez a sajátosság a női, házias kéz nyomának teljes hiánya volt, pedig tudvalévően az ilyen női kéz adja csak meg a szobaberendezéseknek a melegség, a költészet és a kedélyesség koloritját. Itt hidegség áradt ki mindenből, mint a pályaudvarok várótermeiben, a klubokban és a színházi előcsarnokokban.
Specifikusan zsidós nem volt semmi a szobában, kivéve talán azt a nagy képet, mely Jákobnak és Ézsaunak találkozását ábrázolta.
A hadnagy körülnézett és vállát vonogatva gondolt új, különös ismerősére, fesztelen modorára és furcsa beszédére.
Ekkor kinyílt az ajtó és a küszöbön megjelent ő maga – karcsú, hosszú, fekete ruhában és erősen fűzött, mintegy kifaragott derékkal. A hadnagy most az orron és a szemeken kívül egy fehér, halovány arcot és egy feketefürtös fejet is látott.
Nem tetszett neki, noha nem tette rá a csúnyának benyomását. Általában előítélete volt minden, nem orosz arc ellen, de most azonkívül úgy találta, hogy a fekete fürtökhöz és az erős szemöldökökhöz nem illik a fehér arc, mely haloványságával önkénytelenül is az unalmas jázminillatra emlékeztette, és az volt továbbá a benyomása, hogy Szuszanna orra és füle olyan feltűnően fehérek voltak, mintha valami halott fejéhez tartoznának, vagy mintha átlátszó viaszkból öntötték volna. Ha mosolygott, fogaival együtt kilátszott halovány foghúsa is és ez sem tetszett neki.
– Sápkóros… – gondolta. – És hozzá még ideges is valószínűleg, mint valami kotlóstyúk.
– Na látja, itt vagyok! – mondotta Szuszanna Moiszejevna. – Jöjjön.
És előre ment, míg útközben leszedte a virágokról a megsárgult leveleket.
– Mindjárt megkapja a pénzt és ha kívánja, reggelit is tálaltatok. Kétezerháromszáz rubel: Ilyen jó üzlet után bizonyára étvággyal fog enni. Tetszenek önnek szobáim? Az idevaló hölgyek azt állítják, hogy fokhagymaszag van nálam. Ebben a konyhaviccben ki is merül aztán egész szellemességük. Nos hát biztosítom, hogy nálam még a pincében sincs foghagyma és mikor egyszer egy fokhagymaszagú orvos lépett be szobámba, megkértem, hogy vegye a kalapját és hogy máshol illatozzon tovább. Nálam nem hagyma-, hanem orvosságszag van. Apám, kit a szél ért, másfél évig feküdt ágyban és az egész házat orvosságokkal fertőzte meg. Másfél évig! Sajnálom szegényt, de örülök, hogy meghalt; annyit szenvedett!
A tisztet két vendégszobaféle helyiségen és a termen vezette végig és a maga kis szobájában állott meg, melynek női íróasztalát csecsebecsék borították el teljesen. Az asztalka mellett, a szőnyegen néhány kinyitott és megfordított könyv feküdt. A szobácskából egy kis ajtó nyílott, melyen keresztül egy megterített asztalt lehetett látni.
Megállás nélkül tovább csevegve, Szuszanna egy csomó apró kulcsot húzott elő zsebéből és egy művészi, meghajlított fedelű furcsa szekrénykét nyitott ki.
Mikor a fedél felemelkedett, a szekrény fájdalmas melódiát szólaltatott meg, mely a hadnagyot az eolhárfára emlékeztette. Szuszanna még egy kulcsot keresett elő és egy második fedelet nyitott ki.
– Földalatti folyosóim és titkos ajtóim vannak, – mondotta, miközben egy szattyánbőrből készült tárcát vett elő. – Eredeti szekrény, ugye? És ebben a tárcában van vagyonomnak negyed része. Nézze meg, milyen duzzadt! Csak nem fogja életem világát kioltani?
Szuszanna a hadnagyra nézett és jólelkűen nevetett. A hadnagy is nevetett.
– Hiszen egészen pompás nőszemély! – gondolta és azt nézte, hogy mint csúsznak a kulcsok ujjain keresztül.
– Megvan! – mondotta Szuszanna, miközben előszedte a kulcsot a tárcából. – Nos, hitelező úr, adja át váltóit. Tulajdonképpen mégis csak borzasztó ostobaság a pénz! Olyan semmi valami és mégis hogyan szeretik az emberek és különösen az asszonyok! Tudja, én testestől-lelkestől zsidó nő vagyok, szenvedélyesen szeretem a mi Smuljainkat és Jankeljeinket, de amit szemita vérünkben utálok, az a pénzvágy és a kapzsiság. Takarékoskodnak és maguk sem tudják mi célból. Élni kell és élvezni, ám ők félnek, hogy egy kopekkel többet költenek. Ebben a tekintetben jobban hasonlítok akármelyik huszárhoz, mint Smulhoz. Nem szeretem, ha a pénz sokáig fekszik egy helyen. Különben azt hiszem, hogy egyáltalában nem hasonlítok zsidó nőre. Mondja, nagyon elárul kiejtésem? – Mit mondjak? – felelte a hadnagy zavartan. – Ön tisztán beszél, de rácsol…
Szuszanna nevetett és a kulcsot a tárca zárjába dugta. A hadnagy egy csomó váltót húzott ki zsebéből és tárcájával együtt az asztalra tette.
– Semmi sem árulja el annyira a zsidót, mint kiejtése! – folytatta Szuszanna, vidáman nézve a hadnagyra. – Akárhogyan adja is az oroszt vagy franciát, kiejtése mindég pellengére állítja. De nálam nincs így… Ugye?
Mindketten nevettek.
– Istenemre, – gondolta Szokolszkij, – pompás!
Szuszanna előre lépett, a tárcát a székre tette és arcával egészen közel hajolva a hadnagyéhoz, így folytatta:
– A zsidók után az oroszokat és franciákat szeretem legjobban. A gimnáziumban rosszul tanultam és a történetet csak kevéssé ismerem, de az az érzésem, hogy a világ sorsa ennek a két népnek a kezében van. Sokáig éltem külföldön… még Madridban is tartózkodtam egy fél évig… Alaposan megismertem az embereket és meggyőződtem, hogy az oroszokon és franciákon kívül nincs más jóravaló nép. Nézzük csak a nyelveket… A német – valóságos lónyelv, az angol – no valami ostobább el sem képzelhető: fajt – fijt – finjt! Az olasz csak akkor hangzik kellemesen, ha lassan beszélik, de ha az olasz kofákat hallja az ember – ez ugyanaz a zsidó zsargon. És a lengyelek? Oh, uram istenem! Nincs utálatosabb nyelv! »Nie pieprz Pietrze vieprza pieprzem bo mozesz przepieprzyé wieprza pieprzem.« Ez azt jelenti: Ne borsozd meg Péter a malacot borssal, mert a malacot túlborsozhatod borssal. Ugye? nagyszerű… ha, ha, ha , . .
Szuszannának könnybe lábadt a szeme és olyan kedves, átragadó nevetésbe tört ki, hogy a hadnagy, mikor ránézett, szintén vidáman és hangosan kacagott fel.
Szuszanna megfogta vendégének kabátgombját és folytatta:
– Ön persze nem szereti a zsidókat… Nem tagadom, nekik is, mint minden népnek, megvannak a maguk hibái. De a zsidók az okai? Nem, nem a zsidók az okai, hanem a zsidó asszonyok! Ezek rövidlátók, kapzsik, unalmasak, híján vannak minden költészetnek… Ön bizonyára nem élt még együtt zsidó nővel és így nem tudja, hogy ez miféle élvezet!
Az utolsó szavakat elnyújtva mondotta Szuszanna, az előbbi jókedv nélkül és anélkül, hogy nevetett volna. Hallgatott, mintha őszintesége megijesztette volna és arca hirtelen és különös és érthetetlen módon húzódott félre. Szeme mereven a hadnagyra szegeződött, ajkai megnyíltak és felfedték összeszorított fogait. Egész arcán, nyakán, sőt mellén is valami gonosz, macskaszerű kifejezés ömlött el. Anélkül, hogy tekintetét elfordította volna vendégéről, gyorsan oldalvást fordult és hirtelen, macskaszerűen felragadott valamit az asztalról. Mindez néhány másodperc alatt történt.
A hadnagy mozdulatait követve, látta, hogy öt ujja mint gyűri össze váltóit, hogy a fehér, zizegő papiros mint villog fel szeme előtt és mint tűnik el Szuszanna markában.
Ez a fordulat, mely olyan élesen, váratlanul vezetett a jóindulatú nevetéstől a bűntetthez, annyira meglepte a fiatal katonát, hogy elhalványult és egy lépéssel hátrált…
Szuszanna azonban, anélkül hogy elfordította volna róla kutató tekintetét, összeszorított öklét csípője körül jártatta és zsebét kereste, ökle, mint valami megfogott hal, görcsösen vonaglott zsebe körül és még mindég nem tudta a nyílást megtalálni.
Még egy pillanat és a váltók a női ruhák titkos rekeszeiben tűntek volna el, de akkor a hadnagy halkan felkiáltott és inkább ösztönétől, mint eszétől vezetve, az összeszorított ököl alatt, megragadta Szuszanna karját. Ez még jobban vicsorította fogát és minden erejét összeszedve, kitépte kezét. Ekkor Szokolszkij egyik kezével a derekát ölelte erősen körül, másikkal mellét és a küzdelem megkezdődött. Attól való félelemben, hogy nőiességét megsérti, vagy hogy fájdalmat okoz neki, csak arra törekedett, hogy mozdulatait megakadályozza és hogy megragadja öklét, melyben a váltókat szorongatta. Szuszanna azonban angolna módra forgatta hajlékony, ruganyos testét a hadnagy karjaiban, ki igyekezett magát belőlük szabadítani, könyökével mellét döngette, karmolta, úgy hogy a fiatal embernek egész testén végig kellett kezével siklania és akarata ellenére fájdalmat okozott neki és megsértette nőiességét.
– Milyen rendkívüli valami! Milyen különös, – gondolta, anélkül, hogy magához tért volna a csodálkozástól és minden idegszálával érezte, hogy mennyire megrészegítette a jázminillat.
Némán, mélyen lihegve és a bútorokban megbotolva, jutottak egyik helyről a másikra. Szuszannát magával ragadta a küzdelem. Vörös lett, behunyta a szemét, sőt egyszer arcát akaratlanul végighúzta a hadnagyén, úgy hogy ez ajkán valami édeskés ízt érzett. Végre megragadta a leány öklét…
Miután kinyitotta és látta, hogy a váltók nincsenek többé benne, elengedte Szuszannát. Vörös arccal, összeborzolt hajjal, nehezen lélegezve, néztek egymásra.
A leány arcának gonosz, macskaszerű kifejezése, lassan-lassan jóságos mosolyba olvadt át. Nevetésbe tört ki és sarkán megfordulva, ama szoba felé indult, ahol reggelihez volt terítve.
A hadnagy lassan utána ment.
A leány asztalhoz ült és még mindig pirosan és lihegve, egy fél pohár oportói bort hajtott fel.
– Hallja-e, – szakította félbe a hadnagy a hallgatást, – remélem, hogy csak tréfál?
– Szó sincs róla! – felelte Szuszanna, miközben egy kis kenyérdarabkát dugott szájába.
– Hm… Hogy magyarázzam meg magamnak mindezt?
– Ahogy tetszik… Üljön reggelihez!
– Jó… De ez nem becsületes dolog!
– Lehet. Különben ne fáradjon azzal, hogy nekem erkölcsi prédikációkat tartson. Nekem megvannak a magam külön véleményeim a dolgokról.
– Nem fogja visszaadni a váltókat?
– Persze, hogy nem. Ha szegény, szerencsétlen ember volna, akinek nincs mit ennie, az egészen más lenne… De így… a nősüléshez van kedve!
– De hiszen a pénz nem az enyém, hanem unokabátyámé!
– És minek kell az ön unokabátyjának a pénz? Felesége toalettjeire? És nekem egészen közönyös, hogy az ön „belle-soeur”-jének vannak-e ruhái vagy nem…
A hadnagy már megfeledkezett arról, hogy idegen házban van, hogy egy hölgy vendége és nem feszélyeztette magát az illendőségtől. Fel és alá járt a szobában, sötét arcot vágott és idegesen rángatta inggallérját. Az, hogy Szuszanna becstelen cselekedetével lealacsonyította magát előtte, szabadabbá és merészebbé tette.
– Az ördög tud ebből kiokoskodni! – morogta. – Tudja meg, hogy én innen nem megyek addig el, míg váltóimat vissza nem adja!
– Ah, annál jobb! – mondta Szuszanna nevetve. – Miattam egészen háziasan rendezkedhetik be nálam, annál vígabb életem lesz nekem.
A hadnagy a küzdelemtől izgatottan nézett Szuszanna nevető, merész arcára, rágcsáló szájára, hullámzó keblére és egyre biztosabb és vakmerőbb lett a magatartása. Ahelyett, hogy váltóira gondolt volna, azokat az elbeszéléseket igyekezett sóváran emlékezetében felidézni, melyeket rokonától a zsidó leány regényes kalandjairól és szabados életmódjáról hallott. És ezek a visszaemlékezések még jobban ingerelték merészségét. Hirtelen a zsidó leány mellé ült le és anélkül, hogy váltóira gondolt volna, enni kezdett…
– Bort parancsol vagy pálinkát? – kérdezte Szuszanna nevetve. – Tehát itt nálam akar a váltókra várni? Oh, maga boldogtalan, mennyi napot és éjszakát kell majd ebben a várakozásban nálam töltenie! Menyasszonya csak nem fog igényekkel fellépni?…
* * *
Mintegy öt óra múlott el. A hadnagy unokabátyja, Alekszej Ivanovics Krjukov, hálókabátban, papucsban járt fel s alá szobáiban és nyugtalanul tekintett ki az ablakokon. Nagy, derék, hosszú, fekete szakállú és férfias arcú úr volt és amint Szuszanna helyesen jegyezte meg, szépnek lehetett mondani, noha már ahhoz a korhoz járt közel, mikor a férfiak feleslegesen megvastagodnak és megtelnek és hajuk lassanként kopni kezd. Eszét és egész lényét tekintve, azok közé a természetek közé tartozott, melyekből olyan sok van társadalmunk intelligensebb rétegeiben: szívélyes, jóindulatú és jól nevelt, aki nem idegenkedik a tudományoktól, a művészetektől, a vallástól és aki felfogásában lovagias, de akinek jelleme nem mély, sőt sok tekintetben korhadt. Szeretett jól enni és inni, kitűnően kártyázott, értett kissé az asszonyokhoz és lovakhoz, de minden más tekintetben lassú volt és nehézkes, mint valami fóka. Nyugalmából csak rendkívüli, nagyon is felháborító események hozták ki, de ilyenkor azután el is felejtett mindent ezen a világon és rendkívüli tevékenységet fejtett ki. Párbajról szónokolt, hétíves kérvényt írt a miniszterhez, az egész kerületen végig vágtatott, az ellenfelének szemébe kiáltotta, hogy gazember, pöröket indított meg, stb.
– Hogy van az, hogy Szasánk még mindig nincs itthon? – kérdezte feleségétől, miközben kinézett az ablakon. – Már itt volna az ideje!
Miután hat óráig vártak a hadnagyra, Krjukovék leültek az ebédhez. Este, mikor már itt volt a vacsora ideje, Alekszej Ivanovics minden lépésre, az ajtó minden nyikorgására odafigyelt és vállát vonogatta.
– Komikus! – mondotta. – Adta hadnagyunk biztosan a bérlőnél ragadt.
Mikor Krjukov vacsora után lefeküdt, már egészen megnyugodott abban a meggyőződésben, hogy a hadnagy a bérlőnél maradt és hogy egy jóféle tivornya után ott is tölti az éjszakát.
Alekszandr Grigorjevics csak másnap reggel tért haza. Zavartnak és álmosnak látszott.
– Négyszemközt kell veled beszélnem… – mondotta titokzatosan unokabátyjának.
A dolgozószobába mentek.
A hadnagy betette az ajtót és mielőtt beszélni kezdett, sokáig fel és alá j árt a szoba egyik sarkától a másikig.
– Mi történt velem, kedvesem! Nem is tudom, hogyan mondjam el neked… Nem fogod elhinni…
És dadogva, pirulva, anélkül, hogy rokona szemébe nézett volna, elbeszélte, hogyan járt a váltókkal.
Krjukov lehorgasztott fejjel és szétterpesztett lábakkal hallgatta az elbeszélést és mind komorabb lett.
– Ugye tréfálsz? – kérdezte.
– A pokolba a tréfákkal! Ez már nem tréfa!
– Nem értem, – morogta Krjukov, miközben elvörösödött és karjaival valami kétségbeesett mozdulatot tett. – Ez… erkölcstelenség részedről. Az az asszonyszemély a szemed láttára az ördög tudja mit, valami bűntényt követ el és te még szerelmeskedni kezdel vele!…
– De én magam sem értem, hogy ez hogyan történt! – dadogta a hadnagy és bűnössége tudatában pislogva nézett rokonára. – Becsületemre mondom, nem értem! Először életemben láttam ilyen szörnyeteget! És nem szépsége vagy esze teszik csábítóvá, hanem, érted, az a merészség, az a cinizmus…
– Merészség… cinizmus… Milyen tisztaság árad ezekből a szavakból! Ha már mindenáron merészségre és cinizmusra vágyakozol, hát emelj ki a sárból egy disznót és edd meg elevenen! Ez legalább olcsóbb, nem kerül kétezerháromszáz rubelbe!
– Hogyan fejezed ki magad! – mondotta a hadnagy orrát fintorgatva. – Vissza fogom neked fizetni ezt a kétezerháromszáz rubelt!
– Tudom, hogy visszafizeted, de most egyáltalában nem is a pénzről van szó. Vigye el az ördög a pénzt! Engem a te máléságod háborít fel, ez a puhaság… ilyen átkozott kislelkűség! És még hozzá vőlegény vagy… Az ilyen ember akar megnősülni!
– Erről ne beszélj… – mondotta elpirulva a hadnagy. – Most már magam is utálatosnak tartom… Szégyellem magam enmagam előtt… És milyen undorító és bosszantó, hogy most ezért az ötezer rubelért nénémnél kell koldulnom…
Krjukov még sokáig fel volt háborodva és még sokáig morgott, de azután, mikor megnyugodott, a pamlagra ült és ugratni kezdte unokaöccsét.
– Szép hadnagy! – mondotta megvető iróniával. – Szép vőlegény!
Hirtelen, mintha mérges pók csípte volna meg, felugrott, dobbantott lábával és fel és alá kezdett rohanni a dolgozószobában.
– Nem, ezt nem engedem! – szólalt meg, öklét összeszorítva. – A váltókat visszakapom! Én visszakapom! Majd én elbánok azzal az asszonyszeméllyel! Az ember ne verjen ugyan asszonyt meg – de azt nyomorékká verem… puliszkává őrlöm! Én nem vagyok hadnagy! Engem nem lehet cinizmussal és merészséggel leverni a lábamról! Ne-em, hogy az ördög vigye el!… Miska! – kiáltotta, – szaladj és mondd meg, hogy fogjanak be…
Krjukov gyorsan átöltözött, anélkül, hogy törődött volna az izgatott hadnaggyal, elhajtatott Szuszanna Moiszejevnához.
A hadnagy még sokáig nézett az ablakon keresztül a porfelhő után, mely a kocsi mögött haladt tova, azután ásított, nyújtózkodott és szobájába ment. Egy negyed órával későbben mélyen aludt…
Hat óra felé felkeltették és ebédhez hívták. – Igazán kedves, hogy Alekszej megvárakoztat bennünket az ebéddel! – fogadta az ebédlőben sógornője.
– Hát még nincs itt? – kérdezte a hadnagy ásítva. – Hm… Akkor talán a bérlőhöz tért be.
Vacsorára sem érkezett meg Alekszej Ivanovics. Felesége és Szokolszkij azt hitték, hogy kártyázás közben a bérlőnél maradt és ott tölti az éjszakát.
De egészen más történt, mint amit sejtettek.
Krjukov másnap reggel tért vissza és hallgatagon szobájába lopózott; anélkül, hogy jó reggelt mondott volna valakinek.
– Nos, mi történt? – kérdezte a hadnagy suttogva és nagy szemeket meresztett rá.
Krjukov intett a kezével és azután kitört belőle a nevetés.
– De hát mi ez? Mit nevetsz?
Krjukov a pamlagra dűlt, fejét a párnába nyomta és a visszafojtott nevetés görcsei között vonaglott. Azután felállott és nevetéstől könnyes szemmel nézve a csodálkozó hadnagyra, így szólt:
– Tedd csak be az ajtót. Na… ez aztán asszonyszemély, mondhatom neked!
– Visszakaptad a váltókat?
Krjukov reménytelen mozdulatot tett és újra nevetni kezdett.
– Micsoda nőszemély! – folytatta. – Ezt az ismeretséget neked köszönhetem! Hiszen ez a sátán alsószoknyában! Hát odaérkezem, belépek, tudod úgy, mint valami Jupiter, hogy enmagam is félni kezdek magamtól… Homlokomat összeráncolom, szemöldökeimet összehúzom, kezem ökölbe szorítom… Hallja-e, mondom, velem nem jó egy tálból cseresnyézni! Na és így tovább, ugyanezen a hangon. A törvénnyel, a kormányzóval fenyegetőzöm… Eleinte sírni kezdett, azt mondta, hogy csak tréfált veled, sőt odavezetett a szekrényhez is, hogy visszaadja a pénzt, azután azt kezdte bizonyítani, hogy Európa jövője az oroszok és franciák kezében van és szidta az asszonyokat… Én szamár, lépre mentem, éppen úgy, mint te… Azután szépségemet magasztalta, megtapogatta karomat, hogy lássa, milyen erős vagyok… és… és… amint látod, csak az imént tudtam tőle szabadulni… ha, ha, ha… Tőled egészen el van ragadtatva!
– No hiszen, szép fiú vagy! – mondta a hadnagy nevetve. – Nős vagy, érett korú… Aha… ugye szégyelled magad? Ugye utálatos? Különben félre a tréfával, nektek a kerületetekben egy Tamara hercegnőtök van…
– Mért a kerületünkben? Ilyen chameleon nincsen egész Oroszországban! Mióta élek, nem láttam még ilyesmit, pedig ez a szakmámba vág! Mondhatom, hogy valóságos boszorkányokkal volt dolgom – de ilyesmi! Éppen merészségével és cinizmusával… Ami benne olyan csábító, az az a hirtelen színváltozás, azok a hirtelen átmenetek, az a viharosság… brrr! És a váltók – fucs! Azokat a füstre tehetjük! Mindketten nagy bűnösök vagyunk az úr előtt, tehát felezünk. Nem kétezerháromszázat követelek tőled, csak a felét. De a feleségemnek azt kell mondanod, hogy a bérlőnél voltam.
Krjukov és a hadnagy a párnákba nyomták arcukat és nevettek. Olykor-olykor felemelték fejüket, egymásra néztek és újra visszahanyatlottak.
– Szép, kis vőlegény! – gúnyolódott Krjukov. – Szép kis hadnagy!
– Szép kis férj! – felelte Szokolszkij. – Szép kis családapa!
Ebéd közben célzásokban beszéltek, egymásra hunyorgattak és az asztalnál ülők csodálkozására, asztalkendőjükbe fojtották nevetésüket. Ebéd után sem múlt el vidám hangulatuk, töröknek öltöztek és a gyermekek mulattatására háborúsdit játszottak, miközben puskákkal kergették egymást.
Este sokáig vitatkoztak. A hadnagy azt bizonyította, hogy aljasságot követ el, ki hozománnyal vesz feleségül egy leányt, a férfiúnak még akkor sem szabad a hozományt elfogadni, ha kölcsönös, forró szerelem fűzi őket egymáshoz. Krjukov ellenben az asztalra ütött öklével és azt állította, hogy ez ostobaság és az a férj, ki nem akarja, hogy feleségének saját vagyona legyen, önző és zsarnok. Mindketten kiabáltak és felizgatódtak, anélkül, hogy értették volna egymást, derekasan ittak és végre elváltak, mindegyik a maga hálószobájába ment, ahol csakhamar mély álomba merültek.
Az élet újra előbbi gondtalan és unalmas kerékvágásába zökkent vissza. Árnyak borultak a földre, a felhők között dörgött a menny, olykor siralmasan panaszkodott a szél, mintha meg akarná mutatni, hogy a természet is tud sírni, de ezeknek az embereknek megszokott nyugalmát semmi sem zavarta.
Szuszanna Moiszejevnáról és a váltókról nem beszéltek többé. Úgy látszott kínosan érintette volna őket, ha erről az ügyről hangosan beszélnek. De annál szívesebben emlékeztek rá vissza és úgy gondoltak rá, mint valami furcsa tréfára, melyet az élet egészen váratlanul és véletlenül hozott számukra és amelyre az öregségben egészen kellemes lesz visszaemlékezni…
A kalandot követő hatodik vagy hetedik nap reggelén Krjukov egyedül ült dolgozószobájában és gratuláló levelet írt nagynénjének. Az íróasztal mellett hallgatagon járt fel s alá Grigorjevics. A hadnagy rosszul aludt az éjjel, rosszkedvű volt és unatkozott. Járt-kelt és lassanként lejáró szabadságára, várakozó menyasszonyára és arra gondolt, hogy mint bírták emberek egész életüket vidéken eltölteni… Azután az ablak előtt állott meg, sokáig bámult a fákra, egymásután három cigarettát szívott el és hirtelen unokabátyjához fordult:
– Kérlek valamire, Aljosa. Add mára kölcsön hátaslovadat…
Krjukov kutató tekintettel nézett rá, összeráncolta homlokát és folytatta az írást.
– Ideadhatod? – kérdezte a hadnagy.
Krjukov újra ránézett, azután lassan kihúzta íróasztalának egyik fiókját, vastag csomagot vett ki belőle és átadta a hadnagynak.
– Nesze ötezer rubel… – mondotta. – Tulajdonképpen nem az enyém, de vedd el és vigyen el az ördög. Azt tanácslom, hogy küldj azonnal a postalovakért és utazz el. De okvetlenül!
Most meg a hadnagy nézett kutató tekintettel rokonára és hirtelen nevetni kezdett.
– Eltaláltad, Aljosa, – mondotta elpirulva. – Valóban az volt a szándékom, hogy hozzája lovagoljak. Mikor tegnap a mosónő elhozta azt az átkozott kabátot, mely akkor volt rajtam és amint a jázminillat orromba csapott, akkor… valami oda kezdett vonzani – hozzá!
– El kell utaznod!
– Valóban el kell utaznom. Hiszen szabadságom is lejárt. Tehát még ma utazom. Egyszer úgyis mennem kell… Utazom!
A postalovak még ugyanazon a napon délben megérkeztek. A hadnagy elbúcsúzott Krjukovéktól és legjobb kívánságaiktól kísérve, elutazott.
Még egy hét múlt el. Komor, de forró és tikkasztó nap. Krjukov kora reggel óta céltalanul bolyongott szobáiban, kinézett az ablakokon, vagy régen ismert albumokban lapozott. Ha felesége vagy gyermekei kerültek útjába, bosszankodva mormogott. Ezen a napon úgy tetszett neki, mintha gyermekei utálatosan viselkednének, mintha felesége rosszul ügyelne fel a cselédekre és mintha a kiadások nem volnának arányban a bevételekkel.
Mindez azt jelentette, hogy „az uraság” rosszkedvű.
Az ebéd után Krjukov, kinek nem ízlett sem a leves, sem a pecsenye, befogatott. Lassan hajtott ki az udvarból, lépésben haladt egy versztnyire és megállott.
– Talán ahhoz az… ördöghöz hajtsak? – gondolta, miközben a felhős égre nézett.
És Krjukov még fel is kacagott, mintha a mai napon most intézte volna először magához ezt a kérdést. Azonnal elmúlt a rossz kedve és lusta tekintetében öröm ragyogott fel. Rácsapott a lóra…
Egész úton azzal foglalkozott képzeletében, hogy mennyire meg fogja a zsidó lányt megérkezése lepni, hogy mint fog kissé enyelegni, tréfálni és nevetni és mint fog azután felfrissülve hazatérni…
– Egyszer havonként fel kell egy kissé frissülni, – gondolta, – kell valami… olyan… rendkívüli, valami, ami a pangó szervezetet alaposan felrázza, reakciót idéz elő… Akár egy kis mámor, akár… Szuszanna. E nélkül nem megy.
Már sötétedni kezdett, mikor behajtott a pálinkagyár udvarába.
Az urasági ház ablakaiból nevetés és ének hangzott ki:
Fényes, mint a villám,
S forró, mint a tűz…
énekelte egy erős, mély basszus hang.
– Aha, vendége van! – gondolta Krjukov.
És nagyon kellemetlenül hatott rá, hogy vendége volt.
– Vajon ne forduljon-e vissza? – gondolta, miközben a csengettyű után nyúlt, de mégis csöngetett és megindult az ismerős lépcsőn. Az előszobából bepillantott a terembe. Ott mintegy öt úr volt együtt, földbirtokosok és hivatalnokok, csupa ismerőse. Egy sovány, nyurga úr a zongoránál ült, hosszú ujjaival verte a billentyűket és énekelt. A többiek hallgatták és vihogtak a gyönyörtől. Krjukov megnézte magát a tükörben és éppen a terembe akart lépni, mikor maga Szuszanna Moiszejevna libegett be az előszobába, jókedvűen és ugyanabban a fekete ruhában... Mikor meglátta Krjukovot, egy pillanatra mintegy kővé dermedt, de azután felkiáltott és sugárzott az örömtől.
– Maga az? – mondotta, miközben megragadta a kezét. – Milyen meglepetés!
– Ah, csakhogy itt van! – mondotta Krjukov mosolyogva és átfogta a derekát. – Hogy is volt az? Európa sorsa az oroszok és franciák kezében van?
– Annyira örülök! – felelte Szuszanna nevetve, miközben szelíden kibontakozott karjaiból. – Na, menjen a terembe. Csupa ismerőst talál ott. Majd teát küldetek önnek… Alekszejnek hívják? ... No menjen, mindjárt jövök…
Kezével csókot dobott feléje és kifutott az előszobából, miközben az édeskés, ismert jázminillatot ott hagyta maga után. Krjukov felemelte a fejét és a terembe lépett. Noha minden jelenlévőt ismert, sőt majdnem mindegyikkel jó barátságban volt, mégis alig bólintott feléjük. A többiek szintén alig viszonozták a köszöntést, alig, mintha olyan helyen találkoztak volna, ahová nem illik járni, vagy mintha egymás közt elhatározták volna, hogy kellemesebb rájuk nézve, ha nem ismernek egymásra.
A teremből a szalonba ment Krjukov, innen egy harmadik szobába. Útközben még három-négy más vendéggel találkozott, kiket szintén ismert, de akik úgy tettek, mintha nem ismernék meg. Arcuk vidám volt és becsípett. Alekszej Ivanovics feléjük pislogott és csodálkozott, hogy ezek a megállapodott, bánat és nyomorúság meglátogatta családapák, mint aljasodhatnak annyira le, hogy ilyen nyomorúságos, szánalmas élvezetben találják örömüket. Vállát vonogatta és tovább ment.
– Vannak helyek, – gondolta, – ahol rosszul lesz az ember, ha józan, a részeg ellenben nagyon jól érzi magát. Például az operettben… Operetthez és cigányhoz sohasem mentem józanul. A bor jóindulatúbbá teszi az embert és kibékíti a bűnnel…
Hirtelen gyökeret vert a lába és mindkét kezével az ajtófélfa után kapott. Szuszanna boudoirjában Alekszandr Grigorjevics hadnagy ült az íróasztal mellett. Halkan beszélt valamiről egy vastag, puffadt zsidóval. Mikor meglátta unokabátyját, fellángolt az arca és tekintetét az albumba mélyesztette.
Krjukovban megmozdult a tisztesség érzése és vére a fejébe szállott. Anélkül, hogy a csodálkozástól, szégyentől és haragtól magához tudott volna térni, szótlanul járta körül az asztalt.
Szokolszkij még mélyebbre lehajtotta fejét. Arcát eltorzította a gyötrő szégyenkezés kifejezése.
– Ah, te vagy Aljosa! – dadogta, miközben azon erőlködött, hogy felnézzen és mosolyogjon. – Ide jöttem, hogy elbúcsúzzam és amint látod… De holnap biztosan elutazom!
– Hát mit mondhatok neki? Mit? – gondolta Alekszej Ivanovics. – Hogyan lehessek a bírája, ha én is itten vagyok?
És anélkül, hogy egy szót is szólt volna, a torkát köszörülte és lassan kiment.
Ne nevezd éginek, hagyd meg a földnek…
énekelte a teremben a basszus.
Néhány perccel későbben már a poros országúton döcögött Krjukov kocsija.