A mi oligarcháink
| A mi oligarcháink szerző: Mikszáth Kálmán |
A »Pesti Hírlap« tegnapi számában valaki egy magyar oligarcháról mond el egy anekdotát. Elolvastam - de hát mi az még a mi dunántúli oligarcháinkhoz, például egy Eszterházy herceghez képest.
Sokkal finomabb ember volt Balassánál. Nem virtusból pazarolt - hanem egyszerűen csak azért, mert nem is ösmerte a tárgyak értékét és a pénz becsét.
Őt az egész világ összes meglepő dolgai csak annyiban érintették, hogy némelyiket akarta közülök, némelyiket nem akarta.
Gazdatisztjei cudarul meggazdagodtak, mellette volt egy bonorum direktora, aki föltétlenül uralkodott az óriási birtokok felett.
Ha pénz kellett, pénzt adott, ha nem volt, kölcsönt vett - tehát pénz mindig volt: olyan ostobaságról, hogy neki valaki számoljon is, fogalma sem volt a hercegnek.
Hagyott neki tenni mindent. A bonorum direktor végre odáig rakoncátlankodott, hogy egy írást nyújt egyszer aláírás végett a hercegnek.
- Hát ez mi? - kérdé az ásítozva.
- Ez? Emlékszik kegyelmességed arra a kis nyíres völgyecskére Pápán túl: odaajándékoztam a múltkor a fiamnak. Mindössze nehány hold - és a szomszédban van egy kis tagja -, nagy örömet okozott neki.
A herceg érzéketlenül írta alá ezt az aktát is.
Nem volt, csupán egy passziója: a vadászat s ebben is csak a szarvasokra. Egész életét a szarvasok utáni hajszában töltötte. Szobái tele voltak szarvas képekkel, nappal szarvasokról beszélt, még éjjel is szarvasokról álmodott. Egész múzeuma volt már az általa elejtett szarvasok földi maradványaiból, agancsokból és bőrökből. Minden egyes szarvasnak vezeték és keresztnevet adott a holta után.
Hát egyszer egy este jelentik neki a vadászok:
- Kegyelmes uram, egy tizenöt agancsos szarvast láttunk az erdőben!
- No, ez nekem való lesz! - kiáltá felvillanyozva. - Reggel pont hét órakor ott leszünk a lesben.
Egy tizenöt agancsos szarvas már régen legfőbb vágyai közé tartozott. Már csüggedni, desperálni kezdett volt. Denique mégis van hát isteni gondviselés!
Hívatta is nyomban a bonorum direktort. Maga futott ki eléje, mikor jött.
- Nagy öröm, spektabilis... nagy eset történt.
- Mi történt olyan nagy eset?
- Tizenöt agancsost láttak a vadászok. Reggel hét órakor megyünk, inspektor úr. Jöjjön el ön is. Előérzetem van, hogy leterítem.
A herceg nem tud aludni egész éjjel, furkálta a szarvas, már hajnalban talpon s reggeli után nyomban elindult a vadászaival és tiszttársaival.
- A direktor már hihetőleg ott lesz - szólt a herceg, mert nagyon szerette a direktorát. Azután kivette az óráját:
- Nyolc perc múlva hét, mire odaérünk, már ott lesz okvetlenül. Az ördögbe is, hogy ne lenne! Tizenöt agancs, nem bolondság!
De amint odaértek, a direktor még nem volt ott. A herceg kedvetlenül nézett az órájára.
- Hat perc elmúlt, ez mégis furcsa!
Bosszankodva nézegetett körös-körül, megint elővette az óráját türelmetlenkedve.
- Hét perc...
- Ne várjuk talán, ha kegyelmességednek terhére van.
- De mikor megmondtuk neki, hogy itt várjuk.
- Igaz, megmondtuk.
- Szörnyűség - dörmögé a herceg - egy tizenöt agancsossal szemben!
E pillanatban megzörrent a haraszt, s vidám arccal előlépett a bozót közül - az inspektor.
- Jó reggelt, kegyelmes uram - szólt fesztelenül.
- Jó reggelt - viszonzá a herceg és órájára nézett. - Tizenöt egész perc!... Direktor úr, ön a mai naptól fogva el van bocsátva.
A szegény direktor is úgy járt, mint a mesebeli hős, ki hetven sebet kapott a csatákban, mind kiheverte és végre is egy méhcsípésben halt meg.
Hanem hiszen megélt már ő - a halála után is.