A mezsgyekő

A mezsgyekő szerző: Gárdonyi Géza

       Valami vándorlegény leült az út mellett a kőre. A mezsgyekő az, amely elválasztja Fodorék földjét a Keviék földjétől. Ezt a vándor nem tudja. Ha tudná is, nem bánná. A kő alatt vélhetőleg a vakondok ásott, mert ahogy a kódorgó ráül, a kő meghanyatlik. No, ezzel magára is vonja a vándorlegény figyelmét. Nem lehetlen, hogy kincs van alatta.

Fölkel.

Egyet fordít a kövön. A helyét megpiszkálja-szurkálja a botjával.

Nincs ott egyéb, csak egy pár lapuló bogár.

Tovább ballag.

A kő ottmarad, ahová elmozdította: másfél arasznyira az előbbi helyétől. Jön az őszi eső: ágyat ázalít a kőnek a földbe. Jön a tél: megsüllyeszti.

Az első szép tavaszi napon megjelenik Kevi Imre. Beleereszti az ekéjét a kőnél a földbe, és szánt. Kijön Fodor András is. Az, ahogy beletaszítja az ekét a földbe, megrántja a lovát.

- Hó!

A szeme a kőre mered. Összerántja a szemöldökét. Megnézi a követ jobbról is, balról is, és azt mondja:

- Hm!

Ránéz a szomszéd földjére, aztán a magáét méri végig egy gondolkodó tekintettel. A kezét csípőre teszi. A fejét megcsóválja:

- No lám!

Fogja az ostornyelet. Végigméricskéli a két földnek a szélét. Hangosan számlál. A végén újra megrázza a fejét és elkeseredetten káromkodik.

A Kevi gyerek látja mindezt a földnek a túlsó végéről. Látja a méréseket, a fejcsóválásokat, még a káromkodást is látja. Alig is várja, hogy visszaérkezzék. Kifordítja az ekét a földből, és odaballag Fodorhoz.

- Aggyisten, Fodor bácsi.

- Aggyisten - feleli Fodor félvállról, komoran.

- Mi a baj?

- Hogy mi a baj? Hát hogy mi a baj?

És komor gyanúval néz a fiúra.

- Hát látod ezt a mezsgyeküvet?

- Látom; honne látnám.

- Hát azt látod-e, hogy egy borozdával errébb van?

- Bizony, azt nem látom.

- Nem látod? No, a veszett kutya rézangyalát, majd meglátod, ha nem látod, te is meg valamennyien.

S kirántja az ekéjét a földből; ráveti a szűrét az ekegerendelyre. A lovát visszafordítja. Dühösen ráhurran:

- Gyü!

A délutáni órákban ötödmagával tért vissza a földre.

A községi lánccal megmérték a Keviék földjét is, a Fodorét is. Hogy a fiatal Kevi egy barázdát elszántott a Fodor földjéből, az olyan vakmerő zsiványság, aminőre ember a mi falunkban nem emlékezik. Hát még a mezsgyekő elmozdítása!

Künn voltak Keviék is: az öreg Kevi, a Pál, meg az Imre. Köszöntek a Fodor-hadnak. Azok is visszaköszöntek, de kezet nem fogták egymással.

A láncot aztán most a két Kevi vette át: megmérték két földnek a szélét, először jobbról balra, aztán balról jobbfelé. Hát a kő csakugyan nincs a helyén! Valaki odábbtette, az bizonyos.

- Valaki... - hördült meg Fodor.

Kevi Pál megrándult:

- Csak nem gondolja kend, hogy...

- Én nem gondolok semmit, de mozdulhat-e mezsgyekő magától?

S körülnézett. A bíró, a két esküdt csak némán és komolyan szívogatta a pipáját.

Az öreg Kevi is megszólalt:

- Böcsületbe fehéredett meg az én hajam. A fiaim se koptatták a tömlöc küszöbit...

Fodor Andrással azonban nem lehetett már okosan beszélni. Az arca vörös volt, a szeme vérben forgott.

Kevi Pálnak is a fejébe gyülekezett a vére: visszacsapott a szóval.

Utoljára aztán az lett a beszéd vége, hogy Kevi Pál megrohanta Fodort és torkon ragadta. Bizony, ha beléjük nem kapaszkodik az a sok ember ottan, hát vért iszik a föld.

Attól fogva Keviék nem látták meg Fodorékat, se Fodorék Keviéket.

Hát ebben nincs is semmi különös. Az ember megbocsáthat a tolvajának, rágalmazójának, gyilkosának is: de annak, aki egy barázda földet elszánt tőle, meg nem bocsáthat. Én is úgy véltem, hogy ebben az ügyben a harag érthető és megváltozhatatlan; csak azt sajnáltam, hogy a Fodorék Lidije meg a Keviék Imréje szomorú.

Az Imre már iskolásgyerek korában figyelmes volt a Lidi iránt. Megverte azokat, akik Lidit csúfolták. Lidit a tutorica szóval csúfolták, mert a k hangot nem tudta kiejteni. Ma is elhibázza, ha nem vigyáz, pedig ma már tizenhat éves viruló leány. Az arcában talán ma is ettől van az a félénk szelídség. Pedig csinos leány. Igaz, hogy szépen is járatják Fodorék. Egyetlen gyerek. Szőkébb a többinél. A szeme kék, mint nálunk majdnem minden nőé. Karcsú. A járásában van valami kedves himbálódzás.

A télen egyszer az ablakom alatt találkoztak. Lidi körülpillantott, hogy jár-e valaki az utcán? Nem járt senki. Megállott egy szóra az Imrével. Kezet is fogtak. Imre a tenyerébe vette a Lidi kezét, és leheletével melengette.

Március elején egy csomó hóvirággal tért haza Imre az erdőből. A kalapja fehérlett, hogy körülrakta vele. A kocsmáros a kapuban állott: megszólította Imrét, hogy adjon a virágból.

Imre azt felelte:

- Nem adok én ebből, Kóbi, száz forintért se!

Este az édesanyámnak hozott Lidi egy csokor hóvirágot.

A barázdapör után a Lidi szeme napokig vörös volt. Imre meg úgy járt, mint a komor bika, mikor öklelni készül.

Néhány hétre rá egy este Keviék a vetéstől tértek haza. Lidi akkor ment a kútra vízért. Imre visszamaradt. Láttam, hogy a kúthoz megy: fölhúzza a vödröt. Lidi pedig megmeríti abban a korsóját.

Kevi Pál visszapillantott. Megállt. Megvárta az öccsét. Mikor az odaérkezett, megfordította az ostornyelet és fenyegetően tartotta a kezében. Imre azonban kifeszítette a mellét, és a nyakát megszegte; dacosan állott szembe a bátyjával. Szinte hallottam, ahogy azt mondja:

- Lássuk, no!

Kevi Péter leeresztette az ostort. Egymás mellett ballagtak tovább, hazafelé.

Azután csak augusztusban láttam megint együtt Lidit meg Imrét. A Fodorék kertje végén állottak az öreg girbegörbe ágú barackfa alatt. A hold a sövényre sütött meg rájok. Imrének a kezében fehér zsebkendő volt, a Lidi zsebkendője. De nem a maga szemét törülgette vele, hanem a Lidiét. A mellére ölelte a leányt és úgy beszélt hozzá valamit, tudom is én, hogy mit?

Nem sokkal utána egy reggel az a hír futotta be a falut, hogy az Imre gyerek világgá ment. A hír majdcsaknem igaz volt. Az öreg Keviné eljött az anyámhoz panaszkodni, sírdogálni. A fia reggel tarisznyát vetett a vállára. Azt gondolták, hogy a szőlőbe megy. A falu végéről izente vissza a sánta Gál gyerektől, hogy ne várják többet vissza: beáll katonának.

- De hiszen - mondom én -, nem vették be a sorozáson.

- Nem ám, de nem azért, mintha hiba volt volna benne, hanem azért, lelkem, mert a cigányasszony valami gyökeret itatott vele, amitől szívdobogást kapott. Jaj lelkem, úgy elgyöngült attól a fiam, hogy alig tudott bemenni a sorozó urakhoz. Azt kellett ott mondania, hogy szívbajos. Azt is mondta. Megszabadult örökre. Most meg itt van: maga megy el.

- De hát mi oka volt erre?

- A jó Isten tudja - felelte Keviné egy kék vászonzsebkendővel törülgetve harmatos orcáját -, mink, lelkem, egy rossz szóval se bántottuk. Még hogy olyan betegforma volt, a minap azt kérdeztem tőle, ne csináljak-e egy kis gyöngecsirkét urasan, vagy pedig nyárson pirítva? De az se kellett neki.

Egy hét múlva visszakerült az Imre. Nem vették be, meg se vizsgálták. Azt mondták neki, hogy ha katona akar lenni, hát vizsgáltassa meg előbb az elméjét.

Lidivel aztán nem tudom, összejöttek-e még néha, vagy sem. Külön-külön láttam őket gyakorta, de együtt soha.

Ma, hogy az októberi szép nap kicsalt a szabadba, olyan jelenetnek voltam a szemtanúja, amit a téli beszélgetések között sokáig fognak emlegetni a faluban.

A dombon álltam és néztem az ősznek sárga-vörös színtarkaságát. Néhány száz lépésnyire tőlem a Papdűlőn a Sárközi cigány vetett vályogot Fodornak. Fodor András most ott tölti az egész napját. Pipázgat a cigány mellett és hallgatja a hazudozásait. A cigány szorgalmasan rakta a vályogot; Fodor ott állt, és ott állt mellette az ősz öreg Kevi is.

Ha csak magában állt volna ott az öreg, azt gondoltam volna, hogy vályog kell neki és azért jött ki, hogy a cigánnyal megalkudjon. De nem magában állt ott, hanem Fodor Andrással, meg nem is a cigánnyal beszélgetetett, hanem Fodor Andrással.

Hogyan kerültek ők ott össze és hogyan állottak egymással szóba?

Mikor elváltak egymástól, Fodor András belecsapott barátságosan az öreg Kevinek a tenyerébe.