A meyerlingi halott
szerző: Vajda János

            I

Egy királyfi, szép, jó, kedves,
Eszményképe ifjuságnak,
Aminőt olykor szerelmes
Szűzek álmaikban látnak...

Ép, erős testben, lélekben.
Leventék virága, éke.
Sok nagy ország, nép egyetlen
Reménysége, büszkesége.

Ami drága e világon,
Mit kivánhat epedő szem,
Ami sok másnak csak álom:
Bírja mind valóban, bőven.

Szép fiatal felesége
Szende, mint husvéti bárány.
Egy kis lány repes feléje,
Angyal, templomok oltárán.

Gazdagsága mérhetetlen.
Fellegvára, palotája
Édeni kert közepében
Annyi, hogy se szere száma.

Ott az arany, ékszer, gyöngysor,
A sok gyémánt szemfényvesztőn
Úgy hever, mint jó terméskor
A vadalma, tilos erdőn.

Ott a koronák csoportja,
Bűvös fényt lövellve szerte.
Ha tizenkét feje volna,
Jutna egy-egy mindegyikre.

Látva ezt, fájón, merengőn
Hajh mi sokan elgondolják:
Van bizony, van itt e földön -
Nem mese a tündérország.

S ennyi kincsnek, földi jónak,
Dicsőségnek öröklője,
- Ó, csodája szörnyü sorsnak! -
Halva fekszik ím, megölve.

Halva fekszik a királyfi;
Öngolyója fúrja testét.
Népek vándorolnak látni,
Hogy valóban elhihessék.

Ó, csak jertek is, csak jertek,
Nézzétek meg e koporsót,
Dús, szegény, aggastyán, gyermek,
Világbölcsek és tudósok;

Megtanulni, megkönnyezni,
Hogy mi hát e földi élet?!
Van-e sír, hol dics, fény, ennyi
Összeomlott, semmivé lett?

S jertek ide sorba mind ti,
A haláltól kik irtóztok,
És aztán nevessétek ki
E kimerült vén birkózót,

Aki itten eljátszotta
Legmerészebb mutatványát;
Kinek eztán a kunyhókba
Hanyatlását csak kacagják...

Nézzetek e hamvvederre
És ha jön a végső óra,
Jusson e kép eszetekbe
S haljatok meg mosolyogva...

            II

Egy nagy név, utána pontnak
Egy golyó, és ezzel vége.
Ennyi áll majd írva rólad
A történetek könyvébe.

De azért nem léssz feledve.
Csak dohos sírbolt a könyvtár.
Múmiát rejt pergamenje.
Szebb, dicsőbb sor, ami rád vár.

Hogy kifosztva egy félszázad,
Hadd sirassa a történet
Veszteségét a világnak -
De te örvendj a cserének.

Szárnyain tündérregének
Neved a földet bejárja.
Rólad zúg majd a szeleknek
Méla bánatos hárfája.

Költők énekelnek rólad
Versenyezve váltig, dalban,
S akit emleget dalnok-lant,
Az igazi halhatatlan.

Boltozatos titkos erdő
Halkan csörrenő patakja
Zengedez majd rejtelmedről
Szaggatott hangon, zokogva.

Arató lányok, legények
Hazamenve éjszakára,
Adogatják át regényed
Unokáról unokákra,

Mialatt a nyári égen
Hallgatózó csillagoknak
Reszketeg szelíd fényében;
Nagy, nehéz könnyek ragyognak.

Várak omlanak, bedőlnek
Koronás fejek kriptái;
A rege még szól felőled:
"Egyszer volt egy szép királyfi,

Kinek ágyát rózsakelyhek
S líliomokból vetették;
Kinek oly korán meg kellett
Halni, mert nagyon szerették"...