A megszabadított Jeruzsálem – Részlet a II. énekből
| A megszabadított Jeruzsálem – Részlet a II. énekből szerző: Torquato Tasso, fordító: Sárközi György |
Amig a bősz zsarnok készült a harcra,
Izmén egy szép napon elébe lépett:
Izmén, ki föltámasztja, ha akarja
a holtakat, hogy hallanak s beszélnek;
Izmén, ki megriasztja s megzavarja
Plutót is mormoló dalával s éjnek
szakán istentelen démon-erőket
hajt szolgálatra, oldva s kötve őket.
Keresztény volt, most Mohamed hivője,
de az előbbi rítust sem feledte,
kaján örömmel időről-időre
a rosszul ismert két tant elkeverte:
most barlangjából, ahol elrejtőzve
a nép szemétől űzte istenverte
varázslatát, a vészhírre kimászott,
adván rossz úrnak még rosszabb tanácsot.
Királyom, így szólt, ellenállhatatlan,
félelmetes haddal közelg a győztes:
tegyük meg azt, mit tenni kell a bajban,
az ég s a föld segíti az erőset.
Királyi és vezéri hivatalban
egyként kiválsz: vezesd a vakmerőket
megfontolt harcba, bölcsen töltsd be tiszted,
s e föld lesz sírja ellenségeidnek.
Mi engem illet, én segítni jöttem,
hogy társ legyek munkában és veszélyben,
tanácsoljak, mert nagy kor áll mögöttem
s varázsoljak, ha ez visz célra éppen:
a bukott angyalokat kényszerítem,
hogy végrehajtsák majd rendelkezésem.
De hogy miként kezdek varázslatomba,
szeretném néked elmesélni nyomba.
A keresztények titkos templomának
kriptájában egy oltár van, felette
annak képe, kit anyjaként imádnak
istenüknek: ő szülte, ő temette.
A bálványkép előtt rőt fáklyaláng ad
örök fényt; ő fátyollal van lefedve;
körötte sorban fogadalmi tárgyak,
miket jámbor hivők neki ajánltak.
E rejtett képet kéne, hogy titokban
saját kezeddel elrabold, kihozzad,
és mecsetedbe átvidd, én meg ottan
erős varázzsal megkötözzem túsznak:
mindaddig, mig jól őrzik templomodban,
jó őre lesz e várnak és kapuknak;
legyőzhetetlen bástyák közt uralmad
ujból biztos lesz s szent titok hatalmad.
Igy szólt s szavát követve már futott a
király az Úr házába s tiszteletlen
erőszakkal a képet elrabolta
a papoktól és vitte át sebesen
a maga templomába, hol gyakorta
vétett bolond hitével Isten ellen.
S e prófán helyt susogta rosszhatásu
igéit a szent kép fölött a mágus.
De mikor az uj hajnal földerengett,
a pogány templom őre ott, hol este
a kép állott, nem látta most a szentet
és máshelyütt is hasztalan kereste.
Jelentést tett királyának, ki zengett
bőszült haraggal, majd hogy meg nem ette;
hívő lehet csupán, így gyanította,
aki a képet titkon visszalopta.
Akár hívő kéz tette ezt a képpel,
akár az ég mutatta meg hatalmát,
a menny nem tűrte, hogy akár egy éjjel
szent istennőjét ily falak takarják.
A hír még tétova; ember kezével
történt, avagy jobb, a csodát ha vallják;
hol emberész nem bizonyul elégnek,
a jámbor munkáját sejti az égnek.
Keresik a tolvajt lélekszakadva
minden templomban és minden mecsetben,
aranyat kap, ki a bünöst feladja
s vasat, ki elbujtatja engedetlen.
A mágus is szaglászik erre-arra,
mesterkedik, de képre nem lel ez sem:
az ég elrejti akár ő, akár más
tett így, s megszégyenűl a rút varázslás.
A kegyetlen király ekép a titkot
meg nem oldván, mit a hivők bünének
vélt, bősz haragra gyúlt, szórta a szitkot,
s nem volt határa örjöngő dühének,
feledett mindent, csak a bosszu izzott
lelkében s tápot keresett tüzének.
Haljon meg, szólott, mind, ha nő, ha férfi,
az ismeretlent bosszúm így eléri.
Hogy a gonosz ne menekedjék, vesszen
az igaz is; de hány igazt találok?
Bűnös mind: mert e keresztény seregben
soha nem láttam én igaz barátot.
S ha ártatlanok a mostani tettben,
régi bünért bünhődnek a galádok.
Föl, híveim, fáklyát a kézbe, kardot,
perzseljetek, öljetek, kit akartok!
Igy szólt a néphez; s rettentő szavának
híre elérte nyomban a hivőket,
dermedten bujtak össze, a halálnak
árnyéka rájuk hullt, meglepte őket:
és védekezni, szökni sem próbáltak,
s küldeni irgalom-esedezőket.
De a megrémült népet onnan érte
menekvés, honnan tán nem is remélte.
Volt köztük egy szűz: teste már megérett,
érett volt lelke is, nemes, királyi,
szép volt, de mégsem érzett büszkeséget,
csak annyit, mennyit meg lehet kivánni:
s legfőbb erénye, hogy e dús erények
nem vágytak egy szűk házon túl kiválni;
szép pillantások, bókok nem hatottak
rá, a magány számára megszokottabb.
De nem maradhat oly szépség titokban,
amely méltó tetszésre s ámulatra;
Ámor sem tűri ezt, hanem ha lobban
az ifju vágya, tárgyát megmutatja.
Egyszer vak Ámor, máskor Árgus, ottan
beköti a szemet, itten kinyitja,
s a legszűzibb szobákba is, hiába
őrzik, utat nyit Ámor pártfogása.
Sofronia a lány neve, Olindo
az ifjué, egyhitü mind a kettő:
az szép, emez szerény, mint rózsabimbó,
hőn vágy, alig remél, semmit sem esd ő;
szólalni nem tud, bátorsága ingó,
a lánynak meg se nemtetsző, se tetsző.
Szegény így hódolt eddig, meg se látva,
észre se véve, kegyre nem találva.
Most a leány meghallván, hogy mi készül,
mily borzalmas vérfürdő népe ellen,
elgondolá nagylelküen s vitézül,
hogy megmentője lesz e szörnyü percben.
A terv erős lelkében egyre mélyül;
viszont szűzi szemérme visszaretten:
győz az erő, de ez, hogy béke légyen,
szemérmes lesz, míg bátor a szemérem.
S a lány a nép közé megy egymagában;
báját nem rejti el s nem mutogatja,
szemét lesütve lép szük fátyolában,
szerényen és mégis magára adva.
Ki tudja, ékes-e vagy cicomátlan,
véletlen vagy mesterség műve arca?
Természet, Ámor és az ég csodája,
s nem szépitőszerek szülötte bája.
Ő nem néz senkire, csak őt csodálják,
amint megy egyenesen a királyhoz:
dühét látván sem hagyja el szobáját,
és büszke fellépése mit se változ.
Kérlek, uram, íly szóra nyitja száját,
fékezd meg néped s békésen határozz:
jöttem, hogy a bünöst kezedre adjam,
akit keressz s kiért vagy nagy haragban.
A nemes bátorság, a büszke, szűzi
szépség felvillanása megzavarja
s már-már meggyőzi a királyt: elűzi
dühét s szelídre enyhül dúlt, vad arca.
Ha lelke volna és a lány se tűzi
szemét oly zordul rá, vihart kavarna
itt Ámor. Ám rideg szépség, rideg szív
szerelmi lázban össze nem melegszik.
Ha Ámor nem, a csodálat, gyönyör, vágy
mégis utat talál a durva szívbe.
Beszélj, így szól, s igérem, hogy a korbács
nem sujt le keresztény testvéreidre.
S a lány felel: mit mondok, nem botorság,
ime a tolvaj kéz, amely kivitte
a képet templomodból, fejedelmem,
akit keressz itt áll, büntess meg engem.
Igy a közös balsorsnak fölajánlva
nemes fejét, mindent magára vállal.
Ó nagylelkü hazugság, ki találna
oly szép igazságot, mely egy hajszállal
fölülmulna? A vad zsarnok megállja,
hogy, mint máskor, durván ne csapjon átal
haragba s szól ismét: Tárd fel, ki adta
a tanácsot s tetted ki támogatta.
Osztozni nem kivántam senki mással
dicsőségemben, szólt a lány merészen,
magam tudtam csak róla, nem tanáccsal,
sem tettel nem vett senki benne részt sem.
Igy hát, szól a király, küzdvén magával,
téged sujt egymagadban büntetésem.
S a lány: helyes, a tisztesség enyém lett,
a büntetés szintén csak engem érhet.
A zsarnok hunyt haragja lángra lobban;
megkérdi: hol rejtetted el a képet?
Sehol, felel a lány, a tűzbe dobtam,
s ezért nem érhet más, csupán dicséret.
Hitetlen kéztől nem kell félni mostan,
hogy meggyalázza: hozzá már nem érhet.
Vagy a tolvajt keresd, vagy mit elorzott:
az a tiéd, ezt többé nem bitorlod.
Bár tolvaj nem vagyok, nem is oroztam:
a rablottat jogos volt visszavennem.
Hallván e szót a zsarnokból kirobban
a fékezett harag, üvöltve fennen.
Ne remélj már irgalmat a gonoszban,
szemérmes szív, nemes fő, büszke jellem;
szépséged pajzsát fel hiába tartja
Ámor, lesujt rád a király haragja.
A szép nőt megragadták; s elitélte
a kegyetlen király máglya-halálra.
Ruháját, fátyolát vad kéz letépte;
lágy karját a kötél véresre vágta.
Hallgatva ment, félsz nem nyilalt szivébe,
csak döbbenet volt az, mi leigázta;
s szép arca bár elváltozott szinében,
nem sápadt lett, csak égett tiszta fényben.
A nagy esetnek híre egy-kettőre
szétszállt, futott Olindo, mint a nép is;
biztos a tett, bizonytalan a hőse:
de hátha az ő választottja mégis.
S midőn tekintete a drága nőre
esett, kire már várt a szörnyü vég is
s a sok pribéket munkájára készen
ott látta, hirtelen áttört a népen.
Nem ő, kiáltotta, nem ő rabolta
a képet el, őrültében dicsekszik.
Hogy gondolhatta, merte, tudta volna
megtenni ezt egy nő, bármint igyekszik?
Az őröket hogy csalta meg s Madonna
képével a sötétben hogy menekszik?
Nos mondja el! Nem, én vagyok, ki tette!
(Ó, hogy szerette azt, ki nem szerette!)
Aztán folytatta: Megmásztam az éjjel
a mecsetet s ott, hol benéz a hajnal,
a keskeny nyiláson ezer veszéllyel
megküzdve átjutottam üggyel-bajjal.
Ne bitorolja kínom ez a némber,
a halál is enyém a diadallal;
a láncok mind enyémek, büszke lángra
értem kap, értem gyúlt ki ott a máglya.
Sofroniának arra fordul arca
s szeme megindultan, hol így hadart a
legény. Szegény jámbor, mily gondolatra
vonz vagy taszít az őrület hatalma?
Tenéküled nem volnék képes arra,
hogy elviseljem, mit rámmért haragja
egy embernek? Tudok meghalni bátran
magamban, nem kivánok társaságban.
Igy szólt szerelmeséhez; ám kitartott
a gondolatnál ez s nem vonta vissza.
Ó fenséges látvány, ahol a harcot
Ámor, s a lélek ily nagysága vívja!
Ahol halál a győztes fél óhajtott
jutalma s élet a bukott gúnydija!
De a király mindegyre ingerültebb
lett, mig ezek önvádolón hevültek.
Ugy vélte, ő marad csúfságban itten:
halálmegvetés az ő megvetése.
Mindkettőtöknek, szólt elfúlva, hittem:
ez is, az is győzött, a pálma végre
tiétek. Intett és szolgái frissen
bilincset vertek a legény kezére.
Most ketten egy karóhoz kötve állnak,
elfordult arccal, hátat vetve hátnak.
Körülöttük már elkészült a máglya,
a fujtatók gyorsan szítják a lángot,
mikor kitör keserves jajgatása
a fiunak a megláncolt leányhoz:
Igy lettél hát te életemnek társa,
e kötelékről szőttem annyi álmot?
Ez az a tüz, amelyről azt reméltem,
egy lánggal ég majd kettőnknek szivében?
Ó más lángot igért s más láncot Ámor,
de sorsunk megtagadta azt örökre:
előbb egymástól szétvert messze-távol,
s most borzalmas halálban összekötne.
S mégsem félek e különös haláltól:
ha nem születtünk már közös gyönyörre,
közös a máglyánk, végzeted hatott meg,
nem az enyém, hisz melletted halok meg.
Míly édes most testem kínszenvedése!
Halálom boldogan várom e percben.
Egy vágyam volt, hogy keblünk összeérve
haló lelkem a szádba átleheljem
s együtt hullván a megsemmisülésbe
utolsó sóhajod belém remegjen.
Igy zokogott az ifju, mire ígyen
felelt a lány, tanácsadón, szelíden:
Barátom, most magasabb gondolatra
és magasabb panaszra nyiljon ajkad.
Emlékezz büneid terhére s arra,
hogy a jóknak Isten igért jutalmat.
Szenvedj az ő nevében s kínod alja
megédesül: örvendj, hogy érte halhatsz.
Nézd az eget, mily kék, a napra nézz fel,
mily szép vigasztaló, hivó tüzével.
Most a pogányság fölsivit jajával,
de fojtva sír az igazhitü nép is.
Szokatlan és lágy érzés járja átal
a kegyetlen király kemény szivét is:
röstelli érzését, megtörni átall,
elmegy hát, elforditva még szemét is.
Sofronia, magad vagy, ki a gyászban
nem gyászolsz, s nem sirsz a sirás-rivásban.