A magyarság mithikus arca

A magyarság mithikus arca
szerző: Szerb Antal

Napkelet, 1926. 10. szám.

Mit gondol rólunk barátunk, szerelmesünk, rokonunk, ellenségünk? Mit gondol rólunk a világ? Minden első és minden végső kérdésnél erősebben foglalkoztat bennünket ez a kérdés ; sokszor éveket adnánk az életünkből, hogy csak egy percre belebújhassunk a mások lelkébe és annyi találgatás, sejtés, félelem után végre szemtől-szembe láthassuk a világ legérdekesebb képét: a képet, mely rólunk a mások lelkében él. És sokszor igazi életünket egészen «zárójelbe tesszük», életünk súlypontja átvándorol a képbe, a másik életbe, melyet alakunk folytat a másik ember lelkében. Sokszor minden életerőnk elsorvadna, ha nem tudnók, hogy valaki szépnek és nemesnek tart minket; sokszor minden életerőnk elsorvad, mert tudjuk, hogy valaki csúfnak és hitványnak tart.

Mit gondol rólunk a világ? A kollektivum, a nemzet is felveti a kérdést. Amikor valaki hazajön külországokból, első dolgunk megkérdezni tőle: mit beszélnek ott rólunk? Tudják, hogy kik vagyunk? Tudják, hogy mit szenvedünk? És mint az egyes ember, akit félreismernek és megbántanak, úgy érzi magát a nemzet tagja is : ha tudnák, hogy kik vagyunk igazság szerint, máskép alakult volna a magyar sors.

A kérdő nyugtalanság nem áll meg a jelennél, az egész mult problematikus. Vajjon mit gondoltak rólunk akkor? Az emlékezet immár nemlétező tájakat egyszerre valósággá varázsol és kíváncsian kutatjuk, vajjon ezen a tájon átmenőben mit gondolt rólam az útitárs, aki már régen meghalt a számomra, s csak most bukkan hirtelen elő az emlékezet erdejéből ugyanabban a ruhában, melyben utoljára láttam és arcának sokértelmű kifejezése sem változott. A történelem, a nagy kollektív emlékezet, felidéz még régibb, embertelenül messzire mult tájakat ; a visszahozhatatlanság melankóliája ajkunkon, amint kérdjük, a választ félve és gyötrő kíváncsian, az örök kérdést: mit gondolt rólunk a világ? – mint a beteg, aki nézi, hogy vágják fel sebét az orvosok.

Mit gondolt rólunk a világ a korok legszebb korában, amikor a föld arca még ragyogó volt, mint amilyennek a tizenhatéves fiú látja, a héroikus századokban, melyeket középkornak szoktunk nevezni? Nem élt-e a magyarság képe is fiatalos fényben, mithikus módon valami végső érték felé növekedve, az égbolttal, mely akkor oly közel volt a földhöz, valami csodás mondafonállal összekötve?

Nem szeretjük felvetni ezt a kérdést. Az a kép tolul elénk, melyet az osztrák és német krónikások rajzoltak a magyarokról akkoriban : barbárok, csúnyák, ázsiai rablók az ősök ebben a torz tükörben. Megdöbbent: hát már akkor is végzetes módon ily hazug, meghamisított arccal éltünk a világ szemében? És abbahagyjuk keserűen a kérdezősködést.

Pedig az osztrák krónikások által rögzített torzkép talán csak egyik arca az éremnek. Lehet, hogy ez a vélemény csak egy töredék véleménye volt és azért maradt fenn ilyen sok emlékben, «mert a rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele». Lehet, hogy csak a szomszéd népek «hivatalos köreiben», a magyar nemzettel való diplomáciai feszültség következtében, élt ez a torzított kép, melynek tükrében oly elkeseredve látjuk magyar-magunkat. De nem így élt a magyarság a fiatal keresztény nemzetek népiségének víziójában, nem így élt abban a lelki talajban, ahonnan a nemzetek gondolatai, a mesék és mondák kisarjadnak.

Elszórt és összeszedetlen nyomokból vissza lehet sejteni a magyarság másik, titokzatosabb és diadalmasabb arcát. Meg nem fejtett szimbólumú mondák, meg nem értett hivatkozások még mindig őrzik a titkot: a magyarokról szóló mesét, a magyarság mithikus vízióját.

A középkori földrajz szebb és igazabb tudomány volt, mint a XIX. század természettudományos földrajza, melyből napjainkban kezdünk nagy-lassan kiépülni az újra szellemi "ember"-föld rajz felé; a középkorban a földrajz költészet és tudomány hídja volt, félig mese és félig történelem. A középkori ember földlátása olyan volt, mint mikor valaki alig ismert városban este jár: felismeri az utcákat, melyeken átmegy, azonosítani tudja a nappali utcákkal, csak épen hogy nagyobbaknak és valami kimondhatatlan dologgal gazdagabbnak érzi őket; de mögöttük, a házsorokon túl végtelen perspektívák nyílnak az éjszaka alatt és minden következő sarkon csodakathedrálisok elkövetkezését várja a sötétben. A középkori ember is az ismert tartományokon túl meseországokat tudott : darúfejű népek, nagy, ernyőtalpú emberek, mágneshegyek és virágleányok birodalmairól, úszó cethalszigetekről, nagy falról, mely az apokaliptikus lovasok népét zárja égigérő hegyek közé és paradicsomról a világ végső végén. Utak vezettek a Selyem országába és János püspök birodalmába, de az utak az Ismeretlen Ország titkait szelték keresztül.

Magyarország pedig az Ismeretlen Ország határán állott, egyik lábbal a valóságban, másik lábbal már a mesében. Befelé reális, földi utak vezettek Bécsen át, a nagy német Dunán át, de kifelé már a mondák országútja kanyargott kincses Bizánc és a szent sír felé. Magyarország kellett hogy legyen a középkor számára az ország, ahol a két birodalom kicserélte áruit: a mesék realizálódtak és a realitás mesévé ködlött.

Érezhető ez Tyrusi Vilmos püspök krónikájában, amikor leírja az első keresztes hadak átvonulását Magyarországon : megemlékezik róla, hogy a magyarok keresztények, békességes, jóindulatú, jómódú emberek. De eszébe sem jut, hogy, ha keresztények, tulajdonképen részt kellene venniök a keresztes hadjáratokban : mert a magyarság őneki csak félig realitás, csak félig tagja a keresztény népek nagy szolidaritásának, félig pedig már mese, díszlet a keresztes színjáték dekorációjában, víziószerű utikaland a Szentföld felé törekvő mystico viaggioban.

Bizonyosnak kell tartanunk, ha nem is bizonyítható, hogy a középkor fantáziáját foglalkoztatta ez az átmeneti, félig igaz és félig mese, félig ember és félig tündér nép. Bizonyosnak kell tartanunk, hogy a középkori franciában, a középkori németben élt egy mithikus képzet, mely a távolság pasztellszínében felderengett, amikor ezt a szót hallotta : magyar.

Hogy mik voltak ennek a mithikus képnek arcvonásai, ma még nem tudjuk megmondani. Régi költők és mondák adnak egy-két útmutatást. Itt csak egyet idézünk, mely filológiai szempontból talán jelentéktelen, de páratlanul hasznos útbaigazítás lehet. Élt a Rajna mellett a XIII. század második feleben egy kovács, akit Regenbogennak hívtak és aki fejébe vette, hogy költő lesz. Felkereste tehát Frauenot a kor legendás költővezérét, hogy tőle tanuljon meg énekelni; verset is írt Frauenlob üdvözletére és ebben többek között így hízeleg mesterének :

«Umb singens willen wolt ich

zien in Ungerlant,

so hânt ir mich der witen reis

hie widerwânt.»

(Az éneklés kedvéért Magyarországba akartam menni, de te lebeszéltél a hosszú utazásról.)

Tehát Regenbogen korának és környezetének, a középkori német polgárságnak lelkében Magyarország, mint a dalnokok hazája élt.

Regenbogen kívánsága, hogy Magyarországra jöjjön dalnokságot tanulni, bizonyára összefügg a sokat vitatott Klingsor von Ungerlant problematikájával : ismert dolog, hogy Klingsor, a nagy költő és varázsló, aki megjósolja Szent Erzsébet születését, aki a wartburgi dalnokversenyen Tannhäuserrel és a Sátánnal szövetkezik, hogy legyőzze Wolfram von Eschenbach misztikus fényben ragyogó énekét, a német romantikának, Novalisnak kedves alakja, a monda szerint magyar származású. Talán ez a monda indíthatta Regenbogent, hogy Magyarországra akarjon jönni. Ebben a mondában csúcsosodik ki szerintünk a magyarság mithikus arca, ahogy a középkori lélekben élt.

Nem tudjuk ehelyt egybefűzni a szétszórt és ma még ismeretlen, de bizonyára létező adatokat; a sejtelmet, mint sejtelmet, mint intuitív úton megélt valóságot szeretnők kifejezni és a jövő kutatóitól várjuk hitünk igazolását.

Néplélektani szempontból is valószínű, hogy Magyarország műveltebb szomszédai szemében a dalnokok és varázslók hazája volt. (A kettő bizonyos mithikus rétegben még egyet jelent.) A fiatal müvelt népek félig levetett mithikus képzeteiket, babonáikat primitívebb szomszédaikra vetítik : így volt a görög szemében a thrák a varázslók népe, a római szemében az etruszk és hogy rokonabb példákat idézzünk, az iráni perzsa szemében a turáni, a skandináv szemében a finn és a lapp. És ez a «projekció» nem csupán a műveltebb nép fantáziájának törvényszerű terméke volt, nem csupán azért olvasták rá ezeket a vonásokat szomszédaikra, mert maguk már elhagyták azokat. Volt ennek a hitnek objektiv, valóságos alapja : mert a szomszéd primitivebb népek, a thrákok, etruszkok, turániak, finnek és talán a magyarok is ekkor még megőrizték a mithikus kultúra állapotát, amikor a dalnok és a varázsló a nép életének legfontosabb valósága volt.

Nem tudunk választ adni a másik kérdésre sem, mely képzeletünkben felmerül : mi lett volna, ha Regenbogent nem állítja meg útjában Frauenlob és csakugyan eljött volna Magyarországba éneket tanulni? Lehet, hogy nagyon csalódott volna a német kovács ; tapasztalatai talán visszatérítették volna eredeti józanabb mesterségéhez és ő megtört szívvel tért volna meg rajnai hazájába – ez a valószínű, pozitív történelmi szemmel nézve, hiszen a magyar XIII. század dalnokairól szinte semmit sem tudunk. De lehet, hogy nem csalódott volna Regenbogen és egy számunkra ismeretlen Magyarországon megtalálta volna a zenés csodát, a szavak és hangok mély értelmét, melyet áhítatosan keresett és melyet Frauenlob nem tudott megadni neki. Lehet; a népek mithikus emlékezése sokszor igazabb, semmint a történelem. Lehet, hogy volt egy Magyarország, melyről még semmit sem tudunk, de érezzük néha megmagyarázhatatlan intuícióban. Mert jól ismerjük királyaink történetét, de a magyar lélek történetéről még oly keveset tudunk.