A magyar zene jövője
szerző: Csáth Géza
Erősítgethetjük, hogy a mi muzsikánk egyedüli a világon, idézhetjük a magunk megnyugtatására akár naponként Nietzsche híres mondását (Rákóczi-Marsch ist der schönste der Welt), mégis éreznünk kell, hogy a magyar zene szénája nincsen rendben.
Molnár Géza mutatott rá a baj eredetére abban a tényben, hogy konzervatívok voltunk a formákban. A ritmusnak néhány mintáját választottuk ki és azután ezeket a szankcionált formákat, ezeket a megszokott ritmusokat tekintettük a magyar zene csalhatatlan ismertető jeleinek. A magyar ember fölszínes - bár intenzív - érzelemvilága és a formák keresése iránt mindenütt (az összes művészetekben) megnyilatkozó lustasága volt az oka a magyar zene zátonyrajutásának. Érdekes példa erre ezernyi népdalunk alkati megegyezése.
Honnan ered ez a formai megegyezés? Onnan, hogy a magyar ember zeneművészete bizonyos tekintetben megmaradt a zene fejlődésének egy érdekes, de korai stádiumában. Abban a stádiumban, amikor a hangok időbeli elrendeződésében még ritmus tulajdonképp nincsen. (Csoportokba sorakoznak a hangok. Egy csoport hangra esik egy mondat, egy lélegzetvétel.)
A magyar muzsika megmaradt ezen a fejlődési lépcsőn. (Bár más irányban tovább ment.) De a ritmus, a tánczenét kivéve, úgy látszik, nem érdekelte a magyar fület. Még soká. Vagy tán érdekelte volna, de a találékonyság hiányzott?! A magyar táncdarabokban hiába keresünk speciális ritmikai gondolatokat. Egy sablonos ritmikai kaptafára - amely kaptafát mindenki magyarnak ismert el - húzták rá a melódiai ötleteket. A melódia-ötletek már eleve így születtek.
Mióta belekerültünk a nyugat-európai zenei kultúrába, már érezzük a ritmikai ötletek formaalkotó és invenció-termelő jelentőségét. Tisztán látjuk azt is például, hogy a magyar zene egyszerűen megfosztotta magát valamitől; azt cselekedte tudniillik, hogy a művészet alkotó elemeinek kombinálásában (amely kombinálás maga a művészet), tehát a melódia, a ritmus és a harmónia egymáshoz való formálásában - egyszerűen kihagyta a játékból a ritmust.
És ez a mellőzött, magányos és vidám mostohagyermek azután bánatában megkövesedett.
Itt a baj. Mert hiába puhítjuk, hiába orvosoljuk ezt a sokáig alvó múmiát: nem lesz aki elismerje, hogy él. A magyar fül nem akar ráismerni a magyar hangmenetekre (melódiákra) és hangkeverésekre, ha nincs mögöttük a közismert, kétségbeejtően jól ismert, a magyaros ritmikai vár. Hallatlan találékonyságra van szüksége egy zeneszerzőnek, ha ily körülmények között magyar és egyszersmint nemes művészi zenét akar írni: Erkel Ferenc, Lányi Ernő és Horváth Attila munkái elsősorban nagyszerű példái ennek az óriási küzdelemnek.
Talán lesz alkalom még rá, hogy szemügyre vegyük ezeket a kultúrfiziológiailag is nagy érdekességű folyamatokat, amelyek egyszermint a magyar szellem művészteremtő képességeinek e funkcióját is demonstrálják. Most azonban meg kell látnunk, hogy a múmia mégis életre ébredt. A magyar muzsika lassanként újra megszületik, mint ahogy megszületett a magyar építőművészet.
Ne szégyenkezzünk ezen, hiszen olyan fiatalok vagyunk.