A magyar regény története/Dugonics András
| A magyar regény története szerző: Császár Elemér (II./1. Dugonics András) |
Mint a hajnali szürkületből egyszerre kiemelkedő napkorong, olyan váratlan, fölvillanyozó hatást tett a lelkekre 1788-ban egy új magyar regény, D u g o n i c s A n d r á s kétkötetes Etelkája. Megzendültek az irodalom ligetei, lelkesedő szólamoktól visszhangzottak: az olvasók üdvözlő iratokkal, az ujságok áradozó dicséretekkel halmozták el „az első eredeti magyar regény” szerzőjét, s a hevülékenyebb lelkek a munkát értékben a szentírás mellé állították. A siker páratlanul nagy volt, hatása kiterjedt az egész nemzetre, s szerzőjét, a szegedi születésű piaristát, a bölcsészeti karon a matematika tanárát és az egyetemnek abban az évben rektorát, egy csapásra országos hírű íróvá tette. Könyve még a zsarnok divatot is leigázta: hősnőjének nevét fölkapták, s az akkor született leányok közül sokat kereszteltek Etelkára. Az Etelka megjelenése volt irodalmunkban az első nagy diadal, s Dugonics regénye az első könyv, amely az egész magyar közönséget mozgalomba hozta. Ez a regény jelentősége irodalomtörténeti szempontból. A műfaj fejlődése szempontjából mintha még többet jelentene ez a siker. Abban a lelkesedésben, amellyel az olvasók széles rétegei az Etelkát fogadták, benne rejlett annak megérzése, hogy ez a munka nem egyszerűen egy tetszetős, kora színvonalához képest kiváló alkotás, hanem valami egészen újszerű, olyan, amilyen magyar nyelven eddig még nem volt.
Abban az évben tehát, amellyel a magyar regény történetének második korszakát megkezdjük, úgy látszott, hogy amin eddig századok hiába dolgoztak, a magyar regény végre megszületett, nem félénk tapogatódzások, hosszadalmas kísérletek után, hanem egy nagy költő pillanatnyi ihletéből. A magasztaló karénekbe azonban belevegyül halkan, suttogva egypár disszonáns hang, s a rideg bírálatnak éles szavai a regényt a ponyva színvonalára állítják. Aggasztó jelként közönségünknek épen legmegbízhatóbb ítéletű tagjai, az írók, emelik föl szavukat a regény ellen, köztük a legfinomabb ízlésüek, Ráday Gedeon gróf és Kazinczy.
Milyen ez a regény, amely lázba hozta a közönséget s szigorú bírálatra késztette az írókat? Az első eredeti magyar regény-e, vagy értéktelen, ósdi alkotás?
Az Etelka a honfoglalás után, Árpád és Zoltán fejedelmek idejében játszik, s meséje – jórészt Beöthy Zsolt mesteri összefoglalásában – a következő: Egy áldozati ünnep alkalmával Világosváron megszeretik egymást Gyula hadnagy leánya, Etelka, és a messze északról, a magyarság rokonaitól ideszármazott Etele. A szerelmesek elválasztására tör Huba vezérnek Világos nevű leánya, aki Etelét, és Zalán fejedelem fia, aki Etelkát szeretné magának. Terveik kivitelére a cselszövő tót Róka vállalkozik; miután több fondorlata dugába dőlt, végre Etelkát rossz hírbe keveri Zoltán udvaránál. De a fejedelem meggyőződvén a leány hűségéről, Rókát karóba huzatja, s Etele, aki az ő vádaskodására börtönbe került, megszabadul. Gyula vezér azonban a bolgár Zalánfihoz erőszakolja leányát, akiről kiderül, hogy ikertestvére Zoltánnak. Etele Zalánfit párviadalban leszúrja, de a haldokló kardját Etelka oldalába mártja. A leány elájul, de csakhamar magához tér – a kard ugyanis csúszott a válla és dereka között s a puszta ijedtségen kívül más bajt nem okozott. A két szerelmes boldogan omlik egymás karjába.
A regény három szálból van összefonva: cselekvénye képzeleti, kerete történeti s célja politikai. Sajátságos ez a politikai célzat. Látszólag a legártatlanabb szerelmi históriát nyujtja az író, egyetlen szó sincs benne, amelyből a leghalványabb politikai vonatkozást is ki lehetne olvasni. A regény azonban csalóka, mint azok a furfangos képek, amelyek a szabadságharc után voltak divatban. Recés képek voltak ezek, valamilyen ártatlan jelenetet vagy loyalisan az uralkodót ábrázolták, egy bizonyos irányból tekintve azonban a recék oldallapjai Kossuth Lajosnak vagy a tizenhárom aradi vértanúnak képét adták. Így rejtette el Dugonics is tendenciáját. Árpád és Zalán erőszakos intézkedéseiben József császár törvénytelen rendeleteit állította pelengérre, Rókában, a gonosz intrikusban azt a két főurat festi, akikben az ország megrontóit gyűlölte, Niczky Kristófot, az országbírót, és Lascy grófot, a generalissimust. A regény ennek következtében át meg át van szőve politikai vonatkozásokkal, s Etele és Etelka szentimentális történetének leple alatt a zsarnok uralkodó ellen lázít. Hogy félrevezesse a cenzort, tendenciáját elrejtette – olyan mélyen, hogy ma már ki sem érezzük belőle. Kora közönsége azonban megértette, s hazafias tüze lángralobbant, mikor a szerző eléje állította a régi magyar dicsőség nagyszerű példáit, és gyalázta – inkább mocskolódva ugyan, mint erővel – a magyarság ellenségeit, vagy a jogeljátszás elméletére célozva, fenyegetőleg emlegette, hogyha az uralkodóház nem tartja meg a nemzettel kötött szerződést, a nemzetnek is föléled a joga, hogy másutt keressen dinasztiát. Él még a francia Crouy-család, az Árpád-ház leszármazottja! Ki ne lelkesedett volna, olvasva e sorokat, mikor az országban általános volt az elégületlenség és az ellenzéki szellem.
Nem kevésbbé érdekes a munkának történeti kerete. Hogy Dugonics a cselekvényt nemzetünk történetének legérdekesebb idejébe, a honfoglalás korába tette, azzal történeti érzékének fényes bizonyságát adta. Sajnos, ezzel a történeti érzékkel nincs arányban történeti tudása. Azt nem várhattuk, hogy tollán új életre keljen a honfoglaló magyarok érzés- és gondolatvilága, hogy a IX. század magyarjait fesse, beállítva őket hű korképbe, de regényében semmi sincs, ami arra utalna, hogy a cselekvény pogány nép körében, annak primitív viszonyai között folyik le, sőt embereiben sajátos magyar vonás sincs; ezek nem magyarok, hanem a XVIII. század nemzetközi regénybábjai kacagányba bujtatva. Mindez azonban inkább művészeti fogyatkozás. Történeti szempontból két sarkalatos fogyatkozása van az Etelkának. Az egyik a történelem adatainak teljes mellőzése. Noha Dugonics ismerte a kútfőket, s nemcsak Anonymust, regényében egypár néven kívül nincs semmi történeti: a honfoglalás korának egyetlen eseménye sem szerepel, a keret utolsó vonásig költött, hazug. A másik hiba meg épen bűn már. A politikai tendencia kedvéért, hogy első két fejedelmünkben József császár hibáit testesíthesse meg, kénytelen őket erőszakos, zsarnok, korlátolt uralkodónak rajzolni, sőt Árpádot minden szükség nélkül izgága, gyönge embernek festi, aki nem veti meg a bort, s nem ismeri erejét, szerelmei pedig méltók volnának holmi „chronique scandaleuse”-be. Nemcsak a történeti tudatot sérti ezzel, hanem nemzeti kegyeletünket is, s ez a megokolatlan, durva támadás a honszerző Árpád, nemzetünk első hőse iránt még a regény művészi hatását is lerontaná – ha ugyan lehetne az Etelkánál művészi hatásról beszélni.
De nem lehet a regénynek harmadik, legfontosabb eleme, a cselekvény miatt. Lazán komponált, közönséges intrikákkal bonyolított érzelgős história ez, tele a heroikus regények elkoptatott indítékaival, gyermekcserével, anagnorízissel, az ártatlanok szenvedésével, sóhajtozó szerelemmel és vitézkedő hősiséggel; szereplői között ott találjuk a hősi regények elkoptatott sablonjait, a feketelelkű intrikust, a remetét, a zsarnok apát, az irígykedő leányt, s ezek is, a többiek is a legkezdetlegesebben rajzolt jellemek, művészietlen típusok; az egészen meg elárad a francia nyomon járó, XVIII. századi másodrangú német heroikus regények csinált szentimentalizmusa. Sajátos, erősen komikus hatású ellentétben áll a cselekvény szellemével az előadása. Ezek a vértelen, a faji vonásokat egészen nélkülöző papirosemberek tősgyökeres, sőt túlságosan zamatos, szinte zsírosan népies nyelven társalognak, sallangos, sujtásos magyarsággal. Ez a közmondásokkal, kacskaringós szólamokkal terhelt előadás, ez a nyers és durva nyelv a maga koncentráltságában még népies tárgyú elbeszélésből is kirína, még ott is keresettnek éreznők, de Árpádot és udvarát azon a nyelven beszéltetni, amelyet a szegedi paraszt sem használ ünnepnapon, stílustalan és disszonáns.
Ilyen az „első eredeti magyar regény”. Ma már teljesen élvezhetetlen, s ha nem helyezkedünk vele szemben történeti nézőpontra, nem értjük meg, mint tudott a maga korában olyan nagy tetszést aratni, hogy példányait egy-két év alatt szétkapkodták, s 1791-ben már új kiadást kellett belőle rendezni. Mivel kapta meg a közönséget? Nem az eredetiségével, s nem is művészi értékével. Művészi értéke még annyi sincs, mint a korábban olvasott ósdi regényeknek, p. o. a Kartigámnak, korántsem olyan mozgalmas és érdekfeszítő, s hozzájuk képest esetlen és színtelen. Az eredetiséggel pedig a József-korabeli olvasó nem törődött, az még a Kartigámot is eredeti regénynek tartotta. Egyébként is anachronizmus volna, a magunk szempontjának ráerőszakolása a XVIII. század végére, ha azt várnók, hogy akár Kazinczy is, ennek a kornak legműveltebb magyarja, megbecsülje az eredetiséget. Ami az Etelkában hatott, az nem volt más, mint a szerző erős magyarsága, amely egyformán nyilvánult a tárgyban, fölfogásban és előadásban. A századvégi közönség, megkedvelvén az új szellemi táplálékot, a prózai regényt, az Etelkával a sok idegen tárgyú, idegen szellemű, többnyire francia história után olyan mesét kapott, amelyben magyar környezetben csupa magyar ember, mégpedig diadalmas hőseink, Árpád udvara szerepelt. S a regény lapjai tele vannak a nemzet dicsőítésével, a magyarság nagyságának, kiválóságának hangoztatásával. Végül mindezt igazi magyar nyelven adta eléje a szerző, minden idegenszerűség, a fordított regények nehézkessége, feszessége, körülírásai nélkül: természetes, hogy a XVIII. század táblabírái és kisasszonyai együltükben elolvasták a könyvet!
S találunk-e mi, a XX. század távolából visszapillantva, értéket az Etelkában, ha nem művészit, legalább fejlődéstörténetit? Valóban vele kell kezdenünk, mint az első eredeti, igazi magyar regénnyel, e műfaj történetét?
A regény eredetiségéhez, bármennyire hangoztatja is Dugonics, kétség fér, ha nem is azon a ponton, ahol eddig gondolták. Dugonics azt mondja, hogy Etelkáját több más regényen kívül főként a skót Barclay latinnyelvű politikai regénye, az Argenis nyomán írta. Ez igaz, de Dugonics, bár merített egypár fordulatot és párbeszéd-részletet belőle, nem forrásul, hanem mintául használta az Argenist: ösztönt vett tőle regénye megírására és tőle tanulta, mint lehet a regénybe belevinni s ott fölismerhetetlenül elrejteni a politikai tendenciát. Szóval csak technikájára és fölfogására volt mélyebb hatással a latin regény, s ez még nem fenyegeti eredetiségét. De voltak Dugonicsnak forrásai is, a korabeli német érzelgős regények, meg a francia lovagrománoknak, hősi regényeknek német átdolgozásai. A mese elemei, azok az indítékok, amelyek összeszövődése adja a cselekvényt, nyilván a német képzelet szülöttei, Dugonics érdeme legföljebb az összefűzésük. Ha azonban meggondoljuk, hogy Dugonics még később is, gyakorlottabb író korában, a teremtő képzeletnek teljes híjával lévén, minden drámáját s legtöbb regényét német munkákból dolgozta, akkor nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy még az egyébként nem gazdag leleményű Etelkát is abból a kútfőből merítette, amelyet állandóan használt, a német irodalomból. Véleményem szerint regényének cselekvénye – a történeti keret és a politikai célzat nélkül – egy kései, szentimentalizmussal átitatott heroikus regénynek fordítása vagy átdolgozása, s ezt Dugonics az Argenis hatása alatt áttette nemzetünk ködös multjába s átszőtte politikai tendenciával.
Az Etelka még így is magyar regény ugyan, s a magyarságnak összehasonlíthatatlanul több köze van hozzá, mint a Kassándrához vagy akár a Kartigámhoz, de nem eredeti regény és nem igazi regény. Az az érdeme megvan, hogy a cselekvénye aránylag egyszerű, sőt bizonyos mértékig valószerű. Ami benne történik, az nem lép ki az emberi természet szabta korlátokból; képtelenségek, emberileg kivihetetlen vagy elképzelhetetlen tettek nincsenek benne. A cselekvénynek ez a jelleme az Etelkát a heroikus regények fölé emeli és a modern regényhez közelíti, de a művészi értékek teljes hiánya meggátol bennünket abban, hogy Dugonics regényében lássuk az első igazi magyar regényt, s vele kezdjük a magyar regényirodalom fejlődésének rajzát. Fejlődéstörténeti jelentősége az Etelkának mindössze annyi, hogy egyrészt az első magyar regény, amely hazai földön, magyar miliőben, magyar emberek között pereg le, s ezáltal megindította a műfajnak magyarrá válását, másrészt mint a történeti költészetnek új hajtása megtanította íróinkat arra, hogy a magyar történet milyen alkalmas kerete az elbeszélő műveknek.
S hogy egy utolsó kérdést vessek föl: mi maradt az utókorra az Etelkából? Az író a harmadik kiadása (1805) címlapjára azt nyomatta: „harmadik, életemben utolsó kiadás”. Ha tudta volna, hogy halálában sem éri meg új kiadását! Az utókor nem is köszön egyebet Dugonicsnak, mint egy dallamos női nevet, amely azóta is él: Etelkát.
Az Etelka páratlan sikere föltüzelte Dugonicsot, kedvet kapott a regényírásra s egyik regényét a másik után bocsátotta közre. Részletesebb tárgyalásra egyik sem méltó. Első regényének fogyatkozásai fokozottabb mértékben megvannak bennük, s érdemük, azáltal, hogy későbbiek, mint az Etelka, kisebb. Dugonicsnak mint írónak legnagyobb fogyatkozása a költői képzelet hiánya, s ezt újabb regényei egész mélységében föltárják. Egy részükről bizonyítani lehet, hogy puszta átdolgozások, más részükről valószínűvé tudjuk tenni, így Dugonics teremtő képzeletének nincs része bennük. Az 1790-ben megjelent Arany perecek (másodszor 1800, harmadszor 1893) Dugonics legvilágosabb, legerősebb szerkezetű regénye; a XVII. században, Erdélyben játszik, de ennek ellenére egy eddig még ismeretlen ötfelvonásos német szomorújátékra megy vissza. A gyapjas vitézeket (1794) saját, latinnyelvű eposzából fordította, azt meg Apollodoroséból dolgozta, belefűzve egy csomó más mondai részletet. A szerecsenek című regénye (1798) a legrégibb ránk maradt görög regénynek, az Aethiopikának, fordítása s egyben Dugonics legstílustalanabb műve: benne görögök és egyiptomiak a szegedi tanyák nyelvén társalognak. A Cserei (1808), noha váza ugyanaz, mint az Etelkáé – egy északi rokonainktól hozzánk szakadt herceg sok viszontagság után nőül veszi az uralkodó leányát – Voltaire szatirikus, raffinált regényének, a Zadignak megmagyarosítása: a francia író babilóni történetét átplántálja a régi magyarok korába. Legterjedelmesebb regényének, az Etelka-trilógia harmadik tagjának – a középső, Etelka Karjelben, dráma – a Jólánkának (1803) eredete ismeretlen; az unalmas epizódoktól túlterhelt, zavaros mesét valószínűleg több, vagy öt, német szentimentális regényből gyúrta össze Dugonics.
Hat regény hét kötetben mindjárt az első regényírónktól meglepő termékenység s biztató ígéret a jövőre. Művészi érzék és magyar szellem nem nyilvánul bennük, maradandó értékük nincs, de szerzőjük kielégítette kora esztétikai igényeit s olyan regényeket adott a közönségnek, amelyeket az lelkesedéssel olvasott. A műbírálónak ez nem jelent semmit, de az irodalomtörténetírónak igen, s még többet jelentett a szerzőnek. Azt boldoggá tette a siker – s a derék Dugonics rászolgált erre a boldogságra.
*
Az Etelkával nem született meg a magyar regény, de megkezdődött a műfaj életében a második korszak. Olvasóink megszeretik a regényt, az divatos műfajjá lesz, s íróink módot keresnek, részint Dugonics példájára, részint külföldi mintákat követve, kielégíteni a föltámadt érdeklődést. Nagy elevenség jellemzi a következő évtizedeket; az írók egész sora próbálkozik, de – más-más okból – csak félsikerrel vagy épen sikertelenül. A kísérletezés kora ez, mely 1788-tól 1832-ig, Fáy Bélteky házának, az első igazi magyar regénynek megjelenéséig tart. Vagy kétszázötvenre tehetjük ez emberöltő alatt megjelent regényeink számát, s bennük képviselőre találnak a legváltozatosabb irodalmi áramlatok és irányok – de műfaji szempontból tökéletes alkotást nem találunk köztük, esztétikailag értékeset is keveset. Ez a két körülmény közös okra vezethető vissza. Élelmes írók, de még inkább élelmes kiadók siettek a maguk zsebére kiaknázni a közönség mohó vágyódását a „románok” után, s írtak és írattak regényeket nem művészi, hanem anyagi céltól vezetve. A XVIII. század kilencvenes éveiben a selejtes regények egész áradata lepte el a könyvpiacot, kontár írók lelkiismeretlen fércművei, s egészen megrontották a műfaj hírét, úgyhogy komoly, becsvágyó íróink, akik eleinte megpróbálkoztak az új műfajjal, lassanként visszavonultak, s a korszak közepétől kezdve mindinkább átengedték a tért az irodalom robotosainak, a lélektelen, száraz mesterembereknek. (A kor vagy 150 regényírója közül száznak neve teljesen ismeretlen az irodalomban.) Ezek könnyebb végéről fogták a dolgot, s a helyett, hogy igazi, eredeti regényeket írtak volna, fordítottak, mégpedig rendszerint németből, s nem is a javát, sőt nem is csekélyebb becsű, de a divattól fölkapott műveket, hanem mint a műveletlen kiadók és a tehetségtelen írók uralma idején mindig, a külföldi irodalom selejtes művei közül is a leghitványabbakat. S ami kétes eredetiségű a magyar regények között akad, az is szellemtelen utánzat. Innen van e korszak regényirodalmának sivár képe, ez érteti meg azt a föltűnő körülményt, hogy a műfaj ebben a korszakban fejlődés helyett visszafejlődött: jobb alkotásai a XVIII. század végső s a XIX. század első éveiből valók, amikor még hivatott íróink egy részét ott látjuk a regényírás terén.
Regényirodalmunknak ebben a korában számbelileg még mindig a régi szabású regények vannak túlsúlyban, amelyek külsejükben modernizálódva hozzásimultak a századvégi olvasók ízléséhez. De föltűnnek mellettük már a modern regények első képviselői is, úgyhogy akár a műfaj e két legjellemzőbb változata szerint is csoportosíthatnók a kísérletezés korának regényeit. Célszerűbb lesz azonban, a szempontot némileg módosítva, a műfajilag tiszta regényektől különválasztani és egy másik csoportba foglalni azokat, amelyek mint a regények korcs hajtásai vagy tökéletlenül megvalósult formái műfajilag kisebb értékűek. Ebbe az utóbbi csoportba tehát nemcsak művészi szempontból csekély becsű regények kerülnek, hanem olyan alkotások is, amelyek kisebb terjedelmük miatt, vagy különös anyagukkal távol kerülnek az igazi regényektől; ide vonjuk tehát a kora-romantika torzalakulatait, egyetlen pásztor-regényünket, államregényeinket és robinzonádjainkat. Az igazi regények sorából kiemeljük és külön méltatjuk a szentimentalizmus termékeit, egyrészt nagyobb értékük miatt, másrészt mert műfajukkal átvezetnek a szintén külön tárgyalandó novellákra. A tárgyalás rendje természetesen nem jelent időbeli egymásutánt, s a regény változatos irányai nem abban a sorban tűntek föl, amint őket bemutatjuk, hanem egymás mellett párhuzamosan haladtak, sőt a különféle körök ismételten metszették is egymást.