A magyar regény története/Az angol nyomon járók
A külföldi realisták közül először az angolok neveltek nálunk híveket – nem sokat. Mindössze egy-két írónk kapcsolódott bele, többé-kevésbbé lazán, a realizmus angol irányába. Ezek a magyar realisták nem utánozták mintaképeiket, mint Kúthy Sue-t, sőt annyira sem, mint Jósika Scottot, hanem tanultak tőlük. Bizonyos szellemi rokonságban lévén velük, megszerették műveiket, vonzódtak irányukhoz s az ő szellemükben próbáltak dolgozni. Megtaláljuk műveikben, ami az angol realista regényre jellemző: tudatos tartózkodást a romantika színes világától, helyette komoly törekvést a való élet hű képének rajzára; a képzelet helyett inkább megfigyelő erejükre bízzák magukat, s a mult csillogó képei helyett a szürke jelen mozgalmai foglalkoztatják elméjüket; a cselekvényen átsugároztatják a maguk szubjektív valóját, s ez elvétve mint dickensi derű, gyakrabban, Thackeray módjára, mint keserű humor színezi regényeiket.
Ebbe a körbe tartozik a korszak legélesebben kirajzolódó egyénisége, T o l n a i (eredeti nevén Hagymássy) L a j o s . Regényköltészete egészen ennek a korszaknak szülötte: első regénye, Az urak, 1872-ben jelent meg (újra 1909), az utolsó, A grófné ura, a korszak legvégső évében készült. E két határpont közé még tizenhat regény illeszkedik, meglehetősen egyenlőtlenül elosztva. Egy évtizedig nem írt újabb regényt, 1882–1887 között, öt év alatt, tizenegyet, majd 1889–1891 között ötöt. Nem mindennapi termékenység, kivált ha tekintetbe vesszük, hogy ez a tizennyolc regény alig feleannyi év termése.
Tolnai történetei majd mind a vidéki élet talajából sarjadnak ki, a falu és még inkább a kisváros világa az ő igazi eleme. Regényei jórészt azokból az érzelmi és szemléleti anyagból táplálkoznak, amelyet gyermek- és ifjúkorában édesanyja szülőföldjén, Dunaszentgyörgyön, majd később, pap korában, Marosvásárhelyt gyüjtött lelkébe – a fővárosban szerzett tapasztalatai csak színezik és kiegészítik ezt az anyagot. Ennek, valamint színmagyar vérének köszönhető regényköltészetének legvonzóbb tulajdonsága: nyelvének gyökeres magyarsága, ereje, kifejezőképessége. Tolnai egyike legmagyarabb észjárású íróinknak, s ez tükröződik stílusán is: színes minden sallang, választékos cikornyák nélkül, erővel telt, de nem erőltetett, hozzásímul a helyzethez s a szereplők egyéniségéhez, az elbeszélő részletekben egyszerű, természetes, tömör.
Regényeinek miliője elég sokféle: váltakozva parasztok, kispolgárak, köznemesek és főurak között pörög le a cselekvény, s e szerint változik regényeinek nemcsak levegője, hanem cselekvénye is. A mese, mint a realistáknál rendszerint, nem kelt nagyobb érdeket, s a regény súlya vagy a lélekrajzon vagy a társadalom festésén van – e szerint válik regényköltészete két félre. Lélektani regényei színtelenek. Nem a valóság megfigyeléséből merít, hanem elképzelt alakokkal dolgozik; nem tudja lelkivilágukat gazdaggá és elevenné tenni, s így nincs, ami a szegényes mesét kitöltené. Ilyenek: a Nemes vér (1884), egy grófleány kálváriája, aki családja kedvéért érdekházasságot köt, s épen azok döntik nyomorúságba, akikért föláldozta magát; a Dániel pap lesz (1885), egy már nem fiatal tanító vergődése, akit feleségének hiúsága arra bír, hogy megszerezze a papi képesítést; a Jégkisasszony (1886), egy szívtelen, kacér pesti leány kizsákmányolja parlagi, esetlen unokabátyjának szerelmét. Ezekben a regényekben nincs semmi Tolnai jellegzetes egyéniségéből; ami érték rejlik bennük, azt sem tudja kifejteni: a Nemes vér érdekes tárgya elsorvad kezében, a második regényének jól rajzolt nőalakja, az erős akaratú tanítóné, s egypár színes epizódja nem elég kárpótlás a sovány, erőszakolt meséért; a harmadik jelentéktelen, s csak azért említem, mert Tolnainak egyetlen olyan regénye, amelyben a szerelem kerül az érdeklődés középpontjába.
Sokkal érdekesebb regényeinek második csoportja, azok a regények, amelyeknek éltető eleme a társadalom rajza. Meséjük is mozgalmasabb, s belőlük rendszerint újszerű probléma bontakozik ki. Két egyenlőtlen csoportba különülnek. Kettő közülük, a legkorábbiak, az Urak és A báróné ténsasszony (1882, újra 1905), a multba vezetnek; hátterük a Bach-korszak, így nem igazi történeti regények, hanem abba a fajba tartoznak, amelyet az előbbi korszakban mint annak legjellemzőbb műfaját ismertünk meg, a politikai regények sorába. Az Urak cselekvénye nagyon szegényes, egypár mozzanat egy parasztcsalád életéből, s csak a korrajz emeli a regények közé. A nagyralátó parasztasszony egyik fiával elvéteti egy hitvány cseh beamter leányát, a másik fiát pedig kitagadja, mert egy szegény papleányt vesz nőül. Az úrrá lett parasztcsaládot persze tönkreteszi a cseh atyafiság, a parasztgazdának maradt másik fiú meg boldog lesz derék nejével. A mese megalapozása elhibázott: az önérzetes magyar parasztság nem süllyedt a Bach-korszakban olyan mélyre, hogy befogadja családjába a megvetett cseh népséget. A regény ezen a hazug kiindulóponton elveszti hitelét. Kár, mert a cselekvény másik ága, a kisebbik parasztfiúnak és a papleánynak szerelme rokonszenves, „igazság egyszerűséggel, melegség kellemmel vegyül” benne. Érdekes, hogy a szájhagyomány szerint ennek a történetnek van alapja: egy Dömötör nevű derék parasztlegény messziről hozott magának úri feleséget Dunaszentgyörgyre, egy tanárembernek (később református pap lett!) művelt leányát. Az Urak egyébként is Tolnai legkerekebb, leglogikusabb regénye, tipikus, de nem élettelen emberekkel. Egyéni színeket csak az öreg parasztasszony rajzába vegyít, de nincs benne köszönet: a kép rikítóvá, a jellem visszataszítóvá lesz. A Báróné ténsasszony Tolnai legmozgalmasabb, legnagyobbszabású alkotása. Hőse egy svihák „bezirker", a galiciai zsidóból főorvossá emelkedett dr. Schwindler. Hivatalos hatalmával és simulékony egyéniségével befurakodik egy kis magyar város társadalmába. Itt elszédít és behálóz mindenkit, egy szerető párt elszakít egymástól, a leányt apja segítségével, félig erőszakkal, nőül veszi, a fiút szíve elleni házasságba kergeti. Fényben, tekintélyben egyre emelkedik, s mikor beköszönt a magyar világ, ügyes fordulattal fölcsap hazafinak; a buta kisvárosi nép megválasztja követnek, a király bárói rangra emeli. De lesujt rá a nemezis: egy külföldi cég bukása őt is, apósát is romlásba sodorja. Elszökik az országból, neje meg férjhez megy az időközben özveggyé lett szerelméhez. A mese itt sem gazdag, de sokoldalú, színes és élénk, csakhogy mértéken túl feszített, s kiindulópontja, a szerelmespár elidegenedése egymástól, nincs semmiképen valószínűvé téve. A korkép itt is rikító és hazug, s az az embereké is: nemcsak a főhőst, ezt a betolakodott idegent, festi a gyűlölet mérgébe mártott ecsettel – a szájhagyomány szerint egy közbecsülésben álló előkelő marosvásárhelyi urat akart benne pelengérre állítani – hanem visszataszító alakoknak rajzolja a magyar szereplők jórészét is. Így a Báróné ténsasszony, bár Tolnai legmélyebben szántó regénye, hatásában lehangoló, ellenszenves.
Ezzel a tárgykörrel Tolnai csakhamar szakított, s a nyolcvanas években írt társadalmi regényei mind a jelen világában és a maga élményeiben keresnek értékesíthető anyagot. A tárgykörnek ez a megváltozása nem jelent emelkedést Tolnai regényírói pályáján: meséi és emberei nem lesznek érdekesebbek, de elvész az a sajátos színezetük, amelyet a két régibbnek a korrajzi vonások adtak. Van azonban e regények között egypár, amely egy vagy más szempontból méltó a figyelemre. A jubilánsokat (1885) pusztán célzata teszi érdekessé, egyébként témája igen kicsinyes s regényformába alig önthető: két vidéki nagyság küzdelme, akik jubilálásukkal kitüntetést akarnának szerezni. Az új főispán (1886) egy paraszti sorból főispánságra emelkedett egyeneslelkű ember küzdelme a vármegye urainak irígységével, gőgjével és kicsinyességével – s mint a Falu jegyzője, támadás a vármegye s a vármegyei közigazgatás ellen. Az Eladó birtok (1886) tárgya ugyan egy meggazdagodott cseh péklegény garázdálkodása, de máshova üt, mint ahova néz: a gentryre, annak férfi- és nőtagjait mártja meg az erkölcsi fertőben. Regényeinek ebből a csoportjából kiválik A polgármester úr (1885), Tolnai legjobban elgondolt regénye. Nagyszabású, tárgya érdekes, de nincs kellőképen kiaknázva. Egy kisváros polgármesterét hajthatatlan jelleme összeütközésbe sodorja az önérdekét hajhászó környezetével; lemond állásáról, eladja birtokát, fölmegy Pestre szerkesztőnek, de tántoríthatatlan ragaszkodása elveihez és az igazsághoz ellene lázít minden irodalmi és politikai pártot, lapja megbukik, maga nyomorba jut. Fölcsap színésznek, társulatával lekerül szülővárosába, ott Edgar szerepében (Lear) nagy sikert arat, de fájdalmában megőrül. Ez a mese, amelynek költői alapgondolata, hogy az egyeneslelkű, becsületes embernek romlott közéletünkben el kell buknia, a főhős jellemrajzával áll vagy bukik, és Tolnainak nem volt ereje a valóban tragikus katasztrófát hőse lelki életéből fejleszteni, noha az alakot nyilván önmagáról mintázta, olyannak rajzolva, amilyennek elfogultságában magát látta.
Tolnai egyik regényének (Nemes vér) előszavában az angol minták követőjének vallja magát. Az is, sőt pontosan megnevezhetjük mesterét, Thackeray-t. Valamint Thackeray, ő is a „hiúság vásárának” látja az életet s annak a hű képét akarja festeni. Mindennapi emberek sorsának kisszerű, közönséges fordulatait beszéli el, képzelet-szőtte ábrándvilág helyett reális képet ad, azokat a kis tragédiákat, amelyek az átlagemberek világát megrázzák. Abban is mesterét követi, hogy nem objektív történetíró módján dolgozik, hanem elárasztja tárgyán sötét világfölfogását, a pesszimizmust. Míg azonban ez Thackeray-nél keserű humorba olvad föl, s a sötét máz alól ki-kicsillan kedélyének meleg fénye, Tolnai pesszimizmusa maró szatirába öltözik és sivár vigasztalanságával jéggé fagyaszt minden érzést.
A kegyetlen szatira és a sötét hangulat Tolnai regényköltészetének legjellemzőbb vonása. Forrása az író szerencsétlen lelki alkata. Tolnai becsvágyó, önérzetes és érzékeny lélek volt, de a mellett ingerlékeny, kötekedő és megférhetetlen. S mivel az élettől nem kapta meg azt az erkölcsi elismerést és azt az anyagi sikert, amelyet tőle várt, elkeseredett az emberek gonoszságán, s mérhetetlen gyűlölet vett erőt szívén embertársai ellen. Féktelen haraggal és ádáz indulattal nézett nemcsak azokra, akiktől valóságos, vagy csak vélt mellőzésben és megbántásban volt része, hanem általán az emberekre, az egész világra. Ez a fájdalmas, sötét érzés, amelyből pesszimista világnézete táplálkozott, élteti egész regényköltészetét is.
Élteti, de meg is hamisítja regényeinek két legfőbb elemét, a társadalomnak és a léleknek rajzát. Tolnai csak azért ágyazza regényei cselekvényét a társadalom rajzába, hogy kegyetlen bosszút állhasson rajta. De a kétélű fegyverrel önmagán még mélyebb sebet ejtett, mint átkos ellenfelén, a társadalmon: gyűlöletbe mártott tollal megrajzolt korképei hazugakká váltak. Pedig a korfestés legművészibb módját használta, azt, amelyet Shakespeare és a mi Katonánk: embereiben rajzolja a kort, rajtuk keresztül láttatja a társadalmat, annak bűneit és aljasságát. Csakhogy elvakult haragjában nemcsak a meglevő hibákat és vétkeket túlozza, hanem egészen alaptalan vádakkal feketíti be mind a közelmult, mind a jelen társadalmát. Így a Bach-korszak képe nála szörnyű hazugság: a magyarság meghódol a cseh beamtereknek, ünnepli, tejbe-vajba füröszti őket, befogadja családjába, s olyan együgyű, hogy egy-egy szélhámos egész városokat lépre visz. Annál bántóbb ez a rajz, mert az osztrák-cseh beamtervilágot romlottnak mutatja ugyan, de csak magánéletük szennyét tárja föl, politikai és közéleti szerepüket nem világítja meg. Hasonlóképen gyalázza Tolnai a maga kortársait is: a nyolcvanas évek magyarja semmivel sem különb az ötvenes évekénél, önzés, aljasság mindenütt. Sőt még tovább megy: nem átall közbecsülésben álló személyeket és nagyérdemű intézményeket költött nevek alatt, de félreismerhetetlenül, teljesen hazug vádakkal megbélyegezni. Marakodó és gyűlölködő természete állandóan összeütközésbe hozza a társadalmi renddel s a bosszúálló végzet ostorcsapásaiért nem magát tette felelőssé, hanem az embereket – társait, barátait, jótevőit – s szabadjára engedve a lelkébe gyűlt szennyes indulatokat, véres szájjal támadt vélt ellenségeire, leggyakrabban a Szász-család tagjaira és irodalmi életünk legnemesebb alakjára, Gyulai Pálra. (Legélesebben a Nemes vér, az Oszlopbáró, a Polgármester úr és az Eladó birtok című regényeiben.) Az ellenfeleire szórt rágalmak nemcsak erkölcsi szempontból ártottak regényeinek, hanem művészi értéküket is csökkentik: hazug vonásokkal, amelyeket még eltorzít az izzó harag, nem lehet hű képet festeni a korról; aki így dolgozik, az megtagadja a realizmus alapelvét s meghamisítja az élet képét.
De megrontja ez a gyűlölet még a lelki rajzot is. Tolnai mint jellemábrázoló nem áll az első sorban. Emberismerete a döntő mozzanatok megokolásában egészen cserben hagyja; nehezebb lelki problémákkal nem vesződik, gazdagabb, az események hosszabb során kibontakozó jellemet következetesen megrajzolni nem tud. Viszont a mellékalakok rajza néha igen megkapó, s az egyszerű embereket nagy élethűséggel tudja megtestesíteni. A parasztok, kispolgárok, a vidék félművelt emberei mind élnek regényeiben, különösen az elsőben, de elvétve még a későbbiekben is; ha meg maga magát viszi a regénybe, s multjából, élményeiből merít vonásokat, mint Ilyés Sándor lelkirajzához (Az oszlopbáró, 1884), akkor bonyolultabb képet is tud adni. Kitűnően tudja beszéltetni embereit, főként az egyszerű lelkivilágúakat, mindegyiket más-más tónusban, s mindegyiket jellemzően. Jókai és Mikszáth mögött őt illeti meg ebben a tekintetben az első hely. Valóban nagy vesztesége irodalmunknak, hogy az emberek irányában elfogult Tolnai az emberi lélekben is csak a rútat, a visszataszítót figyeli meg élesen. Van regénye, amelyben jóformán nincs is tisztességes ember, s amelyben van, az halvány, élettelen vagy legalább is együgyű. A jó emberek lelke zárt könyv marad előttünk, gondosan megrajzoltak csak a rosszak – ezek is mértéken fölül túlozva és torzítva. Ez az egyoldalúan szemlélt és megvilágított rajz ugyanabba a hibába viszi Tolnait, amelybe a romantikusok estek. Azok is, ő is, nem igazi, élő embereket rajzolnak, hanem amilyeneknek elképzelik: a romantikusok optimista ábrándjaikban szépeknek, hatalmasoknak, derekaknak, Tolnai gyűlölködő pesszimizmusában hitványaknak, aljasoknak, visszataszítóknak. A valóságtól egyformán távol esik mind a két csoport, s ha már elhagyva a valót, eszményít a költő, akkor sokkal kevesebb nekünk a pozitív irányban való eltérés.
Ez a gyűlölködő ember szünet nélkül korbácsot suhogtat, gyilkos gúnnyal támad boldog-boldogtalant. Regényeinek állandó eleme a szatira, regényei szatirikus regények, e műfaj leghatározottabb példái. A szatirának van jogosultsága a regényköltészetben, éltek vele Thackeray is, az oroszok is – s Tolnai, úgy látszik, az utóbbiaktól is vett ösztön. Az élet ábrázolásában és regényei anyagának összeállításában az angolok voltak példaképei, s mint azok, ő is a tipikusabb, könnyebben nyíló lelkeket szedte szét, nem a különöseket, zárkózottakat, a szatirában azonban az oroszokhoz kerül közelebb, különösen Gogolyhoz: valamint annak vígjátéka, a Revizor, ő is megtévelyedett embereiben szatirizálta a romlott társadalmat. Világfölfogása és az élet sajátos megvilágítása is az orosz regényírókéra emlékeztet: az angol idealisták gyöngeségeiben és kiválóságaiban mutatják be az embert, az oroszok, kivált Dosztojevszkij (Szegény emberek), és nálunk Tolnai, bűneiben és szégyenében, s beleviszik regényeikbe mindazt a keserűséget és fájdalmat, amely szívüket marcangolta. De Gogoly szatirájából kicsendül jó kedve és mély szeretete nemzete meg faja iránt, Dosztojevszkijnél is erősebb a fájdalom, mint a keserűség, s mindketten egy nemzet keservét hordozzák szívükben – Tolnai a maga epéjét önti ki gyilkos szatiráiban. Amazok hibáikban is szeretik hőseiket, Tolnai csak gyűlölni tudja őket.
Tolnai szatirája szívtelen és, ami nagyobb baj, igazságtalan. A szatirikus csak akkor méltó a tiszteletre, ha az igazság szeretetétől vezetve, komoly erkölcsi alapról valóságos hibákat és vétkeket ostoroz, okosan, szellemesen, Tolnai szatírájából azonban egy betegesen izgatott, gyűlölködő embernek alaptalan kifakadásait halljuk ki. Ő azt hitte magáról, hogy az emberiség bűnei ellen és az igazság érdekében hadakozik, de úgy járt, mint a manchai lovag: szatiráját az olvasó egy elvakult ember szélmalom-harcának látja, aki az igazság örve alatt személyes ellenségeit marja meg és magánbosszúját tölti ki a társadalmon.
A fénynek és árnyéknak ez az egyenlőtlen megosztása megváltozik Tolnai javára, ha munkásságának értéke helyett jelentőségét kutatjuk. Tolnai mint író minden más költőnktől föltűnően különbözik: igazi egyéniség, külön áll a többitől. Kopár hegycsúcs, amelyet azonban már messziről föl lehet ismerni, olyan határozott, olyan jellemző. Azzá teszi világnézete, a zord pesszimizmus, epés hangulata és maró szatírája. Tolnai a legsötétebben látó és legszínesebben rajzoló magyar regényíró, ő festi a legsivárabb képet a magyarságról. Aki ilyen szertelen, ilyen sötét tud lenni, az nem közönséges lélek, az írói egyéniség. Ez jelentőségének egyik fele. A másik: szerepe a regény fejlődésében. Tolnai a regény életének egy kedvező pillanatában lépett föl, akkor, midőn az egy Jókain kívül számottevő írónk nem volt. A legnagyobbak kidőltek vagy meghaltak, a második vonalban állók elnémultak – a tér egészen üresen állott. Másfelől az előbbi korszak uralkodó iránya, a romanticizmus elsekélyesedett; új irányra volt szükség, teret kellett nyitni azoknak a tehetségeknek, akiket lelkük alkata más útra hívott. Ezt a föladatot végezte el Tolnai, meghonosítván nálunk a regényirodalom új irányát, a realizmust, mégpedig azt a faját, mely szellemben legjobban talált a magyarsághoz, az angolt. Hogy a regény nemcsak a képzelet játékából, hanem az élet valóságából is szőhet mesét, hogy a realizmus nem pusztán a népélet rajzában és az epizódokban, hanem az egész, nagyterjedelmű cselekvény fölépítésében is érvényesülhet, azt nálunk Tolnai bizonyította be. Hogy inkább csak megmutatta a célt s igazán művészit nem tudott alkotni az új fajban, az csökkenti, de nem rontja le érdemét; regényei már szerzőjük életében elavultak, de egész munkásságának úttörő érdeme nem. Ez a munkásság a maga határozott irányával és egyéni színével történeti érték.
Az angol realizmus csakhamar sokkal és nemesebben jelentkezett egy másik regényírónk munkásságában. Ez B e ö t h y Z s o l t . Pályakezdése, egy-két évnyi eltolódással, szinte megismétli Tolnaiét. Szépprózai munkásságát rövid elbeszélésekkel kezdte, épen Tolnai hatása alatt; 1871-ben egy hosszabb elbeszélése jelent meg, a kitűnő psychologiával fölépített, de sivár, diszharmonikus Bíró Márton, s három évvel utóbb, 1875-ben, a kétkötetes Kálozdy Béla (újra 1903), az új iránynak legértékesebb regénye.
Hőse tehetségekkel gazdagon megáldott ifjú, de nem afféle eszmény Jókai módjára; vannak fogyatkozásai, amelyek a regényhősök közül a mindennapi emberek közé vonják. Előkelő, gazdag család sarja és szegénysorsú leányt szeret, tanárának leányát, Marit, igaz, mély szerelemmel, de egy önfeledt pillanatában mégis karjába szorítja. Kedvesét azonban nem veheti nőül, mert nagybátyja más leányt szánt neki, s ő nem mer szembeszállni vele, hogy el ne essék örökségétől. A szegény Mari szégyene elől a Dunába menekül, Béla pedig, akinek lelkivilágát földúlta a katasztrófa, külföldre megy. Két év mulva visszatér, és a bűntudat gyötrő kínjaitól léha mulatozásban keres szabadulást. Könnyelműen nőül vesz egy szívtelen színésznőt, s az őt anyagilag és lelkileg tönkreteszi. Kétségbeesésében a Dunába akarja magát vetni, hogy ott egyesüljön egyetlen igaz szerelmével, de ereje elhagyja, élettelenül terül el a földön. Ugyanabba a házba viszik, ahol tragédiája megkezdődött – s ágyánál ott ül kis fiával Mari, aki nem halt bele a Dunába. Egy mesterien kivitt jelenetben, amely a lélektan törvényei szerint bámulatos biztonsággal fűzi össze a lázálomképeket a valósággal, Béla fölismeri szeretteit, s megváltva a bűntől és szenvedéstől, megkezdődik igazi, nemes élete.
Ez a regény valóban az angolok tiszta realizmusát adja. Egy férfi története az élet forgatagain keresztül vezetve, kora társadalmi viszonyaiba beágyazva, az élet színében bemutatva, mint Rebekáé a Vanity fairben (Thackeray) , vagy mint az ír Lever Károly hőseié, amelyek Beöthy előtt mintaképül állottak. A kapcsolatok egész sora csatolja a magyar írót mestereihez, még tárgyiak is: főhősének jelleme emlékeztet Dickens Bleak house-ának Richardjára, a színésznő Thackeray Pendennisének Miss Fotheringay-jére, s a mese fordulataiban és helyzeteiben is vannak egyezések mindkét angol regény cselekvényével. Az angol regényirodalom hatása azonban mélyebben is jár, onnan sarjad ki Beöthy írói célja: a tudatos törekvés a cselekvény valószínű vezetésére. Ez nem abban nyilvánul, hogy valóságban megtörtént eseménysorozatot dolgozott föl mesévé. Vannak a regénynek élményi elemei, sok részlete magán viseli az átélés és megfigyelés bélyegét, de inkább az epizódok és a mellékes részletek; a főcselekvény és a hős az író képzeletének terméke – váza azonban, kivált megnyitó és befejező mozzanata nagyon emlékeztet a Karthausi Betti-epizódjára. Beöthy, híven írói célkitűzéséhez, képzeletét a valóság korlátai közé szorítja, az eseményeket vagy onnan veszi vagy ahhoz idomítja, s így az életnek hű képét adja. S ami nagyon fontos, az emberéletet a maga teljes betöltöttségében vezeti elénk, nem az író tetszése szerint kiszakított részeket nyujt, hanem mint az angol realista regények, összefüggő, teljes életfolyamatot. Ez az eljárás adja meg Beöthy regényének az életvalóságot, a hihetőséget, s ezt még teljesebbé teszi a mese fordulatainak lélektani megokolása. Beöthy nem fél a véletlent szerepeltetni regényében, de művészi tapintattal mindíg csak megindító mozzanatul használja: arra, hogy új helyzetet teremtsen vele, s nem arra, hogy tovább zökkentse a megrekedt mesét. Ami azonban a regényben nem esemény, hanem tett, az mind lelki rúgókból van fejlesztve, s a rúgók biztosan működnek; amit emberei beszélnek, elhatároznak és cselekszenek, az érzelmi, értelmi és erkölcsi világukból következik. Kisebb egyenetlenségek akadnak ugyan, s a megindító mozzanat, Mari bűnbeesése, bár önmagában nem hihetetlen, nincs eléggé valószínűvé téve – de általán azt a mozgalmas eseménysorozatot, amely a regényben a főcselekvénnyé rendeződik, biztos műérzékkel hozzáfűzi a hősök jelleméhez.
A jellemrajzban Beöthy igazi mester. Nem vetekszik mélységben és művészetben Keménynyel, akinek lelki rúgókra épített regényei a jellemzésben és az események tragikus beállításában példaképül állottak előtte, nem mérkőzik gondosságban Gyulaival, de rajtuk kívül kortársai között versenytárs nélkül áll. Egyik-másik alakját ugyan, különösen a nőket, elnagyolja, így Mari elmosódott jellem, színtelenebb, mintsem Bélának egész életre kiterjedő szerelmét megértenők, a színésznő jellemében is van túlzás, vannak rikító színek. A többi azonban mind művészien van rajzolva, s még a háttérben állók is élesen egyénítve, különösen az öreg mentor, a Kálozdy-ház jó szelleme, Pallérosi Pallér István, ez a szegény hajótörött, a tanultságnak és élhetetlenségnek, a lelki nemességnek és lelki gyöngeségnek, a hűségnek és alázatnak ez a sajátságos és mégis az utolsó árnyalatig igaz és magyaros színű keveréke. Beöthy, akárcsak Thackeray, szereti az összetett, vegyes jellemeket, amelyekben épúgy, mint az élő emberekben, értékek és fogyatkozások olvadnak egységbe. Festésük nehéz, mert ellentétes vonásokat kell összebékíteni, de ha sikerül, nagyhatású, mert az élet illúzióját kelti. Ilyen jellem a főhős, benne az író az életben megfigyelt vonásokat szőtt össze változatos, gazdag és igaz jellemképpé.
Végül az angolokhoz kapcsolja Beöthyt az a részletesség, szinte körülményesség, amellyel az elbeszélést mozzanatról mozzanatra viszi. Messziről kezdi, mint azok. Hogy Béla sorsát megérthessük, nemcsak az ő életével ismertet meg, kora gyermekségétől kezdve, hanem az őt megelőző nemzedékével is; ha meg elbeszélés közben új szereplő lép föl, megállítja a mesét, hogy multjáról egypár jellemző helyzetet vagy eseményt mutasson be. Noha az ilyen kitéréseket Thackeray és Dickens módjára gyakran újabb fejlemények rúgóiul használja föl, mégis megbontja velük regénye szerkezetét, s az terjengősebb és lazább szövésű lesz, mintsem szeretnők.
A Kálozdy Béla, bár egészen a realizmus fölfogásában gyökerezik, mégsem puszta fotografikus másolata az élet szürke, mindennapi eseményeinek, hanem a valóság korlátain belül maradva, fordulatos, mozgalmas mese, benne érdekes embereket visz színre és sorsukkal leköti az olvasó figyelmét. A romantikusok csillogó meséivel nem versenyezhet, szegényesebb is, közönségesebb is, de nincs híján a megkapó mozzanatoknak, a színes képeknek, s az élet jeleneteit fölvonultatva, a Bach-korszak társadalmi viszonyait híven és jellemzően tükrözve, mindenesetre érdekfeszítőbb, mint amennyire a romantikus regények a maguk fantasztikus világukkal igazak. Ebben emelkedik Beöthy magasan a korabeli regényírók fölé: azoknál a két elem nem vegyül, hanem egyik elnyomja a másikat. Tolnaitól és a többi realistától még az is elválasztja a Kálozdy Bélát, hogy nem fekszik reá a pesszimizmus fojtogató köde. Beöthy szereti az életet és hőseit, meglátja nemcsak gyöngeségeiket, hanem erényeiket is s a világot olyannak festi, amilyennek szubjektivizmustól menten látja: a jó és rossz szövedékének.
A regényt ma már nem igen olvassák, s nem volt népszerű olvasmány a maga korában sem. A közönség tartózkodására ezzel az értékes regénnyel szemben találunk némi magyarázatot magában a műben. Kétségtelen, hogy hőse nem elég vonzó egyéniség, akaraterejének hiánya, elmerülése a léha szórakozásokba és a kártya szenvedélyébe időnként ellenszenvessé teszi. A regény előadása sem való az átlag-emberekből kikerülő nagyközönségnek. A beszéltető részek ugyan kitűnőek, minden szereplő jellemzően és elevenen beszél, úgyhogy a részletek állják a versenyt legjobb elbeszélőink dikciójával, de ha az író maga beszél, szereti, mint Kemény, a kényelmes, minden részletet megvilágító előadást. Különösen hősei kedélymozgalmait rajzolja nagy gonddal, szinte ízekre szedve lelkivilágukat. Kedvvel csillogtatja szellemét és nagy tudását, s egyik-másik képét, célzását csak az érti, aki az irodalmakban és művészetekben nagyon járatos. Amit mond, az mindíg szép és okos, de rendszerint komoly és súlyos is, s fárasztja a könnyű szórakozásra sóvárgó olvasót. Mindez azonban csak egyik fele a magyarázatnak, s a felelősség nagyobb súllyal nehezedik a közönségre. Az olvasók legszélesebb rétege, amelynek irodalmi műveltsége és ízlése egyaránt fogyatékos, sehol sem tudott igazán lelkesedni a realizmusért, s csak azok a realisták tudtak maguknak közönséget szerezni, akik egyéb tulajdonságaikkal nyerték meg az olvasókat, így Dickens páratlan elbeszélő művészetével és humorával, Zola érzékiségével. Nálunk meg épen nem felelt meg irányuk a közönség ízlésének, s a Kálozdy Béla csak a legműveltebbeknek lett kedves könyve – nagyon szerette a nemzet bölcse, Deák Ferenc is. Beöthyt a Kálozdy Béla után is foglalkoztatták regény-tervek, egyikből-másikból meg is írta a bevezető fejezeteket, de csakhamar egészen hatalmába kerítette a tudomány, s az elfojtotta benne a szépírót. Elhallgatása nagy vesztesége a regényirodalomnak.