A magyar regény története/A magyar regény Jósika korában
| A magyar regény története szerző: Császár Elemér (III./3. A magyar regény Jósika korában) |
Az irodalmi köztudat Jósika nevéhez fűzi a magyar történeti regény megteremtését s az Abafit tekinti e műfaj első hajtásának. Való, hogy vele lépett jogaiba az új műfaj, de irodalmunkban már vagy két hónappal Jósika regénye előtt megjelent egy hasonló szabású mű, G a a l J ó z s e f kétkötetes Szirmay Ilonája, s az elsőség érdeme ezt illeti meg. Az Abafi tüneményes sikere azonban árnyékba borította: a maga kora alig vette észre, az utókor meg elfelejtette. (Az irodalomtörténeti kegyelet azonban megjelentette még kétszer, utoljára 1905-ben.) Bár nem olyan pompás, csillogó alkotás, mint amaz, jobb sorsot érdemelt volna. Komoly becsvággyal készült, nemes minták, elsősorban Scott regényei, és jó források alapján. Igazi regény; nemcsak terjedelme teszi azzá, hanem egész ökonómiája, a bonyodalmas mese és a társadalmat rajzoló háttér.
A Szirmay Ilona kétkötetes regény s mint Pattanházi Pattangi Jób mátészalkai esküdt elbeszéléseinek első része jelent meg. Cselekvénye 1717-ben játszik, a krimi tatárok betörése idején, és két heterogén elemből alakul – ennek megfelelően két középpont köré jegecesedik. Az egyik egy szerelmi história; hőse Ilona, Rákóczi vezérének leánya. Gonosz emberek ármánya elszakítja kedvesétől, Szodoray Balázstól, s a visszaűzött tatár kán Krimiába hurcolja. Bár ott a kán fia ostromolja szerelmével, majd rabszolgakereskedő kezére jut, tisztaságát meg tudja őrizni a derék magyar vitéz számára, aki sok kaland után megszabadítja a rabságból. A másik elem a rabló-romantika, egy oláh haramiavezérnek garázdálkodása a Kárpátokban és élet-halál küzdelme egy bátor magyar katonával. A mese két szálát Gaal elég ügyesen fonja össze, de a zsiványok sokkal többet szerepelnek a színen, mint amennyire a főcselekvény megkövetelné és az érdek egysége megengedné, s ezáltal a figyelmet kelleténél tovább elvonják az érdeklődés előterében álló szerelmi történettől.
A mese nem egészen költött; cselekvényének főbb mozzanatairól, sőt még szereplőiről is tud a történetírás. Gaal az anyagot Szirmay Antal műveiben (a Notitia comitatus Ugocsiensis, 1805, és Szatmár vármegye esmérete, 1809–1810) találta s Kiss Károly novellájának (Szirmay Ilona, 1829) fölhasználásával, Scott Valter ösztönzése alatt és az ő modorában, szabadon alakította: a nyers anyagot a művészi hatás kedvéért a maga képzeletével, de a történeti hűség sérelme nélkül, színesebbé, költőibbé tette. Ezt a részint való, részint költött mesét azonban nem illeszti szervesen a korba, mert nem kapcsolja a történelem fontos eseményeihez, vezető embereihez is csak lazán, s így regényének nem tudja megadni a történeti levegőt és a história illúzióját. A kor festésére sem fordít elég gondot, még külsőségeiben sem rajzolja. Nyilván csak ösztönt vett Scottól: útmutatást regénye tárgyának megválasztására és a cselekvény szövésére, de nem került annyira hatása alá, mint Jósika. Van némi kapcsolatban a német rablóromantikával is, de szerencsésen elkerüli annak hazug idealizmusát és beteges érzelgősségét.
Általán a középszerű írók józan mértéktartása jellemzi. Tartózkodik a szertelenségektől, mind a mesevezetésben, mind a jellemrajzban, de sem itt, sem ott nem tud igazán megkapni. Nem érti a módját, hogyan kell a bonyolítással érdeket kelteni s azt a szükséghez képest fokozni; személyeit jellemezve sem esik a romantika túlzásaiba, nem angyalokat és ördögöket rajzol, hanem embereket, de alakjai sablonosak, nincs bennük igazi életvalóság, s a mesét nem tudja hozzáfűzni hősei lelkiéletéhez. Több az élet a mellékcselekvény szereplőiben, kivált a két guerilla-vezérben, valamint a főcselekvény sodrától messzebb kerülő alakokban, amilyenek a borbély, a kóbor katona és Jutka, a borbély felesége, akit Ilonával együtt elrabolnak. Ennek a két ellentétes női karakternek szembeállítása érdekes, noha kétségtelenül volt már irodalmi mintája Vörösmarty Csongor és Tündéjében. Ilona, az ideális leány, beleillenék Jósika galériájába: szende, gyöngéd, szíve csak egyszer tud szeretni, de szerelme állandó és mély; Jutka tenyeres-talpas, nyelvelő asszonyság, mindenkinek bosszúság, de legnagyobb a férjének. E két nő eltérő fölfogása a szerelemről és az a különbség, amelyet az intelligencia és lelki műveltség okoz a szívvilágukban, jól van rajzolva, s mutatja, hogy Gaalnak volt megfigyelő tehetsége. Jó szemén kívül a komikum iránti érzéke is kitetszik a regényből – e kettő együttes hatásának köszönhetők legügyesebb részei, a népéletből vett képek, a haramia-világ és katona-élet találó rajza, az ötletesen elbeszélt tréfás jelenetek és a mulatságos epizódalakok.
A regény nem tette azt a hatást a közönségre, amelyet tőle szerzője várt, s ebben nagy része van körülményes, részletező, hideg és száraz előadásának. Hiányzik belőle a fordulatosság, könnyedség és szín – nem fogja meg az olvasó szívét. De elsősorban mégis Jósika váratlan föltűnése szorította háttérbe Gaalt, s ő, mint nyílteszű, szerény ember, megértette, hogy nincs ereje versenyre kelni vele. Kitért tehát útjából, Pattangi Jób elbeszéléseinek második részét nem írta már meg, befejezetlenül hagyta második regényét, a Fekete vezért is, s más téren próbálta gyümölcsöztetni tehetségét. Nincs ez minden tragikum híján. Gaal csak megkésett: ha korábban írja meg regényét, nem is Dugonicsék korában, hanem közvetlenül Fáy előtt, nagy jelentősége lett volna a Szirmay Ilonának, s ez a természetesen elgondolt, egyszerűen, minden cifrázás nélkül elbeszélt történet nem maradt volna hatás nélkül a közönségre sem.
Az 1836. év harmadik termése, P. H o r v á t h L á z á r kétkötetes regénye, Az elbujdosott vagy egy tél a fővárosban, egészen más természetű, mint az előbbiek. Társadalmi regény s a szerző korában, Kolozsvárt játszik. Hősei a két Várkövy testvér; az idősebbik hét évvel a cselekvény megindulása előtt elbujdosott, s most, mikor Woodland kapitány álnév alatt visszatér, senki sem ismer reá, még anyja és öccse, Béla sem. A kapitány csakhamar kedvelt tagja lesz a kolozsvári társaságnak, öccsének meg legjobb barátja. Ugyanazt a leányt szeretik meg, Rózát – az Béla érzelmeit viszonozza. Egy gonoszlelkű, élvvágyó bárónő azonban, akinek csábító szépsége korábban rabul ejtette Bélát, most mellőzöttségében pokoli ármányt eszel ki: elcserélt és hamisított levelekkel a szerelmeseket egymás ellen ingerli, a testvérekkel pedig elhiteti, hogy Róza a kapitányt szereti, nem Bélát. Béla párbajra kényszeríti bátyját. Az kiáll, de nem emel fegyvert öccse ellen, maga azonban súlyosan megsebesül. Béla, mikor megtudja a valót, ideglázba esik, de mindketten szerencsésen fölépülnek, s Woodland, öccsének hagyva az atyai vagyont és a szeretett leányt, újra elbujdosik, most már örökre. Ez a mese, amelyet a szerző át-meg átsző epizódokkal és henye részletekkel, egypár fordulatával rámutat arra a külföldi regényre, mely mintául állott a szerző előtt, az angol Bulwer Pelham című művére. Sokat tanult Bulwertől Horváth: az elbeszélés sűrű megszakítását a szereplők leveleinek közlésével, a párbeszédek megtöltését szellemeskedéssel, könnyebb fajsúlyú bölcselkedéssel, irodalmi kérdések fejtegetésével, az egésznek telehintését verses és prózai idézetekkel – sőt Bulwertől tanulta a szerkesztés mesterségét is. Az angol író példájára tesz regénye súlypontjába olyan mozzanatot, amelyet sem regénye szereplői, sem olvasói nem ismernek; az érdekkeltés föladatát azután abban kereste, hogy a közönség figyelmét állandóan erre a titokra irányítsa; megfejtése mint meglepetés természetesen az elbeszélés végére marad, úgyhogy a szálakat visszájáról bonyolítja le – s ez volt épen az a kompozíció, amelyet Horváth Bulwertől tanult, de nem tudott elég művészettel alkalmazni. Sőt az egész regény elgondolására is hatott az angol író: Horváth, Bulwer regényeitől ösztönözve, megpróbált olyan társadalmi regényt írni, amely az előkelő világ rajzában föltárja a kor erkölcsi fölfogását, világnézetét, életmódját. Anyagában is köszön az Elbujdosott egyet-mást Bulwernek: alakokat és mese-elemeket vett tőle, néha szószerint is, de nem annyira a Pelhamből, mint inkább az angol író más regényeiből. Ilymódon a Scott-féle történeti romantika után utat talált irodalmunkba a Bulwer-féle romantikus társadalmi
137:
regény, amely az érdekfeszítő mesét a jelen társadalmi viszonyainak rajzába illeszti – itt tükröződik először regényirodalmunkban Bulwer hatása.
Horváth törekvése félig-meddig sikerült is. Regényében van korfestés, noha inkább csak a társaséletet, mint a társadalmat rajzolja, s annak is csak kereteit és formáit, a főurak üres, léha mulatozását. De annak a képnek, amely a regényből elénk tárul, van még egy másik fogyatkozása is: nem a huszas évek Kolozsvárának életét mutatja, egypár halvány helyszínképen kívül nincs benne semmi jellegzetesen kolozsvári. Érdekes, hogy nevük kezdő- és végső betűjével jelezve föllépteti az erdélyi főúri társaság egypár közismert tagját – de az elbeszélésben nem juttat nekik szerepet. Bár az író tudatosan szolgálja regényében az idegenen kapó erdélyi főúri világ visszavezetését a magyar műveltséghez, magyar színt nem tud adni művének: nemzetközi szokások és életformák, általános, színtelen társalgás – mindez egy interlakeni szálló fényes halljában valóbbszerű volna, mint Kolozsvár főúri termeiben. Az Elbujdosott valójában nem is annyira társadalmi regény, mint inkább szalónregény, a Szirmay Ilona betyárromantikája után szalónromantika.
Mégis ez a vonás, ez a szegényes erdélyi couleur locale, adja meg elsősorban a regénynek az irodalomtörténeti jelentőségét. Meséje durvaszövésű, a cselekvény képtelen fordulatokon, rémregénybe való naív indítékokon (cigányasszony jóslata) és átlátszó intrikákon (hamisított levelek) gördül tovább, emberei felöltöztetett bábok, lélek nélkül, egy-egy emberi tulajdonság megszemélyesítve valamilyen sablonos, minden egyéni szín nélküli alakba. De az Elbujdosott az első kísérlet a nagyvárosi és főúri élet festésére, s az első regény, amely tudatosan a társadalom rajzát tartja a főhivatásának. Ezt az érdemét, épúgy, mint a másikat, Bulwer irányának megszólaltatását magyarul, számon tartja az irodalomtörténet – művészi értékeket nem keres benne. Nem igen vannak, az igaz, de említsük meg dícséretére, hogy egy és más tekintetben fölötte áll az 1836. év másik termésének, a Szirmay Ilonának: P. Horváth regénye épen abban erős, amiben Gaal gyönge volt: az érdekkeltésben és stílusban. Zavaros históriájával úgy vagyunk, mint a mozi-drámákkal. Nem becsüljük sokra, de amíg előttünk lepörög, érdeklődéssel kísérjük fejleményeit, kíváncsiságunkat izgatja az, amit az író az utolsó pillanatig leplez előttünk. Nyelve pongyola ugyan, s előadásában bánt a mesterkéltség, a nagyúri tónus szenvelgése, de ez a stílus mégis regénystílus, könnyedség és természetesség híján is olvasható. Nem így kell elbeszélni, de lehet; a hang, amelyet megüt, nem tiszta, de legalább a regény hangja. Az egész munkán van valami külső csín és gondosság – s ha a jól szabott frakk, a ragyogó ingmell, a szép csokorra kötött nyakkendő még nem is emberi érték, a szem szívesebben pihen rajta, mint a viseltes, piszkos, hétköznapi ruhán.
A regényt közömbösen fogadta a közönség, de ebben része volt külső körülményeknek is: vidéken jelent meg, szerzőjét előbb egyáltalán nem, később meg rosszabbik feléről ismerték a fővárosban, arisztokratikus szelleme is ellenkezett a kor demokratikus irányával. Horváth nem is tett több kísérletet ezen a téren.
Az angol romantika után rögtön, csak egy évvel elmaradva, megjelent irodalmunkban a német is, V a j d a P é t e r -nek Tárcsai Bende című három kiskötetes regényével (1837). Vajda a természet és a szabadság költője; novelláiban képzelete a messze multba és az exotikus vidékre kalandoz, s ez az ideális környezet megihleti lelkét: színes, csillogó képeiből igazi költészet árad, s benne a szabadság ditirambusa csendül föl. Az emberi lélek mélyére és a korok szellemébe nem lát be, de novelláinak ezt a fogyatkozását szívesen megbocsátjuk tájképeinek szépségéért. Egyetlen regényében e kiválóságainak nyoma sincs, gyöngéi meg fokozottabb mértékben jelentkeznek. A Tárcsai Bende történeti regény II. Endre korából; érdekes az előadási formája: a hős maga beszéli el az eseményeket – történeti regényben erre nincs több példánk. Maga a munka a legtisztább típusa az ál-történeti regénynek. A műfaj két eleme, a történeti háttér és a költött cselekvény, annyira elkülönül, hogy alig van köztük több kapcsolat, mint a festmény és az azt befoglaló keret között – s mindegyik elem igen gyarló. Amaz a történeti adatoknak puszta halmaza s mint keret töredékes és színtelen; a regény második felében, amely a jeruzsálemi hadjárat mozzanatai közé illeszkedik, a mese sodrába is belevet egypár történeti nevet – a királyi család tagjait, Melindát, a monda Klingsorját szerepelteti – de nemcsak vonásaikat hamisítja meg, hanem még egyéniségüket is, úgyhogy minden tettük a történeti tudatot sértő, hazug lelemény. A regény azonkívül tele van anachronizmusokkal, mégpedig a legbántóbb fajtával: meghamisítja a kor lelkét, mert olyan gondolatokat és ismereteket, olyan erkölcsi és tudományos fölfogást tulajdonít hőseinek, amelyek csak a XVIII. században vagy épen a szerző korában váltak közkeletűekké. Csak egy példát: ezek a XIII. századi emberek a Vaskapu szabályozását tárgyalják!
Ami a regényben történeti, az színtelen vagy hazug, a költött cselekvény pedig, amely a történeti korba helyezkedik, közönséges romantika, olyan indítékokból összeszőve, amelyek függetlenek koroktól és viszonyoktól, s rendkívül szegényes leleményű. Vajda regényében is megmarad novellistának: apró mozaikdarabokból rak össze egy terjedelmes képet, amelyet csak a főhős személye tart némiképen össze. Az érdek egysége így is veszendőbe megy, mert az író minduntalan új mesét kezd s a régit elejti, a nélkül, hogy megoldaná a csomót. A hőst, Bendét, egy nagyúr fiát, papnak nevelik, de beleszeret egy barátja húgába – azt hisszük, hogy a bonyodalmat a szerelme és hivatása közti összeütközés fogja szolgáltatni. E helyett a cselekvény új nyomon indul: a leányt, Idát, eljegyzik bátyjával, ő meg Olaszországba megy, s ott – noha szerelme Ida iránt nem csökkent – rabja lesz egy szép olasz leánynak. Ez a mozzanat sem fejlik tovább, Bende visszatér és szembe kerül előbb bátyjával, akiről azt hitte, hogy elraboltatta Idát, majd az igazi rablóval, egykori tanítójával – mindkettővel megvív. Várjuk a testvérharc következményeit, de csalódunk. Bende visszavonul s bánatában a Szentföldre megy Endre királlyal. Ott fogságba esik, Kairóba kerül mint rabszolga, majd a szultán egy háremhölgye, Ayesha, beleszeret, egy másik háremhölgyben pedig Idára, a tiszta, ártatlan Idára ismer Bende. Mindannyiuknak sikerül, más-más úton, megszabadulni Kairóból. A befejezés nagy tableau: Bende szülőföldjén, Tárcsán, összetalálkoznak Bende összes szerelmei, Ida, az olasz Bianca, a kairói Ayesha – mindegyik a vőlegényével s Bende bátyja a menyasszonyával. Ez a jelenet hihetetlenségével becsületére válnék bármely francia romantikus regénynek; általában, ahol a regény némi költői érdeket kelt, mint az olaszországi és a kairói kaland, ott egyben naív és képtelen. Egyebütt érdeklődésünk szinte az unalomig lankad. S ez még a jobbik eset. Többnyire ugyanis olyan rendszertelenül hányja össze a lélektani és fizikai valószínűséggel számot nem vető eseményeket, hogy nem tudjuk bosszankodás nélkül olvasni. Lélekrajz nincs a regényben – ez is igazi romantikus vonás – a jellemek rajzával meg sem próbálkozik, még tájképeket sem ad – ez annál különösebb, mert Vajda hősét két világrészen át hurcolja, s a mese valósággal megkövetelné e vidékek bemutatását. Van azonban bőven reflexió és történeti meg filozofiai fejtegetés, de nincs bennük köszönet: kirínak a regény korából is, cselekvényéből is, azonkívül untatók, néhol kegyeletsértők.
A regény stílusa rendkívül fárasztó. A gondolatok terjengősségét mintegy az előadás tömörségével akarja ellensúlyozni s a képzetek egész sorát belegyömöszöli egy-egy mondatba. Nem válik ugyan ezáltal értelmetlenné, de modorossá és nehézzé igen, úgyhogy már e miatt sem lehetett kapós olvasmánnyá. De hogy egyáltalán nem keltett figyelmet ez a szerző neve nélkül megjelent regény, annak – láttuk – mélyebb okai is voltak. S a Tárcsai Bendének nincs is más jelentősége a magyar regény fejlődésében, mint hogy regényirodalmunkban első és egyetlen visszhangja a fejlett német romantikának. A német romantika szelleme élteti; ezért választotta Vajda regénye hátteréül a középkort, ez fejti meg a regény vallásos színezetét, a kereszténységről való fölfogását, ebből táplálkozik rajongása Olaszország és a Szentföld iránt, sőt innen érthetjük meg anachronizmusait is. A német romantikusok rajongása a középkor iránt inkább érzelmi, mint értelmi alapon nyugodott, csodálták és dicsérték, de igazi lényegében nem fogták föl. A mult eseményeit az „Ifjú Németország” szemüvegén át nézték, a maguk lelki tartalmát vetítették ki a multba – ezért teszi magyar tanítványuk is a maga XIII. századi hőseit modern, XIX. századi eszmék és törekvések hordozóivá. A főhős külső életének rajzában és az egyik mellékalakban (Klingsor) van a magyar regénynek némi, de igen kevés kapcsolata a német romantika egyik nevezetes termékével, Novalis Heinrich von Ofterdingen című töredékes regényével – meséje azonban egészen más nyomon halad, s más a regény jelleme is: nem szimbolikus, hanem kalandos.
A harmincas évek közepén jóformán egyszerre öt művel nekilendült regényirodalmunk még két írót vonzott magához, két nagy szellemet, Eötvöst és Keményt. Mindketten nyilván Jósika nagy sikerén fölbuzdulva fordultak a regény felé s még az évtized letűnte előtt befejezték első regényüket, Eötvös a Karthausit, Kemény az Izabella királynét. Ez az utóbbi nyomtatásban nem jelenhetett meg, Eötvösnek azonban az 1839-ben megindult Árvízkönyv alkalmat adott regénye közzétételére. A Karthausival a magyar regény történetének első szakasza nyugvópontra jut, utána egyidőre elpihen a műfaj, s innen kezdve vagy öt évig Jósika újabb regényein kívül (két történeti és négy társadalmi) csak egy eredeti magyar regény kerül a könyvpiacra, az is selejtes. A negyvenes évek közepén azonban újra s ép olyan gazdagon kihajt a regény termőfája, mint egy évtizeddel korábban: 1845-től 1847-ig Jósikának négy, Eötvösnek két és Keménynek egy regényén kívül hét új regény látott napvilágot hat író tollából, s e hat író között ott volt Petőfi és a magyar regény legnagyobb hatású mestere, Jókai. 1836-tól 1847-ig, alig egy évtized alatt, a magyar szellem olyan műalkotásokat termett, mint az Abafi és A csehek Magyarországban (Jósika), a Karthausi, a Falu jegyzője és a Magyarország 1514-ben (Eötvös), az Élet és ábránd meg a Gyulai Pál (Kemény), a Hétköznapok (Jókai): ez az évtized emberöltők munkáját végezte el, s a magyar regény a népmesék óriásainak mérföldes lépteivel haladt a tökéletesedés felé. Regényirodalmunknak ez a hirtelen emelkedése és gazdag kivirágzása a művészetek egyik legragyogóbb időszakát, Perikles korát juttatja eszünkbe s ebben a korban főként a görög dráma fejlődését. Aischylos előtt, aki a görög drámát a művészetnek szinte elérhetetlen magasságára emelte, szinte alig volt dráma, s mikor ez a költői lángelme az athénieknek a perzsákon nyert győzelmét drámában örökítette meg, dicsőséges versenytársa, Sophokles, már az ifjak karában énekelt, s ugyanakkor született a harmadik nagy görög tragikus, Euripides. Ez a folyamat ismétlődött meg, sokkal szerényebb méretek közt, de még rohamosabban, 1836-tól 1847-ig a magyar regényirodalomban.
Ez az évtized regényköltészetünk irányát is elhajlította. A germán romantika után, amely a harmincas évek magyar regényeit életre keltette, csakhamar, már Jósika első társadalmi regényeiben, jelentkezett a romantika legtipikusabb változata, a francia, s rövid pár év alatt drámaíróinkkal együtt hatalmába ejtette regényíróinkat is, de a kritikát és a közönséget is. Szépirodalmi folyóirataink megtelnek francia novellák fordításaival, francia drámák lepik el a Nemzeti Színház műsorát, francia regényeket olvas a művelt magyar közönség, komoly tanulmányok és könnyen hevülő írók lelkesednek az új francia irodalomért és hőseiért, kivált Hugo Viktorért és Dumas Sándorért. Regényíróink lelkesedése nem állott meg a csodálatnál: tanítványaikká szegődtek a franciáknak vagy legalább mestereik nyomán dolgoztak, úgyannyira, hogy a negyvenes évek derekának magyar regényeire még jobban rányomta bélyegét a francia romantika, mint a harmincas évek termésére az angol. Első jelentkezése irodalmunkban, Ormós Zsigmond Véres bosszúja 1841-ből, épen csak mint iránykezdő tart számot a megemlítésre: akaratlanul is torzító tükörben mutatja be a romanticizmust. Valóban véres könyv! Hőse, egy tiszai halász (zsidó!), a rajta esett gyalázatért szörnyű bosszút áll: kiirtja egykori megrontója egész családját, fölgyujtja házukat – hogy a maga fia boldogságát is tönkreteszi bosszújával, azzal nem törődik. A mese szörnyűségével vetekszik képtelensége és megalkotásának kezdetlegessége.
Csakhamar megjelentek az új iránynak méltóbb képviselői is. Érdekes, de érthető jelenség, hogy a francia romantika ekkor, magyarországi pályája elején, irányának egyik legszélsőségesebb képviselőjével, Sue Jenővel, hatott regényirodalmunkra. Érthető, mert az embereket minden iránynak túlzó, szertelen jelentkezései kapják meg leginkább, amelyekben az irány jellemző vonásai a leghatározottabban nyilvánulnak. Így történt, hogy épen Sue, s annak is legromantikusabb műve, a Mystères de Paris, kerítette bűvkörébe íróinkat, mégpedig csodálatos gyorsasággal: az 1842–1843-ban megjelent francia regénynek már két-három év mulva magyar utánzatai születtek, Nagy Ignác Magyar titkok és Kúthy Lajos Hazai rejtelmek című regényei. S hogy utánzatok, maguk sem rejtegették: már címükkel utaltak francia forrásukra. A két magyar regény azonban egymástól nagyon távol áll, még csak nem is emlékeztetnek egymásra, világos jeléül annak, hogy nem lelketlen másolatai a közös eredetinek.
N a g y I g n á c művét Magyar titkok címmel füzetenként bocsátotta közre 1844–1845-ben (új kiadása 1908). Hőse, aki a történteket maga beszéli el, Bende, derék, bátor, eszes ember; miként mintaképe, Sue regényének Rodolphe-ja, egy gonosztevőnek, a nőket álnév alatt elcsábító Sobrinak, leleplezésén és ártalmatlanná tételén fárad, közben a bűnösöket megbünteti s az ártatlanokat megjutalmazza. Hogyan ismeri föl a hős ebben az alakját folyton változtató gazemberben Sobrit s hogyan szabadítja ki hatalmából a szerencsétlen áldozatokat, az a regény cselekvénye. Nagy Ignác a mese vezetésében, valamint a főhős alakjának megformálásában Sue-t követte, sőt a részletekben is van némi egyezés a két „mystères” között: hasonlóak a bűnök és az erények, amelyek alkalmat adnak Bende föllépésére, meg a fogások, amelyekkel hurokra akarja keríteni ellenfelét, hasonlítanak egymáshoz azok az emberek, a gonoszak és ártatlanok, akikkel a két hősnek dolga akad. Ezek az egyezések azonban nem mélyrehatók, s a kalandok és helyzetek nem azonosak: a magyar szerző, bár elvétve vett át egy-két mozzanatot a Mystères-ből, sőt Dickens Twist Olivérjéből is, nem szorult külföldi mankóra, s fantáziája elég erős volt arra, hogy az idegenből vett keretet a maga leleményével töltse ki. Nagy Ignác képzelete valóban gazdag új meg új kalandok kieszelésében, van tehetsége érdekfeszítő események halmozásával elkápráztatni az olvasót, ért hozzá, mint kell ügyes bonyolítással fölcsigázni a fejlemények iránt az érdeklődést s azt a különös, a meglepő, a csodálatos hajszolásával kielégíteni. Ennek a hatásnak azután áldozatul dob mindent: nemcsak a lélektani megalapozással és a belső igazsággal nem törődik, hanem az eseményeknek még a külső valószínűség látszatát sem tudja megadni – Sobrija p. o. egyetlen vonásával sem idézi föl azt a képet, amely a rablóvezérről a köztudatban él: ezt a bakonyi betyárt fővárosi gavallérként szerepelteti. Még hősébe sem tud semmi egyénit belevinni, pedig bemutatja az élet számtalan fordulatában.
Ez a Sue nyomán kiformálódó mese, a hajsza Sobri, az úri betyár után, csak egyik eleme a regénynek. Van egy másik, nem kevésbbé fontos is, s ez már eredeti, Nagy Ignác leleménye, csakhogy nem az íróé, hanem az újságíróé. Ő volt ugyanis meghonosítója nálunk azoknak az apró újságközleményeknek, amelyek Gaal György Tudós palócának modorában a pesti élet mindennapi eseményeit és jellemző alakjait mulatságosan – hol szellemes ötletekkel, hol csak élcelődve – és mindig némi torzítással mutatták be. Amit eddig önálló képekben adott, azt adta most egy nagyméretű kompozícióban: a mese fonalára fölfűzött ilyen fővárosi életképeket s nem is egészen ügyetlenül. Hőse vezetésével elviszi az olvasót Pest-Buda jellegzetes pontjaira, úri és kevésbbé úri szórakozó helyeire, bűntanyáira, s lerajzolja azokat a jellemző alakokat, akiket ott látni. Százával kerülnek elénk a fővárosi élet tipikus figurái, minden rend és minden réteg emberei. Az író tollán, tréfásan vagy szatirikusan árnyalt jelenetekben, életre kel a „nagy város” világa – nem a maga valóságában, hanem mulatságosan torzító tükörben fölfogva és szubjektíven bemutatva, hol komoly kritikával, hol gúnyos megjegyzésekkel kísérve, közben az író hol ötletesen, hol útszéli elmésséggel bölcselkedik a nagyvárosi élet sodrától fölvetett alkalmi kérdéseken. Nagy Ignác ismerte közönségét: regénye népszerűségét valóban nagy mértékben fokozták ezek a lazán beillesztett henye toldalékok – a mai olvasót azonban, aki épúgy, mint a negyvenes évek kritikája, regénynek nézi a művet, bántják ezek a betétszerű életképek és újságírói élmények, mert elterelik a meséről figyelmét s tréfás hangulatukkal félrezökkentik a komoly hangú főcselekvényt. Ha lehántjuk róla, a regény a fele terjedelmére zsugorodik, s az irodalomtörténetet csak az így megmaradt mese érdekli.
Így nézve Nagy Ignác művét, az alapjában véve kalandos regény, afféle antikszabású regény, alig egyéb, mint ennek a típusnak a francia romantikától fölfrissített változata. Másfelől, mivel nem a gaztettek elkövetése, hanem azok föltárása és leleplezése a regény igazi tárgya, mintegy a későbbi detektivregények őse. Szerkezetileg is közel kerül a regény régibb típusához, mert az a bizonyos vörös fonál, amelyet a szerző a Zárszóban emleget, megvan ugyan a regényben, de nem tudja vele szerves cselekvénnyé kötni a széthulló mozzanatokat – igaza lesz életírójának, nem is nagyon törekedett rá. Azt az állítását azonban nem merném aláírni, hogy Nagy Ignác nem is szánta művét regénynek.
A másik Sue-utánzat K ú t h y L a j o s kétkötetes regénye a Hazai rejtelmek (1846–1847; újabb kiadásai 1901 és 1906). Szerzőjét már régen vonzotta a regény műfaja. Egykorú hírek szerint 1839-ben Nápolyi Johanna címmel történeti regényt tervezett, majd Don Garcia címmel egy exotikus miliőben, spanyolok, indiánok és négerek között játszó romantikus regénybe kezdett, s Cooper szellemében, Jósika (Könnyelműek) és Hugo Viktor (Burg Jargal, Notre Dame) alakjait fölhasználva (női hőse nevével is – Estrella – valójával is rávall mintájára, Esmeraldára) 1841-re elkészített belőle három részletet. Tovább nem vitte. 1844-ben, megkívánva Nagy Ignác sikerét, ő is fölcsapott magyar Sue-nek. Regénye szellemben közelebb áll francia mintájához, mint a Magyar titkok, de anyagában és megalkotásában függetlenebb tőle. A regény gerince, a mese egészen eredeti. Két testvércsalád története, Szalárdy Györgyé és Eleké. Amaz nagyratörő, hiú, üres lélek; elkapja a nagyuraskodás mániája, s egy gőgös, elfajult hercegnőt vesz nőül, aki pazarlásával anyagi és erkölcsi romlásba dönti. Öccse, Elek, egyszerű, nemeslelkű férfi; szíve vonzalmának engedve, szegénysorsú leányt emel magához, s ezért atyja kitagadja. Családja, különösen fia, Ödön, sok nyomorúságot szenved el. Ödönt, a regény tulajdonképeni hősét, gonosz nagybátyja el akarja tenni láb alól, hogy megszerezze vagyonát, s ezért egy rosszhírű orvos kezére adja. Az gyógyintézetében testi-lelki kínokkal gyötri, hogy megfossza értelmétől. A gyermek azonban szerencsésen kiszabadul s miután egyideig a főváros söpredékében, tolvajok és gonosztevők között nyomorgott, közben hamis vád alapján még a börtönt is meglakta, a Tisza partján jámbor halászoknál talál otthont. Ezek a derék emberek a maguk becsületes képére nevelték, s mikor ifjúvá serdült, anyai nagybátyjának, Vámosnak, segítségével diadalmaskodik az ármányon: visszaszerzi birtokait, társadalmi állását, s maga is, atyja példáját követve, szívére hallgat, egy parasztleányt vesz nőül, akit még paraszti sorban élve megszeretett.
A mesének ez a váza is egészen romantikus, még inkább azok az események, amelyekkel Kúthy ezt a keretet kitölti. Gazdag képzeletén azonban nem tud uralkodni, a mesét túlzsúfolja mindenféle romantikus lommal, s ez, valamint az előzmények elhallgatása és később váratlan kipattantása, sok fölösleges szereplő történetének beiktatása, messze kalandozó kitérései és fejtegetései, megbontják regénye szerkezetét. Szalárdyék története egyébként is csak fonál, amelynek segítségével a költő a magyar társadalom képét akarja bemutatni. Nem rajzol, hanem elbeszél: embereivel és tetteikkel jellemzi a kort. Megdöbbentő ez a kép, csupa borzalmas, visszataszító vonás. Kúthy szinte duskál az aljasságokban, s képzelete megeresztett gyeplővel száguld egyik idegrázó jelenetről a másikra: gyermeklopás, mérgezés, gyilkosság, uzsora, az alávalóság és lelketlenség riasztó példái váltják egymást. Olyan mértékben halmozza a bűnöket és túlozza az emberi jellem rút vonásait, hogy az elénk táruló kép nemcsak rémes, hanem hazug is. Ez nem a magyar társadalom rajza, hanem a franciáé – de azé sem a valóságban, hanem a francia romantikusok műveiben meglesve. Kúthy szorgalmasan olvasta Hugo Viktort, az ő szertelen képzelete, ellentéteket, csattanó hatásokat hajszoló regényei ihlették. Még jobban hatott reá Sue. Nem mese-részleteket vett át tőle, nem is alakjait mintázta a Mystères hőseiről – ami egyezés van e tekintetben a két regény között, az kevés is, jelentéktelen is – hanem elkábítva a romanticizmusnak ettől a szédítő fantáziájú alkotásától, meg akarta írni magyar párdarabját. Fölhasználva Sue hatáskeltő fogásait, átültette magyar viszonyok közé mindazt a bűnt és szertelenséget, amelyet Sue-nél talált, s mint az utánzók rendesen, még rikítóbb színekkel festett. Így lett szellemben a francia író hű követője. A francia miliő-rajznak megmagyarosítása azonban nem közönséges ügyességgel történt, s a franciás íz nem érzik meg a regényen.
A Hazai rejtelmek igen nagy hatást tett korára s Kúthy népszerűsége a negyvenes évek derekán vetekedett Jósikáéval. Ez évek nyugtalan, izgalmas világa különben is kedvezett a szertelen fantázia termékeinek, de valóban alig van regény, amely fordulatosságban, mozgalmasságban, a cselekvény érdekfeszítő bonyolításában meghaladná Kúthyét. A közönséget azonkívül meglepte az a mély pillantás, amelyet a költő az emberi lélek szövevényébe vetett, és az a biztosság, amellyel ízekre szedte – s nem vette észre, hogy mindez szemfényvesztés, hogy valódi lélek helyett elképzeltet tárnak eléje. Ez a romantikus lélekrajz és a mese romantikus vezetése – kiáltó ellentétek során erős fény váltakozik mély árnyékkal – elkápráztatta a közönséget. A magyar romantika, fejlődésének első korszakában, itt tetőződik, a Hazai rejtelmek az a regényünk, amelyben leggazdagabb a színskála: a legsötétebb jelenetek váltakoznak a legcsillogóbbakkal, legtarkább színekben ragyogókkal. Az olvasók átadták magukat élvezésüknek s nem gondoltak azzal, hogy a színek között nincs harmónia, hogy a fény nem a nap fénye, hanem mesterséges színpadi fény, hazuggá téve az üvegtől, amelyen keresztül veti az író.
Viszont van a regényben sok olyan részlet, amely a mai nyugodtabb, józanabb korban is megragadja az olvasót: jellemző magyar alakjai – a tiszai halász, a betyár, csikós; a népi jelenetek élénk mozgalmassága és szemléletessége – a pusztai vacsora, a csárdai mulatozás, az aratás; végül a természetnek, különösen az Alföldnek színes, hangulatos képei – a hortobágyi csárda, az alkony leereszkedése a pusztára, a besztereci lápvidék – csupa megkapó tájkép, amelyeken ott rezeg Kúthy romantikus lelkesedése a magyar táj szépségei iránt. Így a Hazai rejtelmeknek nemcsak irodalomtörténeti jelentősége van, mint a francia romantika legjellemzőbb magyar képviselőjének, hanem művészi értéke is – ha nem is az egésznek, legalább természeti képeinek és népies genre-jeleneteinek. Sőt van érték stílusában is. Az elbeszélő részekben kevésbbé, ott gyakran keresett, patetikus vagy épen dagályos, de népies alakjait beszéltetve, a magyar nép romlatlan, gyökeres, néha már sallangos nyelvén ír.
Kúthy a Hazai rejtelmek sikerén fölbuzdulva, egy újabb, mégpedig humoros regény tervét forgatta elméjében, de kivitelére már nem került a sor. Töredék maradt az 1860-ban megkezdett terjedelmes történeti regénye is, az érdektelen meséjű, fárasztó előadású Királyné olvasója.
Ebbe a körbe, a francia romantika körébe, tartozik még három egymással és az előbbiekkel egykorú regény, kettő Pálffy Alberttől, egy Petőfitől. P á l f f y A l b e r t írói egyénisége csak a szabadságharc után bontakozott ki; két pályakezdő műve, a két-kétkötetes Magyar millionaire (1846) és a Fekete könyv (1847) különös, bizarr, hogy ne mondjuk képtelen történetek. Amaz részint Párizsban, részint egy hortobágyi kastélyban (?) játszik; hőse, egy gazdag ifjú köré hihetetlenül naív ármányt sző a regény rossz szelleme. Emez a multba visz, az oláh Hora és Kloska-lázadás idejébe, de még csak nem is ál-történeti regény, még kevésbbé magyar regény; noha jórészt hazánkban játszik, nem lehetetlen, hogy külföldi anyagot értékesít. Erősebb szövésű és komorabb, mint a Magyar millionaire, jobban is van elbeszélve, de még különösebb: egy modern szellemre áthangolt kora-romantikus regény, gyermekcserével, az összes szereplők megmérgezésével s az oláh lázadás csak arra való, hogy legyen, aki földúlja a gonosztett színhelyét. A két regény, a maga korában hatástalan maradt, ma valóságos kuriózumok.
A harmadik regénynek, A hóhér kötelének (1846, s azóta többször) szerzője a legnagyobb magyar lirikus; ez a műve egyetlen kísérlete a regény terén. Költői értéke csekély, de mint P e t ő f i minden alkotása, számot tart figyelmünkre, annál inkább, mert egyike a legjellegzetesebb magyar romantikus regényeknek. A hős maga mondja el benne élete történetét, mégpedig késő aggságában, visszatekintve viharos életére. Retrospektív előadásában majd egy félszázad mozgalmait adja s az eseményeket olyan szédületes gyorsasággal görgeti, hogy bár négy különálló részben, 27 fejezetben három nemzedék sorsát tárja föl s benne a kalandok egész sorát: az egész alig kilenc ív – külső terjedelmére nézve a legrövidebb magyar regény.
Az első rész az expozíció. A hős, Andorlaki, ifjú és szerelmes, de boldogságát tönkreteszi vetélytársa, Ternyei. Andorlaki szívében a gyűlölet és a bosszúvágy ádáz indulatával elbujdosik. Tíz évig kell várnia, míg alkalma nyílik szörnyű bosszúját végrehajtania: ellenfelét kifosztja és koldussá teszi, maga dúsgazdaggá lesz. A harmadik részben a két ellenfél szerepet cserél, s most Ternyei tör mindenáron Andorlaki megrontására. Az ő bosszúja még szörnyűbb: hóhérkézre juttatja ellenfelének fiát. A fájdalmában teljesen megtört apa levágja fia holttestét a bitóról s elteszi a hóhér kötelét – innen a regény címe. A befejező részben újra Andorlaki lesz a bosszúálló. Elvonul egy rengetegbe s mint a pók a legyet, úgy lesi áldozatát. Tizenöt évig vár a kedvező véletlenre: ekkor útjába akad Ternyei. Szemét kivájja, félholtra veri s mint nyomorékot kilöki az országútra. De ez csak első fele bosszújának. Újabb tizenegy év mulva unokáját rontja meg erkölcsileg, s Ternyei a kétségbeesés és őrület szélére kergetve, fölköti magát arra az akasztófára, amelyen Andorlaki fia életét vesztette.
A regény szerkezete művészietlenül laza; nem egységes eseménysorozatot vezet elénk, hanem több egymásba kapcsolódó kalandot. Bár hőse mindvégig ugyanaz, majd minden kalandban mások a személyek, s megváltozik az érdeklődés iránya. A négy, illetőleg öt mozzanatot csak a regény költői eszméje, a bosszú, tartja össze. Tipikus romantikus indíték, sőt épen a legkedveltebb indítéka a romantikusoknak. Petőfi egészen a romanticizmus szellemében alkalmazza, a legszertelenebbül. A bosszúállások egész láncolata szövődik nála regénnyé; az első gonosztett kihívja a megbántott bosszúját, ez újra bosszúra készteti a másikat, s ez így megy tovább még háromszor. Apák egymás gyermekeinek megrontásával elégítik ki bosszúvágyukat: a legrémesebb görög tragédia-ciklus jut eszünkbe, a Pelopidák szörnyű sorsa, Atreus és Thyestes gyermekirtó bosszúja. S tipikusan romantikusak a cselekvény fordulatai: a hirtelen emelkedések és gyors süllyedések, a nyomor és gazdagság, a hatalom és tehetetlenség, a fény és árny váratlan változásai, a meglepő és megdöbbentő események, a véletlen nagy szerepe, a fölismerések. S egészen romantikus a környezet: a kártyabarlangok, a koldustanyák, erdei remeteségek, az akasztófa-domb. A Hóhér kötelében, mint a romantikus regényekben általán, csak úgy hajszolja a költő a szörnyűt, a rémest, a borzalmast: párbaj pisztolyvégről, öngyilkosság és gyilkosság, akasztás, szemkitolás kergetik egymást, megborzongatva a gyöngéd szervezetűek idegeit. Csupa szertelenség, eseményekben és emberekben egyaránt, nem ritkán a képtelenségig fölcsigázva, ahol már véget ér a lélektan uralma s szinte a naívságé kezdődik.
A Hóhér kötele ezekkel az indítékaival és fordulataival, meseszövésével, valamint jellemzésével a romantikus irány tipikus hajtása s szellemben legszorosabban kétségkívül Hugo Viktor regényköltészetéhez csatlakozik. Tőle vette az ösztönzést – egy életre visszatekintő előadása a Le dernier jour d'un condamné formájára emlékeztet – de sem mestere, sem valamilyen más francia romantikus író művét nem másolta. Anyagában többet köszön egy magyar regénynek, Eötvös Karthausijának: azt a helyzetet, amelybe Andorlaki Rózával kerül, majd Betti megrontását a Karthausi meséje nyomán formálta ki Petőfi (külső bizonyítékul ott van az áruló név-egyezés!), nyilván öntudatlanul; az utóbbi indítékot a szentimentálisról áthangolta a borzalmasra. Eredetiségét ez a kapcsolat sem veszélyezteti: Petőfi a romanticizmus közhelyeit és hagyományos kelléktárát kihasználva, a maga képzeletével teremtett új alakokat és helyzeteket, s azokból egészen eredeti cselekvényt alkotott. A regény anyagában és személyeiben a költő leleménye, túlzó és szertelen, de gazdag és eleven fantázia terméke. De nem pusztán a képzeleté; része van benne, amint Horváth János megállapította, a költő érzelemvilágának is. A regényt a költő életének egy szerencsétlen korszakában, a 45-ös év csalódásainak és keserűségeinek hatása alatt írta – innen a történetet beárnyékoló sötét pesszimizmus. Éles szemek fölismerték a hős egy-egy gesztusában és szólamában, meg bölcselkedő szólamaiban, valamint a cselekvény egyes fordulataiban, kivált Andorlaki vándorlásában, magát a költőt: ezeken a helyeken emlékeiből merített Petőfi. Bizonyos, hogy a regény a maga egészében elhibázott mű, de nincs minden érték híján. Irodalomtörténeti érdekességet adnak a regénynek ezek a szubjektív elemek; van azután egy sikerült alakja, Andorlaki hű cimborája, bujdosásában társa, a bonhomiával és élethíven rajzolt Hiripi Gáspár; a jóhumorú elcsapott nótárius – egyetlen alakja a regénynek, amely némi derűt visz a szörnyűségek szakadatlan sorába; vannak megkapó részletei, mint Andorlaki bujdosásának rajza; vannak érdekes és regényességükben is valószínű helyzetei, mint a hős találkozása az őt megszánó courtisane-nal, előadása pedig mindvégig leköti a figyelmet: gyorsan perdülő, élénk, fordulatos, bár helyenként nem elég természetes. S ne felejtsük el, hogy a Hóhér kötele nem gyakorlott regényíró, hanem lirikus műve, aki mindössze huszonhároméves volt, mikor írta!
Az előbbi regényekkel egyidőben jelent meg egy ma már teljesen elfeledett regény, K e l m e n f y L á s z l ó nak (polgári nevén: Hazucha Ferenc) kétkötetes Meghasonlott kedélye (1846). Egészen más természetű alkotás, mit a magyar regény addigi hajtásai: nem szakad ugyan teljesen el a kor uralkodó áramlatától, a romanticizmustól, de szellemével az akkor még ki sem bontakozott új irodalmi irányhoz, a realizmushoz, kapcsolódik. Valószerű mese keretében lelki rajzot nyujt, s az író műve főérdekét hőse lelki fejlődésének bemutatásában keresi.
A regény hőse, Valday Andor, gazdag, léha gentry-fiú, fiatalos energiáját pusztán a szerelem gyönyöreinek megszerzésére fordítja. Megismerkedik a nagyváradi harangozó szép, de hiú és ábrándos leányával, s elcsábítja. A szerencsétlen Tekla elbujdosik atyja haragja elől, ez meg kegyetlen bosszút fogad a csábító ellen. Andor is szenved. A leány vőlegénye, egy ácslegény, a templomtorony tetejéről hozzásujtja a poharat, amelyből áldomást akart inni; maga lezuhan és szörnyethal, Andor idegrendszerét meg földúlja a szörnyű ütés. Fölépül ugyan, de a mult emléke és csalódásai a világban meg az emberekben egyre gyötrik, s kedélye teljesen meghasonlik. A regény második része négy évvel később játszik. Andor boldog vőlegénye egy előkelő leánynak, Szelődy Jernének, akinek életét megmentette. Ekkor kezd működni a harangozó bosszúja: Jerne kikosarazott kérőjét Andor ellen tüzeli, s az amerikai párbajra kényszeríti szerencsés vetélytársát. A harangozó még tovább megy: azzal az ígérettel, hogy a sorshúzást az ő javára intézi, rá akarja bírni az életéért remegő Andort, hogy kezét fölajánlja a meggyalázott Teklának. Jernét meg névtelen levélben értesíti leánya és Andor viszonyáról. Jerne, aki időközben értesült a készülő párbajról, ráveszi Andort, hogy lépjen vissza a párbajtól – s azután megvetéssel elfordul a gyávától. Andor fájdalmában és szégyenében a politika terén próbál érvényesülni, de pártfelei cserbenhagyják, barátai, sőt még inasa is megtagadják: földúlt kedélye ennyi csapást nem bír ki, s noha ádáz ellenfele már korábban benn pusztult az égő házban, bosszújától tehát nem kell félnie, agyonlövi magát.
Ez a regény fogyatkozásai ellenére sem érdemetlen alkotás. Elkerüli a magyar regénynek a Bélteky ház óta tipikus hibáját: az eseményeket erős fonalra fűzi föl s a cselekvény forgatagába olyan hőst állít, aki az érdeklődést elejétől végig magára vonja. S ez a zárt, művészi kompozíció annál értékesebb, mert a főcselekvény sodrába egész sora kerül a másod-, harmadrangú szereplőknek, de sorsukat nem tördeli szét epizódokká, hanem beolvasztja a főcselekvénybe, annak rúgóiul használva. A cselekvénynek is van egy nagy érdeme, a valószínűsége. A regény meséje nem épen mindennapi történet, de olyan, hogy nem nő ki a közönséges emberi méretek közül. Vannak ugyan romantikus indítékai – a harangozó bosszúja, mint az egész cselekvény főmozgatója p. o. tipikusan romantikus – sőt hihetetlen, naív fordulatai is, de nem nagy számmal, s a regény nagyjából a valóság illúzióját kelti. Ezt az érdemét azonban drágán vásárolta meg: az élethűség kedvéért lemond a megkapó, a képzeletet izgató meséről – s veszteségünket nem pótolja azzal, amit a realista regényektől megvárunk, az élet mélyebb és igazabb rajzával.
Az érdeklődés súlya a Meghasonlott kedélyben is, mint a realista regényekben egyáltalán, a cselekvényről átbillen a lelki életre – s ezen a ponton vegyes hatást tesz reánk a regény. Kelmenfy érezte, milyen föladat hárul reá, s iparkodott megfelelni e várakozásnak. Nagy gonddal törekedett hőseinek lelki életét vázolni s tetteiket jellemükből fejleszteni. Lélektani regényt akart írni, s ez a kísérlete félig-meddig sikerült is. Sőt emberei kiformálásában egyénítésre is törekedett, s legtöbb jellemrajza megállja a helyét – egy bizonyos pontig. A harangozó, aki nyilván Hugo Viktor híres alakjának, a Notre Dame-i toronyőrnek, hatása alatt kapta foglalkozását és jellemének egyik-másik vonását, a regénynek leghatalmasabb alakja: a regény első felében, míg bosszú-hadjáratát el nem kezdi, következetesen, hatásosan rajzolt jellem. Bosszúja kivitelében azonban ördöggé lesz, s ez a második részben becstelen eszközökkel dolgozó, ármányos, aljas ember már nem az a derék, tiszteletreméltó férfi, akinek ismertük. Tekla lelkében viszont a cselekvény folyamán olyan nemes hajlamok, olyan erkölcsi érzék támad, amelynek korábban csíráit sem láttuk, s az ácslegény szerepének végső mozzanatait sem tudjuk harmóniába hozni jellemének addig megismert vonásaival.
Bonyolultabb a lelki világa a regény hősének, Andornak; ő áll az események középpontjában, ezért Kelmenfy iparkodott minden oldalról megvilágítani lelki életét. Vannak bizonyos egyenetlenségek és következetlenségek jellemrajzában – egyik-másik vonása nem illik a többihez, sőt időnként tetteit sem tudjuk megérteni jelleméből – de általában mint jellem reális. Az író jól gondolta el és becsvággyal formálta ki – annak a kornak regényirodalmában kétségkívül figyelemreméltó kísérlet. Végzetes szerencsétlensége azonban, hogy a szerző nagyon ellenszenves embernek állítja be. A cselekvény folyamán tesz ugyan kísérletet, hogy megnyerje számára a rokonszenvünket – de ügyetlenül, eredmény nélkül. Andornak nincs tetté erősödő akarata, egészen passzív, puszta eszköz egy erősebb akaratú ember kezében, s nincs benne semmi kedves, szeretetünkre vagy becsülésünkre méltó vonás, közönséges ember, mintegy előfutárja a későbbi degenerált, akaratnélküli regényhősöknek, p. o. névrokonának, Molnár Ferenc Andorának. Tettei iránt nem érdeklődünk, lelki élete épolyan sivár, amilyen egyszerű – ez a lelkirajz hidegen hagy. Sőt még a regény valószerűsége is szenved általa: ki hiszi el, hogy ezt a szánalmas alakot megszereti a nemes Jerne? S a regény nemcsak az utókor előtt bukik meg, megbukott már a maga korában – a közönség egészséges érzéke visszautasította ezt a beteges, ványadt, ellenszenves hőst, meg azt a fárasztó nyelvet, amelyet Kelmenfy szereplőinek ajkára ad: a regényben mindenki, úr és ácslegény, előkelő hölgy és cigányok, egyformán finomkodó nyelven beszél, csakúgy halmozva egymásra a magasan járó képzeteket és gondolatokat.
A regény, noha egy évvel később német fordításban is megjelent, egészen hatástalan maradt, pedig talán jobb sorsot érdemelt volna. Mégis komoly kísérlet volt a realisztikus regény megteremtésére, s voltak esztétikai értékei: a szervesen fölépített, valószerű cselekvény és a korához mérten fejlett lélekrajz.