A magyar regény története/A magyar élet krónikásai
Az említetteken kívül működött még ebben a korszakban több komoly írónk a regény terén: Rákosi Jenő, Iványi Ödön, Csiky, Mikszáth. Az első kettő szintén vett ösztönt külföldről, Rákosi erőset a franciáktól, Iványi kevesebbet az oroszoktól, de az idegen irodalmak hatása nem avatja őket egyik vagy másik irány hívévé. Ez a megállapítás azonban nem értékmérő is egyúttal, nem jelenti azt, hogy munkásságuk értékesebb az előbbiekénél – Rákosié még csak nem is eredetibb. Csiky, de kivált Mikszáth, erősebb írói egyéniség, ők elkerülték a Nyugat ihletését: egészen a maguk erejére támaszkodnak s a legeredetibb magyar regényírók közé tartoznak. Közös a négy regényíróban, hogy a magyar életből merítenek; Rákosi regényében még csak a szélesen megrajzolt keret tükrözi a magyar viszonyokat, a mesének nincs magyaros színe. Iványinál már az anyag, Csikynél és Mikszáthnál a szellem is gyökeresen magyar. Termékenységével, regényköltészetének változatosságával, valamint tehetségével kiválik sorukból Mikszáth, őt külön fejezet illeti a magyar regény történetében.
Időrendben az első köztük az, aki mindannyiukat túlélte, R á k o s i J e n ő . Egyetlen regényét, A legnagyobb bolondot, még fiatal éveiben, 1875-ben kezdte, azután félretette s csak 1881-ben fejezte be (1882, újra 1906). Sajátszerű alkotás; alig van regény, amely olyan kevéssé valósítaná meg e műfaj követeléseit, mint ez: nincs igazi hőse, még középpontja sem, érdeklődésünk több szál, több szereplő között oszlik meg, úgyhogy az író kénytelen új meg új nyomon indítani meg a mesét és összefüggő előadás helyett válogatni a helyszínt és az időt. Ez egyfelől megnehezíti a regény élvezését, másfelől azonban fokozza az érdeket.
Az abszolutizmus idején játszó regénynek nem túlságosan erős főfonala egy árvaleány köré bonyolódik. Pipiske – ez a leány neve – vidéki színésznő, csinos és becsületes; magára vonja egy fiatal főúr figyelmét, de azt megtéveszti a látszat, s a szegény leányt romlott teremtésnek tartja. Nem méltatja még arra sem, hogy megismerkedjék vele. Mikor újra útjába akad a leány, az már híres színésznő Pesten, a német színház ünnepelt tagja s az osztrák kormányzó pártfogoltja. A gróf ezért a nemzeti ügy árulóját látja benne s a kormányzó bálján porig alázza. A szegény Pipiske, aki épen a nemzeti ügynek tesz szolgálatot, alaptalanul meggyalázva, szégyenével a Dunának megy, a grófot pedig, akit a pesti hazafias közönség a szent ügy hősének gondol, halálra sebzi a zsarnok uralom egy csatlósának golyója. Pipiskét azonban bátyja, Béla, meg annak egy barátja, Viknyédy, az emigráns, kimentik a Dunából; életre ébredve, boldog hitvese lesz az utóbbinak, akit már bolyongásából mint derék magyar ifjút ismer. Ez a mese nem épen mindennapi történet, de nagyjából mégis reálisnak, az életből vettnek érezzük; a költő azonban át- meg átszövi a legmerészebb képzeletre valló indítékokkal, úgyhogy a regény valójában a romantika legtisztább veretű terméke. Valószerű magjára a romantikus rétegek egész sora borul – s ezek adják meg igazi jellemét. Hántsuk le egyenként ezeket a rétegeket.
Az eseményeket egy különös végrendelet indítja meg; a testvérpár nagybátyja óriási vagyonát a legnagyobb bolondnak hagyja. Ez az ötlet nem új: módosult fölújítása Vas Gerebenének (Pörös atyafiak); ugyancsak Vas Gerebenre emlékeztet a betyárok és zsandárok harca, de itt már Hugo Viktor-szerű hangokat is hallunk (az 1793-ból). Ez már átvezet a második réteghez, Hugóéhoz. A Pest városa alatt húzódó csatornarendszer részletes, borzalmas rajza a Misèrables-ból került a magyar regénybe, s az üldözöttek menekülése a földalatti labirintuson keresztül a fegyenc Valjean menekülésének párja. A harmadik réteg Sue-t hívja emlékezetünkbe. A testvérpár apját, Kristófot, mikor Béla és Pipiske kis gyermekek voltak, egy tolvajbanda levágta a bitófáról, életre keltette, s évtizedekig rejtegeti egy földalatti börtönben, ahonnan az öreg Kristóf most hangyák útján érintkezik cinkostársaival. A negyedik réteg Jókaié. Nemcsak egypár mozzanaton és alakon ismerszik ez föl (a kormányzói estély mozgalmainak színes elbeszélése, a Stuart Mária-előadás bonyodalmai; Bélának, a grófnak, és a szerény, becsületes Persze Celesztinnek rajza), az egész Jókai szellemében készült. Az ötödik legbőségesebben kiaknázott bánya a közkeletű romantikus indítékok kelléktára. A romantikus regények kedvelt fordulataival és alakjaival lépten-nyomon találkozunk a mesében. Csak a kézről-kézre vándorló levelet említem, a regénynek legszertelenebb, de legérdekfeszítőbb indítékát. A testvérpár gonosz nagybátyja bűnei lajstromát öccséhez, Kristófhoz címzett levélbe foglalta és halálos ágyán átadja a falu papjának, azzal az utasítással, hogy majd az Isten intézkedik róla; a lelkész nem meri fölbontani, hanem a halott párnája alá teszi a koporsóba. A temetésnél tűz üt ki, a közönség elfut, s Béla barátja, a zsandárok elől menekülő Viknyédy, kidobja a koporsóból a holttestet s maga fekszik bele – hogy megtalálja a levelet. Mikor Pesten börtönéből megszökve, a csatornahálózatban keres menedéket, ott eltéved s épen a mellett a barlang mellett esik eszméletlenül össze, amelyben az öreg Kristóf lappang. Az megmenti s a félholt ember zsebében megtalálja a neki címzett levelet. Ezt tehát nem is a Kristóftól fölkért isteni gondviselés juttatta a kezébe, hanem az író szédületes, minden elhitetésről eleve lemondó fantáziája. Elgondolható, milyen rejtelmes színbe vonja a regényt ez a bujdosó levél, és mennyire izgatja a kíváncsiságot ez a mesevezetés, amely a magyarázatot szinte az utolsó pillanatig függőben tartja.
A Legnagyobb bolondnak lényeges eleme a korrajz. A mese keretéül az ötvenes évek végének politikai és közéleti mozgalmai szerepelnek, az önkényuralom zsarnoki elnyomása és a magyarság ellenállása. Ugyanaz a miliő, mint Tolnai legjellemzőbb regényeiben. Tónusai enyhébbek és igazabbak, de a rajz amannak modorára emlékeztet. Rákosi azt a folyamatot akarta bemutatni, amelynek során a nemzet a zsarnok uralom ellenére nemcsak élt, hanem gyarapodott, az idegen elemeket fölszítta, s e szerencsétlen kor hazafiai, elsősorban a munkás, törekvő ifjúság, előkészítették a szebb jövő útját. Szóval a Legnagyobb bolond afféle politikai regénynek készült, Jókai szellemében, de a nagy átalakulást inkább csak emlegeti – igaz, hogy szép szavakkal – mint rajzolja. Az író elvesztette vezető gondolatát, elejtette tervét, és a regény puszta mesévé lett.
Ez a mese nagyon sok forrásból dagadt hatalmas folyóvá, de van sajátos színe, s noha az író száguldó képzelete túlontúl próbára teszi az olvasó türelmét, a véletlenek halmozása meg helyenként hihetetlenné a regényt, szertelensége rendszerint nem bántó, talán ritkábban, mint Jókai regényeinek irrealitása. Magyarázata, hogy Rákosi jobb psychologus, mint Jókai. Ő sem vesződik sokat lélekanalízissel, de ahol megokolja a fordulatokat, ott fel tudja tárni a lelki rugókat. Másrészt olyan természetesen, a részletekben olyan valószerűen adja az alapjukban hihetetlen eseményeket, hogy figyelmünk egészen elterelődik merészségükről. Egyébként a regény nagyon mozgalmas, változatos és sokszínű, az elbeszélés, bár messze elmarad Jókai előadásának varázsától, gyorsmenetű, érdeket keltő, sőt érdeket feszítő, van benne bizonyos fiatalos könnyedség, frisseség, fordulatosság.
A korán elhúnyt I v á n y i Ö d ö n n e k két regényéről tudunk. Az elsőnek csak a címe maradt fönn (A cár), a másodikat azonban, A püspök atyafiságát, a közönség nagy tetszéssel fogadta, úgyhogy megjelenése után (1889) egypár év alatt még kétszer kellett kinyomatni (1890, 1894; negyedszer 1905). Társadalmi regény a szerző korából; szereplői jobbára a Bacsó-család tagjai, a cselekvény megindultakor elhúnyt Gergely püspök rokonai – innen a regénynek jól csengő, de nem épen jellemző címe. A mese nehezen indul. Az első kötet háromnegyedrésze epizódokból telik ki, utolsó negyede az expozíció. Amazok érdekesek és jellemzők, de hiányukat nem sínylette, volna meg a cselekvény, emez részletező, körülményes, és ez a vontatottság nem szűnik meg a fejlemények során sem. A regény kiindulópontja – egy férfi helyzete két szerető leány között, akik közül az egyik szegény, a másik gazdag – elkoptatott, de hősei nem azok. A nagy becsvágyú, szívós, de nem elég erős akaratú Bacsó Kanut képviselő, akit munkája és tehetsége államtitkári, majd miniszteri méltóságba emel, szereti rokonát, Veront. Az okos, higgadt leány azonban elhallgattatja szívét, s noha ő is szenvedélyesen szereti a daliás Kanutot, maga utasítja vetélytársához, egy gazdag örmény bankár leányához: a nagyúri életet folytató miniszter, akinek rokonságáról is gondoskodni kell, nem bírná el a szegénységet, tönkretenné vele karrierjét, boldogságát. Kanut el is jegyzi a milliomos leányt, de eljegyzése éjjelén összehozza a sors Veronnal; az érzéki vágy erőt vesz rajta s egy erőszakos, forró ölelésben magáévá teszi a leányt. Bűnét érzi ugyan, de nem igyekszik jóvátenni, részben gyávaságból, részben balul fölfogott kötelességtudatból. Időközben azonban Veronnak egy meg nem hallgatott udvarlója, egy züllött újságíró, hogy tönkre tegye Kanutot, azt a vádat emeli ellene, hogy megvesztegették. Az aljas, de ügyesen vezetett sajtóhadjárat már-már célt ér: a minisztert bukott embernek tartják, a bankár is visszaküldi leánya jegygyűrűjét. Kanut ártatlansága azonban kiderül, nőül veszi szerelmét, s a szomorú éjtszaka árnyát, amely Veron és férje közé továbbra is fátyolt vont, elűzi az anyaság érzése.
A püspök atyafisága szemmelláthatólag lélektani regénynek készült. Megvan az az érdeme, hogy minden fejleményt hősei jelleméből iparkodik megfejteni. Nem is sikertelenül. Hősét rendszerint élő embernek érezzük, s a másik két jelentékenyebb szereplőt is, Veront, meg az öreg Bacsó Fülöpöt. Mind a kettő kitűnően megformált alak, nagy szeretettel és nagy műgonddal dolgozva. Fülöp hibáiban és erényeiben igazi magyar úr: könnyelműségében a bukás szélére sodorja szeretett öccsét, de amikor rázúdul a veszedelem, férfias bátorsággal kiáll a porondra s vére hullásával menti meg. Veron igazi nő, gyöngéd és fínomlelkű, a nőiség minden bájával és erejével. Kanut, a főhős, minden tettében ember. Valahányszor találkozunk vele, igazi emberi valójában látjuk; lelki világa helyenként megkapó közvetlenséggel tárul föl, s a költő kitűnően érzékíti benne az összetett vagy ellentétes érzelmek hullámzásait. Az a jellemkép azonban, amely róla az egyes mozzanatokból kialakul, nem elég harmonikus. Kanutnak különböző időpontokban kirajzolódó fotografiáit kisebb-nagyobb árnyalati különbségek választják el, gyakran tűnik föl rajtuk valamilyen új vonás, s az nem illeszkedik a régiekhez. Ez a férfi a maga egészében mégsem igazi ember, csak regényhős: alkalmazkodik az író költötte meséhez, a helyett, hogy a mese símulna az ő erősen megformált jelleméhez. Azonkívül – s itt van a regény legnagyobb gyöngéje – Iványit épen a döntő mozzanatok megokolásában hagyja el az ereje. Veron elbukását p. o. mesterien készíti elő, a külső körülményeket leleményesen csoportosítja, de lélektanilag nem tudja valószínűvé tenni; sem Veronról, sem Kanutról nem hisszük el, hogy meg tudtak feledkezni magukról.
Egyáltalán A püspök atyafiságának ereje a részletekben van. Egészében kissé fárasztó, mert a főcselekvényt sűrűn lepik el az epizódok, s kapcsolatuk a mesével nem mindíg érezhető. Az egyes novellaszerű jelenetek azonban érdekesek, helyenként költőiek s majd mindíg művésziek. A társadalom rajza is színes és eleven, találó képekben mutatja be a vidéki és fővárosi élet érdekes jelenségeit (audiencia a püspöknél, színházi előadás, eljegyzési lakoma, képviselőházi ülés, este a kaszinóban). A rajz tarka, tetszetős, de felszínes, mélyre nem hat, a regényből nem bontakozik ki a magyar társadalom életének igazi képe, nem ismerjük meg belőle valójában a különféle társadalmi osztályok viszonyát, ellentétes fölfogásukat, az összeütköző pontokat közöttük, s azokat a nagy érdekeket, amelyek tagjaikat szembeállítják. Iványi a magyar társadalmi élet vonásaival dolgozik, de csak a vonások magyarok, a belőlük kialakuló kép nem az. Az a maga egészében eszményített, konstruált; abban a rajzban, amelyet a parlament viharairól, a börzevilág machinációiról, az újságírói műhelyekben folyó munkáról ad, nem látjuk meg, ami sajátosan magyar és pesti. Fotografáló gépe jó, de a lencséje gyönge, s közel kell lépnie a tárgyakhoz: így hű, de töredékes képei halvány egészet adnak.
A részletrajzot Iványi az oroszoktól tanulta, de azok egy-egy kis képükkel a társadalom mélyebben fekvő sebeit tárják föl. Az oroszok hatása még az egyes mozzanatokban is nyomozható – az a fínom lélekismerettel rajzolt, de a mi viszonyaink között elképzelhetetlen jelenet, mikor Veron, elbukása után, egy utcai leánynál tölti az éjt, nyilván Dosztojevszkij Raszkolnyikovja nyomán készült. A lélektani megokolásra fordított gond pedig Daudet-t juttatja eszünkbe, s a regény is a maga egészével közel áll a francia realista költészethez, egyező mozzanatok híján is leginkább a Fromont et Rislerhez. Mégis, Iványi regényét sem egyik, sem másik irányhoz nem fűzik mélyebb, átfogó kapcsok. Ízlésben és fölfogásban egyaránt magyar író volt s a regénye alapjául szolgáló általános emberi problémát magyar érzésvilágából fejleszti. A költői anyag beállítása és mesébe foglalása sem idegenszerű. Az meg épen a mi irodalmunkban közkeletű, hogy a szerelmet emelkedett, eszményi érzésnek fogja föl, amelyet a tiszta elemei közé vegyülő érzékiség csak színez, de nem aljasít le.
A püspök atyafisága fogyatkozásaival is figyelemreméltó jelenség, sok nyomával az írói tehetségnek, maga Iványi pedig korának értékesebb elbeszélői közé tartozik. Volt művészi meggyőződése, volt életnézete; képzelő és megfigyelő tehetsége ábrázoló erővel párosult, s ha a szerkesztésben nem, az elgondolásban és az előadásban mester. Tudja, mit kell elmondania és mennyi szóval: röviden és mégis mindent kifejezően ír, nem épen egyéni, de jellemző nyelven. Tud érdeklődést kelteni tárgya iránt, kellemesen ellensúlyozva ezzel a meseszövésben mutatkozó nehézkességet. Műve meleg, rokonszenves, realizmusában is költői; a nyolcvanas évek magyar regényirodalmának egyik maradandó emléke.
Mint kiforrott, műfajának minden fogásában jártas drámaíró tért át pályája végén a regényírásra C s i k y G e r g e l y . 1888-ban jelent meg első regénye, az Arnold, (korábbi kísérlete, még 1872-ből, a Vadember, egészen kezdetleges próbálkozás volt) s az új műfajt annyira megkedvelte, hogy élete utolsó három évében még négy regényt fejezett be, Az elvált asszonyt (1888), Az Atlasz-csaladot (1890, újra 1904), az Atyafiakat (1891) s a halála után megjelent Sisyphus munkáját (1892). Megkezdett egy ötödiket is, Válóper után címmel, de ennek írása közben kihullott kezéből a toll (megjelent 1896). Majd minden regényén azonnal föl lehet ismerni a drámaíró Csiky kezét. A párbeszédek valamilyen meglepő fordulata, egy-egy színpadiasan beállított hatásos jelenet, rövides, egy-két utalással való drámai motiválás ott, ahol a regény részletezőbb megokolását várnók, a mesteri, bár túlságosan szélesen kivitt expozíció, az epizódok kerülése, a zárt drámai szerkezet – mindez rávall a nyolcvanas évek nagyhatású drámaírójára. Mint a technika nagymestere, az arányos, pontosan kiszabott szerkezetben gyorsan perdülő cselekvényt ad, s azt a szóváltás mozgalmassága jelenetről jelenetre ragadja. Stílusában viszont rendszerint nem találjuk meg a drámaíró Csikyt. Itt, regényeiben, szintén gondos stiliszta, párbeszédei, különösen az Atlasz-családban, fordulatosak és bevilágítanak a beszélők lelkébe, de hősei, nem épen feleslegesen ugyan, sokat beszélnek – maga is, ha átveszi tőlük a szót. Amit mond, abban mindíg van mag, de többet és több szóval adja, mint kellene.
Regényeinek változatossága viszont a régi Csikyre vall, aki tarka egymásutánban írta a legeltérőbb szellemű és tárgyú drámákat, a zord történeti tragédiától az alantjáró bohózatig, a klasszikus, romantikus és realisztikus ízű színműveket. Annyira eltérő szabásúak regényei, s még irányukra nézve is annyira elágaznak, hogy szinte össze sem lehet foglalni őket. Hol szabadjára ereszti a képzeletét, hol szűk pórázra fogja és megfigyeléseit értékesíti – néha még ugyanegy regény keretén belül is váltogatja költői ábrázolásmódját. Az egyik véglet a Sisyphus munkája; szinte tiszta terméke a realizmusnak. Vékonypénzű történet, egy árva fiú sorsa első gyermeke megszületéséig. A regény súlypontja a mesén kívül a fiú nénjén nyugszik; ez az erős akaratú, céltudatos leány, boldogsága föláldozása árán, vasszorgalmával és takarékosságával megmenti a családja lába alól már-már kisiklott ősi birtokot – s az öccse egypár év alatt nyakára hág annak a vagyonnak, amelyet nénje egy élet sisyphusi munkájával megmentett. Legközelebb áll hozzá az Atlasz-család, Csiky legértékesebb regénye. Kettős költői föladatot vállalt benne. Meg akarta rajzolni ennek a zsidó családnak bukását, ez az egyik. Az apa, a kis boltosból földesúrrá emelkedett öreg zsidó, munkás kezével és okos fejével vagyont és tekintélyt szerzett; gyermekei, egy szegény gróf neje és egy léhűtő miniszteri titkár, könnyelműségükkel eltékozolják mindkettőt. Ebbe a rajzba illeszkedik bele a cselekvény másik ága, a harmadik gyermeknek, a földbirtokos Sándornak házasélete. Családja akarata ellenére nőül vesz egy kétes származású, de úri leányt. Az is szerelemből megy hozzá, de férje alaptalan féltékenysége és a család intrikái miatt otthagyja, s csak akkor tér hozzá vissza, mikor a birtok elúszott, és az Atlasz-család összeomlott. Ez a mese, amelynek kettős cselekvénye egy mederben, egymással állandó érintkezésben halad, nem mozgalmasságával akar hatni, hanem igazságával. Egyszerű, szürke történet, az élet mindennapi fordulataiból megszerkesztve, s nem az kelt érdeket, ami történik, hanem ahogyan és amiért történik. A regény első, nagyobb fele, kitűnő. Sándor ugyan nehezen illeszthető bele a családba, nincsen semmi faji vonása, s az egész szerelmi történet inkább csak jelezve van, mintsem meggyőzően bemutatva, de a két nemzedék rajza mesteri: az öregek fajuk hibáival és erényeivel s a fiatalok, a nagyvilági környezetbe került gyermekek, tele azokkal a hibákkal, amelyeket bennük új környezetük fejlesztett. Ezek az alakok és ez a rész maga az élet. A második rész gyöngébb; a két hatalmas rúgó, amely az eseményeket mozgatja, rosszul működik. Sándor féltékenysége és családjának csúf intrikája túlságosan romantikus, kirí a reális meséből, s maga a főhős két különálló alakra hasad.
A másik véglet az Atyafiak. Tárgya egy nagy örökségért vívott küzdelem a család két eleme, a férj és a nő rokonai között; a harc a küzdő felek egy-egy tagjának összeházasodásával ér véget. Tarka szövésű, mozgalmas cselekvényű regény, élénk képzelettel megalkotva, de igazabb lelki rajz híján mélyebb hatást nem tesz. Kevésbbé romantikus, de nem is érdekesebb az Elvált asszony. A két véglet között mozog Csiky legsajátszerűbb regénye, az Arnold. Első része a főhősnek, egy fegyházból kiszabadult züllött bárónak története – kémkedéseknek, derék magyarok elárulásának, csalásoknak, kártyások kifosztásának hosszú sora. Ezt a mesét beállítja a fővárosi bűnbarlangok világának és a vidéki élet két jellemző nyilvánulásának (színészet és követválasztás) erősen realisztikus rajzába. Második része két szerelmi történet, az anyáé – csak később tudjuk meg róla, hogy börtönviselt gyilkosnak a felesége – és leányáé. Az asszony házaséletét tönkretette férjének könnyelműsége és féltékenysége, leánya egy derék ifjút szeret, de egy gazember fenyegetése állandóan rettegésben tartja. Ez a rész csupa romantika; nem szertelen épen, de erős: váratlan fordulatok és meglepetések szövedéke, rikító színekben bemutatott típusokkal. A megoldás is váratlan: Arnoldban, a züllött, de nem romlott gonosztevőben feltámadnak lelkének nemesebb érzései, megöli a konkolyhintőt, azután meg magát, hogy leánya számára szabaddá tegye az utat a boldogsághoz. Most ismerjük föl igazán a regény természetét. Ez a Bach-korszak világában játszó regény, amely a környezet és az élet rajzában, valamint helyenként a lelki mozgalmak festésében a tiszta realizmus eszközeivel dolgozik, alapjában romantikus koncepció. Hugo Viktor eljárására emlékeztetve, talán épen a Misèrables öntudatlan hatása alatt, egy emberi szívben a legnagyobb ellentéteket akarta összeolvasztani, az aljasságot és a lelki nemességet. A magyar fegyencben van valami Valjeanból, a Misèrables hőséből, csakhogy ez az élesen jellemzett alak három emberre hull szét, s azok egymást időrendben fölváltják; mindegyik eleven és igaz, de együtt mégsem az, ellentétes képei nem olvadnak össze egységes karakterré.
Ezeket a változatos regényeket azonban összetartja az, hogy mindegyiken megérzik Csiky kettős törekvése, egyfelől az események lélektani megokolására, másfelől a társadalom mélyebb rajzára. Minden regénye lélektani regény, mert a nélkül, hogy elmerülne az analízisbe, minden fejleményt lelki tényezők eredőjének mutat be. Regényeinek esztétikai értéke arányos a lelki rajz gazdagságával és biztonságával. Ha nem mélyed el kellően hősei lelkébe, és a motiváció a fölületen marad, hiába igyekszik fordulatos mesével pótolni a mulasztást, nem tud jelentőset adni; igazán akkor értékesek regényei, ha az emberi szív és emberi elme mélyébe eresztik gyökerüket. Az emberi léleknek ez az alapos ismerete megérzik Csiky jellemrajzain is, bár nem minden törekvését kísérte siker. Vannak élettelen, halvány alakjai, gazdagon kiképzett, az élet színében feltűnő emberei meg néha két vagy több alakra válnak szét az események során: de amazokat bőségesen ellensúlyozza az újszerű, eredeti, megkapó mellékalakok gazdag sora, emezek pedig – hogy a legkiválóbbakat idézzem: a kalandor az Arnoldban, az öreg zsidó az Atlasz-családban, az energikus gentry-leány a Sisyphus munkájában, az elzüllött bíró a Válóper utánban – mindíg teljes karakterek, egész emberek, s akár a típus, akár az egyén felé közelednek, gazdag, mozgalmas lelki életükkel a valóság illúzióját keltik.
Csiky minden regényét reális társadalmi keretbe foglalja, s ezzel legtöbb regényírónk fölé emelkedik. Modern tárgyú regényeink egyik leggyakoribb hibája, hogy cselekvényük mintegy a levegőben lóg, elképzelt vagy halványan rajzolt életviszonyok között játszik. A társadalom rajza Csikynél sem egyformán gazdag, annál szegényebb, minél mozgalmasabb a cselekvény (kivált az Elvált asszonyban) , de megvan mindenütt, s mindenütt a köz- és magánélet képét is visszaveri – mégpedig majd mindíg a jelenét s csak az Arnoldban a közelmultét. A helyszín és a viszonyok, az emberek és erkölcseik mindíg magyarok, ennélfogva reálisak. A társadalmi élet rajza többnyire olyan szélesen kidolgozott és mélyreható, hogy méltán alkalmazhatjuk regényeire a társadalmi jelzőt. Ez a háttér azonban nincs szorosabb kapcsolatban a mesével, a cselekvényt, illetőleg a katasztrófát csak két ízben fejleszti belőle, az Atlasz-családban és a Sisyphus munkájában. Bennük a társadalmi rajznak tudatosan ad nagy jelentőséget, mert meséjüket egy-egy társadalmi kérdés hordozójává teszi: az előbbiben a zsidó-kérdést, az utóbbiban a nemesi középosztály pusztulását veti föl. Mind a két kérdés, láttuk, valóban a nyolcvanas-kilencvenes évek legégetőbb problémái közé tartozott, tárgyalásuk még költői műben is jogosult és érdekes. Csiky azonban nem nyujt megnyugtató megoldást. A gentry elszegényedésének kérdését rosszul fogja meg: egy erős akaratú és erőskezű leányt állít az előtérbe, s ez épen nem szimbolikus jelentésű indíték – ilyen leány bajosan akadt sok abban az időben! Könnyedén is intézi el a problémát, jóformán az utolsó lapokon: a regény hőse, a fiatal gentrysarj, elveri az ősi vagyont. Bármilyen közönséges volt is abban az időben az ilyen eset, nem megoldása a kérdésnek, mert nem a rajzolt viszonyokból sarjad ki. A zsidókérdés tárgyalása elől meg, a kor liberális szellemének megfelelően, egyszerűen kitér. Kitűnően jellemzi az egymást váltó két nemzedéket, az öregebbet, a szerzőt, és a fiatalabbat, a pazarlót – s ha azt akarta volna rajzolni, mint megy tönkre második generációban a zsidóság, akkor el is érte volna a célját – de amit vártunk, a két faj harcát, a zsidóság és a kereszténység küzdelmét s az ebből kipattanó problémát egészen elejti. A két regémy esztétikai értékét ez a legkevésbbé sem csökkenti, a társadalmi probléma elejtése csak annyit jelent, hogy sem az Atlasz-család, sem a Sisyphus munkája nem irány-regény.
A közönség nem fogadta Csikyt azzal a méltánylással, amely megillette volna. Érthető. Épen az értékesebb regényei súlyosabbak, tartalmasabbak, mint olvasóink átlaga szereti, és sem tárgyuk, sem előadásuk nem túlságosan vonzó. A többet követelő, fínomnabb ízlésű olvasókat sem elégítik ki mindenben – viszont eredetiek, egészen írójuk leleményei, s vannak bennük olyan művészi értékek, amelyek őket e regényben gazdag korszak jelesebb művei közé emelik. Irodalomtörténeti jelentőségük is van: a magyar realista irodalomnak nem ugyan legtisztább, de legkomolyabb terméséből valók.