A magyar Szent Korona elásatása Orsován
szerző: Házmán Ferenc
Házmán Ferenc, a koronázási jelvények elrejtői közül az utolsó szemtanú hagyatékában talált kézirat.
A világ életében igen szűkszavú, zárkózott szerző Kornél fiának diktálta le a korona elásatásának
hiteles történetét, melyet két héttel Házmán halála után a Vasárnapi Ujság közölt.
1849 augusztus 12-én érkeztem Orsovára és az ottani vendéglőbe szállottam.
13-ikán este felé Fokner József ezredes úr hozzám fordult, mint a kit az ott tartózkodott menekvők között hivatalos rang szerint hívatottnak vélt, hogy neki tanácsot, illetőleg utasítást adjon. Előadván, hogy Török János őrnagy úrtól levelet kapott, melyben tanácsolja, hogy tekintettel arra, hogy az ő csapata az ottani viszonyok és vélelmek folytán a fegyvert lerakni készül, neki is hasonló eljárást tanácsol: kérdést intézett hozzám, vajjon ily körülmények közt mi a teendője.
Figyelmeztettem, hogy a kormány tagjai, kiknek megérkezése minden nap várható, jelen nincsenek. Szerintem kötelessége csapatait védelmi állásban tartani addig, mig a megérkezők felelősségükhöz képest intézkedendnek.
Tudtam, hogy ha Kossuth Lajos kormányzó nem is, Szemere Bertalan és gróf Batthyány Kázmér miniszterek minden esetre Orsovára jönnek.
Augusztus 15-én Szemere Bertalan megérkezett Orsovára s a vendéglőbe szállott, hol a Fokner ezredes úrral fentebb érintett találkozást és eredményét be is jelentettem neki.
Augusztus 15-én Szemere Bertalan közlé velem, hogy egy ládája van tele okiratokkal, melyek a szabadságharcz előzményeire és lefolyására vonatkoznak, és alapját fogják képezni azon történelmi munkának, melyet megírni szándékozik, miért azon ládát ideiglen is biztonságba helyezni kívánja. Ezt eszközlésbe is vette és úgy hajtotta végre, hogy Lóródi Eduard, Grimm és miután magam részt venni nem akartam, egy negyediknek segítségével (ki, miután a kérdezést kerülni akartam, Hajnik Pál vagy Lewerth lehetett) az augusztus 17-ik és 18-ik közötti éjjel a vendéglőtől nem távol eső elhagyott ház egyik szobájában elásta.
Augusztus 18-ikának reggelén Lóródi beszólt hozzám, felszólítván, hogy kisérjem el. Elvezetett azon házhoz, melyet nem ismertem, mondván, hogy ott ásták el a fontos irományokat tartalmazó ládát, melyről én már akkor tudtam, hogy a koronát és a koronázás jelvényeit tartalmazza.
Az említett szobába lépve azonnal észrevettem, hogy újabb ásatások történtek, mit Lóródi is megütközve felismert.
Visszatérve, Szemerével találkoztam és figyelmeztettem, hogy a rejtekhely nem kellő számítással volt megválasztva, a hová oly kincs, mely az országé, el vala rejtendő.
Szemere megkomolyodott. «Tudom, — úgy mond, — mire czélozol; elég aggodalmam volt már e ládával. Republikánus létemre tartalmát úgy is nagyra már nem becsülhetem, darabokra töröm s a Duna mélyébe sülyesztem.»
Erre azt válaszoltam: «Most és itt politikai érzésekről és véleményekről nem lehet szó; e láda tartalma a nemzeté. Mit és miként fog nemzetünk határozni a jövőben, nem tudhatjuk; de bármiként fejleszsze sorsát az idő, jöhet alkalom, a mikor ezen kincs hidat és zálogot képezhet oly kiegyezésre, melyet maga megnyugtatására felhasználhat, mert Szent István koronája az ország történelmében mindig fontos és nagy szerepet vitt és én annak megsemmisítését szerencsétlenségnek tartanám. »
Miután Szemere szándékához még mindig ragaszkodott, figyelmeztettem, hogy számosan vannak itt, kikről felteszem, hogy velem együtt annak végrehajtását akadályozni fognák s azért csak az tanácsos, hogy a korona addig bármi rejthelyen biztosságba elhelyeztessék.
«Ám legyen, — mondá Szemere, — de már most e ládát azonnal biztosítani kell.»
Ennek következtében Lóródival helyet kerestünk, lehetőleg olyat, a melyre a kulturális fejlemények és változások nem terjednek. Választásunk azon területre esett, a melyen ma a korona-kápolna áll, és azonnal hozzáfogtunk a végrehajtáshoz.
Augusztus 18. és 19-ike közti éjjel a láda közbejöttem nélkül a már említett helyről ki lévén emelve, Szemere neutitscheinka-féle kocsijára tétetett és a vendéglő udvarán, a kocsi ülését képezve, augusztus 20-áig észrevétlenül megmaradt.
Időközben nehány munka-szerszámot szerezvén, gondoskodni kellett, hogy még a kocsisnak szüksége is elháríttassék.
A vendéglőben levő számos menekvő között volt Egressy Gábor is, kinek négy lova lévén azokat eladni szándékozott. Beszéltem vele, hogy talán Szemere hajlandó lehet azokat megvenni, mire felkértem, hogy azokat 20-án reggel próbára nekem átengedje.
20-án reggel én a kocsi hajtását vállalván magamra, Szemere és Lóródi felugrottunk a kocsira és a vendéglő kapuján gyorsan kihajtottunk. Grimmet a városon kívül a kocsira felvettük és a kitűzött helyre jutottunk.
Meggyőződést szerezvén arról, hogy észrevétlenűl a munkához foghatunk, kiástuk a mélyedést és a nehéz ládát beillesztettük. A porhanyó földet fölötte kiegyenlítettem és az ott talált növényékkel és száraz ágacskákkal elleptem azon módon, mint az a körülfekvő területen is észrevehető volt, úgy, hogy midőn széjjel ment figyelőtársaimat visszahívtam, azok egyhangúlag elismerték, hogy ásatásnak, vagy földszinváltozásnak nyomát sem látják.
A munka így be lévén fejezve, egymásnak ünnepélyes fogadást tettünk, hogy arról, a mit itt végrehajtottunk, valamint a helyről, a hol az történt, senkinek sem szóval, sem írásban közlést nem teendünk, és ha közülünk egy, vagy több elhalna, az életben maradt gondoskodni fog oly jellemes férfiról, kinek a helyet jelezheti, azon ünnepélyes igéret iránt, hogy ő e titok fentartásáról lelkiismeretesen fog gondoskodni, addig, míg a nemzet alkotmányos önkormányzását visszanyerendi.
A munka-eszközöket a közellevő iszapos patakban elsülyesztvén, a vendéglőbe visszahajtottunk, a honnan, mint emlékszem, augusztus 24-én az országuton elhaladva, az akkor még oláh, illetőleg török földre léptünk.