A magyar írók és irodalom Pesten ötven év előtt és most
Oly ünnepélyen gyűltek össze Nagyságtok, melyen tisztán irodalmi érdekek tárgyaltatnak, egy irodalmi közünnepen, melyet magyar író emlékére ugyan írói egyesület alapíta, s azt megalapítása óta, évenkint híven megülleni szokta. Mi van ebben különös? mi van ebben érdekes? – kérditek. Első pillanatra semmi, s jelenünket, jelen állásunkat tekintve, oly természetes fejleménye a dolognak, mint akármi más. De van, igen is, ha meggondoljuk, hogy az író csak ötven évvel is ezelőtt hazánkban még jóformán ismeretlen lény vala, névszerint azon osztálya az íróknak, kik csupán csak írók, mert hogy valaki egyedül és pusztán csak író lehessen, s mégis tisztességes állású ember, csak igen kevesen foghaták vagy. akarák felfogni. A földbirtokos poétának vagy tudósnak gúnyolta őt, a tömeg legföllebb is íródiákot fogalmazott volna magának az „íróból", aminthogy a könyvszerző, még az én gyermekkoromban is, nem egyszer ugyanazon egy személynek tartaték a könyvnyomtatóval, sőt könyvkötővel, vagy, mint akkor nevezék: „compactorral!" És ki hitte volna csak egy, sőt fél századdal is ezelőtt, hogy a harcos magyar, kit üldöző csillagzata örökös küzdelmi s önvédelmi állapotra látszott kárhoztatni, valaha egyéb gyülekezetekre seregeljen, mint melyekben vagy a harcra hívó véres zászló alá gyülekezzék, vagy politikai ügyeit rendezze? És íme megértük a kort, melyben a zajos életű magyar nyolc századon keresztül csaknem folytonosan kivonva tartott vas kardját hüvelybe rejthetvén, az ölő vas helyett finom, könynyű acélt köthet oldalára, s gyülekszik – a véres csata síkja helyett a törvény és jog csarnokaiba, de gyülekszik, s örömmel gyülekszik a szelíd tudományok s művészet templomaiba is, mert szelíd és mívelt lelke már ezekből is tud és akar magasb szellemi élveket meríteni. Elértük a kort, melyben a nemeslelkű magyar hölgy már nemcsak páncélingeket köt a rohanó hadak fiának, vagy sebkötegekről gondoskodik hőse számára, melyben nemcsak tisztújítási lobogókra tűzi fel a jelzetes szalagot, vagy készít kortes hadnagyoknak hímvarratos, cifra kendőket, hanem eljő a tudomány és művészet örökzöld csarnokaiba is, meghallgatni a tudományok emberét, mint hozza napfényre, lámpája mellett átvirrasztott éjeinek, a bányász vasszorgalmával kiásott elmekincseit, a lélek mély búvárlatának malasztos gyöngyeit; eljő meghallgatni a költő dalát, melyet ez a legemberibb s legnemesebb szenvedélyt, a szív szerelmét énekelvén, sebzett szivével együtt tépe ki keble mélyéből, hallgatni honfidalát, melyet magasztos érzelmektől lángolva, ihlett lelkesedéssel hangoztat hárfájáról; elértük a kort, melyben a magyar nemcsak fegyverrel és szónoklattal, de már tollal és lanttal is kiáll azon nemes lelkesedéssel, mely őseit a zivatar napjaiban harcra edzé, a szelídebb kor szebb küzdhelyére, az irodalom s művészet mezejére, – hol sorompóba lépnie az életért ma szintoly dicsőség neki, mint egykor volt Sziget bástyái alatt a halál koszorújáért versenyeznie.
Vajjon érdekelné-e Nagyságtokat, egy kis történeti átpillantása, leszármaztatása annak, mikép lőn mindez így, ahogyan most van? Hogyan fejlődött ez ki fokonként: kik voltak első épületrakói, gyarmatosítói az irodalmi köztársaságnak; kikből, s mily elemekből áll az most fenn, s mennyi része, dicsősége van mindebben Pestnek, e mi kedves Pestünknek, mely a lefolyt fél század alatt, mint sok másban, óriási haladásokat tett s kiválólag tett a magyar irodalomra nézve is.
* *
Ki ezelőtt ötven évvel Pestre jött s magyar írót, magyar irodalmat keresett volna, épen úgy nem fogta találni sem egyiket, sem másikat, mint nem pompás és szép Dunasorunkat, vagy az újváros gyönyörű épületeinek, utcáinak nagy részét, mely akkor nagy’ részben még csak homokbuckákból s pusztaságból állott És, hogy a felvett hasonlatnál maradjak, valamint a mostani egész szép Dunasoron ekkor még csak egyetlen palota – a Kemniczer-féle ház – állott, mintegy elő s jósképe a leendő épületsornak: a magyar írókat illetőleg az egy Dugonics állott itt magyar írótollal, mint egy elvált, magányos sziget, egy őt körülvevő diák-tudósok s írók Tiberisében. Nem mintha már ekkor magyar írók s irodalom nem létezett volna hazánkban, mert’ hiszen épen ez időszak vala közvetlen küszöböse II. József ama nemzetiségünk ellen intézett emlékezetes rendeletének, mely, mint tudjuk, a nemzetet minden pórusaiban mintegy villámcsapással megrázá s tespedő gondolatlanságából épen ez által riasztá fel – és talán soha élénkebb mozgalom nem nyilatkozott irodalmunkban, mint épen e korban – de az írók s írói erők igen szétszórva az országban nem valának sem máshol, sem Pesten központosítva; de még a könyvnyomdák közöl is a pestiek voltak azok, melyek legkevesebb magyar könyvet nyomtatának, a pesti könyvárúsok, kik kevésbbé foglalkoztak magyar könyvek eladásával; ezekben Bécsnek, Pozsonynak, Kassának, Komárom- sőt Kolozsvárnak, sőt N.-Enyednek jóval nagyobb elsőségök volt. Így, hogy csak az akkori folyóiratokat említsem, Molnár „Könyvesháza" (1783-ban) Pozsonyban; Szacsvay „Magyar Múzsája" (1787-ben) s a „Minerva" (1798.) Bécsben; a „Magyar Muzeum" Kazinczy-, Baróti Szabó Dávid- és Bacsányitól (1788.) Kassán; Péczely jeles „Mindenes Gyűjteménye" (1789.) Komáromban ; Kazinczy „Orpheusa" (1790.) Kassán; Sándor „Sokféléje" (1791.) Győrött; Páncél „Új Magyar Múzsája" (1793.) Bécsben jelentek meg, itt is, ott is, mind megannyi kis köröket képezvén – mire, mint ezekből is látjuk, Pest még nem emelkedett.
Jelesb íróink, kik az irodalom vezérei voltak, vagy legalább azok lehettek volna, szintén igen szétlaktak egymástól az országban, minden középpont nélkül; így, hogy a korábbiakat, mint Bessenyei, Báróczy, Barcsay, kik Bécsben, Faludi, ki Rómában lakott stb. ne említsem, Molnár Szepesben, Péczely Komáromban, Kazinczy Zemplénben, Bacsányi, Baróti Kassán, Rájnis Kőszegen, Budai Ézsajás Debrecenben, Simái Selmeczen; Pesten, ha kivesszük báró Orczy Lőrinczet és gr. Ráday Gedeont, kik vegyest laktak itt és közel jószágaikon, az egy Dugonics mozgott első a nemzetre kihatólag (mintegy 1780 óta), ámbár az ő első munkái is még Pozsonyban Landerernél nyomattak s árultattak. Révai ugyan már 1784-ben egy Pesten felállítandó magyar tudós társasági tervet nyújtott be József császárnak, de amely, mint tudjuk, siker nélkül maradott; és keletkezett ugyan, de csak az egyetembéli ifjúság körében már 1792-ben gr. Cziráky Antal elnöklete alatt a .pesti egyetemben egy magyar nyelvmivelő társaság, a Kis János által Sopronban alapított s mai napig fennállónak mintájára, – de amely, amellett, hogy rövid ideig állott fenn, (mint azóta minden efféle társaság ezen egyetemben!) kifelé hatni gyenge volt. Maguk a tanítók s egyéb valóban nem kis számmal itt lakó tudósok és írók, kik akkor tündöklének, s máig is emlékben nagyhírű férfiak, mint Huszty, Szegedi, Pray, Palma, Cornides, Horányi, Schönviesner, Schwartner, Katona, Kovachich, Mitterpacher, Wagner, Kerchelich, Koppi, Rausch, Keresztury, Müller Jakab, Ambrosi, Hadaly stb., e jeles tudósok, mondom, fájdalom, egy idegen irodalomnak szentelék erejöket, mi tán nem annyira az ők, mint a kor vétsége, melyben éltek, s Dugonicsnak diák munkát kelle írnia, hogy magát, mellyel bántaték, a tudatlanság gyanuja s vádja alól kitisztítsa![1]
Magyar könyveket, noha már akkor három nyomdája vala Pestnek, Landerer, Eitzenberger s Patzkó, csak kivételkép nyomattak, s a leghiresebb magyar könyvkereskedők, Kis és Institoris, most már alig névről ismertetnek.
Dugonics után egy immár kevesektől ismert, de mióta jelen társaságunk lelkes igazgatója, D. Schedel Ferenc, az elhunytnak méltó emlékét köztünk feltámasztá, nem kétlem, mindnyájunktól méltányolt, sőt szeretett régi halottunkat, Kármán Józsefet kell megemlítenem, egy akkor bár igen fiatal, de korát s annak szükségeit felfogott, sőt azon túlemelkedett férfiút, ki itt (mindig Pestről szólok) már 1794-ben barátjával Pajor tanárral s a jeles triasból tanubizonyságul maig is élő, jelen társaságunk tisztelt helytartó elnökével, Schédius Lajossal magyar irodalmi érdekek előmozdítására egy, leginkább nőközönségnek szánt időszaki folyóirat kiadására egyesült; a derék Urania – ez vala címe – azonban fájdalom, csak három kötetig folyhatott, tovább vinni a pártolás hiánya és Kármán halála nem engedé, melynek ő már a reá következő évben áldozatául esett. – De a kerék már meg vala indítva, Virág Benedek még ez évben telepedett Pestre, utóbb Budára; s ki irodalmunk viszonyaival csak félig-meddig ismeretes, tudja, mily nagy befolyású vala e jeles férfiú hosszú életének s itt laktának minden szakain át kortársaira; mint képződött általa és körüle egy évről-évre erősbülő gyűrűje az íróknak s irodalomkedvelőknek, kiket ő, a nemeskeblű, lángoló hazafi, lelkes, fáradhatlan, buzdító, világos agyú, bölcs vezető buzdításai, oktatásai s példája által lelkesíteni, oktatni s vczérleni oly igen tudott, mert szerényen és mintegy önkénytelenül, mert szeretettel tette azt. De volt is kikkel; Pest évről-évre nagyobb gyülhelye lőn előbb az egyetemnek, hol a derék Vályi András vala a magyar nyelv és literatura tanítója, utóbb a legfőbb törvényhatóságok s törvényszékeknek ide településével a magyar ifjúságnak, törvénygyakorlók s ügyvédeknek és egyéb tudománykedvelőknek. Különösen az ifjúság kapott szikrát.
A dicső bárdus, ki az ősz Gellértet lantja szavára megtanítá, fölkeresteték általok s maga fölkerese mindenkit, kiben tehetséget és buzgalmat láta, habár az az iskola porait nyeldeste is még. S nálamnál bizonyára többet, sokkal többet mondhatnának a halhatatlan férfiú munkásságáról s hatásáról korára s írótársaira, azon régibb és újabb nagy részben most is élő pesti írók, kik vele közelebb kapcsolatban voltak, őt hosszú évek során át ismerék, kiknek írói pályájára a tiszteletes bárdus, nemcsak ifjúságukban, de érettebb korukban is többé-kevésbbé, vagy mint buzdító, vagy mint vezető és oktató, vagy mint barát és hazafi nem kis befolyással volt, – nekem alig jutott egyéb szerencsém, mint a tiszteletes öreget gyermek arccal és gyermeki pietással szerény lakában s kedvenc sétahelyén, a hídfőnél párszor felkeresnem, s egy szép, de szomorú téli napon, mely egész vidékünkre halotti hóleplet öltött (1830. jan. 24-ike volt), hideg tetemeit, tisztelőinek s különösen a pesti íróknak nagy serege közben végső nyughelyökre, a budai Rácz-városi temetőbe kisérni... hol az egyszerű fakereszt a hóhalmazban alig jelölé ki az egykor minden szépért, nagyért és jóért oly lángoló kebelnek hideg fekhelyét...
De hova ragad tárgyam? Bocsánatot kérek, nagytekintetű gyülekezet; a dicső öreg emléke, kedves, lekötelező személyessége szinte áradozóvá tevének… Még koránsem vagyok tárgyamnál ott, hogy már a jelenről szólhassak; de hiszen Virág élete, munkássága s szelleme egészen legközelebbi jelenünkbe nyúlik be; irántai tiszteletünk s nyájas emléke oly élénk kapoccsal köt hozzá mindnyájunkat, mintha csak tegnap kisértük volna öt sírjába, melyről az emlékfüszálacskát tanítványi kegyelettel leszakítván, azt hittem, másoknak is oly becses és drága leszen az, mint nekem, az áldozónak!... Az elejtett fonalat könnyű lesz fölvennem, mert hasonhangzású nevekhez fűzhetem azt.
* *
Oly két jeles elmének Pestre lett telepedése, mint Révai és Verseghi (az első Vályi halálával 1802-ben foglalá el halhatatlan székét – a magyar nyelvét – a pesti kir. egyetemen; a második Budán, mint privát tanító működött), kik a magyar nyelv körül jeles, de egymástól alapban eltérő munkálataik által a nemzetnek egészébe hatottak, s azt, és különösen az írókat sok időre egy Montecchi és Capuletti-féle engesztelhetlen két felekezetre oszták, – az ők hatása, mondám, Pestre is megvolt. Mindegyiknek védői és támadói, tanítványai és párthívei lőnek s a mozgalom mezeje fölélénkűlt Pesten és Pesten kívül.
Kulcsár újságot alapíta, az első magyar hírlapot Pesten, az ismeretes Hazai és Külföldi Tudósításokat 1805-bcn; s a kör ismét szélesült, ismét szaporodtak az írók, gyarapult az irodalmi tekintély Pesten. És a jeles, felejthetlen Kulcsárnak nemcsak ujsága, de háza, sőt asztala is központosító centruma vala a pesti írói világnak, az első nyílt ház, vagy mint most mondanók, nyílt szalón, mit magyar író nyitott Pesten, s mely az összetartásra, egymás megértésére, egymás buzdítására s így a szakadatlan haladásra, minden akkori és most élő tanúbizonyságok szerint, nem kis befolyást gyakorlott. Az eddig nevezetteken kívül, hova még Fejér Györgyöt, Vass Lászlót, Báthory Gábort s több lelkes magyar ajkú s tollú egyházi és világi tudósokat kell számlálnunk, ifjú erőben virágzának fel Vitkovics, Horváth István, gr. Teleki, gr. Ráday Pál, Szemere Pál, (Döbrentei akkor Erdélyben lakott) s több mások.
Nem csekélyebb kört képezett a mintegy 10–12 év múlva Trattner János Tamás, mint kiadó, Fejér György, mint szerkesztő, által (1817-ben) megindított „Tudományos Gyüjtemény", sőt komolyabb s tudományos, több tekintetben kritikai iránya által, a már anélkül is egy évtizeddel előbbre ment irodalomnak pestrei központosítására jóformán már ekkor tevé meg azt, mit irodalmi központnak nevezünk.
És most már Kazinczy is határozottabban kezdé Pestre vetni szemeit, Kazinczy, kinek az irodalmi centralisatió reggeli és esti gondolatja, szép keblének s messzelátó lelkének egyetlen vágya, mindene volt. Őt sorsa és helyzete a haza szivétől messze, rideg és testvérietlen magányba, melyről maga monda, hogy „e vidék nem áldoz a Gratiáknak”, láncolá, s bármily nagy vala ő maga, bármily méltó és meghívott arra, hogy irodalmunk mozgalmainak középpontja legyen: az mégis, sem magányában, sem Kassán soha nem lehetett annyira, mennyire kell vala lennie, s ha Pesten lakik, itt bizonyára leendett is. Kazinczy, mondám, Pestre fordítá szemeit s ide minden munkásságát s befolyását, hogy e középpont, melynek távolából is, bizony csakugyan alkalmasint mégis ő vala gyúpontja, itt a fővárosban, a haza szivében tartassék fenn.
Szent az a hely, hol egy nagy ember járt; az utódok tisztelettel jegyzik fel a nyomokat, melyeket róla tudnak. A nagy férfiú emléke, félek, ismét áradozóvá tesz, elragad, elmondanom mindazt, azon érdekes apróságokat, miket egykor maga (Pályája emlékezetében) oly érdekesen elmondott s el különösen, mint felvett tárgyammal kapcsolatban állót, első ifjú korától késő vénségeig hányszor fordult meg Pesten, mint kerese itt fel mindent, ami irodalommal s művészettel rokon vala, mint égett minden férfiút és fiút ismerni, maga köré gyűjteni, vagy magát körükhöz számítani, kiket a Gratiákkal s Múzsákkal foglalkozni tudott. Mint futotta az öreg Kalmár Györgyöt s az ízlésteleneket, mint csatlakozott a tiszta ízlésű Rádayakhoz, Virághoz, Teleki Lászlóhoz, Révaihoz, a korán megérett Szemeréhez, Horváthoz stb., mint folyt be már 1791-ben, midőn szent koronánk Bécsből Budára visszahozaték, (mely alkalommal Kazinczynk egyike vala az abaúji koronaőröknek) gr. Ráday Pállal egy Pesten felállítandó magyar szinésztársaság megalakításába, mely itt fel is állott, mint tüzelé már 1808-ban Szemerét, Horvát és Vitkovits barátokat kikről hallá, hogy Pesten szépirodalmi időszaki irat kiadására készülnek; átlátta – miről Kiss Jánoshoz akkor írt levele (II. kötet 15. lap.) maga hoz tanúbizonyságot – hogy most, húsz esztendővel későbben, mi más hatása leend egy folyóiratnak, mint akkor volt egy Orpheusnak, Muzeumnak stb. „Valamig időszaki írásunk nem lesz, valamig recensiókat s Intelligenz-Blattokat – ezek szavai – nem olvas hazánk, mindaddig minden iparkodásunk hasztalan: a nemzet föl nem fog verethetni lethargiájából s olvasásunk nem lesz egyéb, mint toldozott-foldozott munka, nyomorúlt románokon s theatralis darabokon való nyalánkodás, mesteri vezetés nélkül tett firkálások” stb., s midőn pár évre reá a Tudományos Gyüjtemény ilyféle tendentiával megindult, mint siete a buzgó literator, egyike az elsők közölt, abba munkálni s résztvenni, mint rándult ahányszor csak lehetett, bizony nem kényelmes utakon Abauj túlsó széléről Pestre, megnézni, hogy mozog azon kis, de dicső világ, melynek nagyrésze az ő teremtése vala, s az a csüggedni nem tudó ösztönzés, mellyel írókat, typographusokat, rézmetszőket, könyvkötőket örökké buzdított, hogy ne csak mesteremberek s kereskedőkül foglalkozzanak, hanem cgyfelül a szép, a művészi, másfelül a hazafiság által is vezéreltessék magukat – mindez nem maradhatott hatás és eredmény nélkül az írói Pestre, – s a szebb és biztosabb jövendőnek alapja meg vala vetve. Ilyenkor kiáltott aztán fel a páratlan buzgóságú férfiú: „Én csendes gyönyörűséggel nézem messzünnen azt a gyönyörű hajnalatot, melyet egünkön az a szép phosphorus terjeszt s kérem az élet fonalát nyújtó leányokat, hogy az enyémet el ne messék, míg meglátom déli ragyogását!”
És itt még egy férfiút kell megemlítenem, Trattner János Tamás, akkori pesti könyvnyomtatót, kinek az akkori magyar irodalmi mozgalmakban nem kis része volt, s ki ennek emelésére és terjesztésére nagy ügyességgel s szerencsével munkálkodott; az írókkal folyvást összeköttetésben és viszonyban élt, s őket nemcsak akkor látta házánál, mikor valamely kézirat ügyében az árus és vevő állott egymással szemben, s így Trattnert képünk kiegészítése nélkül abból ki nem hagyhattuk, sőt, ki sok és számtalan magányos könyvek kiadásán kívül, már csak a Tudományos Gyüjtemény megindítása s fenntartásáért akkor valóban tekintetet, most méltánylást igen méltán igényelhet.
Így folyának együvé mindenünnen az erők s hála a gondviselésnek, hogy ily férfiakat adott a hazának; nélkülök az innen számított későbbi húsz év szintoly eredménytelen fogott lenni, mint a megettök volt hosszu húsz esztendő óta.
* *
Ez idötájt tevé át lakását Bécsből Pestre Kisfaludy Károly; itt voltak már, mint említettem: Kulcsár, Vitkovics, Horvát, Szemere, Fáy, Helmeczy, Döbrentei, Bártfay stb. mások; ide tartoztak a mesterrel együtt Kazinczy széplelkű tanítványai, Berzsenyi, Kölcsey, Horvát Endre, Guzmics Izidor stb.; az eszmének csak fel kelle villannia, s kész volt a tudományos kör mellett egy szépirodalmi is; s megszületék ama nevezetes szépirodalmi vállalat, az „Aurora", mely a magyar irodalomnak annyi szép lelkét s kapacitásait cgyesíté Pesten, s hatása által, mit a hazai olvasóközönségre s különösen a hölgyvilágra gyakorlott, irodalmunkban új korszakot nyitott s képezett. S e kör, mely évről-évre gyarapodott Kisfaludy Károly irodalmi érdemei, valamint személyes tulajdonai által, egyképen hivatva volt e kör alakítására, gyarapítása- s fenntartására. A régebbiekhez újabbak jövének: Schedel, Stettner, Vörösmarty, Kiss Károly, Kovács Pál, Csató, Bajza, Szenvey, Szalay László, s íme, a csak húsz-harminc év előtt is irodalom dolgában puszta, lakatlan Pest megnépesedék Apollóban. Az írók érezni kezdték magukat s a haza érezni az írókat, s mivel ezek leginkább Pesten összpontosultak, Pestet mintegy önkénytelenül tekintélyre emelő a közvélemény, s a pesti írót már mintegy fokra emelő a vidéki író fölé, éppen oly formán, mint tesz a pesti prókátor, orvos vagy tanítóval (most már a szinésszel is), ki bizodalmának legalább felét s már csak annál fogva is s mintegy előre, azért birja, mert pesti.[2]
De ez a közvélemény mindeddig meglehetősen csak nemleges volt, azonban pozitivitásra a tudós társaság emelé. Az 1827-iki országgyűlés törvénykönyvünkbe iktattatván, e társaságot országossá tette, neki okleveleket osztó hatalmat, nyilvánságot adott; s ezáltal egy új rendet ismert el a hazában: a prókátori, orvosi, tanítói stb. kar mellett egy külön osztályt képező írói kart .
Ime, így lesz a kis makkból idővel terebélyes tölgy, mely, míg zöld lombjai között vidám tanyát ad a zengő madárseregnek, hűvös árnnyal enyhíti az alája pihenni térő fáradt vándort, sőt már maga is felesen terem gyümölcsöket, melyekből új tenyészet és új fák sarjadoznak; így lesz egyes kis erecskékből hatalmas folyam, mely már nemcsak az ingó fűszálat s a partja bokrairól belé hullott rózsalevelet, de naszádokat és hajókat is elbír s egy országnak futja be messze téreit áldásthozó vizeivel. S ha volt még, ki eddig kétségbe hozhatná Pestnek elsőbbségét írói s irodalmi tekintetben, most annak végső szikrája is elenyészett. A német Pest ötven év leforgása alatt magyar Athenae -vé lett s Rákosmezejc egy második olympi tér, hol a Múzsa fölkentjei versenyszekerezének, s a négy folyam, minden tájairól, minden tehetség és minden képesség tolulva tolúl az új Olymp felé, ha nem lakni is, de legalább annak tárházába hordani kincseit, s annak zászlaja alatt küzdeni a magyar nemzet írói dicsőségeért!
Mellőzve ugyanis azon számos munkákat, miket most Pest nyomdái, a vidékieket egészen háttérbe szorítva, versenyezve kiállítanak, csak azon mozgalmakat jelelem igen röviden ki, mik e tizedben Pesten, az időszaki irodalomban történtek. Már Kulcsár újsága nem állott egyedül, itt vala a Jelenkor , mely a maga idejében és körében – különösen az újra alakított nyelv tekintetében, ki fogja tagadni? – oly nagy hatású volt kifelé a nemzetre, s oly örvendetes sikert eredményezett, melynél nagyobbat remélni is alig lehetett; a Tudományos Gyüjtemény itt is, ott is vetélytársakat nyert a Tudományos Társ. által megindított Tudománytárban, a Wiegand Ottó által kiadott Sasban. S ez encyclopaediai irányú folyóiratokon kivül nemcsak több szaktudományi, mint mezei, gazdasági, orvosi stb., de egy szoros kritikai s literariai lappal is, a Bajza által kiadott „Kritikai Lapok”-kal gazdagodék. Az almanach-literatura a „Hajnal”-lal és „Emlény”-nyel szaporodott meg helyben, majdnem külön-külön írókból. És most jöttek a szépirodalmi és divatlapok is: pár év leforgása alatt „Regélő és Honművész” Rotkrepftől, „Rajzolatok” Munkácsytól, „Athenaeum" Schedel, Vörösmarty és Bajzától, mind Pesten jelentek meg, míg a vidéken a tudományok mezején egyetlen egy folyóirat a Felső-Magyarországi Minerva, az almanachin szinte egy, a Kovacsóczy „Nefelejts”-e s szinte egyetlen szépirodalmi lap jelent meg ugyanettől Kassán.
Széchényi híres „Hitel”-ével egy politikai irodalomnak veté meg alapját. Jósika (kit ha nem egészen is, de annyiban szintén pesti íróink közé számíthatunk, mennyiben felváltva Pesten lakik s munkái mind itt jelentek meg) Jósika, mondám, a csaknem Dugonics óta parlagon hagyott regényirodalmat ülteté be virágokkal. S ki győzné előszámlálni, mi hatást tettek Kisfaludy K., Vörösmarty s több jeleseink összes munkái; ki azt, mit a komoly tudomány a maga szakjaiban tett, midőn csaknem már minden ágait magyarul szólaltatá meg? Typographusaink mindenféle magyar könyveket nyomtatnak, könyvárusaink boltjaik tömvék magyar könyvekkel, melyek újabb és újabbaknak adnak helyet. A vállalkozásban, könyvkiadásban egymással versenyeznek, s valljuk meg, Wiegand Ottó első nagy vállalatától kezdve, mellyel egyszersmind első kezdette meg gyűjtelékes munkákra a díjazást, mit a 12 kötetes „Ismeretek tárával” tett, a legújabb időkig – bizony, mint híre van, már nem kockajáték mai időben a magyar könyvkiadás és kereskedés.
Az írókat most már mesterség volna előszámlálni, kik, az eddig nevezettekkel számra és jelességre most már megint hasonlítanak Dunapartunk és Újvárosunkhoz, mint ezelőtt ötven évvel hasonlítanak egymáshoz. Egy új Wallaszky most tán magából Pestből kiteremthetne annyit, mennyit a mult században az egész hazában talált, az 500-at, s ami megjegyzendő, csakis magyar írót! De én nem a számokban gyönyörködöm, hanem azon egyetemes hatásban, melyet (s itt már nem egyedül a pestiekről szólok) az írói kar mind magára a nemzetre, mind magának a magyar írónak állására, s melyet kivívott, ennek elismerésére ez ötven év leforgása alatt a hazában gyakorlott, elkészítvén annak nyelvét, az édes nemzeti magyar nyelvet az érettségnek, hajlékonyságnak azon fokáig, hogy azon már most nemcsak minden tudományokat megszólaltathat, a költészetnek legkényesebb és legmerészebb régióiba elszállhat; de elkészíté azt a törvényszék és törvényhozás zöld asztalára s a nyájas, finom és könnyű társalgás pamlagai s thea-asztalaira, valamint Thália nemzeti műcsarnokára, úgy mint a journalismus széles mezejére, hol már most minden árnyéklatok- és fordulatokban magyaráz, fest, szónokol és zeng, versenyezve a külföld legmíveltebb nyelveivel.
* *
Ha az igen tisztelt gyülekezet eddigelé figyelemmel kisérte beszédem menetelét, észre fogta venni, hogy abban a főpontok akaratlanúl is némi szabályos időközöket képeznek. Ez ötven éves időszak alatt t. i. csaknem minden tiz-tiz évben egy-egy nevezetes fordulati pontot veszünk észre: 1780-90-ig az írói erőket az ország külön részeiben szétszórva látjuk; Pesten alig van magyar író. Az utána következő évtizedben egyes férfiak, mint Dugonics, Kármán, Virág által már kis köröket látunk alakíttatni. A másodikban a nagy Révay, nyelvünk újra teremtője, elfoglalja a magyar nyelv székét, s keletkezik az első magyar újság Pesten. A harmadikban megindul a Tudományos Gyüjtemény s centrumává lesz a hazai íróknak. A negyedikben Kisfaludy Aurórája s iskolája a szépirodalomra, az ötödikben az Akadémia felállása az egész irodalomra korszakot csinál.
A hatodik tizednek most vagyunk küszöbén, ezt ugyan még meg nem futottuk, de annak már negyedik évébe lépvén, talán mégis mondhatunk róla némi jellemzőt, mondhatunk hatásáról s befolyásáról. Ez a journalismus korszaka. Mert, noha a mult század utolsó tizede, s a jelen század elejétől kezdve soha sem voltunk, soha sem volt Pest politikai, tudományos és szépirodalmi lapok nélkül, s Pest irodalmi tekintélyét, hatását leginkább ezeknek köszönte, ezeknek azt, hogy irodalmi centrummá emelkedett: tagadhatlan, hogy azt az erőt ki nem fejtette, azt a hatást soha sem gyakorlotta annyira, mint a legközelebbi négy év óta. S ha nem tartjuk is a journalismus útját azon útnak, mely az igéret földébe elvezesse a nemzetet, mégsem tagadhatni, hogy mig egyes könyvek csak lassan és lassanként terjesztik a világosságot, értelmességet és ízlést, a journalismus azt véghetetlenül gyorsabban s mintegy szárnycsapással egész vidékekre, hazákra összességben terjeszti el. S ime e tekintetben is Pestnek jutott osztályrészéül az érdem, a dicsőség.
Adja isten, hogy a kilenc istennő, a szelid Múzsák, hazánk imádott nemtőjének pajzsa alatt ezután is így mosolyogjon reánk s minden évtizedben aránylag így haladhasson elő az irodalom Kelet népe hazájában, s minden új évtized, ha nem is korszakot, legalább nevezetesb fordulati pontot képezzen abban, olyat, mely jobbra, nemesbre és magasbra szálltának legyen tanúbizonysága s egy késő utódnak, kinek tán eszébe jutna – ha még akkor ily csekélységekkel foglalkozni fognak az emberek – hasonló leszármaztatást próbálni egy letűnt félszázadról: abban oly fokozatos haladásnak örülhessen, mint örültem én, midőn e kis vázlatot megkísértve, annak dús eredményén szivemnek szivéből örvendettem; s felbüszkíthesse a gondolat, mint engem felbüszkíte, hogy csakugyan nem hiába veté el magvait a magyar író, mert azok virágoztak és gyümölcsöztek a nemzedékben.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Maga Wallaszky (Conspectus rei literariae in Hungaria) e század első három negyedéből, tehát egy negyed század hijával, nem kevesebb, mint 531 hazai írót hoz fel, kik közt 73 szépíró, 11 nő, de kiknek alig 20-ad része írta munkáit magyarul, s azok is többnyire mind a két nyelven, deákul is, magyarul is írtak.
- ↑ Ugyanez áll, noha nem minden előitélet nélkül, a Pesten nyomatott könyvről is, már csak azért is, hogy Pesten nyomatott.