A magányos ivó
szerző: Komjáthy Jenő
- Lenau -
I.
"Ah, kinek is volna kedve
Inni magán, nóta nélkül?
Ki ne vágyna hű kebelre
Dőlni, ha a bortól szédül?"
Én; a barát ritka holló;
Sok iszik úgy, mint az állat,
Gondolatlan; más világból
Hívok inkább ide társat.
Ha a borban eszme kábit,
Az csak az iszapot hordja,
Mint a Gangesz szent hullámit
Túrja az elefántcsorda.
Dinonüszosz atyaszíve
Ölelő karral fogadta,
Ki a zajtól émelyítve
Maga ment az áldozatra.
II.
A csöndes éjben egymagam
Titokban itten iddogálok,
A csillagraj távolba van,
Nincs ellen itt, se jó barátok.
Máskor szeret a képzelet
A csillagégben messze járni,
Szorítom most a serleget,
Még egyszer el találna szállni.
A szétsugárzó gyertyafény,
Kedvem telik már jobban ebbe,
Így legalább szemlélem én
Árnyékomat a falra vetve.
Árnyékom! Jer, koccints velem!
Föl cimborám, te létlen alak!
Nos, idd ki, hát, édes felem,
Fenékig az árnyékpoharat!
Villogni látva serleged,
És tompa fényben úszni nedvét,
Nagyobb gyönyörrel élvezek,
Jobban esik ez eleven lét.
A görög is, az egyszeri
Átélte újfent mind a kéjet,
Hádeszba megjelent neki,
Ő maga árnyék, árnya élet.
III.
Változásod még
Sose volt, ó, árnyék,
Alakod már rég
Ép ilyennek látszék.
Mit az idő szórt
Arcomra, a hamvat,
Hervadást, a kórt
Sohasem mutattad.
Ősszel így a bérc
Nézte a világot,
Mélyiben az érc
Nagy időket látott.
Törzse, az erős,
Színe tör panaszra:
"Erdeim a bősz
Vihar elragadta."
"Nyájaim a hó
Falura terelte,
Nincs furullyaszó,
Köd borult a lejtre."
Égnek eredő
Homlokát feszíti,
Magvát az idő
Meg nem semmisíti.
Mint a hegytető
Én is messze nézek,
Mint a sziklatő
Nevetek a vésznek.
Szőlők vére forr
Szilajon eremben,
Hegyek tüze, bor
Jár keresztül engem.
Fény, igazság, jog
Harci vértüzében
Bátran értük fog
Omlani a vérem.
IV.
Fiam, árnyék, nos köszönts fel,
Éltess habzó serlegeddel!
Hisz ha engem sírba visznek
Véged akkor, árnyék, hidd meg!
Sok sirat bár könnybe folyvást,
Olyat, mint te, nem tudok mást,
Velem együtt ki egészen,
Mindenestül elenyésszen.
Esküszegő bűn ha támad,
Ne érezzen szúró vádat:
Mélyen átgondolt regékben
Nélkülöz a bűnös régen.
Üdvözöllek, hű barátom!
Drága voltod én belátom,
Gyúlni érzek büszkeséget,
Csak mutasd meg, meddig érek!